2013. október 24., csütörtök

Requiem



„Sem a nagy tudás, sem a kreativitás nem
 teszi az embert géniusszá.
A szeretet az, amin egy elme alapszik.”
(W. A. Mozart)

Beethoven 1824. januári naplójegyzése szerint „Salierivel megint rosszul állnak a dolgok. Teljesen meg van bomolva. Állandóan azt fantáziálja, hogy bűnös Mozart halálában, és hogy megmérgezte: ez az igazság, és igazságként akarja meggyónni.”
Persze Bécs közvélekedése minden további nélkül elhitte ezt, mert hinni akarta. Salieri féltékeny gyűlölködése Mozartra nagyon úszott a levegőben.
Igen ám, csakhogy Antonio Salieri közvetlenül halála előtt egészen másként gyónt Ignaz Moschelesnek: „Halálosan beteg vagyok, ezért aztán becsületszavamra elmondhatom önnek, hogy egy szó sem igaz abból a képtelen pletykából, tudja, hogy megmérgeztem volna Mozartot. Nem igaz, rosszindulatú rágalom az egész, mondja meg a világnak, kedves Moscheles.”
Bécs azért csak továbbra is hitt Salieri gyilkos-dühű féltékenységében, de mások meg más, közszájon forgó vélekedésben is hittek Amadeus váratlanul bekövetkezett - nagyon fiatalon bekövetkezett - és érthetetlen halálával kapcsolatban.
Ez a legenda meg egyszerűen a szabadkőművesek titkos társaságát jelölte meg Mozart gyilkosaként.
Bizonyos szempontból ez a pletykaként erjedő vélekedés sem volt alaptalan.
A Die Zauberflötét - a csodálatos Varázsfuvolát – nevezhették akár opera buffának, akár opera seriának vagy bármi másnak, valójában a szabadkőműves tanok szép, zenés képeskönyve volt: az volt már Liebeskind meséje szerint is, még inkább az lett Schikaneder librettója és Mozart zenei szándékai szerint.
A titkos társaság kalapácsütés-szignálja ugyan véletlenül szerepel Esz-dúrban mindjárt a nyitányban, aztán a második felvonás előhangjában, végül a fináléban is?
Amadeus  Mozart maga is szabadkőműves volt, közel állt a Born körül tömörülő felvilágosult bécsi, liberális tudósokhoz, és a csodálatos daljáték – mert annak is tartották annak idején, a bemutató táján - sok gondolata a felvilágosodás és a Társaság eszméit tükrözte. Márpedig a Társaság tagjai nem szerették, ha titkaik operaszínpadról köszönnek a közönségre; elterjedt hát a mendemonda, hogy Mozartot páholytársai ölték meg, mert nyilvánosságra hozta titkaikat.
Természetesen ez legalább annyira volt igaz, mint az, hogy Salieri gyilkolta meg a Virágdal-lelkűt.
Az ő halála egészen másként esett.
Elmesélem – főként mert erre senki meg nem kért -, persze, hogy elmesélem, hogyan történt, hogyan halt meg Wolfgang Amadeus Mozart.
Elmesélem, minden szépegetés, hazugság nélkül a valót.

1791. forró júliusának idusán egy ismeretlen, magát meg nem nevező küldönc névtelen levelet vitt Mozartnak, melyben a kor szokott retorikai fordulataiba ágyazva az a kérdés állt, hogy elvállalná-e a Mester egy halotti mise, egy requiem megírását, és ha igen, mennyit kér érte, és mikorra tudna elkészülni a munkával?
Mozart a küldönc útján válaszolt, válaszában az szerepelt, hogy elvállalja a munkát, határidőt mondani nem tud, de tudni szeretné a megrendelő kilétét.
Néhány nappal később a küldönc újból megjelent a Mozart által megnevezett összeggel, és avval az ígérettel, hogy azt az elkészült mű átadásakor tekintélyes jutalommal megtoldják. Ismeretlen megbízója nevében a küldönc figyelmeztette Amadeust, hogy a megrendelő személye után ne kutakodjék. Csakhogy Amadeust elfogta valami balsejtelem, és napokig gyötörte: azon a nyáron amúgy is rossz volt a közérzete, hajlott a depresszióra, rosszkedvű, levert volt, noha okot nem talált rá, bármennyire kutatott is szép lelkében.
Amikor legközelebb eljött a küldönc, Mozart sarkára állt.
 Amíg a titokzatos megbízóval nem találkozik – mondta -, egyetlen hangot sem vet a kottapapírra.

Így és ezért történt tehát – hisz így kellett történnie -, hogy július harmincadikán, szombatnapon, valamivel éjfél előtt, egy fekete köpönyegbe burkolt alak osont végig a bécsi Himmelpfortgassén, sietve ment,sötét  köpönyegbe burkolózva, és a fekete csuklyát mélyen arcába húzva jobbra fordult a Rauhensteingasséra: ott elment a nyolcas számú házig, és alaposan megverte a kopogtatót.
Wolfgang Amadeus maga nyitotta a kaput: rosszul álltak már akkor a dolgai, cselédre, lakájra pénze nem volt. Rosszul álltak a dolgok, ahogy zsenikkel ez már lenni szokott. Március negyedikén tartotta utolsó nyilvános hangversenyét, amelyet Ignaz Jahn klarinétvirtuóz tiszteletére rendeztek egy bécsi vendéglő koncerttermében: röviddel ez után kérvényezte a városi tanácsnál, hogy ő lehessen a súlyosan beteg Leopold Hoffmann mellett a Szent István-dóm karnagyának asszisztense. Nem mondom, hogy elutasították kérését, de szolgálataiért cserébe nem kapott fizetséget, csak ígéretet arra, hogy Hoffmann halála után ő lesz az örököse. Igen, de abból az ígéretből megélni nem lehetett, nem ám!
Wolfgang Amadeus tehát – mint mondtam - maga engedte be a kopogtatót, a szobában hellyel kínálta: az idegen férfi a helyiséget megvilágító gyertya fénykörén kívül, a sarokban álló karosszékbe telepedett, de fekete köpönyegét nem vette le, mi több, a csuklyát sem vetette hátra. Mozart annyit konstatált csupán, hogy az illető rendkívül sovány ember, burkolt, födött arca, amennyire a homályban megítélhető volt, szinte koponyára hajazott. Mintha arcbőre múmiához hasonlóan rászáradt volna csontjaira.
„Örülök, hogy mégis eljött.” – kezdte Mozart. –„Hogyan, milyen néven tisztelhetem?”
„Mire való a név, maestro? Ugyan, mit mondana önnek a nevem? A név mindössze egy forma, egy alak – melyet ön jól lát most, vagy nem lát egészen jól – pillanatnyi megnevezése.”
„De akkor miként szólítsam meg, uram?”
„Ehh! Ha mindenképpen néven akar szólítani, hát nevezzen, mondjuk herr Tének! Vagy, hisz tudom, hogy ön az olasz nyelv bolondja, legutolsó operáit e szép nyelven írta, hát nevezzen signore Emnek! Hívhat, ha tetszik, signore Tempónak, vagy akár cavaliere Atemporalénak. És el is hagyhatja a megszólítást, ha úgy jobbnak látja! Végül is vagyok, aki vagyok.”
„Jól van, akkor hagyjuk az ön inkognitóját, de azt tudnom kell, ki a halott. Mi a neve? Hány esztendős korában hunyt el? Férfi vagy nő az illető?”
„Ami azt illeti” – érkezett a válasz – „még él. De közel van halála, igen közel.”
„Tervem az- mondta a zeneművész -, „hogy nevének betűit akkordokra fordítom ha lehetséges, és azokra építem a művet.”
A fekete csuklya alól érkezett a felelet: „Nevében - ennyit elárulhatok – van d-moll, gé-dúr, a-moll, disz-, f- és a-dúr.”
Mozart fölkapta a fejét.
„Akár az enyémben. És hány éves?”
„Harmincöt.”
„Fiatal, akárcsak jómagam. Férfi, nő?”
„Minek azt tudnia, maestro?”
„Kell. A kifejezés a zene lelke, nélküle üres játszadozás lenne; általa válik a zene a legnyomatékosabb beszéddé, amely ellenállhatatlanul meghatja szívünket. Sokan vannak, akik úgy tartják, hogy a zene, a legelvontabb közeg, szemben áll a legkonkrétabb közeggel, a nyelvvel, de ez nem igaz. A zene ugyan a legelvontabb eszme, de maga az érzéki zsenialitás. A zene az egyetlen közeg, amely képes kifejezni az eszmét. No, de férfiúi vagy női eszmét fejezzen-e ki a dallam?”
„Nem értek én Mester a dallamokhoz, de mindenesetre csak azt a dallamot írjad és hagyd meg, amely méltó módon tudja utánozni egy olyan férfiúnak a lelkiállapotát, kiejtését és hangsúlyát, aki a szörnyű, halálába hanyatló, háborús helyzetben is bátran viselkedik; aki balsorsában is - akár sebekkel fenyegető veszélybe és a halálba rohan, akár más szerencsétlenségbe zuhan - megállja a helyét, és keményen szembenéz a sorssal.”
„Tehát férfiről van szó!” – mormogja Mozart, és a gyomrát szorító balsejtelem lassan fölvándorol az ajkáig, ott kibukkan. – „Csak nem a saját halotti misémet akarja megíratni velem, cavaliere?”
Az idegen hallgatása, a felőle áradó csönd beszél, és igent beszél, igent mond.
„Ön  a halálomat kívánja, uram? Harmincöt évesen? De miért: miért? Hisz nem ismerjük egymást, nem lehet az ellenségem!” – sikoltja, szinte sikoltja Wolfgang Amadeus.
„Ami azt illeti” – érkezik a válasz –, „ismerjük egymást, nagyon jól ismerjük egymást. De én nem vagyok az ellensége maestro, lehet mondani, hogy én vagyok az ön legjobb barátja. És meglehet, ezért kívánom épp a halálát, mint nagyon helyesen sikoltotta ön.”
„Figyelek, cavaliere, figyelek. Mondja!”
„Igazítson ki, ha nem jól mondanék valamit.” – szól az idegen. – „
Négyéves volt – ugye, mester? - amikor apja elkezdett önnek kisebb zongoradarabokat tanítani. Nannerltől, az ön bátyjától tudom, ahogy tudhatja bárki, hogy ön, maestro már akkor képes volt arra, hogy egy óra alatt megtanuljon egy szonátát, fertály óra leforgása alatt egy menüettet. Már ez is bizonyíthatná, hogy ön született zseni és afféle csodagyerek volt, igaz?”
Mozart bólint: igaz.
 „Olyan gyorsan haladt előre – jól mondom? -, hogy ötéves korában már kisebb zongoradarabokat gondolt ki, amiket bemutatott apjának, aki papírra vetette azokat. Tizenegy évesen meg éppenséggel vígoperát komponált, ugye mester? Tizennégy volt, amikor az első opera seriát megírta, ugye mester? hatéves korától nemigen érintkezett és sosem játszott más gyermekekkel, de ennek nem feltétlenül az apai ridegség és célirány volt az oka. Valószínű, hogy hatéves korától bajosan lehetett volna eltéríteni a zenétől önt, az ön számára a játékot elsősorban a hegedű- és zongoraleckék jelentették. Igaz, mester?”
Wolfgang Amadeus ismét bólint: igaz. És várja a folytatást.
„Ön, mester, harminc éve alatt írt – nemde? - tizenhét operát, negyvenvalahány szimfóniát, meg sem számlálható egyéb zeneművet.”
Mozart minden adatra rábólint, és várja a végkövetkeztetést.
És a lovag úr – vagy ki? – szolgál ilyennel.
„Mondja mesterem, ismer ön olyan csodagyereket, aki hosszú életű volt? És hosszú élete utóján is írt remekműveket? Ismer ön ilyeneket?”
Mozart megrázza a fejét, megvonja vállát.
„Nem, nem ismer, mert ilyen nincs. A csodagyerekként indulók vagy fiatalon meghalnak, és szép holttestet hagynak maguk után, vagy negyven éves korukra kiüresednek, és többé nem alkotnak. Ezért felejtődnek, jószerivel nem kerülnek be a műtörténetbe. Én önnek mester nem az ellensége vagyok, hanem a barátja, talán az egyetlen jó barátja, amikor felajánlom önnek az ifjúkori halált és vele a halhatatlanságot. Írja meg mesterem azt a Requimet, tudom és biztosítom önt, hogy remekmű lesz. Az utolsó remekműve, de remekmű. És aztán az isteni Mozart belép a halhatatlanságba.”
„Ugyan, ugyan már cavaliere!” – mondja Amadeus. – „Halandó embernek nincs hatalma arra, amit ajánl.”
A fekete csuklya alól érkezik a válasz.
„Emlékeztessen maestro, kérem, mert én nem emlékszem! Mióta beléptem ebbe a helyiségbe, mikor mondtam önnek, hogy ember vagyok? Milyen körülmények közt hallotta tőlem, hogy halandó vagyok?”
Jéghideg, sírlehelletű csönd települ a szobára, tán a világra is.
Az idegen készül a távozásra.
„Írja meg maestro azt a művet! Írásbeli szerződést kötnünk nem kell. Láthatatlan szerződésünkön a Requiem lesz a pecsét.” – és a feketecsuhás kimegy a szobából, ki a házból, és eltűnik az éjszaka homályában. Akkor már Mozart lelkében búgni kezd a requiem aeternam, a d-moll hangzatra épülő nyitótétel.

