Mindenek előtt és fölött egy emberi és művészi óriásra emlékezik ma a világ: kétszáz évvel ezelőtt, 1813. október tizedikén született Giuseppe Verdi, az egyetemes zene-, azon belül az operairodalom egyik legnagyobb zeneszerzője. Művészetével megteremtette az olasz romantikus nagyoperákat, amelyek a XIX. századtól napjainkig a világ operaszínpadainak legnépszerűbb előadásai közé tartoznak. E művek áradó dallamossága, szenvedélyessége, a kórusok drámai hangja, a hatalmas tömegjelenetek, a mély jellemábrázolások, a cselekmény és a zene tökéletes összhangja halhatatlanná, utolérhetetlenné teszik alkotásait.
Verdi egy Párma közelében lévő kis faluban, Le Roncoléban született, szegény sorsú szülők gyermekeként. Talált viszont egy nagylelkű pártfogóra, Antonio Barezzire, akinek a segítsége révén került Milánóba, hogy itt folytassa zenei tanulmányait. A Konzervatóriumba nem vették fel (a zenetörténet kedves játéka, hogy ezt a műintézetet azóta Conservatorio Giuseppe Verdinek nevezik), talált viszont egy lelkes magántanárt, maestro Lavignát.
Első operája az Oberto szép sikert arat a milánói Scala színpadán, de a második, a Pünkösdi királyság megbukott. Ennél nagyobb tragédia is érte a Mestert, mely élete legmélyebb megrázkódtatását jelentette: felesége és két gyermeke hirtelen halála.
1842-ben aztán országos sikere lett a Nabucco című operájával. E műnek szövegkönyve és zenéje az olasz nemzethez szólt, bár bibliai volt a téma: a babiloni füzek alatt gyászoló zsidók a rabláncra fűzött olasz hazafiak bánatát jelképezték minden olasznak, és mindazokét, akik az egységes szabad Itáliáról álmodoztak. A milánói Scala körül a kirakatok megteltek Verdi kalappal és nyakkendővel. Ilyen zenei, politikai telitalálat volt a Lombardok is, majd az Ernani. Termékeny zeneszerző, 30 operája közül a legismertebbek: Rigoletto, A trubadúr, Nabucco, Traviata, Aida, Othello, Falstaff. Művei sorából kiemelkedik gyászmiséje, a Requiem.
Művészetének nagyságát erősítette
önzetlen, emberi segítőkészsége. Hatalmas birtokait, amelyeket műveinek
jövedelméből vett, arra használta, hogy nincsteleneknek munkát adjon. Birtokait
mintagazdasággá fejleszti, és oktatja a parasztokat: hogyan kell termővé tenni
a nehezen művelhető köves földet. Saját pénzén fegyvereket vásárol, mellyel az
egységes olasz államért folytatott harcot támogatja. Kórházakat alapított,
Milánóban pedig szegénysorsú muzsikusok menhelyét, ami minden, csak nem
menhely. Láttam a házat, tudom. Végrendeletében vagyonát rokkant zenészekre
hagyta. Közéleti tevékenységet is folytatott, előbb képviselő, majd 1874-től már az egyesülés után szenátor volt. Egész
művészetével aktív részt vállalt nemzete polgári átalakulásáért folytatott
küzdelemben. Neve jelképpé is vált, amennyiben a Vittorio Emanuele Ré d’Italia
(Victor Emánuel Olaszország Királya) mozaikszót vélték mögé a hazafiak.
88 éves korában, 1801. január
huszonhetedikén halt meg. Temetése órájában megbénult Olaszország. Becsuktak az
üzletek, pár percre megálltak a gépek az üzemekben, nyílt sínen vesztegelve
álltak a vonatok. Itália szívverése egy pillanatra megállt, hogy méltón sirassa
a zeneszerzőt, a hazafit, a tiszta lelkű embert, az örökkön megújuló
alkotóművészt, aki Itália legtisztább, legnemesebb vonásait egyesítette
magában. A nemzet nagy halottja volt.
Továbbá
680-ban ezen a napon zajlott le a kerbalai csata. I. Muavija kalifa halála után Ali hívei kisebbik fiát, Huszaint kiáltották ki kalifának Muavija fia, I. Jazid ellenében. Az Omajjádok pártján maradt bászrai kormányzó, Obeidalláh négyezer főnyi haderővel indult a Kufába tartó Huszain ellen, aki mindőssze kétszáz fős kísérettel rendelkezett. Miután Huszain a feltétel nélküli megadást elutasította, a végeredmény nem lehetett kétséges: Huszain csapatát az Eufrátesz jobb partján, Bagdadtól délre a kerbalai síkon vívott csatában megsemmisítették. A csatának a puszta tényen jóval túlmutató jelentősége volt – Husszainnek (és Alinak) az Omajjádok hatalmát soha el nem ismerő párthíveiből jött létre az iszlám világ legnagyobb irányzata, az Irakban ma is egyedülálló síitaizmus.
732. október 10-én győzték le a poitiers-i csatában Martell Károly frank majordomus seregei Abdul Rahman al Ghafiqi andalúziai emír hadait, melyek előzőleg végigrabolták a mai Franciaország nagy részét. A vereség következtében a terjeszkedő Omajjád Birodalom, és a vele együtt világhódító útra induló iszlám megtorpant Gallia kapujában, ezért sok történész máig úgy véli, Károly poitiers-i győzelme magát a kereszténységet mentette meg.
„Urunk kegyelméből nagy vérengzést hajtott végre a keresztény hit ellenségei között, és – ahogy a szemtanúk tanúsítják – több mint 300 000 embert gyilkolt meg, köztük a királyt, Abderrahmant is. A győzelmet követően, vasból, acélból és más fémekből készült kalapácsa nyomán nevezték őt először „Martellnek”, mellyel a csatában lesújtott ellenségeire.”
(A St. Denis-i Krónika Martell Károlyról és a poitiers-i csatáról)
1810. október tizedikén tartották a berlini Humboldt Egyetem alapító ülését, lényegében ekkor nyitotta meg kapuit, 256 diákkal és 52 tanárral. Kezdetben jogi, orvostudományi, filozófiai és teológiai kar működött. Az egyetem első rektora egy ügyvéd volt; Theodor Schmalz. Az Egyetem egyébként a liberális porosz oktatási reformer és nyelvész, Wilhelm von Humboldt – és nem, mint sokan hiszik, Alexandernek, a nagy természettudósnak - kezdeményezésére létesült.
1845-ben ezen a napon fedezte fel William Lassell, angol mérnök és csillagász a Neptunusz holdját, a Tritont.
1907. október tizedikén az MSZDP az általános titkos választójog követelésével általános sztrájkot hirdetett. 200 ezer ember sztrájkolt, ebből 100 ezer Budapesten és környékén. A megmozdulás „vörös csütörtök”-ként vált emlékezetessé.
Ma éjjel, ha tiszta lesz az ég, „csillaghullásban” gyönyörködhet, aki szereti az ilyesmit. A Tauridák meteorrajnak most van a sűrűségi maximuma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése