2013. március 31., vasárnap

Én Istenem, én Istenem: miért…?

2. A feltámadás

Mindezek után, de még mielőtt beköszöntött volna a szombatnap, az után, hogy a szörnyű förgeteg is csitult, elment Pontius Pilátushoz, a római helytartóhoz Jézusnak egy titkos tanítványa (titkos volt, mert félt a zsidó főpapoktól és a farizeusoktól) az arimathiabeli József, és arra kérte a procurátort, hogy levehessék, és tisztességgel eltemethessék a Jézus testét: ezt a helytartó meg is engedte.
József tehát maga mellé vette Nikodémuszt, aki magával vitt mintegy száz fontnyi mirhából és áloéból való kenetet , bemutatták a Pilátustól való írásos engedélyt a kereszteket őrző római katonák centuriójának, és levették Jézus testét a keresztről.
Kiterítették, begöngyölgették azt lepedőkbe az illatos szerekkel együtt, amint a zsidóknál szokás tenni temetéskor.
Közel a Koponya hegyhez, ahol megfeszítteték a Megváltó, volt egy kert, és a kertben egy új, sziklába vágott sír, amelybe még senkit sem temettek: József abba a sírba helyezte őt, majd  a sír szájára egy nagy követ hengerítvén, elment. Ott maradt viszont egy ideig a magdalabéli Mária és még a másik Mária, akik a sír átellenében ültek és siratták a temetett holtat.
A hétnek első napján, mely köztudottan a vasárnap, jókor reggel, a mikor még sötétes volt, nem pirkadt a hajnal első sugara sem, odament Mária, a magdalai a sírhoz, és látta, hogy elvétetett a kő a sírról, szája üresen és nyitottan tátong.
Pedig hát erősen őrizték azt a sírt, mert még előző este elmentek a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván neki: „Helytartó! emlékszünk, hogy az a hitető még életében azt mondta harmadnapra föltámad. Parancsold meg azért, hogy őrizzék a sírt harmadnapig, nehogy az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják a holtat, és azt mondják a népnek, hogy  feltámadott a halálból; és az utolsó hitetés gonoszabb legyen az elsőnél.”
  Pilátus pedig érezhető utálattal hangjában mondta nékik: „Van nektek őrségetek; menjetek, őriztessétek, amint tudjátok. Menjetek!”
Ők aztán úgy is tettek,  a sírt őrizet alá helyezték a templomi őrséggel, ám föltehetően hiába, mert még mielőtt a magdalabéli Mária odaért a sírhoz, és fölkelt volna a Nap, nagy földindulás támadt mert az Úrnak angyala leszállt a mennyből, és elhengerítette a követ a sír szájáról, aztán pedig arra a kőre ülve várt. Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája fehér, mint a hó.
A sírt őrzők pedig tőle való félelmükben megrettentek, és olyanokká lettek, akár a holtak.
Az angyal pedig megszólalván, mondta az asszonyoknak: „Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. De hiába keresitek őt a holtak között, nincsen itt, mert feltámadott, amint megmondta. Jertek, lássátok a helyet, ahol feküdt az Úr!”
És megmutatta az asszonyoknak a Megváltó üres, hűlt helyét, aztán így beszélt hozzájuk: „Most menjetek gyorsan és mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadott a halálból; és előttetek megy Galileába; ott meglátjátok majd  őt színről-színre.”

Elmentek tehát az asszonyok Simonhoz, ki egy ideje már Péternek neveztetett, és ama másik tanítványhoz, akit Jézus különösen szeretett, és magdalai Mária megmondta nékik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt.”
Futottak azok hamar, hogy megnézzék a sziklasírt, együtt futottak egy darabig, de mert az a másik tanítvány fiatalabb volt, mint a Kőszikla, hamar megelőzte Pétert, és előbb jutott a sírhoz; lehajolván, látta, hogy ott vannak a lepedők, de a barlangi hely amúgy üres. Mindazáltal bemenni nem mert, kívülről leskelődött befelé.
Megérkezett kisvártatva azután Simon, a Péter is nyomban utána, és ő nagy bátran belépett a sírba: és látta, hogy a lepedők ott vannak, meg az a keszkenő is, a mely a Jézus fején volt, ott volt, de nem együtt a leplekkel, hanem külön összegöngyölítve egy másik helyen.
 Akkor aztán Péter hívó szavára bement a másik tanítvány is, a ki először jutott a sírhoz, és látott, és látásával visszatért az ő hite is.
Most már tudták mindketten, hogy beteljesült az Írásnak Igéje, hogy – bizony mondom néktek - fel kellett támadnia a halálból.
 Aztán így visszamentek a tanítványok az övéikhez.

Kicsi idő múlva Mária – a Jézus szülőanyja – érkezett, és künn, a sír szájánál megállt sírva a sírnál.
Egyszer csak, amikor kicsit épp szünetelt sírása, odahajolt a sír tátongó szájához, és ott meglátott két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, már ahol az eltemetett Jézus testének feküdnie kellett volna. Azok kérdezték őt: „Asszony mit sírsz?”
Mária anya sírós-könnyes-fátyolos hangon válaszolt nekik: „Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt.”
Aztán, hogy ezeket mondotta, hátrafordult, és ott látta Jézust állani, csakhogy nem ismerte föl mindjárt gyermekét.
Mondta néki Jézus: „Asszonyom, mit sírsz? kit keressz?”
Mária pedig azt gondolván, hogy a temető kertésze lehet az ott álló, a választ így adta néki:   „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted, mert magammal vinném az ő holttestét!”
Erre az élő Jézus neki a választ így adta, szólítván nevén: „Mária!” – és akkor jobban megnézvén őt az anyja felismerte és odafordulván, mondta néki: „Rabbóni!”
”Ne illess engem! mert nem mentem még fel az én Atyámhoz! hanem te menj most az én atyámfiaihoz és mondd nékik el, hogy még ma felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez: a ti Istenetekhez. Aztán ott fogok ülni az Atya jobbján.”

Leszállt az est azon a napon, a hétnek első napján, és az ajtók zárva maradtak ott, ahol egybegyűltek a tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt: és azon az alkonyati órán eljött Jézus és megállt a középen, és mondta nékik: „Békesség néktek!”
  És hogy felismerjék őt, megmutatá nékik a kezeit és az oldalát és minden sebét. Örvendeztek azért a tanítványok, hogy ismét látják az Urat, Jézus pedig megismételte a köszönést: „Békesség néktek!” – aztán hozzátette: - „Ahogyan engem küldött az Atya, én is akképen küldelek titeket.”
És mikor ezt mondta, rájuk lehelt, és mondta nékik: „Vegyetek Szentlelket: akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak.

Volt pedig a tanítványok között a Tamás, egy a tizenkettő közül, akit más néven Kettősnek hívtak, de ő nem volt a többiekkel amikor eljött hozzájuk a létezésre kelt Jézus.
Ezért aztán próbálták néki a többi tanítványok elbeszélni híven, hogy mi történt. És mondták a Tamásnak: „Láttuk az Urat, úgy láttuk, ahogyan most tégedet, te Tamás.
Mire azt tamáskodva szólt vissza nékik: „Bizony mondom néktek: én, amíg nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalsebébe, semmiképen semmit el nem hiszek.”
És avval elment.
 Elmúlt  nyolc nap ez után, és ismét benn valának az ő tanítványai a zártajtós házban, és Tamás is ővelök volt együtt, és noha az ajtó zárva volt, csak bement az akadályokat nem ismerő föltámadott Jézus, és megállt a helyiség középen és mondta megint: „Békesség néktek!”
Visszaköszöntek-é azok vagy a döbbenettől elnémultak, bizony nincs följegyezve a krónikában. Följegyezve az van, hogy azután mondta Tamásnak: „Add csak ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és add a kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy tovább hitetlen, hanem hívő.”
 Megismervén őt felelte Tamás és mondta néki: „Én Uram és én Istenem!”
Halk, meleg baritonján felelt néki Jézus: „Mivelhogy láttál és fölismertél engem, Tamás, hittél: nem mondom, hogy nem boldogabbak, akik nem látnak és úgy hisznek bennem.”


2013. március 30., szombat

Április hónap előzetes krónikája

Katica szunnyad
rózsám tövében: őrzöm
míg föl nem ébred.

Tóth Árpád: Áprilisi capriccio
Az útszél: csupa pitypang,
A bokrok: csupa füttyhang.

Rigó fuvoláz: rája tíz
Zugból is felcsivog a csíz.

Hallgatja még a rest éj
Félálmában a kastély,

Emelve tornyát álmatag,
Mint nyújtózó kart, bár a nap

Elönti friss arannyal.
A parkban- rőt aranyhal -

Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő

Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,

Mert még nem kezdi üzletét
És tőzsdetippektől setét

Agyában a mohóság
Helyett valami jóság

Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,

Melyek, sajnos, lehullanak,
Ha majd e drága úrnak

Súlya alatt új és remek
Autója bőgve megremeg...

Ó, áprilisi út-szél,
Tréfás arcomba fútt szél,

Rügyecskék, zöldacél-rugók,
Ó, fuvolás aranyrigók,

Ó, csermelyhangú csízek,
Illatos, édes ízek,

De jó most elfeledni, hogy
Az élet rút és vad dolog,

Hogy itt, amennyi arc van,
Megannyi csúnya harc van,

S hogy botrány lenne, ajajaj,
Micsoda cifra, szörnyű baj,

Ha most, annak jeléül,
Hogy tavasszal megbékül

Szegénység, bánat, szenvedés,
Belépnék e szép kertbe és

- Áprilisi merénylő -
A hájas úrnak fénylő

Búbjára rábökném szelíd
Öklöm vidám barackjait...

Hosszabbodó nappalok, rövidülő éjszakák: húsvét hétfőn, a hónap első napján tizenkét óra ötvenegy, a hó közepén tizenhárom óra harminchét, a hónap utolsó napján tizennégy óra huszonöt perc lesz a nappal időtartam.
Tizedikén délben újul meg a Hold, mely akkor a Halak csillagképben tartózkodik majd, holdtölte pedig huszonötödikén 22:00 órakor lesz a Szűz jegyében. Ekkor – este nyolctól tízig – részleges holdfogyatkozásban gyönyörködhetünk, ha az ég felhőtlen lesz.
Tizennyolcadikán a Mars együttállásban lesz a Nappal.
A Merkúr a hónap első harmadában még kereshető napkelte előtt a keleti horizont közelében, de láthatósága nagyon kedvezőtlen. Aztán eltűnik majd a Nap fényében.
A Vénusz a hónap végén már látható lesz napnyugta után a délnyugati horizont közelében. Ekkor majdnem fél órával nyugszik a Nap után, tehát esti csillaggá válik.
A Jupiter a hónap folyamán előretartó mozgást végez a Bika csillagképben. Az éjszaka első felében látható magasan az esti égen: éjfél előtt nyugszik.
A Szaturnusz áprilisban egész éjszaka látható lesz, hátráló mozgást végez a Mérlegben,  huszonnyolcadikán szembenállásban lesz a Nappal.
Mint mondtam, a holdújulás tizedikén, a holdtölte meg huszonötödikén lesz, vagyis  tizenegyedikén új hónap következik a zsinagógai, huszonötödikén a buddhista naptárban.  11-én kezdődik az 5773. év ijjár hava, 25-én a 2556. év chaitra hónapja.

Három fénylő csillagot köszönök én április hónapnak, a jeles napok közül a legjelesebbekkel kezdem.
Tizenegyedike József Attila születésnapja és a Költészet Ünnepe; huszonharmadikán William Shakespeare születését ünneplem és ugyanezen a napon lesz egy éves Drága Legkisebbünk, Maróti Vilma.
Huszonharmadikára azért kis árnyék is borul, mert Shakespeare ugyanezen a napon halt meg, de én csak a kettős ünnepre, a születésekre összpontosítok majd.
Másodikán Hans Christian Andersennek is, Giacomo Casanovának is születésnapja lesz,
negyedikén Juhász Gyulára,
ötödikén Örkény Istvánra emlékezhetünk és kell is emlékeznünk.
Kilencedikén lesz Charles Baudelaire,
tizenötödikén Leonardo da Vinci születésnapja.

Negyedikén emlékezünk meg arról, hogy 1945-ben Magyarország számára véget ért a második világháború,
huszonkettedikén pedig arról, hogy a hagyomány szerint e napon történt Róma alapítása 2766. évvel ezelőtt.

Végül: remélem, nagyon remélem, hogy annyi szenvedés után végre a Tavasz megembereli magát, és hajlandó eljönni közénk: szép tavaszi hónapot kívánok Mindenkinek!

2013. március 29., péntek

Itt,

saroknyira attól, ahol mostanában megint élek, a Szövetség utca 22. szám alatt, egy zsidó család harmadik gyermekeként 1905. március huszonkilencedikén születetett Reich Jenő néven az az író, akit Rejtő Jenő és P. Howard néven egyaránt ismerünk, szeretünk és tisztelünk.
Noha az irodalomtörténet nemcsak azt nem vette tudomásul, hogy tehetséges író volt, hanem még azt is alig, hogy egyáltalában élt, még arra sem becsülték, hogy legalább lebecsüljék.
Pedig ez a Rejtő-Howard több mint hetven éve nevetteti már a legszélesebb magyar olvasóközönség egymást követő nemzedékeit. Annak a groteszk, nemegyszer abszurd humornak, ami nálunk Sipulusszal kezdődött, Heltai Jaguárjával folytatódott, véleményem szerint ő volt a legszélsőségesebb és legnagyszerűbb képviselője, akinek népszerűsége a múló évtizedekkel egyre nő, és egyaránt népszerű az alig olvasók tágas és az irodalmi ínyencek szűkös köreiben.

Sír(a)felirat
Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt harminchat évet, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány lapot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csira
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hangjaira!
Ámen.

Én Istenem, én Istenem: miért…?

1. Halál a kereszten

Akkor és ott, ama pénteki napon - a 3793. év niszán havának tizenötödik napján – Jeruzsálemben, avval kezdődtek szenvedései, hogy a helytartó pribékjei elvitték az őrházba, és odahívták az egész gyilkolásra szomjas csürhét, és levetkeztették őt; aztán – merő gúnyból -bíborpalástot adtak reá, tövisből font koronát tettek a fejére. A tövisek véresre marták homlokát, és a vér verítékkel keverten csurgott lefelé a szemébe; mivel pedig kezeit hátrakötözték, nem volt módja letörölni a vért és verítéket: megvakultan nézett a napba.
 Gúnyosan nádszálat adtak jobb kezébe, mintha lett volna királyi jogar, majd térdet hajtva előtte, csúfolva mondták: „Üdvöz légy zsidóknak királya!” Közben köpdösték és rugdosták szegény, meggyötört testét, egyikük elvette a nádszálat, és avval csépelte fejét és hátát.
És miután megcsúfolták, levették róla a palástot, és a saját ruháiba öltöztették; körbefogták, vállára tették a kereszt fáját, melyet meghajoltan csak vonszolni tudott, mögötte leért a földig, aztán vitték, hogy megfeszítsék őt.
A Koponyahegyre vezető út két oldalán összesűrűsödött Jeruzsálem vegyes népsége, zsidók, görögök, Kús földjéről valósiak, kappadókiaiak és rómaiak, és mindannyian látták: végét járja.
Vértől és verítéktől lucskos hosszú haja a szemébe lógott, háta görnyedten hordozta a keresztfát, köntöse tépetten, mocskosan lógott testén. Minden dicsősége, mely a pálmák napján, mikor bevonult Jeruzsálembe övezte, szertefoszlott.
Kifelé menve a Városból a Koponyahegy felé találkoztak egy cirénéi emberrel, akit Simonnak hívtak; minthogy Jézus épp ott és akkor omlott össze másodjára a kereszt és az ütlegek súlya alatt, a pribékek ezt az embert kényszerítették, hogy vigye a keresztet kicsiny ideig. És az vitte is, de tényleg csak kicsiny ideig. Amint az ő lábai kevésbé remegtek már, a kereszt visszakerült a vállára.
Végtelennek tűnő idő után eljutottak arra a helyre, amelyet Golgotának, azaz Koponyák  hegyének neveznek, mert régmúlt idők óta itt hajtották végre a kivégzéseket, a szinhedrión ítéleteit épp úgy, mint a rómaiak kivégzéseit. Ott a keresztgerenda lekerült válláról, és ugyanakkor szörnyű köhögés rázkódtatta meg egész testét, és a köhögés nem szűnt, úgy látszott, szétveti mellkasát. Míg két pribék a keresztrefeszítést készítette elő, egy harmadik méreggel elegyített ecetet akart adni néki inni; ő megízlelte ugyan, de meginni nem akarta, hanem kiköpte.
Ledöntötték lábáról, köntösét letépték, két karját szétfeszítve átütötték a vaskos vasszegekkel csuklóját, és rászegezték a keresztfára. Oly ügyesen szegeztek a hóhérok, hogy fontos ereket nem ütöttek át, de így is bőségesen ömlött csuklójából a vér. És nagyon-nagyon fájdalmas volt mindez, pedig még nem függött egész testének súlya azokon az átalütött szegeken.
Aztán a keresztet kötelek és csigák segítségével felállították, erősen rögzítették egy gödörnyi földbe; minekutána pedig megfeszítették őt, elosztották egymás közt a ruháit, sorsot vetvén, kinek, mi jusson: mindez azért történt,  hogy beteljék a próféta mondása: „Megosztozának az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot vetének.”
 Aztán hóhérai  leülvén ott őrizték vala őt; egy közülük  meg feje fölé illesztett egy táblát, rajta  elkárhoztatásának okával: „Ez Jézus, a zsidók királya.”

A keresztfán iszonyatos, égbe üvöltő fájdalmak járták át testének minden porcikáját; nem tudott volna olyan testrészt találni hajszálaitól a talpáig, ami ne fájt volna haldokló, égő   részként.
Elködlő tekintetét az égre emelte, és látta: a természet is megrendült, az égen nem látszottak kékremény-foltok, Jeruzsálem fölött nehéz, földre súlyosodó, szürke viharfelhők gyülekeztek.
”Nagy eső lesz nemsokára” – futott át az agyán -, „de én már nem érem meg. Nem baj” – gondolta hozzá, bár nem gondolatok voltak már meggyötört fejében -, „legalább lemossa rólam és a Városról a vért és a mocskot.”
Tudni kell, hogy megfeszítettek vele együtt két latrot, egyiket jobb- a másikat balkéz felől, és az is történeti tény, hogy ellenségei a kereszt körül csoportosultak: a főpapok, az írástudók, a katonák meg a megtévesztett, félrevezetett emberek csúfolták a megfeszített Jézust. És az egyik gonosztevő is. Gonosz szíve emésztőgödrének minden szennye feltört ott a kereszten lógva, és rázúdult a Megváltóra, aki meg imádkozott ezekért az emberszerűekért.
A tömeg és a megfeszített lator mocskolódása nem érintette a Megváltó lelkét, ilyesmin ő már túl volt, de a szörnyű rikácsolás, üvöltözés testileg fájt neki, füle és agya szinte belevásott.
Viszont a másik megfeszített lator szidalom és gúny helyett, amennyire testi kínjaitól tellett, rövid mondatokat szólt Jézusról – az ő szívében több istenfélelem volt, mint az írástudók és a farizeusok szívében –, figyelmeztette társát és a tömeget, hogy ők mindketten megérdemlik a büntetést. Jézusról azonban azt mondta, hogy teljesen ártatlanul szenvedi a halált.
Erre a lent bámészkodók és a káromló másik lator is kis időre elnémult: a Megváltó hálásan pillantott a beszélőre, hogy kis csönd támadt. Az meg odafordult hozzá, és így szólt: „Emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba!”
Bűnvallása, bizonyságtétele és alázatos imája választ kapott:  „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a Paradicsomban!”
De a jótékony, fület, agyat, lelket gyógyítgató csend csak rövid ideig tartott, aztán a lent állók újra szidalmazni és csúfolni kezdték őt, fejüket gúnyosan meghajtva mondták: „Te király, ki lerontod a templomot és harmadnapra fölépíted, szabadítsd meg magadat; ha Isten Fia vagy! Szállj le a keresztről!”
Hasonlóképen a főpapok  is csúfolódván az írástudókkal és a vénekkel egyetemben, ezt mondták: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk néki.”

Így énekelt egykor az éneklőmester, Dávid: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést. Nem olyan szó, sem olyan beszéd, a melynek hangja nem hallható: szózatuk kihat az egész földre, és a világ végére az ő mondásuk. A napnak csinált bennök sátort.”
Így igaz ez, így igaz: a teremtett természetnek olyan beszéde van, amit az ember is megérthet. Jézusnak, a Megváltónak kínszenvedése és lassú haldoklása közepette a Nap elsötétedett, a Föld előbb remegett aztán rázkódott; az egész Világ és Jeruzsálem megtapasztalhatta, hogy ki haldoklik ott a kereszten.
A Templom is megrendült: a szentek szentjét elzáró magas kárpit felülről lefelé kettéhasadt, és ezzel megszűnt a szentek szentjének titka: mindenki beláthatott oda, nem csak a Főpap.
 Hat órától kezdve pedig sötétség lett mind az egész földön, kilenc óráig.

A Jézus keresztje alatt ott álltak az ő anyja, Mária, az ő anyjának nőtestvére, Mária, a Kleofás felesége, és a magdalabéli Mária. Meg előremerészkedett néhány tanítványa is már akkor.
 Jézus, mikor látta, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeretett, mondta előbb az  anyjának: „Asszony, ímhol a te fiad!”
És azután mondta a tanítványnak: „Ímhol a te anyád!”
És Mária magához fogadta azt az a tanítványt, és a tanítvány elfogadta Máriát anyjaként.
Ezután - tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, és mert újra elfogta a görcsös, fájdalmas köhögés -, szólt: „Szomjúhozom.”
Egy római centurio, ki szem- és fültanúja volt mindennek, s kinek erős utasítása volt Pilátustól arra, hogy ne hagyja Jézust hosszan szenvedni, szivacsot töltvén meg boros ecettel, hosszú lándzsája végén odanyújtotta az ő szájához.
Már kilenc óra körül járt: kiszopogatta Jézus az ecetes vizet és bort, felemelte tekintetét az égre, fennszóval kiálta, mondván: „Eli, Eli! Lama sabaktani?” azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?
Némelyek pedig az ott állók közül, amint ezt hallották, mondták: „Illést, a prófétát hívja ez.”
Tanítványai közül meg néhányan arra gondoltak, mégsem lehet Istennek fia, lám, elbizonytalanodott, nem hiszi már, hogy Atyja új életre támasztja őt.
Igazából mind tévedtek: sem bizonytalankodásnak jelét nem adta a Megváltó, sem Illést nem hívta, hanem csupán idézte Dávid király egyik elfeledett zsoltárát, mely egykor ím így szólt:
"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?
Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava.
 Én Istenem, kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg;
éjjel is és nincs nyugodalmam.
Pedig te szent vagy, a ki Izráel dícséretei között lakozol.”
Végezetül visszahozta tekintetét az egyre sötétülő égről, feje mellére csuklott. A centurio levette a lándzsa végéről az ecetes szivacsot, és szólt Jézushoz: „Adj hálát halálraítélt a helytartónak!”
Avval szívébe döfte a lándzsa hegyét.
A Megváltó fennszóval kiáltott: - „Elvégeztetett!” -, és lehajtván fejét, kiadta lelkét.
Jeruzsálemre leszakadt a szörnyű zivatar…

- folytatódik vasárnap -

2013. március 27., szerda

Március huszonhetedike van

Délelőtt tíz órakor lesz holdtölte a Szűz jegyében, ebből következik, hogy a 2556. buddhista év utolsó hónapja is elkezdődik: chaitra első napja van.
Ez a nap legkedvesebb női nevemnek, Hajnalkának a napja. Legkedvesebbem hát persze, hisz Kicsi Lányom neve, amit ráadásul pár hónappal születése előtt én találtam meg Neki: valószínűleg már akkor is kedves név lehetett számomra.
Boldog Névnapot Kicsi Messzelévőm!

229 évvel ezelőtt, 1784. március huszonhetedikén született Kőrösi Csoma Sándor. (Pontosabban: ezen a napon anyakönyvezték, hogy valóban e napon született-e, azt nem tudjuk biztosan. Mi több: egyes új kutatások a születési évét is 1787-re vagy ’88-ra teszik.
Én azonban már jó negyven éve megszoktam, hogy ezen a napon ünnepeljem Őt.)
Tehát: Kőrösi Csoma Sándor 1784. március huszonhetedikén született Erdélyben, a Háromszék megyéhez tartozó Kőrösön.
Közismert, hogy Csoma Sándor célkitűzése a magyarok őshazájának felkutatása, történetük és nyelvük homályba vesző múltjának megvilágítása volt. Ebben, mint ma már tudjuk, hamis úton járt, de tévedése elképesztő hasznot hozott.
Ő ugyanis azért indult Keletre, mert ott a „jugar” elméletre szeretett volna bizonyítékokat szerezni.
Ez elmélet szerint a magyarság idegen elnevezései között felbukkanó ungar stb. kifejezések kapcsolatba hozhatók a Kína és Mongólia határvidékén élő ujgurok hasonlóan csengő jugar/jugur népnevével.
Arabul is azért tanult meg, mert  úgy vélte – ma már tudjuk, joggal –, hogy az arab történeti forrásokban a magyarságra vonatkozó utalások is találhatóak. Csoma saját elmondása szerint először ezekkel akart megismerkedni, ezért hosszú, és többé haza nem térő útja elején Konstantinápoly felé vette az irányt.
Az arab történeti munkákat célzó törekvései azonban rendre meghiúsultak. Csoma sem Konstantinápolyba, sem Kairóba nem tudott eljutni, így e terveit feladva, egyenesen a feltételezett közép-ázsiai magyar őshaza felé indult tovább. Több próbálkozás után azonban a háborús körülmények és az utazási nehézségek miatt e tervéről is le kellett mondania. Más lehetősége nem lévén, hosszú időre feladta a jugarokhoz tervezett útját, és a britek anyagi támogatásával hozzálátott a tibeti nyelv és irodalom feltérképezéséhez.
És ez lett az a tudományos ténykedése, mely beemelte őt a legnagyobbak közé: lényegében egy nyelvi terra incognitát fedezett és térképezett fel.
Fáradhatatlan munkálkodása a képzelhetetlenül szűkös körülmények ellenére is meghozta az oly hőn áhított sikert számára. 1834-ben megjelent tibeti nyelvtana és szótára, majd ezeket számos tibeti tárgyú dolgozata követte. Végül pedig, már halála után, megjelent a szanszkrit – tibeti- angol buddhista terminológiai szótár, a Mahávjutpatti.
 Senki – magamról tudom -, aki a mahájána buddhizmussal foglalkozni akar e műveket nem hagyhatja figyelmen kívül.
Hogy emberi és tudósi mivoltáról miként vélekednek Tibetben, arra elég annyit mondanom, hogy a vadzsrajána (tehát a tibeti) buddhizmus a szentjei (bódhiszattvái) közt tartja számon Csomát.

2013. március 25., hétfő

Budapesten ma


a Nap 18:04 perckor megy le, naplementével kezdetét veszi a legjelentősebb zsidó ünnep, a pészah.
A mai este a széder est.
A héber széder szó rendet jelent, pészah estéjét a rend éjszakájának – lél hászéder -, vagy az őrködés, megőrzés éjének – lél simurim - is nevezik.
„Az Úr tiszteletére rendelt éjszaka ez, a melyen kihozta őket Égyiptom földéről; az Úr tiszteletére rendelt éjszaka Izráel minden fiai előtt nemzetségről nemzetségre.”
(Mózes II. könyve 12. 42.)
Pészah estéjén előírásos rend szerint zajló vacsorát tartanak a vallásos és laikus zsidók, melynek részeként a Haggada (a. m. emlékezet) elmondásával emlékeznek az Egyiptomból,  a szolgaság földjéről való szabadulásra. A zsidók minden évben újra átélik a szabadítást.
A 33. évben ez a nap csütörtökre esett, és akkor Jézus tanítványai körében fogyasztotta el  utolsó vacsoráját – a széderesti vacsorát -: annak a napnak éjjelén letartóztatták, másnap megfeszítették.
A keresztény húsvét így, ilyen egyszerű módon függ össze a pészahhal.

Március 25.

1592. születésnapján Isten áldja meg én szépséges, imádott Városomat, Velencét.
A dolog ugyanis a következőként áll.
Velence történelme valamikor az 5. században kezdődött. A későbbi korok több legendát is emlegetnek a város alapításáról, még azt is, hogy nem épült, hanem keletkezett.  A szigetekre, cölöpökre emelt csodálatos város ugyanis sokaknak úgy tűnt föl, mintha isteni kéz alkotása lett volna.
(Miért? Nem az?)
A város megalakulása valójában szorosan kapcsolódik Róma nyugati felének bukásához. A hatalmas birodalmat elsöprő népvándorlás több itáliai város létét fenyegette. Elsőként a gótok, majd a hunok megjelenése kényszerítette a lagúnák közelében épült városok (Padova, Aquileia, Concordia) lakóit arra, hogy az Adria biztonságos szigetein keressenek menedéket. Eleinte csak egyszerű halászok, földművesek érkeztek a közeli szigetekre, még csak nem is oda, ahol a mai Velence központja, a Rialto áll, hanem három kisebb szigetre, melyek amúgy a nagy kedvenceim: Torcellóra, Muranóra és Buranóra.
Aztán jöttek mások, egyre újabbak.
Minden esetre 421-ben március huszonnegyedikei keltezéssel Padova tanácsa határozatában foglalkozott a szigetek lakóival, akik a zavaros időkben mindenféle állami szervezeten kívül álltak.
 Ezért ezt az időpontot tekintjük Velence alapítási dátumaként.
Az, ki még soha nem sétált éjfél után a Santa Croce sestiera álmodó calléin, az, aki még soha nem várta a hajnali nap ébredését valahol az Arsenale környékén, mondjuk a Fondamenta Nuován, a Temetőszigettel szemközt, az aki még sosem hagyta magát elvesződni a Dorsoduro vagy a Ghetto zegzúgaiban, az, aki még soha nem ment a Pescheriára nagyon korán reggel, hogy elbámuljon a bárkák nyüzsgő tengeradta élőlényein,  az, aki csak turistaként átszaladt a Velencén, biztosan semmit sem tudott meg erről a Városról, melyről az olaszoknak sincs mondandója – pedig ők nagyon tudnak beszélni, szépeket mondani Városaikról -, mint hogy: Venezia é unica, azaz: Velence rendkívüli.
É vero, per la mia opinione é vero.
(Igaz, vélekedésem szerint igaz.)

2013. március 24., vasárnap

Feltámadás előtt

Tudom én, már hogyne tudnám -
és hiszem is váltig -,
egy hét csupán, s feltámadás
ünnepe jő. De addig?
Tudom - hisz olvastam én is -,
hogy meglepődtek a hét
első reggelén
a sziklasírhoz mentek:
ó, mily nagyon meglepődnek,
mikor szól hozzájuk az Angyal:
„Ne keressétek őt
a holtak között,
hanem keressétek
az élők sorában. Mert
ott van.”


Feltámadásban hinni jó!
Csak ott motoszkál bennem,
hogy Pálmák vasárnapján még,
mint zúgott a nép,
hogy zúgta: „Hozsánna,
hozsánna!”
És pénteken már teli
szájak üvöltözik majd:
„Feszítsd meg! A mi lelkünk
és vérünk rajt’!”


Tudod Lalagé - te drága -,
mielőtt föltámadhat az ember,
el kell pusztulnia.
Pálmáknak vasárnapja van,
és jő majd a szép feltámadás.
Nem holnap. Nem holnap.
Még vár reánk pár
holt nap a sziklasírban.

A Nagyhét története


(történelme?)

Virágvasárnap
A Nagyhét azzal a vasárnappal kezdődik – mert hát a hét, bármit állítsanak is az pogány magyarok, vasárnappal kezdődik, és nem hétfővel -, amelyen Jézus bevonult Jeruzsálembe.
Valójában nem virágokról, hanem pálmaágakról volt szó akkor és ott: a pálma ugyanis a győzelem és a diadal jelképe volt. Ezért az ünnep neve több nyelven pálmavasárnap (Dominica palmarum, Palmsonntag, Domenica delle Palme.). Mivel azonban az európai országok többségében nincsenek pálmák, az ünnepléskor a pálmaágakat itt gyakran tiszafa, fűzfa vagy más fák ágaival helyettesítették. Az ünnepet például angol nyelvterületen ezért a Palm Sunday-en kívül Yew Sunday (tiszafavasárnap) vagy egyszerűen Branch Sunday (ágvasárnap) neveken is ismerik. Virágvasárnapnak a magyarokon kívül az örmények nevezik.
Jézus bevonulásának útvonala a Biblia szerint Bethániából az Olajfák hegyén és a Kedron patak völgyében vezető országúton át, az Aranykapun keresztül vezetett, célja pedig a Nagytemplom volt. Szintén a Bibliában olvasható, hogy szamárháton érkezett, és a nép ünnepléssel fogadta. Mind a négy evangélium említi, hogy a „Hozsanna néked Dávid fia!” felkiáltással fogadták, ami arra utal, hogy a nép a „messiás királyt”, a római uralom alól való felszabadítót látta benne.
A szamárháton való érkezés, valamint a templom, mint cél viszont  egy szolgáló, papi messiásképre utal; a királyi messiásmodellt Jézus távolságtartással kezelte, és nem kívánt azonosulni a politikai felhangokkal. ("Adjátok meg a caesarnak, ami caesare, és Istennek, ami Istené!"
Különböző, itt most általam föl nem sorolandó csillagászati, naptári, történeti adatok tanúsága szerint ez az esemény igen nagy valószínűséggel 33. március huszonhetedikén lehetett, mely a zsidó kalendárium szerint a 3793. esztendő niszán havának kilencedik napjára esett.
Tudnivaló, hogy az egyik legnagyobb zsidó ünnep, a pészach, ennek a hónapnak 14. napjára esik és esett is mindenkor: én úgy gondolom, hogy Jézus a pészach kezdetére a Nagytemplomnál akart lenni, a pészachi vacsorát Jeruzsálemben, tanítványai körében kívánta elkölteni.

Az utolsó vacsora
Abban az esztendőben – 33-ban - április másodikán, csütörtökön - naplementekor  - köszöntött be a pészach, a széderest: a jó és hithű zsidók naplemente után ültek le, hogy elfogyasszák a hibátlan testű, egyéves bárányból készült pészachi vacsorát, hozzá a kovásztalan kenyeret.
Jézus, a Krisztus is leült a tizenkettekkel az asztalhoz melyen ott illatozott már a báránysült, a  napközben készített kovásztalan kenyér és az askalóni veresbor.
Jézuson kívül senki sem sejtette amikor leültek, hogy ő éppenséggel az utolsó vacsorájának elfogyasztásához ült akkor  tanítványai körében. Történt – feltehetősen - ez a mi, rómaiaktól örökölt naptárunk szerinti 33. április második napjának estéjén.
Hadd mondjam újra, ismételve akár magam: a 3793. zsinagógai év niszán havának tizennegyedik napja köszöntött be.
Ezen a vacsorán történt, hogy Jézus megalapította az eucharisztiát, mely elnevezés a benne levő kharisz a „kegyelem, kegyelmi adomány” fogalomra utal: „az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, és hálá  adván (euchariszteszasz, megtörte és ezt monda: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.”
(Pál apostol Korintusiakhoz írt első levele)

Ezt követően – 33. április másodikáról harmadikára virradó éjszakán – történt letartóztatása; hajnalban, az első kakaskukorékolás előtt tagadta meg őt harmadszor is Péter.
Jézus letartóztatását a főpapok parancsára a jeruzsálemi templomőrök foganatosították, akik foglyukat először Annás házába hurcolták, aki még az éjszaka folyamán ki akarta hallgatni Jézust, hogy kiegészíthesse az ellene összegyűjtött vádpontokat. Jézus azonban nem volt hajlandó válaszolni Annás kérdéseire. Ezt jogában állt megtenni. A vádlottakat már az ókorban is megillette a vallomástétel megtagadásának joga. Annás ezért parancsot adott arra, hogy vigyék Jézust Kaifás házába.
A tanúk meghallgatása után a tárgyalást vezető Kaifás megpróbálta beismerő vallomásra kényszeríteni a vádlottat, s feltette neki a kérdést: „Te vagy-e a Messiás, az élő Isten fia?" „Én vagyok" - válaszolta Jézus. A főpap erre felkiáltott: „Káromkodott! Mi szükség van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást!"
(Az "én vagyok" válasz ugyanis Isten nevének – JHVH - kimondása volt, ezért tekintették a főpapok istenkáromlásnak.)
Jézust ezt követően átvitték a helytartóságra, és Pilátus előtt emeltek vádat ellene.

A kereszthalálál
A helytartó ekkor megpróbálta az összecsődült tömeget felhasználni a vádlott szabadon bocsátáshoz. Így szólt a néphez: „Az a szokás nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsátok valakit. Akarjátok-e, hogy elbocsássam a zsidók királyát?" A római jogban az eljárási kegyelem egyik esetét képezte, amikor a hatóság a nép kérésére szabadon bocsátotta a vádlottat. Jézus esetében erre nyílt lehetőség. A nép azonban - a főpapok által fizetett hangulatkeltők hatására - Jézus helyett egy köztörvényes bűnözőnek, Barabásnak kért kegyelmet. Pilátusnak ettől kezdve nem volt más választása, mint Jézus megfeszíttetése.
Április harmadikán, még niszán tizennegyedikén (tizenötödike naplementével kezdődött) feszítették meg Őt, és még naplemente előtt meghalt. A temetése viszont már a szombat beköszöntével ment végbe (ami a mi naptárunk szerint még mindig április 3. és egészen éjfélig az is volt).