1791. november vége felé Wolfgang Amadeus Mozart ágynak esett, magas láza és heves fejfájása volt, végtagjai megduzzadtak; orvosai tanácstalanok és tehetetlenek voltak. December első napjaiban kicsit javult az állapota, még arra is telt erejéből, hogy barátaival közös próbát rögtönözzön a Requiem elkészült részeiből. Ez december negyedikén történt, de még aznap este oly heves rosszullét fogta el ismét, hogy az eszméletét is elvesztette. És többé már nem is tért magához.
A halál az ötödikéről hatodikára virradó éjjelen, hajnali egy óra előtt nem sokkal állt be. Kihunyt a Fény.
Okosan buta zenetörténészek állítják, hogy azon a napon, Mozart halálának napján a Requiem még nem volt készen, hogy csak a nyitótétel volt teljesen befejezve, sőt olyanok is akadnak, akik állítani nem szégyellik, hogy a zenekari rész néhány ütemét is valaki más írta hozzá a requiem aeternamhoz. Az ezt követő, bonyolultan gyönyörű fúga, a Kyrie és a Sequentia legnagyobb része is  csak a vokális részekben és a continuóban volt kész, mondják, írják harsány nagyképűséggel. Azt beszélik e lelketlen lelkek, hogy Freystadtler, Eybler meg Süssmayer fejezték be a Művet.
Ó, szent együgyűség, földhözragadt látásmód!
Igenis: december negyedikén a Requiem egészen készen állt, egészében ott volt Wolfgang Amadeus agyában, szívében. Az említett urak legfeljebb kottapapírra vetették azt, ami Mozart lelkében rebegett és zenélt és búgott, és mi azt is tudjuk, igen pontosan tudjuk, kinek a segítségével kottázták le nevezett urak.


A holttestet a zeneszerző rauhensteingassei lakásában ravatalozták fel, onnan átvitték a Szent István-dómba, ahol beszentelték, majd még aznap este eltemették a Sankt Marx temetőben. Nem a II. József-féle takarékossági rendeletnek megfelelő tömegsírba, hanem egy harmadosztályú sorsírba. Ebben a sírfajtában három koporsót volt szokás egymásra helyezni, aztán a sírhelyet hét év múlva újra kiadták. A temetésen máig nem ismert okból sem családtagjai, sem Constanze nem vettek részt. Ő, mármint Constanze, imádott felesége csak 1809-ben ment ki első alkalommal a temetőbe, hogy megkeresse férje sírhelyét, de már nem lelte.

Így esett, hogy a temetésen csupán egy ismeretlen, fekete köpönyegbe burkolódzó férfi vett részt, kinek arcát elfödte a csuklya.

2 megjegyzés:

  1. Beleborzongtam...
    Remek írás. Döbbenetesen jó fantáziára vall, ami mögött hatalmas tudás rejtőzik.

    VálaszTörlés