ahogy utolsó óráján átélte, midőn váratlan kitisztult szelleme,
viszont elpusztult a teste
(1770. március 20.
Megszületik Tübingenben.
Apám hamar elhalt, anyám nem tudta, mit kellene kezdenie evvel a halállal, s minket, gyermekeket sorsunkra hagyott: azt mondják, itt sérült meg végzetesen az én tudatom, de én úgy gondolom, hogy Diotíma adta a végső, kegyetlen döfést.
1795-ben érkeztem Frankfurtba, s maradtam mindétig lélekben ott, örökrevaló életemben Diotímával, testben 1801-től Bordeaux-ban.
Susette Borkenstein - így hívta őt a világ, ki nékem Diotíma volt, Diotíma, aki Platon Symposionjában tárja fel a szerelem lényegét, létét, teljességét.
1802. május havának 9. napján gyalogszerrel indultam Bordeaux-ból Strassburgba, de az útra nem emlékezem.
Onnan a Neckar partjához egy hónap leforgásáig tartott az út, vagyis a tízszerte rövidebb utat majd négyszer olyan hosszú idő alatt tettem meg.
Miért?
Hát nem tudom!
De nem tudja senki sem!
Scardanelli - mondta, ha a nevét kérdezték.
Nem tudta, hogy ő Friedrich Hölderlin, a költő és filozófus, az Isten egyszülött fia.
Maga alá szart vagy 38 éven át - mégis ő volt Isten egyszülött fia!
Nem tudta a nevét sem 38 éven át - mégis ő volt Isten egyszülött fia.
Hányt és büfögött és zabált és ürített a szoba sarkában gubbaszkodva - mégis ő volt: Isten egyszülött fia!
És Diotíma?
Ő maga volt Istennek leánya!
És érte és miatta és általa...
1843. június 7-én haltam meg.
Túléltem minden nagy kortársamat, minden szerelmemet, anyámat, túléltem Diotímát!
Kérdezd meg Istent: miért?)
Harminchat éve élt a homályban.
Harminchat évvel előbb lement a nap, s csak ritkán, kósza felhők között bukkant föl. Maga is nap lett, csak ritkán bukkant ki a sűrű felhők közül értelme. Olykor, néhány tiszta percében verssorok úszták körül, de inkább semmit sem tudott magáról és a világról. A hírek nem jutottak el bezárt világához, könyvek sem. Gyakran napokon át kucorgott a sarokban, öklét harapdálva, a bélsár és a vizelet összekeveredett alatta, de jó volt így is, mert - ahogy bomlott agya vélte - ez is ő volt. Épp csak azt nem látta, hogy az az ő, az ami egykoron volt ő, az nincs már régen. De az utolsó óra kitisztult, megkristályult, mint esőfelhő forró nyári délutánban, amikor az égi tűz megbágyasztja a tudatot, és béklyóba készteti a lelket, és tunyaságba a szellemet, de odafent jégkristályokat permetez holmi bárányfelhőkbe.
Szellemet idézett az utolsó órán.
A tiszta, hóborult tájak szellemét. Diotímáét.
Ó, Diotíma szelleme! Most emlékezett rá, először, negyven év elsötétült pokla után.
Meg Kantra és Goethére.
És Schillerrre és Hegelre.
Meg önmaga elmúlt gondolataira.Gondolatra, újra, már nem maradt ideje, ezt biztosan tudta.
De ez az utolsó óra, és ebben már takarékosan kell az idővel bánni. Önmagát keresse a maradék időben?
De hát ki is ő voltaképpen?
Hüperión? A haldokló Empedoklész? Vagy Menón, ki Diotimáért sír panaszdalokat? Erre nem, erre nincs idő! Neki talán soha nem is volt személyisége, talán csak föloldódott önnön figuráiban, talán eggyé vált lényegükkel.
Magától kezdődik minden gondolat.
"Istenem" - gondolja a költő ezen az utolsó órán - "lehet az, hogy már tényleg negyvennyolc éve?"
Frankfurt, a nyüzsgő, a háborúra készülődő város magába szippantja a huszonöt éves, karcsú, törékeny fiatalembert. A vásártéren lovaskatonák és a lovasokat kiszolgáló vásári had. Menón nem tudja, hogy önkéntelen is elmerül a látványban, pedig igyekeznie kell, mert Gontard bankár nem szereti, ha megvárakoztatják, különösen nem, ha úgy véli ő tesz szívességet a másiknak. Belvárosi ház, amolyan kereskedő- polgárház, melyről lesír, hogy pénze volt, izlése nem építtetőjének.
Gontard úr épp olyan volt, mint a háza. Tetőtől-talpig jól öltözött, magas, jóltáplált, simára fésült és borotvált - gondosan borotvált! - arcú, egyenes hátú és derekú, belül üres. A Költőt "fiatal barátom"-nak mondta, és mindjárt az első beszélgetés során kifejtette gyermeke neveléséről vallott nézeteit. Ostoba nézetek voltak, melyek közt fő szerepet játszott a "fegyelem, pontosság és megint csak fegyelem, fiatal barátom". Aztán hívta a fiát - gondolja az utolsó órán a költő.
Aztán...
Aztán megjelent Diotíma.
Susette Gontard szép volt, a szónak abban az igazi értelmében, hogy a hang elakad, a lélegzet megáll. Szépsége azonban nem volt támadó, nem sejtetett veszedelmet, mert Susette lágy és gyöngéd volt, és mosolya dacára valami csöndes szomorúság is bujkált szája szegletében. Erős, mézszínű haját fejéhez szorosan fésült kontyban hordta: mást elcsúfított volna, őt még szebbé tette, kiemelte arcának csodáját. A költőnek igazából is elakadt a szava, noha épp most kellett volna megszólalnia, hisz a bankár a feltételeit kérdezte előbb, és terveiről faggatta.
Költő, bökte ki ő az igazságnak megfelelően, de nem túl bölcsen. Költő és filozófus. Ezek egyike sem állhatott túl nagy becsben Gontard előtt, mert elfintorította kissé a száját, noha mindig nagy súlyt helyezett arra, hogy ügyeljen arckifejezésének fegyelmére, s fiának is szakadatlanul magyarázta, hogy igazi porosz úrhoz méltatlan ha érzelmei vannak, de még annál is rosszabb, ha ezek meg is látszanának arckifejezésén vagy viselkedésén. Ő közben képtelen volt elszakadni Diotíma arcának varázsától, s még az sem tarthatta vissza álmélkodásában, hogy a bankár férj megneszelhet valamit abból a rajongó szédületből, mely elfogta őt a lány láttán.
Később is gyakran gyönyörködött el Susette arcának isteni harmóniájában, és nem lehetett panaszra oka, hogy kevésszer látja, mert a lány szinte mindenütt jelen volt a házban: ott ült legtöbbször miközben a költő a fiát tanítgatta: ott ült csöndes mosollyal, ragyogó lelkét sugárzó arccal. Ott ült és hallgatott.
Most, ezen az utolsó órán is tisztán látja őt. Ahogy ráhajol a kötésre - úgy, ahogy odahaza és férjétől is tanulta - felsőtestét egyenes derékkal tartva, szinte csak a fejével, hisz úrihölgy így kell, hogy üljön, nyakszirtje elvált ruhájától, s a költő meghatva látta erős kontya alatt az aranyszín pihéket.
"Sosem tudtam" - gondolja az utolsó órán a költő, az utolsó óra istenáldotta tisztaságában gondolja - "sosem tudtam, hogy mennyire figyeli szavaimat, mi jut el hozzá, mennyire sejti, hogy fiának mondott szavaim valójában neki szólnak."
Diotíma jelenlétében szárnyas szavakban izzott a költő. Mit érdekelte őt, hogy az ifjú Gontard érti vagy sem tanításait, már magának és Susette-nek mondta amit mondhatott, és sok mindent mondott. Életről és halálról, szépről és jóról és igazról, a harmóniáról, amiként ő maga is áldott görögjeitől tanulta, a szépség és tisztaság világában.
Mértékről, az isteni rendről szólt a tanítás, és nem a málészájú, egykor nyárspolgárrá érlelődő tanítványnak, hanem Neki, Neki...
A halál - mondta egy nap - nem szörnyűség, melytől a keresztény ember oly nagyon retteg. Lásd csak, tanította a fiút, de főként Diotímát, a görög mítoszok közt számtalan regél arról, hogy halandó lény nem akarta átvenni valakitől a halhatatlanságot. Mert a görögök szerettek élni, nagyon szerettek, sokáig, vígan és boldogon, de azt is tudták, hogy az élet fárasztó, terhes, és a végén jó megnyugvás, biztos rév a halál csöndje. Ha valaki bement egy szobába, idő múltával el kell azt hagynia, másként nem lenne sem tér, sem idő, vagyis az Őskáoszba zuhanna vissza minden, mert csak az teretlen - időtlen. A létesült mulandó, hogy helyet adhasson az újralétesülőnek.
Diotíma abbahagyta a kötést, és még fedetlen tarkója is feszült figyelemről tanúskodott. Akkor Menónról és Diotímáról kezdett mesélni a költő: összemérte a szerelmet és a halált, platóni-szókratészi módszerrel mérte össze őket: Susette még mindig figyelt.
Ó, nagyon figyelt!
Akkor neveztem magamban először úgy, ahogy azután negyven éven át: Diotíma!
Drága, szépséges, kedves és jó és egyetlen Diotímám!
Nem, nem a tiéd, sosem volt a tiéd!
Ezt gondolja a költő ezen az utolsó órán, és az utolsó órára is gondol. Nem fél a haláltól: ellenőrzi a lelkét, s tudja, hogy nem fél.
Később aztán beszélgetni is kezdtek. Susette nagy érdeklődéssel faggatta irodalmi élményeiről, s ennek kapcsán jött rá a fiú, hogy Diotíma nem csak szép és jó, hanem művelt és rendkívül értelmes is. Persze már rég nem olvashatott, lánykori emlékei éltek még benne, mert a bankár nem szenvedhette az írott betűt, csak a számokat, s ha expressis verbis meg nem is tiltotta feleségének az olvasást, azért valahányszor könyvet látott a nő kezében - különösképp ha verseskötet volt az - valamiképp hangot adott rosszallásának.
Susette mégis olvasott, s műveltsége alig maradt el a költőétől. Az újakat kevésbé ismerte, lelkesülten itta hát magába a fiú szavait: nyomukban föltárult előtte egy új, jobb, szebb gondolati-irodalmi-lelki világ: valami más, mint amiben ő élt.
Sok mindenről beszéltek, és Menón lelkében egyre nőtt csak a szerelem, eláradt egész létezésén: a tilos, a lehetetlen, a képtelen szerelem. Bizonyos jelekből úgy érezte, vélte, hogy Diotíma sem közömbös iránta, bár persze a bankár felesége tartózkodóan viselkedett: a bankár felesége igen, de Diotíma nem!
Egyszer aztán megfogtam a kezét - gondolja Menón az utolsó órán -, mert a keze, a játékos, mozgékony, olykor ölében pihenő keze vonzott a leginkább édes bús-vidám arcán kívül. Diotíma talán egy fél perc elteltéig ott is hagyta kezét a költő kezében, aztán olyan túlzott ijedelemmel rántotta vissza, mintha eleven tűzbe nyúlt volna...
Menón lehajtotta a fejét, mint tanítványa, ha csínytevésen kapták olykor. Hosszan hallgattak, Susette ismét fölvette a kötést, melyet az imént letett a kosárba, és Menóntól félig elfordulva nézett az ablakon kifelé.
"Miért? - kérdezte a költő. - "Hisz nem akartam bántani! Miért rémült meg ennyire? A férjét nem csalta meg evvel az akaratlan mozdulattal. Önnek ez amúgy sem jelenthet semmit, nékem pedig az egész világ!"
Diotíma ráemelte meleg tekintetének fényét, s halkan azt mondta: "Épp azért vettem el a kezem, mert megéreztem, hogy nekem is sokat jelentett, nagyon sokat. Ha semmit sem jelentene, hagytam volna."
Eltöprengve hallgatott egy keveset, és most olyannak tűnt Menón szemében mint egy valódi istennő. A nő asztalon játszó ujjai marokra szorították szívét, látványa mint holmi mancsos vadállat lesújtotta ismét. Diotíma újra megszólalt, még halkabban, lágyabban mint előbb, hogy elvegye élét mondandójának, hogy hangja selymébe rejtse az iszonyatos tartalmat.
"Friedrich, Ön is tudja, hogy én már más emberhez kötöttem az életemet. Soha - érti? -, soha nem leszek hűtlenné, bárhogy szeressem is önt. Soha! Hiszen ön csalódna bennem a leginkább, ha hűtlen lennék a férjemhez, hisz az ön erkölcsi elvei rettennének leginkább vissza a bujkálástól, csalástól, hazugságtól. Én már másé vagyok."
Talán a hangjában talált valamit Menón, talán mert először mondta ki a keresztnevét az asszony, Menón hagyta, hogy érzékei megtévesszék a tudatát, és nem azt hallotta, amit az asszony mondott, hanem azt, amit hallani szeretett volna. Avagy nem azt mondta-e Diotíma, hogy szereti őt?
Kiválasztotta hát a nő mondandójából azt a néhány morzsát, amivel túlélhetővé kívánta tenni ezt a napot, belékapaszkodott, és épp csak a lényeget nem hallotta meg.
És akkor jött a világfagyasztó jég - gondolja Menón ezen az utolsó órán...
"Szeretem őt" - mondta Susette - "érti? szeretem őt, az övé vagyok, övé a lelkem, a testem, és soha meg nem csalnám."
Ezt végre a költő is elértette...
Ezt végre megértettem, gondolja most Menón. Megértettem, de teljes valóságát és következményét csak napok, hónapok múlva fogtam föl. Értette, tudta és egész személyiségével helyeselte Diotíma igazát, hisz ő sem tudna csalni, hazudozni, sötétben lopakodni. Nem tudott volna szeretni valaki, aki mindezt megteszi, még ha őérette tenné is. Hogyan fogadhatott volna el egy ilyen hazug, hamis szerelmet ő, akinek erkölcsi világrendje a hó tisztasága volt mindig.
Csak hát szenvedett!
Iszonyatosan szenvedett!
A belátás, a filo-szóphia, a logika itt semmit sem ért. Napra-nap, óráról órára együtt kellett lennie vele, nem volt menekvés, nem volt kiút, a csapda rázárult: sem maradni, sem elmenni nem lehetett, vele kellett lenni, vele, kit életében először szeretett meg ilyen nagyon. Együtt ültek ebédnél és villásreggelinél, mert a bankár ragaszkodott ehhez az ostobasághoz. Ő nézte az ételt, mereven nézte, hogy ne kelljen azt az égető fájdalmat néznie, akit Diotímának hívott:nézte az ételt, nyelte az ételt, de nem látta az ételt, és nem érezte az ízét. Nézte az ételt lehajtott fejjel, mert Diotímára nézni nem mert, de nem az ételt látta, hanem Diotíma mosolygó-szomorú arcát, fénylő szemét, játszi kezét.
Az asszony megértette szenvedésének mélységeit, és úgy segített, ahogy tudott: megpróbált minél kevesebbet mutatkozni a költő előtt. Már nem járt be a tanórákra, a házban is, ha tehette, kerülte a költőt, csak hát gyakran nem lehetett, főként azért, nehogy a férj vagy a cselédség szimatot kapjon e nagy kerüléstől, s másként, hamisan értelmezzék.
Három év, gondolja Menón, három jégverte, hosszú év. Mentem is volna, nem is. Naponta szántam el magamat a menekülésre, és naponta kívántam ismét és újra és örökre vele lenni. Szédültem, s hasogatott a fejem - emlékszik a költő ezen az utolsó órán. Beteggé lettem.
Igen, beteg lett, súlyos beteg, épp csak nem akarta elismerni betegségét, s ha mások értetlenül figyelték hirtelen fakadó szörnyű dührohamait, kitöréseit, méltánytalan rohamait, akkor - de mindig csak vértolulásos rohamai elmúltával - értett meg valamit, valamit, amit úgy fogalmazott meg önmagának, hogy lassan, de egyre világosabban bezáródnak bizonyos ajtók, melyeken keresztül még menekülni lehetett volna: anyja, barátok, szerelem: a kapukat tudatosan csukogatta Menón.
Félt?
A haláltól nem, de elboruló és erre az elborulásra ráeszmélő elme sivár homálya megborzongatta: az elmebajtól, jaj attól félt Menón. Barátai elhagyták, ellenségei megerősödtek: baj volt körülötte, nagy baj, s mind között a legnagyobb az volt, hogy semmi sem érdekelte, hogy föl sem fogta a baj nagyságát: őt csak Diotíma érdekelte, csak őt akarta, csak rá vágyott.
Susette pedig okosan - vélte értelme utolsó erőfeszítésével Menón - egyre távolabb húzódott. Már alig szólt a költőhöz, elvétett beszélgetéseik, elvetélt szavaik köszönésre, és a gyerek fejlődésével kapcsolatos kérdésekre szorítkoztak. A Menónt homályba borító, lassan ráereszkedő tébolyt egyébként kevesen sejtették, és Gontard bankár semmiképpen sem tartozott közéjük. A költő erőnek erejével, minden maradék erejével napról napra megújította magát, napról napra késztette magát megújuló újulásra, visszafogott rohamokkal indult a nap felé, mert tudta: ha Gontard megsejti betegségét kiteszi a házból, s akkor soha, soha többé nem láthatja Diotímát. Olykor, a leghevesebb fájdalmak idején még kívánatosnak is érezte ezt a megoldást, mindenesetre kívánatosabbnak mint a percre érkező kínokat, hogy hallja a hangját, lássa az alakját, vagy egyszerűen megsejtse csupán, hogy Diotíma valahol a közelben van. Talán Diotíma is így gondolta, azért döntött végül úgy, hogy eltávolíttat a házból. Mert bizonyára el kell hinnem végül, hogy mégiscsak ő volt, gondolja Hölderlin ezen az utolsó órán. Sokáig mondogatta magának az ellenkezőjét, sokáig nem akart hinni abban, hogy - bármily jószándékkal is - Diotímája meg tudta tenni azt: csak hát bajos volt másként gondolni. Igen, Diotíma tette, s jól tette, mint mindent, s ezért is áldja meg őt az ég. Jól tette, mert csakis jól tehette.
Amikor a bankár udvariasan hellyel kínálta komolyra és fegyelmezettre és szigorúra igazított arccal, Menón már tudta, hogy mi következik.
"Tisztelt uram!" - kezdte Gontard a kivégzését. - "Mint tudja, én gyermekem nevelését egészen az ön kezébe adtam, én megbíztam az ön pedagógiai érzékében, képzettségében, abban, hogy a gyerek fejlődésének érdekében ön tökéletesen tartani fogja magát az általam megjelölt fontos szempontokhoz. Éppen ezért nem is ellenőriztem önt, legalább is személyesen nem, de mint észrevehette, nejem gyakran végigülte a leckeórákat, s azt, remélem, nem gondolta ön, hogy ezt - egyébként makulátlan erkölcsi tisztaságú feleségem - holmi ön iránt fakadt érdeklődésből tette. Nem, igen tisztelt uram, ezt az utasítást a feleségem tőlem kapta, mert én azért mégiscsak valami módon ellenőrizni akartam önt. Értsen jól meg: ön mégsem igazán pedagógus, hanem holmi irodalmár-filozófus, ha jól értettem amit bemutatkozáskor önmagáról mondott. Az én ösztöneim az ilyen emberben - bocsásson meg, de - teljesen meg nem bízhatnak. Természetes volt tehát, hogy ellenőriztessem önt, minthogy egyébirányú elfoglaltságaim ezt személyesen lehetővé nem tették. No, száz szónak is egy a vége, az utóbbi időben, nejem véleménye szerint, ön zavaros nézetekkel, nem igazolt állításokkal próbálja a gyermek gondolkodását megzavarni, s így arra a gondolatra jutottam - feleségemmel egyetértésben, ezt hangsúlyozom -, hogy becses szolgálatát a továbbiakban nem kívánom igénybe venni. Kérem, ne gondolja, hogy haragszom önre, én a döntéseimben mindig csak a józan ész szavára hallgattam, érzelmek nem befolyásoltak soha."
Még folytatta, valószínűleg folytatta, még elmondta azt is, hogy nem kívánja megkárosítani a költőt, tehát tisztességes végkielégítést ajánlott, sőt egyéb ígéretekben sem szűkölködött, de Menón ezt már nem hallotta. Tekintete előtt elfelhőződött a világ, könnybeborult, s csak egyetlen vágy hajtotta: el innen, gyorsan, mielőtt valóban elsírja magát. Hogy ahhoz mit szólna Gontard, meg a felesége, igen jól el tudta képzelni...
egy kamra a gontard házban az éjszaka kezdetén még diotíma mellett testben és lélekben már úton a messze üvöltő sötétség felé úton oda ahol nincs többé fény és nincs többé diotíma nincs semmi illetve a semmi van egy szűk kamra ahol mégis egykor boldog volt a költő s ahol most kibírhatatlanul fojtogatóvá vált a létezés egy szűk kamrában élete utolsó morzsáit próbálja ujjai közé csippenteni s próbálja helyre tenni egy költő a végső homály előtt
Majd ezután is minden nap el kell indulni, s kutatni, keresni az új utakat, új ösvényeket: sokat, sokat kell majd vándorolni, hogy megenyhüljön a fájdalom, a szív szörnyű szorítása: majd olyanná leszek, mint az erdő mély homályába futó sebzett vadállat: csak űzi, hajtja a fájdalom, s délidőn, ha máskor hűs avaron pihent, most üvöltve veri föl a magányt. Sírni a fájdalomtól? Könnyeket hullatni a magánytól? Ugyan mire jó? Inkább lemondani örökre az örömről, megérteni, hogy másoknak jár az, s a kövek álmait aludni egy életen át könnytelen, hangtalan, zajtalan. Tudom mégis, hogy ezentúl majd minden csönd-hajnalon feltör mellemből egy vékony hang: ugye, ugye lélek, ugye lelkem, nehéz beletörődni: ez a vaskeménynek tűnő alvás is az álmokról szól: Diotímáé legyen ezentúl minden alvásom. Hát a halál? Nem félnék tőle, jaj nem, de a fénylő arany, a szerelem a halálban is él tovább. Én tudom! Ott sincs számomra szabadulás. Ragyogó emlékek! Áttűntök a legsötétebb éjszakában is! Nézem a világot. Üdv néktek csöndes ligetek, árnyas parkok, alkonyi fényben fürdő várromok a hegyek sörényén: csermelyek és bokrok, fehér liliomok és vörös rózsák, és üdv, üdv nektek csillagok. Tudod-e Diotíma kedvesem, hogy ha nem is tudtál róla, a mi boldog napjainkat és estjeinket is a csillagok év-és napjárása ügyelte? S a csillagok, az áldottak, most is őrzik álmodat, drága, drága Diotíma! Emlékszel még mondd a szerelmes hattyúkra az őszi fényben fürdő folyón? Átringatóztak csöndesen a szellőkeverte fodrokon, fordultak, úsztak mindig egy irányba, mindig egyfelé. Így éltünk mi is Diotíma! Ha nap sütött, ha hideg szelek keltek, csak mosolyogtunk rajta, mert egy Isten őrzött minket, mert egy dal zengett lelkünkben, s az idő zivataros bosszantásai nem árthattak nekünk kedves. Puszta, kihalt lett ma minden világ: az erdők, ligetek, az utcák, a ház: elvették tőlem a fényt. Téged vettek el tőlem, s veled a két szemem látását. Körbe és újra és újra körbe ebben a talpalatnyi sötétségben jár a lelkem! Élek! Csak nem értem miért kell élnem, fénytelen egyre tovább?