A feltámadás
Azt, hogy föltámadt, vasárnap hajnalban, 33. április ötödikén, avagy 3793. niszán tizenhatodikán észlelték a sziklasírhoz menők.
”A hétnek első napján pedig jó reggel, a mikor még sötétes vala, odaméne Mária Magdaléna a sírhoz, és látá, hogy elvétetett a kő a sírról.
 Futa azért és méne Simon Péterhez és ama másik tanítványhoz, a kit Jézus szeret vala, és monda nékik: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt.
Kiméne azért Péter és a másik tanítvány, és menének a sírhoz.
Együtt futnak vala pedig mindketten: de ama másik tanítvány hamar megelőzé Pétert, és előbb juta a sírhoz;
És lehajolván, látá, hogy ott vannak a lepedők; mindazáltal nem megy vala be.
Megjöve azután Simon Péter is nyomban utána, és beméne a sírba: és látá, hogy a lepedők ott vannak.
És a keszkenő, a mely az ő fején volt, nem együtt van a lepedőkkel, hanem külön összegöngyölítve egy helyen.
Akkor aztán beméne a másik tanítvány is, a ki először jutott a sírhoz, és lát és hisz vala.
 Mert nem tudják vala még az írást, hogy fel kell támadnia a halálból.
Visszamenének azért a tanítványok az övéikhez.
 Mária pedig künn áll vala a sírnál sírva. A míg azonban siránkozék, behajol vala a sírba;
 És láta két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, a hol a Jézus teste feküdt vala.
És mondának azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt.
És mikor ezeket mondotta, hátra fordula, és látá Jézust ott állani, és nem tudja vala, hogy Jézus az.
Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? kit keressz? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt.
Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! a mi azt teszi: Mester!
Monda néki Jézus: Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.”
(János evangéliuma 20. 1 – 17.)

2013. március 23., szombat

Ma,

2013. március huszonharmadikán van 116 esztendeje annak, hogy Eperjesen, hajnali fél ötkor megszületett Hamvas Béla.
Nem szeretnék semmit a Neve mögé tenni, sem azt, hogy író, sem azt, hogy esztéta, sem azt, hogy filozófus. A név is elég ma már, remélem, mert múlt korokkal ellentétben gondolatai, írásai nem csak rossz papírra gépelt szamizdatban vannak jelen – hadd mondjam: mindennapi szellemi betévőként - hanem ma már mindenhol olvashatóak és taníthatóak.
Annyit azért mégis megjegyeznék: Ő volt az utolsó egyetemes látásmódú, afféle uomo rinascimento.
Hamvas Béla számára az írás a mindennapi gyakorlat és gyakorlás része volt, ima és jógameditációs-gyakorlat egyben, az éberség megőrzésének - számára - legalkalmasabb eszköze. Műfajául leggyakrabban az esszét választotta, ami - mint tudjuk - kísérletet jelent; minden írása, a regényeket is beleértve, esszészerű.
Az éberség mellett írói, gondolkodói és emberi létszemléletének meghatározó kulcsfogalmai a derű, realizálás, univerzális orientáció, alapállás, üdv és a hagyomány.
A hagyomány, a traditio, a paradosis, a páramparya – e kifejezés általánosan felfogott és közhasználatú értelmétől erősen eltérően – az időtlen vagy időelőtti vagy időntúli metafizikai szellemiség időben való fenntartottságát és továbbadását, áthagyományozását jelenti Nála. Ahogy Ő a hagyományt értelmezi, úgy a szellem időfeletti jelenlétéről van szó, vagyis az  időfeletti, metafizikai (természeten és létezőn túli) hatalmi–uralmi időbeliségbe vetültségről. Hamvas életműve, és azon belül is elsősorban a Scientia Sacra tradicionális atmoszférát hozott létre.
Azokban a hetvenes években, amikor én rátaláltam, Hamvas művei csupán kéziratos vagy gépelt formában, többszörösen másolva, ezért sokszor roncsolódott szöveggel voltak csak  hozzáférhetőek.
Halála után nyolc évvel, utolsó publikációja után tizenhárom évvel, 1976-ban aztán jött a reveláció: az Új Írás közölte három rövid írását. De a nyilvánosság elé igazából a nyolcvanas évektől kerültek művei. 1982-ben a Kuczka Péter által szerkesztett Galaktikában megjelent A perui vázák esztétikája törte meg a csendet, majd hosszú évtizedek után az első önálló Hamvas-kötet, A világválság került kiadásra.
Két évvel utóbb, 1985-ben a nagyszabású regény, az akkor még finoman cenzúrázott Karnevál is napvilágot látott.
Döntő lökést adott Hamvas széles körű befogadásának a Szombathelyen megjelenő Életünk 1987-es Hamvas Béla emlékszáma, amelyben az első átfogó, illetve személyes értékelések is megjelentek, többek között Esterházy Péter, Spiró György, Szőcs Géza tollából.
Végül aztán – minden Isteneknek hála! – a kilencvenes évek elejétől megkezdődött az életmű szerkesztett kiadása, és ma már szinte minden műve olvasható. Kérdés csupán az, hogy olvassuk- és értjük-e Őt?
Munkásságát 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal, 1996-ban Magyar Örökség díjjal ismerték el: úgy gondolom, ha tudja, hamiskásan mosolyog e díjakra…

***   ***   ***
2007 óta minden márciusban egy órára kialszik a díszvilágítás a világ legtöbb nagyvárosában. Néhány év leforgása alatt a Föld Órája egy ausztrál helyi akcióból világméretű, több mint egymilliárd embert mozgósító önkéntes mozgalommá nőtte ki magát. Ez nem csak azt mutatja, hogy az embereket foglalkoztatja bolygónk egészségi állapota, hanem hogy hajlandóak tenni is érte.
E globális kezdeményezés során ma, március huszonharmadikán, 20 óra 30 perckor környezettudatos emberek milliárdjai, vállalatok, intézmények és önkormányzatok ezrei kapcsolják le a világítást egy órára, hogy felhívják a figyelmet a globális éghajlatváltozás és a túlzott energiafogyasztás problémájára.

Fél órával az esemény előtt, nagyjából nyolc órakor ér véget az a fölolvasóes(e)t
mely
19 órakor kezdődik
 FÖLDTÖLTE ÉS FÖLDFOGYTA
címmel
a Gödör Klubban.
(Király utca 8 – 10.),
Verseim egy részét megzenésítette és
énekli
R. NAGY CSILLA és
NAGY BALÁZS KRISZTIÁN,
 gitározik
NAGY BALÁZS KRISZTIÁN
 Szeretettel várunk Mindenkit!

2013. március 21., csütörtök

Meghívó


Március huszonharmadikán,
19 órakor lesz
Maróti György
újabb
FÖLOLVASÓESTje
FÖLDTÖLTE ÉS FÖLDFOGYTA
címmel
a Gödör Klubban.
(Király utca 8 – 10.),
A versek egy részét megzenésítette és
énekli
R. NAGY CSILLA és
NAGY BALÁZS KRISZTIÁN,
 gitározik
NAGY BALÁZS KRISZTIÁN
 Szeretettel várunk Téged is!

A véletlenek különös játéka folytán, nem sokkal a Földtölte és földfogyta után kezdődik a Föld Órája, amikor lekapcsolják a közvilágítás jelentős részét Európában, és illik otthon vagy másutt is gyertyafény mellett tölteni egy órát. (20:30-tól 21:30-ig.)

2013. március 20., szerda

Menón és Thoreau

Ez a találkozás soha, soha létre nem jött,
tehát egészen fantáziám szülötte.
Vagyis: minden irodalomtörténeti
alapot nélkülöző szöveg az alábbi.
De ha megtörtént volna, csak így
történhetett volna, csakis így…


Tübingen ősi városa Baden-Württenberg tartomány középpontjában, Stuttgarttól délre, a Schwabische Alb peremén fekszik. Majdnem pontosan két részre vágja a kanyargó Neckar, a sokhídú Neckar, mely Tübingen központjában óvatosan, hogy ne rombolja nagyon partjait, megkerüli a Platanenallee-t, az árnyas kis szigetet.
Tübingen egyébként is víziváros: a Neckarbrücke mellett torkoll a folyóba a Steinlach, a várhegyet futja körül az Ammer, a jó szőlőtermő Österberget meg a Goldersbach kerülgeti.
Derék, szorgos polgárok lakták minden időben, ebben az 1839. évben is,Tübingent: szabók, pékek, asztalosok, órásmesterek, miegyebek. Hasonképpen szorgos állattenyésztők, gabona- és szőlőtermesztők a környéket: Derendingent, Lustnaut, Pfondorfot és Bebenhausent.
A Város központjából dél felé induló főutcán, ha átjutunk a Neckarbrückén, jobbra a második kétszintes polgárházban él és dolgozik Carl Riemer úr, neves asztalosmester.
Riemer uram és családja a földszinti öt szobát lakja, míg emeletén nevezetes, ám lassan elfeledett lakó él immár vagy harminchat esztendeje: Friedrich Hölderlin, aki azonban elborult elméjével mit sem tud arról, hogy ő Hölderlin. Felváltva, hol Giorgio Scardanellinek, hol egyszerűen Menónnak szólíttatja magát.
Ebbe a szép neckarmenti városkába érkezett 1839 augusztus utolsó vasárnapján a huszonkét esztendős Henry David Thoreau, észak-amerikai állampolgár. Mielőtt e helyes gondolkodású fiatalember végleg elköltözött volna a nagyvárosból, hogy egy saját kezűleg épített kunyhóban éljen a Concordhoz közeli Walden-tó partján, ahol majd halászatból, növénytermesztésből és mások számára végzett fizikai munkából tartja fönn magát, ám ideje nagy részét csendes elmélyüléssel, a természet megfigyelésével és leírásával tölti, nagy európai utazásra szánta el magát.
Európa országaiban mást meg megint mást keresett: Franciaországban a szellem világosságát, az előző század nagy gondolkodóinak felvilágosultságát, és a szabadság szellemének magvát, mely aztán saját hazájában szökött szárba.
Itáliában a szépséget, festők, szobrászok, építészek kézmunkáját, lábnyomát követte.
Végül Németország felé vette útját, a filozófia, a szellem, a szó szent hazájába.
És ott elment a Neckar-menti Tübingen városába.
Átment a Neckarbrückén, és a jobb kézről való második polgárház kapuján kopogtatott.
Ekként jutott Riemer úr színe elé.

Carl Riemer már harminchat éve őrizte és gondozta Friedrich Hölderlin elmebaját, óvta a költő megtöretett testét, és csak jó pénzért engedett bárkit színe elé.
Amikor harmincnyolc évvel ezelőtt Hölderlin csatakosan, szutykosan, fáradtan és elmeháborodottan fölbukkant Neckar parti szülővárosában, tudj’Isten honnan szalasztva? – suttogták, hogy gyalog jött Bordeaux-ból, de ez lehetetlen volt! lehetetlen! -, gondosan megvizsgálták derék elmeorvosok.
Megállapították aztán, hogy Hölderlin beteg, nagyon beteg, de sem önmagára, sem másokra nem veszélyes.
Akkor elengedték.
Családja, anyja nem fogadta be, teher lett volna csak nékik, hát elküldték a jó Riemerhez, gondosan fizették a havidíjat, és hagyták a padlásszobában kucorogni őt, Isten egyszülött fiát.
Amikor Thoreau előadta kívánságát, Riemer uram előbb gondosan besöpörte a beléptidíjat, aztán bevezette Davidet a földszinti fogadószobába, amint - kissé nagyképűen - a nappali szobát, mely étkezőül is szolgált – nevezte. Leültette az ifjú amerikait, és némi fölvilágosításokkal látta el.
Hölderlin nem veszedelmes, jámbor elmebeteg mondta, de elmebeteg. Például – hívta fel Thoreau figyelmét – nem tudja, ki ő, tehát nevezze őt az ifjú úr Giorgio Scardanelli néven.
Vagy nevezze Menónnak, arra is hallgat Hölderlin.
Elmondta, hogy a költő hetekig, hónapokig padlásszobája egy sarkában kuporog, körülvéve nagy ív papírokkal, kalamárisokkal, tollakkal, de két-három sort ír csupán egy-egy nagy lapra.
Elmondta, hogy olykor egészen normálisnak tűnik, de csak órákra, napokra.
Elmondta, hogy nincs vele sok baj: Hölderlin többnyire szépen, tisztán tartja testét, már-már kínosan tisztán, csupán ruháit mosatja a Riemer-család.
Aztán elnézést kért, és elindult a padlásszoba felé, hogy hívja a költőt.
A lépcső tetejéről még visszafordult, rápisszegett Davidre:
„Scardanelli!” – mondta – „Ne feledje! Signore Scardanelli! Csak erre hallgat!”
És eltűnt odafönt, majd alig fertály óra múlva ismét megjelent, és lejött a lépcsőn a „fogadóterembe”.
Carl Riemer megállt a lépcső alján, és teátrálisan bejelentette:
„Signore Scardanelli.”
És Hölderlin odafönt megjelent.
Méltóságteljes, de eltúlzottan kimért, őrültmód számított lépésekkel jött le, aztán a lépcső aljában megállt, és mint egy jól idomított cirkuszi elefánt, meghajtotta a fejét.
Ősz, megtört, öreg ember állt David Henry Thoreu előtt. Reszketeg fejű vénember, egykor nagy idők nagy tanúja. Az amerikai észbevette, hogy ki mindenkit ismert ez a télütött fejű ember. Hegelt, Schlegelt, Schillert, ki tudja, kiket még? És nem csak egyszerűen ismerte őket, hanem partnerük volt régi szép asztali beszélgetések során. Ott állt Friedrich Hölderlin, ott állt előtte egy óriás. Egy óriás, alig több, mint másfél méteresre emelte testét, és mint egy jól idomított cirkuszi elefánt, meghajtotta a fejét bemutatkozásul.
Aztán, amint Riemer uram az asztal felé mutatott, maga is arrafelé biccentette Thoreaut.
Leültek a kis asztal mellé a két törökös kerevetre, és hallgatták a váratlan beállt a csöndet.
Henry David kezdte a társalgást:
„Mivel foglalkozik mostanában herr Hö…signore Scardanelli?” – váltott hamar észbekapva David Thoreau.
„Majd…majd ezután is minden nap kimegyek a tóhoz.” – kezdte nagy erővel Hölderlin, de aztán nem volt tovább: kicsit magába nézelődött, majd újra kezdte:
„Ezután is, minden nap.”
Thoreau megemésztette a halott és értelmetlen mondatot: áttért a folyó túlsó partjára:
„Ír, uram? Signore Scardanelli? Ír Ön?”
„Nap nap után odakint járok, és csak a Kegyest keresem”- felelte Hölderlin -; „sorra kifaggattam már a vidék utait. Így teszek uram holnap is, így tettem tegnap is: így élek. Mind bebolyongtam a hűs hegyeket, forrásokat, árnyas  berkeket.”
Riemer odasúgta Davidnek, hogy Hölderlin évtizedek óta ki sem tette a lábát a szobából. „Az istenért: még étkezni sem jön le…”
„És vajon miért jár arra, signore?” – kérdezte Thoreau.
„Mint egy hattyú, uram, mint egy tavon úszó hattyú: oly szép, oly nyugalmas, oly hófehéren tiszta volt. Úgy ám uram, mint egy hattyú a kéklő tavon….”  - felelte Hölderlin logikusan. Kicsit gondolkodott, aztán hozzáfűzte: „Vagy jégfehér hattyú a vakító havon… De az nem túl szerencsés…. Nem látszik…”
„Ki?” – próbált továbblépni David – „Ki volt olyan, mint egy hattyú, maestro Scardanelli?”
„Ki más? – merengett el Hölderlin zavaros tekintettel. – „Diotíma: ő. Olyan volt, mint egy hattyú, uram, mint egy hattyú. Keze: lehulló nyírfaág; haja: szigorú kontyba-fékezett aranyzuhatag-vízesés. Tekintete: augusztusi éji-égen hullócsillag.”
Kis töprenkedés után: „Mert – tudja Ön? -, úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyúk a fényben, épp úgy éltünk, uram. Hogyan is hívják Önt?”
Oda se figyelt az ismételt bemutatkozásra, csak folytatta: „Csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át…”

Ekkor herr Riemer lépett be, és jelentette: „Mister John-Paul és lánya, Emily kívánják tiszteletüket tenni signore Scardanelli. Az Ön honfitársai…” – biccentett Thoreau felé.
„Jöjjenek be!” – szólt Hölderlin, mint egy igazi úr, igazi porosz úr.
Tán Gontard bankártól tanulta, a szörnyű bankártól…
John-Paul Dickinson, termetes úriember mellett tíz év körüli kislánya csak olyan volt, mint hegycsúcs mellett a dombocska. De nagyon bájos arcú, kedves lányka volt Emily Dickinson.
A helykínálásra megültek az egy maradék török díványon, és mister Dickinson csapongni kezdett, remekül beszélte a Költő nyelvét, beszélt hosszú hajóútjukról Európa felé, beszélt sok-sok hírneves emberrel való találkozásukról. Emily hallgatott, és bárki láthatta, hogy fél Hölderlintől, fél a zavaros tekintetű, ráncos, borzos, ősz hajú vénembertől. Bárki láthatta, kivéve fecsegő apját, aki egyszerre csak elővetette Emilyvel az emlékkönyvét, melyben valóban: neves emberek arcképei – a kislány ügyesen rajzolt – és aláírásai soroltak elő, végül lányára nézett biztatóan, amire Emily Dickinson kibökte:
„Mister Scardanelli… Kérem…. Írna valamit az emlékkönyvembe?”
És kedvesen, alulról felfelé vetve pillantását Hölderlinre – és ez igazán már-már nőies volt – várta a választ.
A költő elvette az emlékkönyvet, de nem lapozgatta át – ahogy bárki más tette volna –, az utolsó oldalra fordított, aztán utasította Riemert, hogy hozzon tollat, kalamárist.
Amint a kívánt eszközök megjöttek, Menón gondosan mindent elrendezett a kis asztalkán: emlékkönyvet, tollat, kalamárist.
Várt. Aztán nekifogott.
Hölderlin bemártotta a toll hegyét a kalamárisba, majd szemét a mennyezetre bódította, és kis idő múlva gondosan formált betűkkel beírta az emlékkönyvbe:
Tavasz
Gondosan aláhúzta a címet, kicsit megcirkalmazta, majd újra a mennybolt felé nézett erősen töprengve.
Egy perc telt el, akkor a költő írni kezdett, lassan, nyugalmas betűvetéssel, közben maga elé, az írása elé mondta:
„Szép tavasz hordja a fényt remegő, új zöldellő ágon…”
Eddig jutott, aztán gondosan, éppoly lassan, ahogyan leírta, mindenféle érzelmi kitörés nélkül, áthúzta a sort.
Újra megmártotta tolla hegyét a kalamárisban, majd szemét a mennyezetre bódította, és kis idő múlva szépen formált betűkkel beírta az emlékkönyvbe:
Tél
Gondosan aláhúzta a címet, kicsit megcirkalmazta, aztán újra a mennybolt felé nézett erősen töprengve.
Egy perc telt el, akkor a költő írni kezdett, lassan, iskolásan formálva a betűket, közben maga elé, az írás elé mondta:
„Hordja az éjszaki szél a havat már…”
Töprengésbe esett, aztán gondosan, éppoly lassan, ahogyan leírta, mindenféle érzelmi kitörés nélkül, áthúzta azt a sort, és új sorba kezdett.
Fölírta az új címet:
Nyár
Megmártotta tolla hegyét a kalamárisban, majd szemét a mennyezetre bódította újra, és kis idő múlva gondosan formált betűkkel beírta az emlékkönyvbe:
„Bóditó illatok közt, szép nyári hold hordja a fényt…”
Most nagyon eltöprengve húzta ki a címet is, a leírt sort is, aztán fölcsillant kék szemének éji fénye, és mormogás, gondolkodás nélkül írta:
Emlékkönybe
”Az élet édességeit kiittam én már,
az ifjúság öröme messze, messze rég már!
Április, május, július be távol!
Semmi vagyok már, válnék a világtól.”
Megállt a penna, Hölderlin töprengett kicsit, minden szótagra rábólintva elolvasta amit írt, aztán újra fürdette tolla hegyét a tintában, és aláírta: Giorgio Menón Scardanelli.
Gondosan megrizsporozta a beírást, kicsit várt, aztán a rizsport leszórta, majd kedves mosollyal nyújtotta az emlékkönyvet Emilynek.
Emily Dickinson elolvasta a verset, és akkor már nem félt ettől az embertől. Fölállt, szépen kivágta a pukkedlit, aztán közelebb lépett, Hölderlin nyakára csimpánzkodott, és jobbról-balról megcsókolta az öregember ráncos arcát.
És Friedrich visszacsókolta a kislányt.
Miközben a Dickinson-család elköszönt, Thoreau a verset forgatta agyában, és támadásra készült.
Abban a versben nem talált hibát, nem gondolhatta, igazán nem gondolhatta, hogy egy bomlott elme műve lenne. Az a vers, amit Hölderlin a kis Emilynek írt, tökéletes vers volt. Nem Tél. Nem Tavasz. Nem Nyár. Nem holmi hihetetlen semmiség, nem technikából eredő banalitás, hanem hogy vers volt az.
Emily Dickinson egy Hölderlin-verset vitt magával emlékkönyvében: verset a javából.
Odafordult hát David a költőhöz, és újra kezdte:
„Signore Scardanelli! Tudom: nincs öregebb annál, mint akiben kihunyt a lelkesedés lángja, de Önben ott lobog a tűz.”
Hölderlin bólogatott. Ki mondaná meg, egyetértésből, vagy csak azért-e, mert már oly fáradt volt, hogy nem bírta tartani fejét? De Thoreau nem engedett.
„Ön, signore Scardanelli, herr Hölderlin, szerelme elbukása, eszméi elbukása után nem talált más kiutat, mint az antik szépségeszményt. Diotíma szép volt? A tavon úszó hattyúk szépek? Az elmúlt idő léptenyoma: szép volt?”
Váratlanul fölemelkedett Hölderlin feje, és ránézett Davidre.
Tekintete: nos, tekintete tisztult. Igen, ez nyilvánvaló volt.
„Szép volt Diotíma, herr Hölderlin? Jó volt Diotíma? Igaz volt a tó tükrén az ezüst felhők vonulása? Mondja, Uram!”
A költő bólintott. Értelmesen, az őrület legcsekélyebb jele nélkül bólintott.
„Mert a természet szép, jó és igaz?” – folytatta könyörtelenül Thoreau. - „És ami természetes az szintén? Szép? Jó? Igaz?”
„Igen.” – mondta váratlanul Hölderlin, de ez már egy más hang volt. Más. Egy értelmes, gondolkodó, tiszta elméjű, nagy ember hangja volt.
Henry David erősen megragadta a pillanatot.
„Mi a szép Friedrich? Mi a jó? Mi az igaz?”
Mintha harminc éves ifjú gondolkodó érchangja pendülne, mint zengő cimbalom, úgy szólalt meg Friedrich Hölderlin.
„Mindazt, ami a prózai tudat számára csupán végesként létezik, a művészetnek mindenütt áttetszővé kell tennie, úgy, hogy minden ponton a lélek legyen hallható, a szellemi fedje fel magát! Ekkor, ami szép a valóságban, szép lesz a művészetben is!
Igaz? Mi igaz? Ezt kérdi? Igaz, ami való, igaz, ami szép. Jó, ami saját rendeltetése szerint működik. Hisz ez oly egyszerű!”
Minden előzetes jel nélkül, amint Hölderlin mindezt elmondta: elaludt.
Ébreszthetetlenül aludt.
Thoreau kicsit várt, aztán becsöngette Riemert, aki fölnyalábolta Hölderlin könnyű testét, és fölvitte a padlásszobába.
Henry David kicsit még időzött az asztalnál, a török kereveten.
Papírt húzott maga elé ama hölderlini lapokból, melyek mindenfelé hevertek üresen, vagy egy-két sornyival írva. A kalamárisért és a pennáért nyúlt, s ráírta egy lapra:
„Élj meg minden évszakot,
amint elmúlik körülötted,
lélegezd be a levegőt, idd ki italodat,
ízleld a gyümölcsöt
és add át magad mindezek élvezetének.”
Otthagyta a lapot, és kilépett az alkonyi utcára.
A kapunál balra fordult, átment a Neckarbrückén, célbavette a Főteret, és nem is igazán figyelt rá, hogy ködbevesző gondolatok kavarognak benne.
Tragikus költősors? Feloldódás a görög tragédia isten és ember közötti világában?
Légy okos David Thoreau, légy az!
Vajon az istenek túlzott közelsége sújtotta-e Apollón nyilaként Hölderlint? Vagy a sors kiegyenlítődésének elvétése, a mérték tévesztése?
A szerelem eltúlzott mértéke?
Mértéknélkülisége?
Lelhettek-e otthonra a görög mitológia istenei a Hölderlin megköltötte német tájakon?
És otthonra lelhetnek ama Istenek bárhol még?
Hol veszett el Hölderlin, az isten? Saját költészetének vélt menedékében? Vagy éppen
ellenkezőleg: maga a költészet vonzotta "sötét Napként" a közelítő éjszakába?
De közben, míg ily okos gondolatok forgolódtak Henry David Thoreau agyában, lelkében néhány sor dúdolt:
”föl-alá tébolyog egyre a szív
s nyugtot eseng; így búvik a megsebesült vad az erdőn,
hol máskor pihen a déli homály lugasán;
jaj, de szegényt ez a zöld tanya többé föl nem üdíti:
álmát nem leli, nyög, s kergeti folyton a nyíl.”

Az utolsó óra története

Friedrich (Menón) Hölderlin élete és halála,
ahogy utolsó óráján átélte, midőn váratlan kitisztult szelleme,
viszont elpusztult a teste


(1770. március 20.
Megszületik Tübingenben.
Apám hamar elhalt, anyám nem tudta, mit kellene kezdenie evvel a halállal, s minket, gyermekeket sorsunkra hagyott: azt mondják, itt sérült meg végzetesen az én tudatom, de én úgy gondolom, hogy Diotíma adta a végső, kegyetlen döfést.
1795-ben érkeztem Frankfurtba, s maradtam mindétig lélekben ott, örökrevaló életemben Diotímával, testben 1801-től Bordeaux-ban.
Susette Borkenstein - így hívta őt a világ, ki nékem Diotíma volt, Diotíma, aki Platon Symposionjában tárja fel a szerelem lényegét, létét, teljességét.
1802. május havának 9. napján gyalogszerrel indultam Bordeaux-ból Strassburgba, de az útra nem emlékezem.
Onnan a Neckar partjához egy hónap leforgásáig tartott az út, vagyis a tízszerte rövidebb utat majd négyszer olyan hosszú idő alatt tettem meg.
Miért?
Hát nem tudom!
De nem tudja senki sem!
Scardanelli - mondta, ha a nevét kérdezték.
Nem tudta, hogy ő Friedrich Hölderlin, a költő és filozófus, az Isten egyszülött fia.
Maga alá szart vagy 38 éven át - mégis ő volt Isten egyszülött fia!
Nem tudta a nevét sem 38 éven át - mégis ő volt Isten egyszülött fia.
Hányt és büfögött és zabált és ürített a szoba sarkában gubbaszkodva - mégis ő volt: Isten egyszülött fia!
És Diotíma?
Ő maga volt Istennek leánya!
És érte és miatta és általa...
1843. június 7-én haltam meg.
Túléltem minden nagy kortársamat, minden szerelmemet, anyámat, túléltem Diotímát!

Kérdezd meg Istent: miért?)


Harminchat éve élt a homályban.
Harminchat évvel előbb lement a nap, s csak ritkán, kósza felhők között bukkant föl. Maga is nap lett, csak ritkán bukkant ki a sűrű felhők közül értelme. Olykor, néhány tiszta percében verssorok úszták körül, de inkább semmit sem tudott magáról és a világról. A hírek nem jutottak el bezárt világához, könyvek sem. Gyakran napokon át kucorgott a sarokban, öklét harapdálva, a bélsár és a vizelet összekeveredett alatta, de jó volt így is, mert - ahogy bomlott agya vélte - ez is ő volt. Épp csak azt nem látta, hogy az az ő, az ami egykoron volt ő, az nincs már régen. De az utolsó óra kitisztult, megkristályult, mint esőfelhő forró nyári délutánban, amikor az égi tűz megbágyasztja a tudatot, és béklyóba készteti a lelket, és tunyaságba a szellemet, de odafent jégkristályokat permetez holmi bárányfelhőkbe.
Szellemet idézett az utolsó órán.
A tiszta, hóborult tájak szellemét. Diotímáét.
Ó, Diotíma szelleme! Most emlékezett rá, először, negyven év elsötétült pokla után.
Meg Kantra és Goethére.
És Schillerrre és Hegelre.
Meg önmaga elmúlt gondolataira.Gondolatra, újra, már nem maradt ideje, ezt biztosan tudta.
De ez az utolsó óra, és ebben már takarékosan kell az idővel bánni. Önmagát keresse a maradék időben?
De hát ki is ő voltaképpen?
Hüperión? A haldokló Empedoklész? Vagy Menón, ki Diotimáért sír panaszdalokat? Erre nem, erre nincs idő! Neki talán soha nem is volt személyisége, talán csak föloldódott önnön figuráiban, talán eggyé vált lényegükkel.
Magától kezdődik minden gondolat.
"Istenem" - gondolja a költő ezen az utolsó órán - "lehet az, hogy már tényleg negyvennyolc éve?"

Frankfurt, a nyüzsgő, a háborúra készülődő város magába szippantja a huszonöt éves, karcsú, törékeny fiatalembert. A vásártéren lovaskatonák és a lovasokat kiszolgáló vásári had. Menón nem tudja, hogy önkéntelen is elmerül a látványban, pedig igyekeznie kell, mert Gontard bankár nem szereti, ha megvárakoztatják, különösen nem, ha úgy véli ő tesz szívességet a másiknak. Belvárosi ház, amolyan kereskedő- polgárház, melyről lesír, hogy pénze volt, izlése nem építtetőjének.
Gontard úr épp olyan volt, mint a háza. Tetőtől-talpig jól öltözött, magas, jóltáplált, simára fésült és borotvált - gondosan borotvált! - arcú, egyenes hátú és derekú, belül üres. A Költőt "fiatal barátom"-nak mondta, és mindjárt az első beszélgetés során kifejtette gyermeke neveléséről vallott nézeteit. Ostoba nézetek voltak, melyek közt fő szerepet játszott a "fegyelem, pontosság és megint csak fegyelem, fiatal barátom". Aztán hívta a fiát - gondolja az utolsó órán a költő.
Aztán...
Aztán megjelent Diotíma.
Susette Gontard szép volt, a szónak abban az igazi értelmében, hogy a hang elakad, a lélegzet megáll. Szépsége azonban nem volt támadó, nem sejtetett veszedelmet, mert Susette lágy és gyöngéd volt, és mosolya dacára valami csöndes szomorúság is bujkált szája szegletében. Erős, mézszínű haját fejéhez szorosan fésült kontyban hordta: mást elcsúfított volna, őt még szebbé tette, kiemelte arcának csodáját. A költőnek igazából is elakadt a szava, noha épp most kellett volna megszólalnia, hisz a bankár a feltételeit kérdezte előbb, és terveiről faggatta.
Költő, bökte ki ő az igazságnak megfelelően, de nem túl bölcsen. Költő és filozófus. Ezek egyike sem állhatott túl nagy becsben Gontard előtt, mert elfintorította kissé a száját, noha mindig nagy súlyt helyezett arra, hogy ügyeljen arckifejezésének fegyelmére, s fiának is szakadatlanul magyarázta, hogy igazi porosz úrhoz méltatlan ha érzelmei vannak, de még annál is rosszabb, ha ezek meg is látszanának arckifejezésén vagy viselkedésén. Ő közben képtelen volt elszakadni Diotíma arcának varázsától, s még az sem tarthatta vissza álmélkodásában, hogy a bankár férj megneszelhet valamit abból a rajongó szédületből, mely elfogta őt a lány láttán.
Később is gyakran gyönyörködött el Susette arcának isteni harmóniájában, és nem lehetett panaszra oka, hogy kevésszer látja, mert a lány szinte mindenütt jelen volt a házban: ott ült legtöbbször miközben a költő a fiát tanítgatta: ott ült csöndes mosollyal, ragyogó lelkét sugárzó arccal. Ott ült és hallgatott.
Most, ezen az utolsó órán is tisztán látja őt. Ahogy ráhajol a kötésre - úgy, ahogy odahaza és férjétől is tanulta - felsőtestét egyenes derékkal tartva, szinte csak a fejével, hisz úrihölgy így kell, hogy üljön, nyakszirtje elvált ruhájától, s a költő meghatva látta erős kontya alatt az aranyszín pihéket.
"Sosem tudtam" - gondolja az utolsó órán a költő, az utolsó óra istenáldotta tisztaságában gondolja - "sosem tudtam, hogy mennyire figyeli szavaimat, mi jut el hozzá, mennyire sejti, hogy fiának mondott szavaim valójában neki szólnak."
Diotíma jelenlétében szárnyas szavakban izzott a költő. Mit érdekelte őt, hogy az ifjú Gontard érti vagy sem tanításait, már magának és Susette-nek mondta amit mondhatott, és sok mindent mondott. Életről és halálról, szépről és jóról és igazról, a harmóniáról, amiként ő maga is áldott görögjeitől tanulta, a szépség és tisztaság világában.
Mértékről, az isteni rendről szólt a tanítás, és nem a málészájú, egykor nyárspolgárrá érlelődő tanítványnak, hanem Neki, Neki...
A halál - mondta egy nap - nem szörnyűség, melytől a keresztény ember oly nagyon retteg. Lásd csak, tanította a fiút, de főként Diotímát, a görög mítoszok közt számtalan regél arról, hogy halandó lény nem akarta átvenni valakitől a halhatatlanságot. Mert a görögök szerettek élni, nagyon szerettek, sokáig, vígan és boldogon, de azt is tudták, hogy az élet fárasztó, terhes, és a végén jó megnyugvás, biztos rév a halál csöndje. Ha valaki bement egy szobába, idő múltával el kell azt hagynia, másként nem lenne sem tér, sem idő, vagyis az Őskáoszba zuhanna vissza minden, mert csak az teretlen - időtlen. A létesült mulandó, hogy helyet adhasson az újralétesülőnek.
Diotíma abbahagyta a kötést, és még fedetlen tarkója is feszült figyelemről tanúskodott. Akkor Menónról és Diotímáról kezdett mesélni a költő: összemérte a szerelmet és a halált, platóni-szókratészi módszerrel mérte össze őket: Susette még mindig figyelt.
Ó, nagyon figyelt!
Akkor neveztem magamban először úgy, ahogy azután negyven éven át: Diotíma!
Drága, szépséges, kedves és jó és egyetlen Diotímám!
Nem, nem a tiéd, sosem volt a tiéd!
Ezt gondolja a költő ezen az utolsó órán, és az utolsó órára is gondol. Nem fél a haláltól: ellenőrzi a lelkét, s tudja, hogy nem fél.
Később aztán beszélgetni is kezdtek. Susette nagy érdeklődéssel faggatta irodalmi élményeiről, s ennek kapcsán jött rá a fiú, hogy Diotíma nem csak szép és jó, hanem művelt és rendkívül értelmes is. Persze már rég nem olvashatott, lánykori emlékei éltek még benne, mert a bankár nem szenvedhette az írott betűt, csak a számokat, s ha expressis verbis meg nem is tiltotta feleségének az olvasást, azért valahányszor könyvet látott a nő kezében - különösképp ha verseskötet volt az - valamiképp hangot adott rosszallásának.
Susette mégis olvasott, s műveltsége alig maradt el a költőétől. Az újakat kevésbé ismerte, lelkesülten itta hát magába a fiú szavait: nyomukban föltárult előtte egy új, jobb, szebb gondolati-irodalmi-lelki világ: valami más, mint amiben ő élt.
Sok mindenről beszéltek, és Menón lelkében egyre nőtt csak a szerelem, eláradt egész létezésén: a tilos, a lehetetlen, a képtelen szerelem. Bizonyos jelekből úgy érezte, vélte, hogy Diotíma sem közömbös iránta, bár persze a bankár felesége tartózkodóan viselkedett: a bankár felesége igen, de Diotíma nem!
Egyszer aztán megfogtam a kezét - gondolja Menón az utolsó órán -, mert a keze, a játékos, mozgékony, olykor ölében pihenő keze vonzott a leginkább édes bús-vidám arcán kívül. Diotíma talán egy fél perc elteltéig ott is hagyta kezét a költő kezében, aztán olyan túlzott ijedelemmel rántotta vissza, mintha eleven tűzbe nyúlt volna...
Menón lehajtotta a fejét, mint tanítványa, ha csínytevésen kapták olykor. Hosszan hallgattak, Susette ismét fölvette a kötést, melyet az imént letett a kosárba, és Menóntól félig elfordulva nézett az ablakon kifelé.
"Miért? - kérdezte a költő. - "Hisz nem akartam bántani! Miért rémült meg ennyire? A férjét nem csalta meg evvel az akaratlan mozdulattal. Önnek ez amúgy sem jelenthet semmit, nékem pedig az egész világ!"
Diotíma ráemelte meleg tekintetének fényét, s halkan azt mondta: "Épp azért vettem el a kezem, mert megéreztem, hogy nekem is sokat jelentett, nagyon sokat. Ha semmit sem jelentene, hagytam volna."
Eltöprengve hallgatott egy keveset, és most olyannak tűnt Menón szemében mint egy valódi istennő. A nő asztalon játszó ujjai marokra szorították szívét, látványa mint holmi mancsos vadállat lesújtotta ismét. Diotíma újra megszólalt, még halkabban, lágyabban mint előbb, hogy elvegye élét mondandójának, hogy hangja selymébe rejtse az iszonyatos tartalmat.
"Friedrich, Ön is tudja, hogy én már más emberhez kötöttem az életemet. Soha - érti? -, soha nem leszek hűtlenné, bárhogy szeressem is önt. Soha! Hiszen ön csalódna bennem a leginkább, ha hűtlen lennék a férjemhez, hisz az ön erkölcsi elvei rettennének leginkább vissza a bujkálástól, csalástól, hazugságtól. Én már másé vagyok."
Talán a hangjában talált valamit Menón, talán mert először mondta ki a keresztnevét az asszony, Menón hagyta, hogy érzékei megtévesszék a tudatát, és nem azt hallotta, amit az asszony mondott, hanem azt, amit hallani szeretett volna. Avagy nem azt mondta-e Diotíma, hogy szereti őt?
Kiválasztotta hát a nő mondandójából azt a néhány morzsát, amivel túlélhetővé kívánta tenni ezt a napot, belékapaszkodott, és épp csak a lényeget nem hallotta meg.
És akkor jött a világfagyasztó jég - gondolja Menón ezen az utolsó órán...
"Szeretem őt" - mondta Susette - "érti? szeretem őt, az övé vagyok, övé a lelkem, a testem, és soha meg nem csalnám."
Ezt végre a költő is elértette...
Ezt végre megértettem, gondolja most Menón. Megértettem, de teljes valóságát és következményét csak napok, hónapok múlva fogtam föl. Értette, tudta és egész személyiségével helyeselte Diotíma igazát, hisz ő sem tudna csalni, hazudozni, sötétben lopakodni. Nem tudott volna szeretni valaki, aki mindezt megteszi, még ha őérette tenné is. Hogyan fogadhatott volna el egy ilyen hazug, hamis szerelmet ő, akinek erkölcsi világrendje a hó tisztasága volt mindig.
Csak hát szenvedett!
Iszonyatosan szenvedett!
A belátás, a filo-szóphia, a logika itt semmit sem ért. Napra-nap, óráról órára együtt kellett lennie vele, nem volt menekvés, nem volt kiút, a csapda rázárult: sem maradni, sem elmenni nem lehetett, vele kellett lenni, vele, kit életében először szeretett meg ilyen nagyon. Együtt ültek ebédnél és villásreggelinél, mert a bankár ragaszkodott ehhez az ostobasághoz. Ő nézte az ételt, mereven nézte, hogy ne kelljen azt az égető fájdalmat néznie, akit Diotímának hívott:nézte az ételt, nyelte az ételt, de nem látta az ételt, és nem érezte az ízét. Nézte az ételt lehajtott fejjel, mert Diotímára nézni nem mert, de nem az ételt látta, hanem Diotíma mosolygó-szomorú arcát, fénylő szemét, játszi kezét.
Az asszony megértette szenvedésének mélységeit, és úgy segített, ahogy tudott: megpróbált minél kevesebbet mutatkozni a költő előtt. Már nem járt be a tanórákra, a házban is, ha tehette, kerülte a költőt, csak hát gyakran nem lehetett, főként azért, nehogy a férj vagy a cselédség szimatot kapjon e nagy kerüléstől, s másként, hamisan értelmezzék.
Három év, gondolja Menón, három jégverte, hosszú év. Mentem is volna, nem is. Naponta szántam el magamat a menekülésre, és naponta kívántam ismét és újra és örökre vele lenni. Szédültem, s hasogatott a fejem - emlékszik a költő ezen az utolsó órán. Beteggé lettem.
Igen, beteg lett, súlyos beteg, épp csak nem akarta elismerni betegségét, s ha mások értetlenül figyelték hirtelen fakadó szörnyű dührohamait, kitöréseit, méltánytalan rohamait, akkor - de mindig csak vértolulásos rohamai elmúltával - értett meg valamit, valamit, amit úgy fogalmazott meg önmagának, hogy lassan, de egyre világosabban bezáródnak bizonyos ajtók, melyeken keresztül még menekülni lehetett volna: anyja, barátok, szerelem: a kapukat tudatosan csukogatta Menón.
Félt?
A haláltól nem, de elboruló és erre az elborulásra ráeszmélő elme sivár homálya megborzongatta: az elmebajtól, jaj attól félt Menón. Barátai elhagyták, ellenségei megerősödtek: baj volt körülötte, nagy baj, s mind között a legnagyobb az volt, hogy semmi sem érdekelte, hogy föl sem fogta a baj nagyságát: őt csak Diotíma érdekelte, csak őt akarta, csak rá vágyott.
Susette pedig okosan - vélte értelme utolsó erőfeszítésével Menón - egyre távolabb húzódott. Már alig szólt a költőhöz, elvétett beszélgetéseik, elvetélt szavaik köszönésre, és a gyerek fejlődésével kapcsolatos kérdésekre szorítkoztak. A Menónt homályba borító, lassan ráereszkedő tébolyt egyébként kevesen sejtették, és Gontard bankár semmiképpen sem tartozott közéjük. A költő erőnek erejével, minden maradék erejével napról napra megújította magát, napról napra késztette magát megújuló újulásra, visszafogott rohamokkal indult a nap felé, mert tudta: ha Gontard megsejti betegségét kiteszi a házból, s akkor soha, soha többé nem láthatja Diotímát. Olykor, a leghevesebb fájdalmak idején még kívánatosnak is érezte ezt a megoldást, mindenesetre kívánatosabbnak mint a percre érkező kínokat, hogy hallja a hangját, lássa az alakját, vagy egyszerűen megsejtse csupán, hogy Diotíma valahol a közelben van. Talán Diotíma is így gondolta, azért döntött végül úgy, hogy eltávolíttat a házból. Mert bizonyára el kell hinnem végül, hogy mégiscsak ő volt, gondolja Hölderlin ezen az utolsó órán. Sokáig mondogatta magának az ellenkezőjét, sokáig nem akart hinni abban, hogy - bármily jószándékkal is - Diotímája meg tudta tenni azt: csak hát bajos volt másként gondolni. Igen, Diotíma tette, s jól tette, mint mindent, s ezért is áldja meg őt az ég. Jól tette, mert csakis jól tehette.
Amikor a bankár udvariasan hellyel kínálta komolyra és fegyelmezettre és szigorúra igazított arccal, Menón már tudta, hogy mi következik.
"Tisztelt uram!" - kezdte Gontard a kivégzését. - "Mint tudja, én gyermekem nevelését egészen az ön kezébe adtam, én megbíztam az ön pedagógiai érzékében, képzettségében, abban, hogy a gyerek fejlődésének érdekében ön tökéletesen tartani fogja magát az általam megjelölt fontos szempontokhoz. Éppen ezért nem is ellenőriztem önt, legalább is személyesen nem, de mint észrevehette,  nejem gyakran végigülte a leckeórákat, s azt, remélem,  nem gondolta ön, hogy ezt - egyébként makulátlan erkölcsi tisztaságú feleségem - holmi ön iránt fakadt érdeklődésből tette. Nem, igen tisztelt uram, ezt az utasítást a feleségem tőlem kapta, mert én azért mégiscsak valami módon ellenőrizni akartam önt. Értsen jól meg: ön mégsem igazán pedagógus, hanem holmi irodalmár-filozófus, ha jól értettem amit bemutatkozáskor önmagáról mondott. Az én ösztöneim az ilyen emberben - bocsásson meg, de - teljesen meg nem bízhatnak. Természetes volt tehát, hogy ellenőriztessem önt, minthogy egyébirányú elfoglaltságaim ezt személyesen lehetővé nem tették. No, száz szónak is egy a vége, az utóbbi időben, nejem véleménye szerint, ön zavaros nézetekkel, nem igazolt állításokkal próbálja a gyermek gondolkodását megzavarni, s így arra a gondolatra jutottam - feleségemmel egyetértésben, ezt hangsúlyozom -, hogy becses szolgálatát a továbbiakban nem kívánom igénybe venni. Kérem, ne gondolja, hogy haragszom önre, én a döntéseimben mindig csak a józan ész szavára hallgattam, érzelmek nem befolyásoltak soha."
Még folytatta, valószínűleg folytatta, még elmondta azt is, hogy nem kívánja megkárosítani a költőt, tehát tisztességes végkielégítést ajánlott, sőt egyéb ígéretekben sem szűkölködött, de Menón ezt már nem hallotta. Tekintete előtt elfelhőződött a világ, könnybeborult, s csak egyetlen vágy hajtotta: el innen, gyorsan, mielőtt valóban elsírja magát. Hogy ahhoz mit szólna Gontard, meg a felesége, igen jól el tudta képzelni...

egy kamra a gontard házban az éjszaka kezdetén még diotíma mellett testben és lélekben már úton a messze üvöltő sötétség felé úton oda ahol nincs többé fény és nincs többé diotíma nincs semmi illetve a semmi van egy szűk kamra ahol mégis egykor boldog volt a költő s ahol most kibírhatatlanul fojtogatóvá vált a létezés egy szűk kamrában élete utolsó morzsáit próbálja ujjai közé csippenteni s próbálja helyre tenni egy költő a végső homály előtt

Majd ezután is minden nap el kell indulni, s kutatni, keresni az új utakat, új ösvényeket: sokat, sokat kell majd vándorolni, hogy megenyhüljön a fájdalom, a szív szörnyű szorítása: majd olyanná leszek, mint az erdő mély homályába futó sebzett vadállat: csak űzi, hajtja a fájdalom, s délidőn, ha máskor hűs avaron pihent, most üvöltve veri föl a magányt. Sírni a fájdalomtól? Könnyeket hullatni a magánytól? Ugyan mire jó? Inkább lemondani örökre az örömről, megérteni, hogy másoknak jár az, s a kövek álmait aludni egy életen át könnytelen, hangtalan, zajtalan. Tudom mégis, hogy ezentúl majd minden csönd-hajnalon feltör mellemből egy vékony hang: ugye, ugye lélek, ugye lelkem, nehéz beletörődni: ez a vaskeménynek tűnő alvás is az álmokról szól: Diotímáé legyen ezentúl minden alvásom. Hát a halál? Nem félnék tőle, jaj nem, de a fénylő arany, a szerelem a halálban is él tovább. Én tudom! Ott sincs számomra szabadulás. Ragyogó emlékek! Áttűntök a legsötétebb éjszakában is! Nézem a világot. Üdv néktek csöndes ligetek, árnyas parkok, alkonyi fényben fürdő várromok a hegyek sörényén: csermelyek és bokrok, fehér liliomok és vörös rózsák, és üdv, üdv nektek csillagok. Tudod-e Diotíma kedvesem, hogy ha nem is tudtál róla, a mi boldog napjainkat és estjeinket is a csillagok év-és napjárása ügyelte? S a csillagok, az áldottak, most is őrzik álmodat, drága, drága Diotíma! Emlékszel még mondd a szerelmes hattyúkra az őszi fényben fürdő folyón? Átringatóztak csöndesen a szellőkeverte fodrokon, fordultak, úsztak mindig egy irányba, mindig egyfelé. Így éltünk mi is Diotíma! Ha nap sütött, ha hideg szelek keltek, csak mosolyogtunk rajta, mert egy Isten őrzött minket, mert egy dal zengett lelkünkben, s az idő zivataros bosszantásai nem árthattak nekünk kedves. Puszta, kihalt lett ma minden világ: az erdők, ligetek, az utcák, a ház: elvették tőlem a fényt. Téged vettek el tőlem, s veled a két szemem látását. Körbe és újra és újra körbe ebben a talpalatnyi sötétségben jár a lelkem! Élek! Csak nem értem miért kell élnem, fénytelen egyre tovább?

És következett a hosszú és keserves út. Nem emlékszem semmire - gondolja a költő ezen az utolsó órán. A fejem szakadatlanul fájt, zúgott és zsibongott, az ő nevétől zúgott és zsibongott. De egyébre nem emlékszem!
Bordeaux.
Bizonyos, hogy jártam arra. A tengeri ködökre emlékszem, azok még jobban növelték a szakadatlan, heves főfájást. Aztán talán hazaindultam Tübingenbe.
Látja a hosszú utat maga előtt, melyet gyalogosan tett meg, fázva és éhezve, hisz addigra már minden pénze elfogyott. Hogy lakott-e valahol Bordeaux-ban vagy útközben, már nem jut eszébe. Csakhogy - azt mondják- egy érthetetlen hónap így is maradt az életemben. Jó nekik, hogy csak egy ilyet találtak, de persze érthető, vagyis nem érthető, hogy miként tehettem meg a tízszer rövidebb utat tízszer olyan hosszú idő alatt.
Hol járhattam?
Egyszerre villámfénnyel hasít bele a tudatába a felismerés: kitisztul, utoljára kitisztul még az agya ezen az utolsó órán.
Frankfurt!
Hisz ott jártam.
Nem a városban, nem terein, utcáin, parkjaiban, főként nem a bankár házánál, de ott, a város környékén. Ott, ott jártam körül négyszer is, ötször is az ő mindennél drágább lakóhelyét. Nem jártam nála, soha többé, a lépcső alján történt búcsú óta nem láttam többé, de felé vezetett minden lépésem.
És most megnyugszik végre Menón halálra zúzott értelme: homlokán elsimulnak a ráncok, már mindent tud magáról ezen az utolsó órán, mely most a végére ér.

Összeszedte a holmiját a bankárral való beszélgetés után: pénzét már megkapta, elköszönt Gontard-tól is, tanítványától is: holmija nem volt sok, útnak indulhatott. Őt, őt nem látta, de nem is bánta talán, könnyebb volt így. Kicsit haragudott most rá, vagy talán nem is. Megtépázott és egyre fájóbb agyának egyik rétegében már elhitte a hihetetlent: bizony Diotíma rágalmazta meg őt a férjénél. Elhitte már, de még nem értette, hogy így kellett tennie, hogy számukra nem maradt más megoldás.
Indult.
A kapu már ott várta néhány lépésnyire. A költő a lépcső alján megállt, és akkor Diotíma ott fent megjelent. Ez fájt, mindennél jobban fájt, de csak egy másodpercig. Aztán különös, éles fény hasított agyába, de ez a fájdalom hirtelen jött vándor volt csak, nem ütött tanyát a fejében. Elmúlt, ahogy jött, s aztán már nem fájt, nem fájt semmi: semmi sem.
Johann Friedrich Hölderlin ott állt a lépcső alján, de már nem ő volt, és Diotíma sem létezett, nem fájt. Az agy védekezni kezdett: az őrülettel védekezett, tébollyal felelt a borzalomra.
"Friedrich" - szólt utána lágyan az asszony, haragtalanul, szelíden. - " Ég áldja önt Friedrich, és minden jót önnek!"
Johann Friedrich Hölderlin visszafordult a lépcső aljáról, ránézett az idegen asszonyra: fogalma sem volt, ki lehet. Csodálkozva töprengett egy keveset, aztán azt mondta: "Ön téved asszonyom, vagy összekever valakivel. Az én nevem Scardanelli. Giorgio Scardanelli. Sajnálom."
És kiment a házból...

Március huszadika van

Déli tizenkét órakor a Nap látszólagos égi útján a Kos jegyébe lép, elvileg a tavaszi napéj egyenlőség idején vagyunk, csillagászati értelemben is megkezdődik ma a Tavasz.
Egy hét múlva holdtölte: mivel pedig az első nikaiai (niceai) zsinat  325-ben úgy határozott, hogy a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap legyen húsvét vasárnapja minden időben, a hónap utolsó napján lesz idén húsvét vasárnap.

Csodálatos, ünnepi nap volt március huszadika 1770-ben a Neckar menti Lauffen városkában, még ha erről csak nagyon kevesen tudtak is akkor: megszületett a világirodalom csodáinak egyike, lelkem örök kedvence. Megszületett Johann Christian Friedrich Hölderlin.
Ha – amint illik – visszafogom magam, és hivatalos, irodalomtörténeti szavakkal akarok szólni költészetéről, akkor természetesen azt mondom: Hölderlin lírája pontosan a klasszicizmus és a romantika határán foglal helyet: persze klasszicistának túlontúl forró szívű és lelkű volt: őrületének harminchat évében nem véletlenül olaszként gondolt Önmagára, Giorgio Scadanelliként mutatkozott be. Az igazat megvallva én sem tudok német klasszicistaként gondolni Rá.
Valószínűleg akkor adom pontos meghatározását költészetének, ha Benne a klasszicizmus kiterjedését és lezárását vélem: a szentimentalizmus és a romantika születését.
Kor- és honfitársai számára azért is volt idegen, mert képtelenség Őt irodalomtörténeti fakkba helyezni. A német klasszika óriásai a nyugodt, harmonikus kiegyensúlyozottságot hiányolták művészetéből; a német romantikus költők első nemzedékében  viszont antikvitás-eszménye miatt nem talált eszmetársra.
Mert Hölderlin rajongott az antik görögökért, a görög tájakért, a csodás szigetekért (pedig sosem járt Hellász földjén). Saját kora nem túl vidám világából a hajdanvolt athéni demokrácia eszméihez, héroszaihoz, isteneihez menekült. Számára valóban léteztek Hellász istenei és még inkább istennői. Verseinek formai vonatkozásai is inkább az antik kultúrát idézik: mestere volt az alkaioszi és aszklépiadészi verszenének, mestere a hexameternek és a disztichonnak, a pindaroszi jambus egyfajta kötetlen, szabad használatának.

Az Ő élete, személyisége sok évtizede foglalkoztatja tudatomat, két elbeszélésemben is megpróbáltam Neki hódolni: születésének évfordulóján mind a kettőt felteszem Vojtina blogjába.

Menon panasza Diotimáért
Ugy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,
míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők,
csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
Téged vettek el és véled a két szememet.
Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.
(Radnóti Miklós)

Kr. e. 43-ban ezen a napon született Publius Ovidius Naso. Egyik kedvencem életéről jóval többet tudunk, mint általában az ez időből való Költőkről, mert több művében is beszámol életéről, szenvedéseiről. (A Tristiában épp úgy, mint a Levelekben) Már ifjan komoly tisztségeket töltött be Rómában, de Őt csak és kizárólag a költészet érdekelte, minden más tevékenység teher volt csak számára.  „önként jött ajakamra, kötött formában az ének”: szabadszájú, szabad gondolatú Költő volt, aki már nem tartozott ahhoz a generációhoz (Livius, Horatius, Vergilius), akik hálával gondoltak Augustus császárra, ki megszabadította őket a polgárháborúk rémségeitől. Kevésbé dicsőítette hát Augustust, mint az említettek, sőt olykor bírálni is merte. Ennek „jutalmául” a Fekete tenger parti Tomiba száműzte Őt a császár és nem is engedte többé visszatérni Rómába.
Fő-fő műve természetesen az Átváltozások (Metamorphoses); nem kevesebb, mint száz hexameterben írt elbeszélés található ebben a görög-római mitológiából, kezdve a Világ teremtésétől Julius Caesar megistenüléséig. Egy csoda!

”Tenger s föld, s mindent takaró égboltnak előtte
mind e világ kerekén egyarcú volt az egész nagy
természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz;
csak tunya súly: egymásra sodort, s még össze nem illő
magvai nem jól összetapadt elemek tömegének.
Nem ragyogott föl még, a világra világlani, Titan;
nem nőtt szüntelenül, szarvát újítani, Phoebe;
nem függött a körül-lebegő levegőben a föld sem,
egyensúlyban tartva magát; nem tárta ki karját
part-peremek köribé nagymesszire Amphitrite;
s mert hol a föld, ugyanott volt lég is, tengeri ár is,
nem volt állani föld, nem volt jó úszni a hullám,
légbe sugár nem gyúlt; tartós alakot mi sem őrzött:
ellene állt ez amannak, mert egy testben örökkön
háboruságot a fagy hővel, nedvessel a száraz
és a keménnyel a lágy vívott, a nehézzel a könnyű.”

2013. március 17., vasárnap

Mondtam már néhányszor,

hogy a csillagászati, naptári számításainkkal azok a makacs, öntörvényű égitestek nem mindig akarnak egyetérteni.
Így aztán persze, továbbra is megállja a helyét a tény, hogy a csillagászati tavasz kezdete március huszadikán, délben esedékes, ebből következően a tavaszi napéj-egyenlőségnek huszonegyedikén lesz ideje.
Én nem zárom ki, hogy valamelyik délkörön ez így is lesz, viszont Budapesten a következő a helyzet: ma, március tizenhetedikén még tizenegy óra ötvenkilenc lesz csak a nappal időtartam, ám – viriavarázslat, piriaparádé – holnap megfordul a dolog, és tizenkét óra három percig lesz az égen a Nap.
Örvendezzetek hát, ma éjjel végbemegy az évenkénti csoda: Ráma királyfi Fényereje győz a Sötétség ráksaszái fölött!
Ha pedig ma este, hat órakor fölnéztek a növekvőben lévő Holdra, öt foknyi távolságban, északkeleti irányban láthatjátok a Jupitert. (A Bika csillagképben, ha Valakit esetleg érdekel.)
Ez a közelség már-már együttállásnak fogható föl, és az alábbi következményeket hordozhatja.
A lélek és a kozmikus törvény „összekapcsolódásának”  belső igényét, törekvését illetve feladatát jelöli a két elv fényszögkapcsolata. Felerősödik, feldúsul az álom- és fantáziavilág. Az emberszeretet, a segíteni akarás, tisztesség és otthonteremtési vágy mellett megjelenhetnek belső törvénytelenségből fakadó lelki zavarok, túlfeszített élvvágyak és ösztönösség.
A holdszerű, anyai teremtés a mikrokozmosz – bensődben élő -  törvényességét kell, hogy megalkossa az univerzális, makrokozmoszi rend mintájára.
(„Verum, sine mendatio, certum et verissimum: quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius.” ( = való, hazugság nélkül, biztos és igaz: ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van.)
Vagyis: befelé hallgatózzatok, ott – talán - meglelhető az Út, az Igazság és az Élet!
Ma - legalább is - meglehet!
Szép napot!

***   ***   ***
Hommage à József Attila, Baksa-Soós János
Hej Golgota, Golgota,
mért építünk magasra?
Ahelyett, hogy rombolnánk
minden sziklád morzsáját.

Hej, Jézusunk, Jézusunk!
Csak Golgotára jutunk?
Vállunk nyomja rút kereszt,,
dobnánk el, már nem ereszt.

Elfogtak és ütöttek,
keresztfára szögeztek,
de életadó fű terem,
nem porladó szíveden.

Soha többé rossz csodát,
ne emeljünk Golgotát,
nem lesz jó az senkinek,
hát az ördög viszi el.

2013. március 15., péntek

Március idusán


(majdnem mindegy) Bármilyen tébolyult, ocsmány idő van is, azért mégis ma van március idusa, a magyar Kleo emlékezetének legszentebb napja.
Gyönyörű Nemzeti Ünnepünkön köszöntelek Benevolis Lectorem! Választásom – mint mindig – önkényes: nekem a leggyönyörűbb ünnepnap ez, mert Tavasz lesz, és Népek Tavasza volt 165 évvel ezelőtt!
Ahelyett, hogy a magam gyöngécske eszközeivel mesélném el annak a napnak az eseményeit, átadom a szót Petőfi Sándornak, az Igazi Igaznak!

„Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttük volt, meghíttam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg újra vissza nem jövünk.
 Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim bele egyeztek, Bulyovszky és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.
 - Jó jel! - kiáltánk föl egyhangúlag.
Amint a proclamatio elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma?
- Szerda - felelt egyik.
- Szerencsés nap, mondám, szerdán házasodtam meg.
 Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.
 (A nemzeti dalt két nappal előtt, március 13-án írtam, azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, mely azonban  az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.)
A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.
 Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proclamatiót és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professor, és azt mondta nagy pathossal:
- Urak, a törvény nevében...
 Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülök Vidács emelt szót, elmondta, hogy professoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proclamatiót s a tizenkét pontot, s énvelem elszavaltatták a nemzeti dalt. Mindkettőt fanaticus lelkesedéssel fogadták, s a refrainbn előjövő "esküszünk"-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.
 - Most menjünk egy censorhoz, és vele írassuk alá a proclamatiót és a nemzeti dalt! - kiáltott valaki.
- Censorhoz nem megyünk – feleltem -; nem ismerünk többé semmi censort, el egyenesen a nyomdába!
Mindjárt beleegyeztek és követtek.
 Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, odamentünk. Jókait, Vasvárit, Vidácsot és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Dél felé elkészültek a nyomtatványok s ezrenként osztottak szét a ép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott.
 A szakadó eső dacára mintegy 10.000 ember gyűlt a múzeum el, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel, először. rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. óriási kitörése a lelkesedésnek!... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen ijedt arcot sem láttam... Minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!
 - Budára, Budára!... a helytartó tanácshoz!... nyittassuk meg a Stancsics börtönét!... Budára!...
 Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő, s a helytartó tanácsot fölszólítandó, hogy a censurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék.
A választmány legalább húsz ezer ember kíséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz, és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.

Ez volt március tizenötödike. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben. Az események folytatása közönségesebb volt kétségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.