És következett a hosszú és keserves út. Nem emlékszem semmire - gondolja a költő ezen az utolsó órán. A fejem szakadatlanul fájt, zúgott és zsibongott, az ő nevétől zúgott és zsibongott. De egyébre nem emlékszem!
Bordeaux.
Bizonyos, hogy jártam arra. A tengeri ködökre emlékszem, azok még jobban növelték a szakadatlan, heves főfájást. Aztán talán hazaindultam Tübingenbe.
Látja a hosszú utat maga előtt, melyet gyalogosan tett meg, fázva és éhezve, hisz addigra már minden pénze elfogyott. Hogy lakott-e valahol Bordeaux-ban vagy útközben, már nem jut eszébe. Csakhogy - azt mondják- egy érthetetlen hónap így is maradt az életemben. Jó nekik, hogy csak egy ilyet találtak, de persze érthető, vagyis nem érthető, hogy miként tehettem meg a tízszer rövidebb utat tízszer olyan hosszú idő alatt.
Hol járhattam?
Egyszerre villámfénnyel hasít bele a tudatába a felismerés: kitisztul, utoljára kitisztul még az agya ezen az utolsó órán.
Frankfurt!
Hisz ott jártam.
Nem a városban, nem terein, utcáin, parkjaiban, főként nem a bankár házánál, de ott, a város környékén. Ott, ott jártam körül négyszer is, ötször is az ő mindennél drágább lakóhelyét. Nem jártam nála, soha többé, a lépcső alján történt búcsú óta nem láttam többé, de felé vezetett minden lépésem.
És most megnyugszik végre Menón halálra zúzott értelme: homlokán elsimulnak a ráncok, már mindent tud magáról ezen az utolsó órán, mely most a végére ér.
Összeszedte a holmiját a bankárral való beszélgetés után: pénzét már megkapta, elköszönt Gontard-tól is, tanítványától is: holmija nem volt sok, útnak indulhatott. Őt, őt nem látta, de nem is bánta talán, könnyebb volt így. Kicsit haragudott most rá, vagy talán nem is. Megtépázott és egyre fájóbb agyának egyik rétegében már elhitte a hihetetlent: bizony Diotíma rágalmazta meg őt a férjénél. Elhitte már, de még nem értette, hogy így kellett tennie, hogy számukra nem maradt más megoldás.
Indult.
A kapu már ott várta néhány lépésnyire. A költő a lépcső alján megállt, és akkor Diotíma ott fent megjelent. Ez fájt, mindennél jobban fájt, de csak egy másodpercig. Aztán különös, éles fény hasított agyába, de ez a fájdalom hirtelen jött vándor volt csak, nem ütött tanyát a fejében. Elmúlt, ahogy jött, s aztán már nem fájt, nem fájt semmi: semmi sem.
Johann Friedrich Hölderlin ott állt a lépcső alján, de már nem ő volt, és Diotíma sem létezett, nem fájt. Az agy védekezni kezdett: az őrülettel védekezett, tébollyal felelt a borzalomra.
"Friedrich" - szólt utána lágyan az asszony, haragtalanul, szelíden. - " Ég áldja önt Friedrich, és minden jót önnek!"
Johann Friedrich Hölderlin visszafordult a lépcső aljáról, ránézett az idegen asszonyra: fogalma sem volt, ki lehet. Csodálkozva töprengett egy keveset, aztán azt mondta: "Ön téved asszonyom, vagy összekever valakivel. Az én nevem Scardanelli. Giorgio Scardanelli. Sajnálom."
És kiment a házból...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése