2012. március 31., szombat

Március utolsó napja van

Április hónap előzetes krónikája

A hónap első napján 12:52 perc, a hó közepén 13:39 és a hó végén 14:27 perc lesz a nappal időtartama.
Hajrá, hajrá Fényesség!
Telihold lesz hatodikán 21:00 órakor a Szűz csillagképben; újhold pedig huszonegyedikén 09:00 órakor a Kosban.
Huszonkettedikén – ha tiszta lesz éjjel az égbolt – szép látványban gyönyörködhetünk: „csillaghullás” lesz, központjában a Lyra csillagképpel. (Csillagászatilag szólva a tavaszi lyridák meteorrajnak lesz sűrűségi maximuma.)
Másnap – huszonharmadikán – pedig együttállásban lesz a Hold keskeny, két napos,  növekvő sarlója a Vénusszal, Jupiterrel és a Fiastyúkkal.

A Nagyhét elsején, Virágvasárnapon kezdődik: az utolsó vacsorára ötödikén emlékezhetünk.
Nagyszombat hetedikén, húsvét vasárnap pedig nyolcadikán lesz idén.
A tavalyi zsidó év szökő év volt, ezért egy kevés időre majdnem egybeér a zsidó holdnaptár és a Gergely-féle napnaptár. Niszán tizennegyedike, vagyis a pészach ünnepe hatodikán, Nagypénteken kezdődik.

Április ötödikén Örkény István 100. születésnapját ünnepeljük majd!
Hármas ünnep, egyben szomorú gyásznap lesz április tizenegyedike, mint minden évben.
Ezen a napon 1900-ban született Márai Sándor; 1905-ben József Attila; hazánkban e nap a Költészet Napja.
Az is igaz, hogy 1241-ben ezen és a következő napon zajlott le a muhi csata, csúnya és súlyos következményű magyar vereséggel.
A legendák szerint huszonkettedikén veszi kezdetét az Ab Urbe Condita (A.U.C.) 2765. év; e napon alapította meg Rómát Romulus.
Huszonharmadika: minden idők legjelentősebb zsenije, William Shakespeare 1564-ben ezen a napon született, és 1616-ban ezen a napon halt meg.
Harmincadikát gondolom még megünnepelni: 1945-ben ezen a napon lett öngyilkos Adolf Hitler.

Természetesen a napi események a krónikában nyomon követhetőek lesznek.

***    ****     *****
Március utolsó napja
1596-ban ezen a napon született René Descartes. Filozófiája szembefordulás volt a középkor skolasztikájával, az addigi hagyományos világnézettel, valamint a puszta hit alapján elfogadott előítéletekkel, az összes addigi igaznak elfogadott ismeret lerombolását, majd racionális érvelések útján való újjáépítését tűzte ki fő feladatának. Innen alakult ki az ismert descartes-i kételkedés, és a biztos, megingathatatlan alap keresése, melyet Descartes az öntudat bizonyosságában vélt megtalálni.

1732. március 31-én született Joseph Haydn.

203 évvel ezelőtt – 1809. március harmincegyedikén – született Nyikoláj Vasziljevics Gogol, lelkem kedvence.

1900. márciusának utolsó napja nevezetes nap a magyar irodalomtörténetben: ezen a napon született Szabó Lőrinc.

98 évvel ezelőtt született Octavio Paz, Nobel-díjas mexikói költő-író.

Octavio Paz: Két test

Két összesímuló test
van hogy két lomha hullám
s az éj az óceán.

Két összesímuló test
van hogy két puszta szirt és
az éj sivatag.

Két összesímuló test
van hogy két vén gyökér mely
belemélyed az éjbe.

Két összesímuló test
van hogy két mennydörgés és
a villámlás az éj.

Két összesímuló test
két csillag mely lefut
az üres ég alá.

2012. március 30., péntek

Szembesítés

"Fare thee well, and if for ever
still for ever, fare thee well."
Byron


A sok forgolódásból, meg az óra egyre kitartóbb titákolásából arra következtetek, hogy sokat aludni ez éjjel sem fogok.
Keveset alszik ötvenen túl az ember.
Fölkászálódom hát a nyomasztó ágyból, és varázstudományomhoz menekedem.
Jöjjetek szépen egykor élt lelkek, jöjjetek!
Szobám ajtaját kitárom, talán teát is főzök.
Talán.

Halk, szerény-szép kopogtatás: hozzá méltó. Ilyen volt álló életén át: halk és szép és szerény.
Kedves még a kopogtatása is.

Ajtót tárok, és Ő áll odakinn: az ajtó keretében karcsú-lágy leánytest sziluettje; hosszú, kontyba-csavart fekete haj keretezi az ovális arcocskát. Szív alakú az, ahogyan számos-számtalan költő és festő és szobrász kívánta volt.
Hiába, hogy én magam bűvöltem-bájoltam ide, csak elszűkül és szűköl a lelkem; átfut agyamon: porszívózni és port törölgetni kellett volna kis szobámban. Fölmosni, tán.
Teát hozok, persze, hogy teát! Mi mást?
Szobámba Tatjana Larina – így igaz! - Tatjana lép be.
Hellyel kínálom, és közben lopva nézem Őt szemem oldal-vetülésével: de csalódásra; ó, csalódásra semmi ok.
Lányos-bájos félszegen ül le, ahogy álmaimban oly sokszor láttam: térdeit szemérmesen összezárja, derekát és gerincét elhúzza a szék hajlóvonalától, és szigorú-egyenes tartásban ül. Kicsivel később majd, hogy a beszélgetés érdekelni kezdi, előredől, két térdére nyomja könyökeit, kerek-szép állát tenyerébe támasztja: így most nyakának legfelső csigolyái kiemelkednek a kékbrokát ruha kivágásából, és kontybafont hajából néhány kiszabaduló tincse rátáncol e csigolyákra.
Ha álmodom ezt a lányt (nőt?), legszebb álmomat álmodom.
Tatjanát álmodom.
Csakhogy nem álmodom: egész szépséges testi valójában van jelen Tatjana Larina.
És szól:
„Tudom, mit akar Ön kérdezni vagy állítani: tudom. De várjon kissé Ön a kérdésekkel, várjon, amíg meg nem hallgatott.”
…és Tatjana mesél
„Nálunk, odahaza, a vendégváró-szobában, a világ felé forduló falon volt egy ablakmélyedés. Az ablak az erdőre, túl a tágas orosz földre nyílt. Olykor az erdőből kunkorodó úton könnyű cséza, vagy nehéz hintó tűnt fel, de csak olykor. Többnyire lélek sem röppent arra.
Az után, néhány napig, Olga húgom annál az ablaknál ült. Olga, Olga hamar túl volt az egészen. Jóval hamarabb, mint várható volt: mégis, ugye? hisz jegyese pusztult el oly nyomorultul, ráadásul jó barátja keze által. Olga még sem töprengett sokáig, nem is siratta Lenszkijt oly nagyon: csak eltelepült egyszer az ablaktól, és élt tovább könnyeden. Akkor én pedig odaültem a nappaliban ahhoz az ablakhoz, ahonnan az erdőre, azon túl a tágas orosz földre nyílt kilátás, és naphosszat ültem ott. Kis, fehérderekú nyírfa nőtt az ablak előtt.
Meg kellett értenem, tudja Ön? Meg kellett értenem, hogy kibe szerettem bele oly végzetesen?
Ki az a Jevgenyij, akibe oly nagyon szerettem belé? Ki Ő?
Szeretni valakit, aki úgy utasít el, mint vízért nyüszkölő, szomjazó kóbor kutyát szokás, ha útban van? Vagy még azt sem, ha jobb érzésű embernek nyüszköl.
Szeretni valakit, aki hajnali - hanyag mozdulattal halálra lövi barátját, az egyetlent, aki szerette őt sok hamis „barát” közt, aztán fütyörészve tovább áll: nekiutazik Európa csillogó tornyainak?
Szeretni?
Kit?
Ki Ő?
Ki?
Ezeket kérdeztem magamtól barátom abban az ablakmélyedésben napokig, hetekig: sok ideig, mert nekem választ kellett találnom, érti-e Ön?
Az ablakon túl, arra a kis erdőre, hó hullott elébb, aztán tavaszi nap olvasztotta jegét, végül nyári hő szárítgatta sarát: eltelt egy év abban a töprengésben. A szép nyírfa az ablak előtt magasabb lett néhány centiméterrel.”
„Igyék teát Kedves!” – vetem végre közbe.
És Tatjána ajkaihoz emelte a teáscsészét - ó, de szívesen lettem volna csésze e pillanatban! -, és kortynyit ivott. Letette a csészét – egérsuttyanásnyi-zajt sem csapva -, aztán rámröpítette szénfekete szemének pillantását.
Bírhatatlan pillantás volt: millimétert sem mozdul a Föld szédítő napútján, és szerelmes leszel e pillantásba mindhalálig.
Nem akartam jobban belészeretni Tatjánába, háttal fordultam tehát, és megnéztem könyvek gerincét a könyvpolcomon.
Ne kérdezd, milyen könyvekét!
„Hisz Ön Istenben, barátom?” – hallottam magam mögül, a világ távolából.
„Hiszek egy Istenben…” – karistolt elő torkomból.
„Akkor hinnie kell, hogy Isten tudja, mit akar!” - hallottam magam mögül, a világ távolából. „Tehát oka volt, hogy belészerettem, méltatlanba nem szerethettem belé.”
…és Tatjana folytatja…

„Nyár lett, nyár lett újra, amint mondtam, mi meg kettesben maradtunk anyácskámmal, mert Olga húgom nyárra férjhez ment, és el is költözött a szomszéd földbirtokra. Amiként ő feledte el jegyesét, akként múltak a szóbeszédek Jevgenyij tettei körül. Ha – ritkán - estély volt nálunk, vagy más nemesi házban, már senki sem beszélt Anyeginről, Lenszkijjel vítt párbajáról, Lenszkij korai haláláról.
Senki sem.
Én meg a fölragyogó nyárban, mely oly szép a mi Oroszországunkban, hosszakat sétáltam, túl a kis erdőn, túl a tágas földeken, túl nyírfaligeteken.
Rákaptam, hogy Jevgenyij földjein járjak, utóbb kastélyához is el - elvetültem. Öreg kasznárházaspár őrizte a kihalt kastélyt, nem volt nehéz megbarátkoznom velük. Értettem mindig a nép nyelvén, talán mert nem anyácskámtól, hanem Dadusomtól tanultam az orosz szót.
Szavak té- és tova, aztán egyszer a kastélyban, az üres szobákban találtam magam.
Valamit kerestem én ott barátom, érti-e Ön?
Valamit, amit észbe-kézbe ragadhatok, valamit, ami megmutatja nekem, hogy ki volt az férfi végül is, akit megszerettem. Ki?
Idővel betévedtem a könyvtárszobába is.
Hosszú falmentén álltak ott a könyvei Jevgenyijnek, csakhogy én azokkal kezdeni semmit sem tudtam. Jó részük eleve angol nyelven díszelgett: én valamicskét tudok franciául, ha kell, egy estélyen eltársalgok éppen azon a nyelven, de angolul: angolul nem tudok.
És ami oroszul volt? hát azok sem nekem szóltak.
Közgazdaságtan, matéria-filozófia, faluépítés: csupa, csupa szárazság, agynak szóló.
Tudja barátom, a léleknek semmi sem szólt Jevgenyij könyvtárában.
Jártam csak hát a könyvespolc mentében, ujjaimmal simítottam a könyvek gerincét, töröltem ujjaim hegyéről a port, míg nem…
Esett kis könyvet, hullottat nem találtam.
Mélyre hullottat, az adamsmithek-mögé hullottat: Istenem, egy Byront találtam lehullva!
Eltüntetve?
Ki tudja?”

Jobbat nem tudtam:
„Igyék teát, Tatjana kedves!”
Rám se hederítve folytatta: bezzeg én!
Bezzeg én, már a padlón tekeregtem a szerelemtől sújtva.
Láttam, ahogy a könnyű lánykatest ott sétál a könyvespolc hosszában, szépen-szép kezével simítja könyvek gerincét, aztán belemerül éjtekintete Byronba.
„Byron Harold Childja hevert lehullva, elfeledve.
Fölvettem a drága könyvet, végigsimítottam borítóját, és fölütöttem.” – folytatta Tatjana fölragyogva.
Nem, mintha eddig nem ragyogott volna napsugár éjjeli szobámban.

„Önmagától nyílt az a könyv barátom, önmagától nyílt. Bizonyára, mert sokszor ütötték föl ott, azon az oldalon. Én akkor az ablak közelébe mentem Byronnal kezemben, hogy beléolvassak, és akkor megláttam.
Ha nem az ablak fényében állok, ha úgy nem vetül a beömlő fény, tán soha nem láttam volna, de akkor megláttam. Azt a mondatot láttam – hüvelykujj körme húzta alá -, amit én oly nagyon szerettem a nagy Byrontól:
Fare thee well, and if for ever
Still for ever, fare thee well.
Ez az én verssorom, érti-e Ön?
Az enyém – és az Övé.
A Jevgenyijé!
A mi versünk nyílt szemem elé abban a könyvben…
Ég veled, s ha kell örökre,
Mindörökre ég veled.
Amikor épp nem a világnak játszotta szerepét gerinccel kifelé forduló közgazda-könyvek sorával, akkor Jevgenyij Anyegin azt a két sort jelölte körme hegyével, érti Ön ezt? Érti?
Megnyugodva hagytam el az Anyegin-kastélyt: tudtam már, kit szerettem. Azt a férfit, aki titokban Byront jelölt körme hegyével.”
Teáscsészéjéhez nyúlt Tatjana, a kedves, és ekkor három rövid, határozott, kemény koppanás hangzott föl szobámnak ajtaján, kintről.


Indultam, hogy ajtót tárjak Anyegin előtt: hisz Őt is megidéztem, én idéztem ide, ezen a sötét, álomtalan éjjelen.

Nyílik az ajtóm, ordító, süket sötétség és csönd tátong mögötte, és Jevgenyij belép abból a sötét süketségből.
Tatjana ugrana az asztaltól, de ráhunyorítok, hát visszaül. Csöndszerényen ül vissza.
Mint egy darab csönd, úgy ül ott a drága.
Anyegin, mintha bálozna épp: karcsú, táncokban forgatott derekát meghajtja előbb Tatjana, majd meg én felém: föltűnően jól öltözött még e kései órán is.
Két pohárkát helyezek tálcára, csészét is, aztán kevés vodkát töltök a pohárkákba, a csészébe teát.
Poharam köszöntöm Jevgenyijre, Jevgenyij poharát köszönti reám.
A karosszékkel kínálom meg, leül: szépnadrágú lábát keresztbe vetve, de nyílegyenes derékkal, mint fölkiáltójel.
Tatjana meg én: két elő kérdőjel.
Leül Anyegin, és máris beszélni kezd.
Szép, selymes, lágy baritonja van – hogy az a …
…Jevgenyij beszél…

„Nem öltem meg, legalább is nem akként, ahogy gondolták mifelénk, meg gondolja most maga is. Nem volt gyilkosság. Két úr, két nemes ember, két férfi tisztességes párbaja volt, mondjon bármit erről a világ. Párbajban bármelyik fél meghalhat, meghalhattam volna éppenséggel én is. Ő halt meg, Lenszkij, de én voltam a vesztes. Én. Nem ő.
Mert ő meghalt – ó! be könnyű meghalni: mártírrá lenni; nekem meg menekülnöm kellett, világgá szaladnom… Bár én haltam volna meg!”
„De ő halt meg, a Lenszkij, a maga jóbarátja.” – vetem közbe.
Tatjana most támasztja kezecskéire állát, és úgy, onnan, szemével követi beszélgetésünket, hogy hol Jevgenyijre, hol énrám szállatja pillantását. Többnyire – Istenek! mit tesztek már megint? – Jevgenyijen nyugtatja azt.
„Ő halt meg, igen.” – bökkenti a választ Jevgenyij - „Csakhogy - ezt értse meg ön! -: nem legyilkoltam Lenszkijt, nem megöltem aljas módon! Én nem vagyok bűnös!” – szakad ki most belőle, és érezhető: ezt a kérdést járkálja ő körül azóta is, újra meg újra.
„Senki sem vádolta ezzel a bűnnel Jevgenyij.” – mondom, és közben érzem, hogy Tatjana most rám néz.
Összeszedem magam, mert ezt meg kell neki mondani:
„Máskor, másutt, más időben lett ön bűnössé, Jevgenyij! A levél vétele után, Jevgenyij! A születésnapi estélyen, Jevgenyij! Amikor flörtölni kezdett Olgával, Jevgenyij! És főként, főként, amikor ellökte magától ezt az angyalt… Jevgenyij.” – és mutatón intek Tatjana felé. – „Miért?”
Elborul Anyegin tekintete, ködök mögé borul, a töprengés felhői mögé vonul.
Aztán Anyegin így adja a választ:
„Nem érti? Nem érti, barátom? Akkor nem ért ön semmit! Nézze csak: én, mikor oda mentem élni, vidékre, az ő vidékére, már kiégett, elfásult és nagyon romlott ember voltam. Hisz ezért hagytam el Moszkvát. Elegem volt: elegem lett a sok üresfejűből, báltáncolótól, műveletlen paraszttól. Ó, Rusz! Ó, én Oroszországom! Buta, vidéki, sáros és piszkos Oroszországom! Sáros és piszkos és ostoba fővárosoddal! Sáros és piszkos és buta politikusaiddal, tábornokaiddal és mindenhol lelhető címzetes tanácsosaiddal! Be nagyon elegem lett belőled hazám, Rusz, Oroszország!”
Elnéz a szoba sarka felé Jevgenyij, aztán kérés nélkül nyúl kis asztalkán lévő dohányos szelencémhez, cigarettát vesz elő, magamsodorta cigarettát, körülményesen rágyújt és füstöt bodorítva szájából folytatja:
„És akkor ott, az örökölt vidéki birtokon megtaláltam Lenszkijt is, őt is. Bosszantottak mindketten. Naív álmaikkal, szeretet-szerelmükkel, álmaikkal, amik soha nem találkoztak az orosz valósággal, az orosz butasággal. Főként, főként ő bőszített föl!” - és fejével Tatjana felé bök.
„Hogyan szerethetett belém? Hogyan lehet ennyire tiszta egy bemocskult világban? Hogyan élhet egyáltalán egy ilyen…ilyen… Hogy mondta barátom? Angyal?
Értse meg: úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy el kellett űznöm magam mellől, míg be nem mocskolom. Én: ki voltam én akkor? Kihűlt semmi tűz, semmi fény. Csömör. Értsen meg barátom: el kellett őt űznöm!”
Elgondolkodom, mert valami hamisat érzek Jevgenyijben, hamis hangot az őszintének tűnő vallomás mögött.
„Nem hiszek magának Jevgenyij! Maga nem megijedt a tisztaságától, hanem untatta az ő tisztasága! A maga rafinált ízlése, ugye?”
„Körömfeketényit sem érdekel, hogy maga hisz-e nekem vagy sem! Ő” – mutat Tatjanára -, „Ő hisz nekem!”
Odafordul a lányhoz (nőhöz?), és rákérdezi:
„Hisz Ön nekem, ugye Tatjana, hisz?”
Tatjana előbb rám néz segélykérőn, aztán Jevgenyijre, aztán lehajtva fejét bólint.
Megdühödöm:
„Akkor…akkor miért akarta elcsábítani, Moszkvába visszatértekor? Miért?” – és gúnyosan fűzöm mondatomra még: -„Mert addigra már ő is nagyvilági dámának látszott, bepiszkoltnak látszott, ugye Anyegin? Ugye?”
Jevgenyij vállat von, nem felel a kérdésre, más nótára gyújt:
„Mondja barátom! Csak ahhoz van hatalma, hogy elhozzon minket onnan, vagy itt is tarthat minket?”
Lehiggadok és úgy adom a választ:
„Nincs, ilyen hatalmam, nincs Jevgenyij. Rövidesen vissza kell menniük…”
Anyegin rábólint, aztán – most először – csakis Tatjanához szól:
„Minthogy odaát nem találkozhatunk asszonyom, mielőtt kilépek azon az ajtón, meg akarom…meg kell mondanom…Szeretem önt, szeretni fogom! Mindvégeztéig az örök időknek.”
Föláll, meghajol könnyedén mindkettőnk felé, aztán az ajtó felé indul.

Nyílik az ajtóm, ordító, süket sötétség és csönd tátong mögötte, és Jevgenyij kilép abba a sötét süketségbe.
Mondani nincs mit erről: ajtónyitáskor hideg csöndesség árad be, hallgató csönd: hallgatok hát én is.
De szólni kell, hát szólok:
„Hazudtam, Tatjana. Hazudtam, kedves!”
„Hazudott. Tudom.”
„Hatalmamban áll itt tartani magukat.”
„De Jevgenyijt visszaküldte. Mi a szándéka velem?”
Süket csönd áll be, visszafordulok könyvgerincnézőbe: háttal neki, gyorsan, gyorsan…
Úgy mondom csak, háttal odavetve, könnyedén:
„Kér egy almát, Tatjana kedves?” – és visszafordulok felé.
Tatjana bólint, behozom az almát, és ő enni kezdi: fehér patakkavics-fogai világítanak a szoba mélyén.
Semmi hars hang az alma felől.
Az alma fogyóban.
Aztán elfogy.

Tatjana föláll, öntudatlan mozdulattal újramasnizza brokátruhája derékszalagját. Ettől nyilvánvalóbbá válik derekának leány-karcsúsága és csípőjének asszonyteltsége: kibírhatatlanul gyönyörű.
Lehajtja kedves fejecskéjét, de közben fölfelepillantással rám néz, és kérdi:
„Ön bűvölt-bájolt ide. Miért?”
Bukdácsolni kezdenek mondataim:
„Mert itt akarom tartani… magam mellett…mindörökké… Tatjana… Tatjana?”
Halk válasz jön:
„Engedjen el barátom, engedjen vissza, ha tényleg szeret…”
Úgy bólintok, mint akinek nem számít: az ajtót is kitárom sarkig, és Tatjana eltűnik az éjben, az éji sötétségben, a süket és baromi ürességben odakünn.
De itt bent, a szobában is: üresség.
Így veszítem el Tatjanát végleg.
Tatjanát is.
Végre bebújok az ágyba.
Majd alszom?

2012. március 29., csütörtök

Március huszonkilencedike van

1464-ben ezen a napon koronázták meg Hunyadi Mátyást Székesfehérvárott. Azért ennyire későn – hat évvel ama nevezetes királyválasztás után – mert a korona kézen-közön kallódott, nem volt idehaza.

1885. március huszonkilencedike nevezetes nap: Kosztolányi Dezső születésnapja.

1892. március huszonkilencedikén született Mindszenty József, bíboros-hercegprímás, esztergomi érsek.

1905. március huszonkilencedike szintén jeles nap a magyar irodalom történetében: Rejtő Jenő születésnapja. Alighanem ha írói álnevét mondom ki, többen kapják föl a fejüket, mert aP. Howard álnéven közismert Rejtő Jenő az egyetlen magyar író, akinek olvasottsága vetekedik Jókaiéval, talán még felül is múlja — de még a neve sem fordul elő sem Rejtő, sem Howard formában legbőségesebb irodalomtörténetünkben sem, és még ma se nagyon.
Az irodalomtörténet nemcsak azt nem vette tudomásul, hogy tehetséges író volt, hanem még azt is alig, hogy egyáltalában élt. Még arra sem becsülték, hogy legalább lebecsüljék. Pedig ez a Rejtő-Howard több mint hetven nevetteti már a legszélesebb magyar olvasóközönség egymást követő nemzedékeit. Annak a groteszk, nemegyszer abszurd humornak, ami nálunk Sipulusszal kezdődött, Heltai Jaguárjával folytatódott, véleményem szerint ő volt a legszélsőségesebb változata, akinek népszerűsége a múló évtizedekkel egyre nő, és egyaránt népszerű az alig olvasók tágas és az irodalmi ínyencek szűkös köreiben.

Sír(a)felirat
Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt harminchat évet, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány lapot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csira
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hangjaira!
Ámen.

1946-ban e napon alakult meg a MASZOVLET, mely a MALÉV elődje volt.

***   ****    *****
Élet és halál: meg a karma

Az élet döntések szakadatlan sorozata –tanítja az egzisztencialista filozófia.
Szívesen tenném hozzá ehhez a létnézethez, hogy kétféle módon is döntésekről van szó. Olykor Magad döntesz, olykor Rólad döntenek, de hát ez majdnem mindegy is, nem?
Nem, persze, hogy nem!
Én például, már jó ideje felhagytam azzal, hogy döntéseket hozzak, legalább is erős erőfeszítéseket teszek, hogy elhagyjam a döntéseket.
Úgy áll a dolog, hogy vénségemre megértettem: valahányszor egy helyzetből döntés által ki akartam keveredni, mindig csak rosszabb, feszültebb helyzetbe sodortam magam.
A dolognak a magyarázatát is tudom: nem vagyunk fölötte életünk mintázatának, benne vagyunk.
Isten fölötte áll az élet szépen szőtt szőnyegének, Ő látja az egész mintázatot, de én, aki életem szőnyegében egy jól csomózott kis darabja vagyok a teljes mintának, hát hogyan lássam az egész mintázatot?
Benne vagyok, nem fölötte.
Mit tudhat egy szőnyeg csomója a teljes mintázatról?
Viszont ebből még nem következik, hogy nem vagyok döntési, választási folyamatok része, legfeljebb nem én döntök, hanem felőlem döntenek.

Pici szubjektív kitérülés

Az van, hogy minap sikerült átélnem (túl?) életem legragyogóbb, legszikrázóbb szívrohamát, és erős töprengésre késztetett, hogy eddigi rohamaim során miért nem volt halálfélelmem, most meg miért lett olyan nagy.

Még szubjektívebben

Tudni kell, hogy jó sok ideje (válásunk óta) én valójában egyedül élek, különb- és még különb albérletekben, de a lényeget tekintve: egyedül. Ha dramatizálni is akarnám a dolgot, akár vehetném a magányosan szót is, de eszembe sincs ennyire tragikusra fordítani szövegemet.
Mindenesetre a legutóbbi rohamnál igazából az uralta el gondolkodásomat (már amikor visszatért), hogy nagyon, nagyon szörnyű egyedül megpusztulni.
Aztán, amikor igazán gondolkodni tudtam már, hamar rájöttem, hogy ez merőben ostoba gondolat volt.
És most már akár kunkorodhatom is fő gondolatom felé.
Mert a következőről van szó, ha életről és halálról emberhez méltó gonddal akarunk gondolkodni.
Az Élet – mint már jeleztem fent – döntések sorozata: döntesz vagy döntenek felőled.
Legfőbb, övön aluli döntéseid a következőről szólnak:
Egyedül akarsz-e élni?
 Közösségben akarsz-e élni?
 Párban akarsz-e élni?
Nem könnyű döntésekről van szó, de mindenképpen dönthetsz!
Viszont halálodról nem dönthetsz!
A halál a legmagányosabb dolog az életben (szép kis oxymorón volt ez, ugye? Mentségemül: nem volt tudatos!), ugyanis csak és kizárólag magányos történés.
Arra gondolok, hogy Te és csakis Te halsz meg!
Most.
Ebben a pillanatban, amikor éppen meghalsz.
Ők -  és mindenki más - éppen nem halnak meg, hanem túlélnek.
Te ellenben: meghalsz.
Egyedül, magányban, magányosan: Te halsz meg. Csak Te!
Nincs döntési lehetőséged, nem vagy döntési helyzetben: meghalsz.
Ennyire egyszerű.
Tehát: élet és halál legfurcsább különbsége, hogy életed magányáról, nem magányáról dönthetsz, halálodkor ezt a döntést kicsavarták a kezedből.
És ez elég tetű dolog ahhoz, hogy féljünk a haláltól.
Tán ezért félünk a haláltól oly nagyon, hogy túl akarjuk élni halálunkat, mire azt mondja a Teremtő Gondolat: tessék, parancsolj Komám!
Szülessél csak szépen újra, ha ilyen ostoba kívánságod van.
És karmáid szépen tovább vándorolnak, új és új és újabb létezések felé.

2012. március 28., szerda

Március huszonnyolcadika van

A kálacsakra sorsot vető véletlenje hozta úgy, hogy két csodálatos Író születésnapja is erre a napra esik, de az már nem véletlen, hogy mindkettő szívem-lelkem kedvence. Bizony, nem véletlen, hanem elképesztő zsenialitásuk eredménye.
Őket köszöntse mindenek előtt Ünnepi Fanfár és Szeráfok tánca.

1914. március huszonnyolcadikán Brnoban született Bohumil Hrabal. Ő – sajnos – már tizenöt éve nincs közöttünk, már ami a testét illeti.
Apja neve nem ismerjük,  nevelőapja František Hrabal sörgyári könyvelő volt, és a fiú a nymburki sörgyárban élte ifjú éveit, ahol annak világa, a sörgyári munkások történetei és – főként - nevelőapjának testvére, Jozef voltak rá nagy hatással. Ez a világ, ennek hangulata számtalan művében jelen van, persze első sorban a csodálatos Sörgyári capriccióban.
Prágába joghallgatóként került, ráadásul minden jobb meggyőződése ellenére, de a háború és a német megszállás miatt tanulmányait csak 1946-ban fejezte be. Csehszlovákia megszállásakor vasúti forgalmistának állt: nem kell mondanom talán, a Szigorúan ellenőrzött vonatok alapélményét ekkor szerezte be.
Volt aztán biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, és az 1950-es években a kladnói vasműben dolgozott fizikai munkásként.
1963-tól aztán foglalkozására nézvést az írás mellett döntött mindannyiunk szerencséjére.
Igaz, sok művét a cenzúra szamizdatokba, olykor külföldre kényszerítette, mégis tudott dolog volt az egész Csehországban, hogy korának legkiválóbb írója.
Milyen is Hrabal? Mit is szeretek benne annyira? Hogy a legjobb cseh hagyományok szerves folytatója? Hogy csodálatosan és bővérű humorral tud mesélni? Hogy hősei egyszerre nevetségesek – primitív humoruk és kispolgári bujaságuk miatt – és testesítik meg a legnagyobb nehézségeket is túlvészelő életvidámságot és a legrosszabb körülmények között is boldogságra törekvést? Vagy mindent együtt?
Mit is szeretek Tőle?
Túl a mindenki által ismert nagy műveken?
Az Egy osztályismétlő emlékezései-it; A városka, ahol megáll az idő-t; a Táncórák idősebbeknek és haladóknak-ot; meg a Vita Nuova-t, igen azt például nagyon.

1936-ban e napon született Mario Vargas Llosa, perui író.
Oykor háborgok az irodalmi Nobel-díj miatt, olykor rábólintok, és elég gyakran örülök. 2010-ben nagyon örültem, amikor az akkor már nagy kedvencemnek számító Llosa kapta.
Perui író, mondják életrajzai, de hát Peruban, mint oly sok más helyén a világnak, nem nagyon lehetett megélni abból, ha valaki írásra szánja el magát, így aztán a hatvanas évek elején Párizsba költözött, és első regényét ott is írta. Ez volt A város és a kutyák.
Első feleségével kötött enyhén szólva is kalandos házasságuk történetét az általam imádott Júlia néni és a tollnok című remekművében írta meg. Bárkinek melegen ajánlom.
Mit is szeretek még Tőle nagyon?
Persze, a Pantaleónt, meg a Halál az Andokban-t, de fő kedvenceim, amit bármikor, bárhol örömmel olvasok a Szeretem a mostohámat és folytatása a Don Rigoberto följegyzései; A kecske ünnepe; Édenkert a sarkon túl.
És biztosan igazságtalan voltam, nem mindegyik jutott eszembe talán.

Ezen felül még
1868. március huszonnyolcadikán született Maxim Gorkij, akit annyira, mint fent említett két óriást nem szeretek, de az is igaz, hogy kár volt antikommunista hevületünkben egészen kiszórni az irodalom történetéből, mert a nyilvánvalóan bolsevista elszánásból írt programregényein túl azért rendkívül szép, nagyszerű műveket is ajándékozott nekünk, például a csodálatos Éjjeli menedékhely-et, mely minden tekintetben, akár még lírai szempontból is nagyszerű és nagyon szerethető.

Nehéz szomorú emlékezés nélkül megúszni egy napot, a mait sem lehet, mert hetvenegy évvel ezelőtt – 1941. március 28-án – ölte meg magát Virginia Woolf, ez a nagy író.

És végül – de nagyon nem utolsó sorban – 83. születése napján Isten éltesse és sokáig tartsa meg Psota Irént, a zseniális színésznőt!

***   ****    *****

Két újszövetségi metafora

Gondolom, nem árulok titkot, szőnyegen gyékényt, ha azt mondom: a Szentírást legalább háromféleképpen lehet olvasni. (Még az is meglehet, hogy ennél is több olvasata van, nekem pillanatnyilag háromfajta ugrik elő.)
Létezik egy irodalmi olvasat ugye, érzékeink gyönyörködésére van, ez alig lehet kétséges.
Mintha szép novellafüzért olvasnánk, gyönyörű történeteket, elbeszéléseket, verseket. Ugyan, ki meri azt füllenteni, hogy soha még így, az esztétikai élmény kedvéért nem olvasta a Szentírást?
Van aztán egy „tudós” olvasata, amikor exegézisnek vetjük alá az Írás szavait (ne feledjük, hogy az Úr szavait elemezzük ilyenkor, mert a Szentírás – Kinyilatkoztatás. Ezért még az sem vethető el, hogy autentikus nyelven, héberül és koiné-görög nyelven vizsgálódunk. Igen!)
A tudós olvasat szemantikai és egyéb szempontoknak veti alá a szöveget: bizonyosan tudom, hogy van létjogosultsága, el lehet evvel is jutni Valahová. Ha egyéb nem, hát Írástudó vagy Farizeus lehet az emberből…
És végül van a hitben gyökerező olvasásmód: ez talán a legjobb, bár nem szeretnék sorrendet szabni, még az is meglehet, hogy a három olvasásmód együttes használata vezet Valahová.
Meglehet, könnyen meglehet.
Most épp azt gondoltam magamban, hogy segítsünk a Tudással az Élvezeten át jutni a Hithez, veszek hát két metaforát az Írásból, lássuk, mire megyünk velük?

Az első
„Ismét mondom pedig néktek: könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Szólt imígyen Jézus a Máté evangéliumának 19.24. énekében.
No, és az ember eltöprenghet, hogy mi van a tű fokával, meg a tevével? Hisz olykor még a cérnát is nehézkes a tű fokán áthúzni (egy bizonyos koron túl szinte lehetetlen), akkor mit érthetett Krisztus a dolog alatt?
Az első században Isten szent földjén, Palesztínában volt jó néhány új város, afféle épített város, többnyire a rómaiak nagy mérnöki tudásával épített Város.
Minthogy a rómaiak épített városai tényleg építettek voltak, szemben a régidőkben KELETKEZETT Városokkal, geometrikus precizitással épültek voltak ezek: négy nagy kapu a négy égtáj felől, két fő, derékszögben futó keresztúttal.
A kapuk nagyok, tágasak, szélesívűek voltak: azon akárhány teve bemehetett a Városba.
Az ám, de napszállat után a kapukat bezárták, falon bévül onnan kezdve se karaván, se teve be nem mehetett.
Márpedig az időnk számítása szerinti első században Júdeában falon kívül rekedni, nem volt biztonságos dolog: rablók, farkasok, még oroszlánok is kódorogtak akkortájt a vidéken.
Ezért a NAGYKAPU mellett volt egy KISKAPU (mint manapság szép új hazánkban éppen), és ha egy karaván kint maradt, ezen a kis kapun emberek be tudtak menni a biztonságos Városfalak közé.
Mondjuk, épp csak oldalazva, szőrmentén, de bemehettek.
Teve azonban, á! Teve be nem tudott menni azon a kiskapun, melyet arameus nyelven „a tű fokának” hívtak.
Érthető, ugye immár Krisztus parabolája? szóval nem igaziból tű fokáról van szó, hisz olykor még a cérnát is nehézkes a tű fokán áthúzni (egy bizonyos koron túl szinte lehetetlen).

A második
És azt is Jézus mondta (Máté evangéliuma, 5.3.): „Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.”
No, okozott elég gondot nekem az is, hogy mit értsünk „lelki szegények” alatt?
Mit is?
Ki ne tudná, hogy Jézus, a Krisztus korában izráél-népén belül megint nem volt csekély az eltérülés a Törvénytől. Ráadásul a legnagyobb tévelygők gondolták magukat a leginkább törvénykövetőnek, hisz szőrszálhasogató pontossággal ismerték az Írás szavait.
Kívülről, és balról-jobbra olvasva is!
És rém elteltek valának magukkal: ők voltak az Önhitt Írástudók. Nem kevés baja volt velük Krisztus urunknak, jól tudjuk mindannyian.
Voltak azonban akkor is - mint mindig, minden időben - olyanok, kiknek a Törvény, az Ige a szívük hústáblájába vésett Isteni Üzenet volt, és nem írott malaszt.
Föltehetően nem tudtak írni-olvasni, nem voltak Írástudók sem Farizeusok, nem „sok hajszáluk hullott ki a tudományokért”, viszont eleven és erős hitben éltek.
Az Írástudók arameus szóhasználatában ezek a tisztalelkűek voltak a „lelki szegények”.
Érthető már a krisztusi mondat? Miért Ők a boldogok?
Ugye, érthető?

2012. március 27., kedd

John Malkovich üzenete a Színházi Világnapon,


melynek ma – március huszonhetedikén – van Ünnepe
Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy az UNESCO égisze alatt működő Nemzetközi Színházi Intézet engem kért fel az ötvenedik színházi világnap üzenetének megfogalmazására. A színházakban dolgozó társaimnak, barátaimnak küldöm rövid gondolataimat.
Kívánom, hogy munkátok legyen nagyszerű és eredeti. Mély, megindító, elgondolkodtató és egyedi. Azt kívánom, hogy segítsen elgondolkodni azon, mit is jelent embernek lenni, és mindezt szívvel-lélekkel, őszintén, nyíltan és méltósággal tegyétek. Azt kívánom, hogy győzzétek le a viszontagságokat, a cenzúrát, a szegénységet és a nihilizmust, melyekkel közületek sokaknak meg kell küzdeni. Tehetséggel és kérlelhetetlenül tanítsatok arra, hogy a maguk összetettségében értsük meg az emberi érzelmeket. Ez egy egész élet munkája, amelyet alázattal és kíváncsisággal valósítsatok meg. Kívánom, hogy tehetségetek legjavát adva – és ez is csak kivételes és rövid pillanatokban lehetséges – sikerrel fogalmazzátok meg a „hogyan éljünk?” alapvető kérdését. Így legyen!

John Malkovich

A Szerelem – és más Démonok - természetéről


- esszéféle -

Bizonyos – elismerem,  sajátos – szempontból közömbös, hogy az, akit lángolva szeretünk viszonozza-e érzelmeinket vagy sem?
Tiszta szívvel és füllel hallom, amint nálam fiatalabb, esetleg egészen fiatal olvasóim most fölhördülnek, mert átélték már a Reménytelen Szerelem minden kínját és szenvedését. Netán voltak már oly helyzetben, amikor nem csak, hogy nem viszonozta a Másik szívbéli érzelmeiket, hanem egyenesen tehertétel volt számára, és visítva menekült ölelő karok ölelése elől.
Én azonban már elég öreg és higgadtan bölcs (?) vagyok ahhoz, hogy megvédjem kezdő mondatom álláspontját.
Az alább következő – rövidre fogott – esszével eme álláspontomat kívánom igazolni.

Az okfejtéshez azonban vissza kéne hátrálni néhány lépést, és föltenni azt a kérdést, mellyel a szépséges és mélységesen tisztelt ógörög filozófia nyitott: fölteszem hát a kérdést, az Örök Kérdést.
Mi az emberi élet értelme, célja?
Tudom: megpusztult korunkban jó sokan adnák azt a választ, hogy az emberi élet értelme ezen a világon a gyűjtés, még hozzá az anyagi javak gyűjtése.
Kicsit vitázhatom?
Hát hogyne vitázhatnék?
Én tudom, hogy számos-számtalan vannak ma már, akik az énjükhöz sorolják az autójukat, a villájukat, a miegymásukat.
Tudom azt is, hogy a baj mikor tört ránk.
Ha a középkor és a reneszánsz emberét kérdeztük volna arról, hol érzi otthon magát, hol van Ő, hol van énjének határa, akkor a szívkörnyéküket, legfeljebb a testüket mutatták volna nekünk.
(Gondoljunk csak drága Boccaccióra, vagy Raffaellóra: ők aztán biztos, hogy a testüket jelölték volna meg létük végső határainak.)
Nincs szándékomban ellenük szót emelni: hiszek a Test fontosságában, még ha a test föltámadásában nehezen tudok is hinni. (Sajnálom, ennyire nem vagyok képes kereszténynek lenni.)
Aztán - úgy a fölvilágosodás kora óta - jellemzően az eszünkben jelöltük meg énünket.
O, sancta simplicitas - szent együgyűség!
Már hogyan lehetne az észben, véges agyunk produktumában jelölni meg magunkat?
Az a véges csontgolyóbisba zárt agy, még az egyszerű matematikai, geometriai végtelent sem képes megérteni: mert hogyan is érthetné meg? Hisz éppen az lényege, hogy véges.
Hogy Istent nem érti, az egészen természetes, nem? Hisz Isten a legvégtelenebb Végtelen.
És mindjárt a fölvilágosodás önhittségével egy időben (vagy alig később) jött az ipari forradalom, amely meg a tömegtermelést szülte.
(Most arról nem szeretnék szólni, hogy a tömegtermelés miként vesztegette el a minőséget a mennyiség javára, ez külön esszét igényel: ha az égi hatalmak engedik, hogy darab ideig még szólhassak, ígérem: ezt is levezetem, körbefuttatom egyszer.)
E helyütt csak arra utalnék, hogy a tömegtermelés mint kergetett minket abba a tévhitbe, hogy énünket az énünk tulajdonára is kiterjesszük.
Manapság nem ritkaság, hogy magunkhoz, személyiségünkhöz soroljuk a tévéinket, képmagnóinkat, autónkat, balatoni nyaralóinkat is.
Uhhhh!

Meglepő dolgot mondok, nagyon meglepőt: az ember halandó!
Na?
Hülyének tetszik most nézni?
Magyarázom.
Ez azt jelenti, hogy nem általában, nem az általános ember halandó, de nem ám!
Te, barátom, testvérem, polgártársam, embertársam: te, te vagy halandó.
Meg én.
Ezt az egyszerű tényt, ezt a végleges és végzetes igazságot általában (a lélektan vélekedése szerint - mely tudományt amúgy nem tartom tudománynak, semmire se becsülöm, mi több: gyűlölöm) tizennyolc és húsz éves kora közt érti meg egy átlag ember.
Gyerek, kamasz, még ha találkozik is a halállal (mondjuk: szülői egyike, nagyszülei egyike meghal), úgy gondolja: ez az a dolog, ami megtörténik másokkal. Nem velem!

Amikor az általános igazságot - mármint azt, hogy az ember halandósága specifikusan azt jelenti, hogy én magam is halandó vagyok .-, megértjük, akkor általában kétféleképpen reagálunk.
A nagyobbik többség hessent, és azt érzi, gondolja:
„Igaz, az ember halandó, hát magam is az vagyok, csakhogy az majd lesz, nem mostanában. Az ilyesmit a végére hagyom…”
Jó kis álláspont: afféle struccnak való.
Mert „a halál, az bizony, de a halálnak órájánál semmi sem bizonytalanabb…” - véli egy középkori dance macabre, nagyon is okosan.
Ki tudja halálának időpontját?
Ugyan, ki?
Mármost aki úgy gondolkodik, mint a fönt-írtak, az bújócskát játszik a halállal is, az élettel is.
Viszont: nagy gonddal éli életét, gyűjtögeti a vagyont, gyűjti a lét-örömöket.
Tessék csak mondani!
Ha eljön a halál, miféle értéktárgyát, gyűjtögetett javait mentheti át oda?
Dunyhacihába dugdosott milljom forintjait, három autóját, két nyaralóját viheti-e?
Vagy marad az a túlélők között?
Van aztán ritkábbja az embereknek - kik megértve a halál kérlelhetetlenségét -, olyasmit vágynak gyűjteni, ami nem marad itt, nem kerül ebek harmincadjára. Az ilyenek valódi értékeket gyűjtenek, szellemieket és lelkieket.
Mert valódi, sosem romló, örök érték csak a lelki-szellemi.
Aki hát ilyes holmikat kíván gyűjtögetni, az napról-napra, óráról-órára lelkileg és szellemileg kíván emelkedni.

Most jutnék vissza a szerelemhez.
Szabad?
Kipp-kopp!
Szabad?
Szabad hát!

Platón Symposionjának megírása óta persze mindannyian jól ismerjük Erósz valódi helyét, szerepét, ugye?
Ha nem ismernétek e szépséges szöveget, hát hadd mondjam: a Szerelem drága Istene nem a Szerető lényben lakik, de nem ám!
Persze: a Szerető mindig úgy fogja érezni, hogy az Isten benne lakozik, mert hát épp ez Erósz egyik nagy trükkje.
„Hahhh… Milyen isteni mód szerelmes vagyok…” – sóhajtozunk olykor. - „Isteni mód szerelmes vagyok..” – sóhajtozunk.
Pedig: pedig Erósz, az Isten, a Szerelem nem ám bennünk – szeretőkben - lakik, hanem a Szeretett Lénybe költözött.
És ez így helyes és helyénvaló.
Mert a Szeretett Lényben lakozó Isten teszi magasra az elérhető-elérhetetlent, és percről-percre, óráról-órára, napról-napra emeli a Szeretőt, föl- föl-föl a Magasba, az Értékek magasságába, oda, ahol nem audik, nem nokiák, nem anyagi, hanem lelki-szellemi értékek laknak.
És ez a napról-napra való emelkedés, fölszállás, röppenés, jobbá-válás a Szerelem lényege: ez tesz emberi emberré, anyagi helyett lelki – szellemi, tehát halálon diadalmaskodó lényekké minket.
És tessék mondani!
Ebben a föl-fölröppenésben számít valamit a viszontszerelem?
Nem a föl-fölröppenés-e a lényeg?
Közelröppenés az Istenihez?

Konklúzió tehát: sajátos szempontból közömbös, hogy az, akit lángolva szeretünk viszonozza-e érzelmeinket vagy sem. A Szerelem így is, úgy is az isteni felé emel.
Ez van.

2012. március 26., hétfő

Március huszonhatodikán

Nevezzem telepátiának?

Ugyan már!
Minden esetre, elgondolkodtató: és kötögesse meg bogozgassa a fonódó szálakat, ki vagy elég merész vagy elég bölcs. Ki tudja, melyikből van ma több?

Kétfelől kell közelegnem a történethez.
Első közelítés
Tavaly nyáron még igazán szépséges albérletben, és nagyon emberi helyen éltem, amennyiben a balkon parkra nyílt, és a kapu szintúgy, élmény volt Kamillának is, Jankának is.
(Megjegyzem: nekem is, de hát ez, kifenét érdekel?)
Kamilla ebből következően többször múlatta idejét Papinál, és hatalmasakat csavarogtunk a környező Parkokban.
Nyáron én mindig egy Valaki által varrott tarisznyával járok, melyben jó elfér pénztelen-pénztárca, telefon, cigi, öngyújtó, meg Kamilla, Janka által gyűjtögetett dolgok: virágszirmok, döglött darazsak, makk, vadgesztenye, kavicsok.
Tavaly nyáron egy nap, mikor csavarogni indultunk, először tűnt föl Millának a tarisznya, és Ő is olyat akart, egyrészt, hogy gyűjthessen, másrészt, hogy Nyuszit és Macit legyen miben sétálni vinni.
Nevezett tarisznya varrója akkor már elég régen lelécelt, de egy okos Papi bármilyen helyzetben föltalálja magát: mindig, minden érettségiző-ballagó osztályom ballagó tarisznyáját elraktam (meglehetős gyűjteményem van), hát elővettem egyet – egy nagyon szép, hímzéses (az enyém nem hím- inkább nőzéses eredetű), tarisznyát, azt adtam Millának: éppen elfért benne Nyuszi és Maci. Azt Kamilla vállára kerítettem, és ekként nekivágtunk a Világnak.
Fene gondolta, hogy abba a tarisznyába beleszeret, de így történt. Imádja!
Ebből aztán következik, hogy a tarisznya új lakhelyemre is elvándorolt, és ugyanott lóg, ahol a sajátom, vagyis az előszoba (fal?) fogason.
És persze lógtak egész télen, hisz télen vastag, elborzasztó kabátokban jár az ember, amire tarisznyák nem vállra valók.
Második közelítés
Újabban – fene se tudja, mi okból? – mindkét Unokám, ha beteszem Hozzájuk a lábam „meglepit” kér.
Frankón mondom, nem én szoktattam hozzá Őket, de alkalmazkodom.
Viszonylag egyszerűen szoktam ezt megoldani: két KINDER-TOJÁS nagyon is meglepi lehet.
És most következzen a lényeg.
Az elmúlt hét szépséges napjaiban – ez alatt csak az időjárást értem, korántsem állapotomat – leakasztódott a szögről az én tarisznyám, és Kamillával eszmét is cseréltünk róla, továbbá megtekintette, hogy megvan még az övé is: ott lóg, ahonnan Papi a magáét leakasztotta.
A lényeg, a legfontosabb mozzanat következik, innen jöhetnek a Magyarázók.
A hét végén Bogaraim Nagyinál – feleségemnél – töltötték idejüket: ilyenkor mindig az van, hogy én kimegyek Erzsébetre az Erzsébetvárosból, mert elképesztően jók vagyunk Arival, mint nagyszülők.
Hajnalban tehát megindultam Erzsébetre, memorizáltam, hogy két kinderizét vennem kell meglepinek.
Leakasztottam tarisznyámat is, és átfutott az agyamon - viccen kívül átfutott - nem kéne-e Milla kistarisznyáját is vinnem?
De hessegettem,  csak megjárta a gondolat tudatom valamely tudattalan bugyrát, hisz itt lesz még szükség a kistarisznyára – véltem - és már indultam is.
Erzsébeten fut elém a két Kicsurka, jön a szokott kérdés, hoztál meglepit Papi?, mondom hoztam, de előbb a reggeli!
És ekkor áll elő Kamilla az érthetetlen-válaszolhatatlan-honnanszedett kérdéssel: „A tarisznyámat hoztad?”

Most jöhetnek a  „pszikológusok” avagy a Bölcsek.

(NB. A kép éppenséggel tarisznya-korszakban, tavaly augusztusban készült, de jelenleg a fűben hever, mert Kamilla épp tanulmányokat folytat…)

***   ****    *****
Elmúlók

Elmúlt minden szép imádság,
minden Szépség imádata.
Megnő, fogy a telihold:
sehol Isten áldomása.

Kerekülj ki! Minden szépség
jöjjön vissza holnap!
Miért lenne a holnap is,
csak lepusztult, holt nap?

Egymagamban kullogjak tán
szomorfekete utcák során,
vészfelhőkre térdepeljek?

Mögöttem kóbor kutya zihál.

Jöjj, ziháló kutya: nesze!
Maradt még holmi szendvics,
egyed!
Túlvilágra váltok jegyet:
jót cselekszem, nemde?


Ki mondja meg, miért kell
magam baktatnom az utcát?
Elvétettem tán a kettesben
baktatásnak múltját,

vagy csak a növekvő hold,
vackolódik velem?
Rossz éjszakai álom?


Nem szeretlek felnövő hold,
mikor így lépsz, és lopsz
tőlem.

Lám, egy kocsma: ajtó nyitva -
tódul ki jó cigifüst:
gurítsunk még le pár felest,
nincs még telve gyomorüst,

és nyeljünk holmi borokat is,
feleseknek után. Utána
majd jöhet ágy is.
Mára elég lenne talán...

A villamos már nem is csenget,
csak álmában alszik egy picit.
Jó: akkor majd gyalog megyek.
Taxira nincs pénz megint.

Kelőben az Órion: nagy vadász.
Csillagok közül vadássz
holnapra -
vagy az utánra -
olyan gyönyörű,
és szép leányt,
mint Ő
volt.

Vadászunk holnap
nagy Vadász?

2012. március 25., vasárnap

Március huszonötödike van

Különböző krónikák, geszták, annaleszek feljegyzései egyaránt azt a legendát erősítik, hogy Szépséges Városomat, Velencét 421-ben e napon alapították. Vagyis Madonna Venezia kicsit öregecske már, ma 1591 éves.

A feljegyzések közül legdöntőbb egy Padovában, a Múzeum Könyvtárában található krónika.
Az alapítás veleje volt, hogy a Nyugat-Római Birodalmat elsöprő népvándorlás több itáliai város létét fenyegette az ötödik században. Elsőként a gótok majd a hunok megjelenése késztette a lagúnák közelében épült városok  (Padova, Aquileia, Concordia) lakóit arra, hogy az Adria biztonságos szigetein, a lagúnavilágban keressenek menedéket. Eleinte csak az egyszerű halászok, földművesek érkeztek meg a közeli szigetekre, később egyre többen lettek.
Itália lakói szinte minden Városukra tudnak kedveskedő vagy éppen fennhéjázó nevet adni: így lett Róma az Örök Város (Cittá Eterna), Firenze a Virágváros (Cittá dei Fiori), Nápoly, az Édes (La Dolce). De Velence esetében megáll a pergő olasz nyelv is, és csak azt mondják: Venezia é Unica. (Vagyis hogy: Velence egyedülálló.) Olykor persze – főleg maguk Velence lakói  - a Tenger Jegyesének (Sposa del Mare) is hívják, és valóban, minden évben – évszázadok óta – a Redentore szép ünnepén egy aranygyűrű tengerbe vetésével - egykor a Dózse, manapság a Polgármester - eljegyzik a Várost az Adriával.

1447-ben Hunyadi Jánost választották Magyarország kormányzójává, mert V. László még csak hét éves volt.

1655. március huszonötödikén Cristiaan Huygens holland csillagász elsőként pillantotta meg a Szaturnusz legnagyobb holdját, és Titánnak nevezte el.

1704. március huszonötödikén született Faludi Ferenc jezsuita szerzetes, költő, író, műfordító. Írói nyelvében – például a nagyszerű Bölcs és Szent ember-ben -  az újító, gazdagító tehetség megnyilatkozását csodálhatjuk. Nyelvújító tevékenységét dicséri - többek között - a zsebóra, napirend, nyelvbotlás szavunk.
Alig negyven költeményét ismerjük, de ezek a műgond és a formabravúr remekei. Érdekes, hogy alig van egyházias vonatkozásuk, világi versek, tele érzelemmel, humorral, kedélyes bölcsességgel, népies fordulatokkal. Nem akárki, maga Batsányi János adatta ki ezeket a verseket.
Műfordításai erkölcsi, vallási célkitűzését szolgálták. A korában divatos, barokk moralizáló műveket fordította illetve szellemesen dolgozta át magyar nyelvre. Pázmány ízes és gazdag nyelvét folytatta, de fordulatai kecsesebbek, rokokó jellegűek.

Antonio Fogazzaro - kit én nagyon szeretek, és éppenséggel elbeszéléskötetének fordításával bajmolódom jó pár éve már (három szép elbeszélést fordítottam eddig Tőle, kettő különböző helyeken már olvasható volt) - március huszonötödikén született 1842-ben. A kései olasz romantika irodalmának jelentős prózaírója, poétája volt. Születési időpontjából könnyen kitalálható, hogy szabadságharcos, forradalmár, Itália egyesítésének, a risorgimentónak
lelkes híve is volt. Lett is jutalma: három év börtön.
Fő művei kétségtelenül a Kis antik világok és a Daniele Ortis című regények voltak, de szépek az elbeszélései is.
Sajnos méltánytalanul kevés műve olvasható magyarul, pedig igen jeles, nagy író volt. Mindenesetre valamikor kapható volt Tőle a Daniele Ortis című regénye és a Leila című kisregénye, és úgy rémlik találkoztam már anikváriumban a Kis antik világokkal is.

Zenének kedvező nap lehet március huszonötödike, mert
1867-ben Arturo Toscanini,
1881-ben pedig Bartók Béla született ezen a napon.

***   ****    *****
És még egy vers idefér:

Nem kértem, nem kaptam semmit,
elcsöndesülve hallgatok.
Mulasson a világ tovább,
igazgatni nem fogom.
Szeretnél egy szebb világot?
Megszeretnél ifjabban?
Emeld szemed vélt egekbe,
s hagyj a földdel magamra!
Nem akarok már akarni,
nagy verseket nem tudok.
Magam elé dúdolgatva
szemed írom e hajnalon.
Hóvirágom nem kell neked?
Kérj rózsákat másoktól,
kérjél pompát, fényt, csillogást,
én mindörökre föladom.
Itt a szobám, itt a váram,
az estét várom csöndesen.
Hogyha eljön – mert egyszer eljön -
az ágyamba lefekszem.

2012. március 24., szombat

Március huszonnegyedikén

Tegnap szép verset kaptam névrokonomtól, Maróti Lászlótól. Az alábbit:

Lehet

Ha keserűség fojtogatja szívedet,
cselekednél, de ennél többet
nem lehet,
elfutnál, de ennél messzebb
nem lehet,
beszélnél, de ennél szebbet
nem lehet,
adnál pénzt, de ennél többet
nem lehet:
jöjjön hát a Mindenható Szeretet!

***   ****    *****
Esszéféle: a Költő és a Fájdalom

Lírikus alkatnak lenni – higgyétek el! – valódi istencsapása.
Általában véve is szerencsétlenség, ha valaki irodalmár, különösen, ha némi szakmai jártasságra tett már szert anyagának, az emberi beszédnek, a szónak kezelésében.
Tapasztaltam, hogy nem nagyon adnak hitelt az irodalmár szavainak, hiszen olyan „hivatásszerűen” dobálgatja őket, zsonglőrködik velük.
Ebből következik, ha egy irodalmár, főként költő, azt mondja, amit leírt már versben, akkor annak az értéke erősen csökkent valóságtartalmú.
Súgd Kedvesed fülébe, hogy „szeretlek, mint anyját a gyermek”, biztosan átfut az agyán, hogy: „Na, persze…”; mondd, üvöltsd, hogy nagyon fáj… Örülj, ha kapsz egy gyors fejsimit, de inkább szalad tovább mindenki a dolga után, sőt, kissé kínosan érzi magát, mert hát neki is fáj sok minden, de attól még nem üvöltözik.
Ezért nincs és nem is lehet a Költőnek igazi barátja, szeretője, felesége: nem hisz senki igaz érzelmeiben, mert hát: nincs is Neki ilyenje…
A Költő érzelmeinek, fájdalmainak nem a szavak a pecsétjei, csupán a Költő halála az egyetlen elfogadott, bevett igazolása annak, hogy: tényleg fájhatott neki…
És lényegében igaza van az átlagemberek közösségének: mert ha tényleg annyira nagyon fájt József Attilának, akkor nem írni kellett volna, hanem cselekedni valamit hamar. Orvoshoz futni („pszikológushoz", az majd "megolgya”: láttuk is, hogyan, ugye Gyömrői Edit?), fájdalomcsillapítót bevenni, cigiről leszokni, majd mindjárt nem fog fájni!
Tényleg, ezeken a fájdalmakon nem sokat segít a versírás, ugye?
Aztán meg abban is igaza van a Nagyérdeműnek, hogy hányszor írták le Költők azt, hogy nem írnak verset.
Versben írták le, hogy nem írnak verset…
Hol itt a hitelesség? Hogyan lehetne hát a mindennapokban egy lírikus alkatúnak hinni?
Egyetlen tisztességes Költőről van tudomásom, aki föl mert vállalni valamit, amit csak Ő vállalhatott föl.
Amikor Arany János lánya, Juliska, apja imádott Juliskája, második gyermeke szülése után meghalt, a fájdalom tényleg letaglózta Arany Jánost.
De miközben a dolgozószobája melletti szobában feküdt ravatalon lánya, a Költészet Ördöge csak elkezdett Arany fülébe suttogni.
Verset, Költő, verset! Ilyenkor „illik” a versírás, illendő…
És Arany enged előbb a csábszónak, a szirénhangoknak. Papírt tesz maga elé, tollat vesz kezébe, és írni kezdi:
„Midőn sebzett Hazám oltárodon,
a Honfi könnyével áldozám,
mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom,
Épp oly megtört szívvel,
de nem oly szabadon…”


És itt húzta át a szenvedő Apa, a költő Arany János verskezdeményét, és írta alá az igazi, az egyetlen elfogadható verset, amit akkor és ott írhatott:
„Nagyon fáj…. Nem megy….”

Gondolom, egyszer minden Költő vagy Félköltő vagy egészen Nemköltő eljut idáig… Egyszer életében…

***    ****     *****
Ne feledjétek! Ma éjjel átállunk a nyári időszámításra. Reggel egy órával kevesebb lesz, mint amit óráitok mutatnak.

2012. március 23., péntek

Március huszonharmadika van

A szép tavaszi Nap immár tizenkét óra huszonegy percet tölt az égen, csatát vesztettek a Sötétség Csatlósai.

1066-ban ezen a napon – legalább is írásban – először regisztrálták a Halley-üstököst.

1842-ben csúf nap volt március 23.  Meghalt Henri Beyle, azaz hogy: Stendhal.
Emlékének elbeszéléssel tisztelgek a Krónika végén.

1881-ben ezen a napon született Roger Martin du Gard, Nobel díjjal elismert, nagyszerű francia író. Persze, hogy fő műve a Thibault család, de érdemes elolvasni – ha hozzá tudsz jutni – az Önéletrajzi és irodalmi emlékek címűt is. (1955. óta nem tudok kiadásáról, az tény.)

De még du Gard születésénél is – nekem! nekem! – fontosabb évfordulat, hogy 1897-ben -  115 évvel ezelőtt – egy keddi napon megszületett Hamvas Béla.
Amikor kötelező olvasmányként adták föl a buddhológián a Scientia Sacrát (természetesen gépelt, szamizdat kiadásban), őszintén bevallom, fogalmam nem volt, ki is Ő. (Régen volt ez, vagy negyven éve.) Mivel azonban első két gimnáziumi évemet leszámítva, nagyon jó, szófogadó és jó tanuló diák voltam, kezembe vettem, elolvastam, és aztán napjainkig már sosem szabadultam az Ő hatása alól.

Részlet a Bor filozófiájából
”Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek. A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja.

A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel.
A szcientifista az ateizmusnak veszélytelen, ügyefogyott és komikusabb alakja. A puritán agresszív ember. Támadásához nem kis részben az ad neki erőt, hogy azt hiszi, az élet egyetlen helyes módját megtalálta. Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista, vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, ha-nem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség.

A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni.
Az a tudás, hogy életének csak akkor van értelme, ha feláldozza, mindenkivel vele születik. Az élet akkor sikerül, ha feláldozom. Józan és komoly embernél ez a feladat önmagától megoldódik, amikor életét Isten rendelkezésére bocsátja. Az ateista azonban fél. Oktalan fél, neki is fel kell áldoznia. Fel is áldozza, de nem természetes módon, Istennek, mint Ábel, hanem valami értéktelen szamárságnak. Önmagának? Ha még! Gyönyörnek? Hatalomnak? Gazdagságnak? Ha botor is, de ez még valamiképpen érthető. A puritán azonban elvnek áldozza fel magát. Emberiség! szól. Vagy: Szabadság! Vagy: Morál! Esetleg: Jövő! Haladás! Mi az, hogy szabadság és humanizmus és jövő? Istenszurrogátum. És mi rejtőzik e mögött a méreteiben is iszonyú önsanyargató őrültség mögött? Az, hogy ő a desperát ember. Tudja, hogy nem megy, mégis csinálja. Tudja, hogy szerencsétlen bolond, mégis kitart. Azért szigorú, azért ingerült, azért harcias, azért sötét, azért komisz, azért erőszakos, mert ő a desperát. Nem megy és mégis csinálja. És mégis tovább csinálja. Tudja, hogy mit tesz, de nem akar segíteni magán, és ezért még desperátabb lesz. Még desperátabb és még absztraktabb és még ingerültebb és még komiszabb és még alattomosabb, és gyanakvóbb és sötétebb. És megint csak tovább csinálja. A boldogtalan!”

109 évvel ezelőtt – 1903. március 23-án – agyament szabadalmat jegyeztettek be a Wright-testvérek: egy irányítható, motorral hajtott, levegőnél nehezebb eszközzel való röpködő szerkezetről, a repülőgépről.

Tizennyolc éve már – gondoljatok bele Barátaim, Szép, Jó és Igaz kedvelői! – nincs ezen a Világon Gelsomina, Cabiria, Júlia,  Ginger azaz hát: Giulietta Masina, imádottam.
Persze nagy kérdés, afféle exegézis-vita tárgya: e Világon volt-e valaha is?

* * *    * * *  * * *
Henri Beyle

- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás -

1842. július másodikán - szombati napon - egy csekély pénzen föladott hatalmas faláda döcög a Civitavecchiából Párizsba vezető országúton, és már a világ fővárosa felé jár.
Párizsban elhalad a montmartre-i temető mellett is, ahol a falnál elfeledett sír álmodik, rajta szűkszavú fölirat a halott szándéka szerint:
„Arrigo Beyle, Milanese: visse, scrisse, amó.”
Vagyis:
„A milánói Arrigo Beyle: élt, írt, szeretett!”
A faláda közönyösen továbbhalad, Párizs belvárosa felé, ahol Romain Colomb úrnak kézbesíttetik.
Az úr, Henri nagybátyja, a padlásra viteti a hatalmas ládát, és a következő napok egyikében kinyitja: döbbenten bámul belé – Ó, Istenek! -, micsoda tömegű papírhalmot talál abban a ládában, és milyen összevisszaságban, kuszaságban.
Titkosírással és olvashatatlan krikszkraksszal, rejtjelekkel összefirkált papírosok halmát leli.
Itt –ott értelmes mondatokra lel:
„Mi voltam? Mi vagyok? Ugyancsak zavarban lennék, ha meg kellene mondanom.”
„Nem tetszhetett, nagyon más volt, mint az emberek általában.”
„Ha nem látok tisztán, egész világom megsemmisül.”
„Nem vagyok a csordához tartozó állat, tehát semmi sem vagyok.”
„Semmi nevetségeset nem találok abban, ha valaki az utcán hal meg, hacsak nem szándékosan teszi.”
És végül:
 „Je serai célébre vers 1880!”
(1880 felé leszek híres!)
Romain Colomb úr a legolvashatóbb kéziratok közül néhányat szorgos hangyácskaként lemásol, aztán belefárad a munkába, és töprengeni kezd: mit kezdjen evvel a papírhalommal ezek után?
Kapja magát, visszacsomagol mindent szép akkurátusan, és a ládát továbbküldi az író ifjúkori barátjának.
Crozet úr az egész papírhalmot grenoble-i könyvtárába szállíttatja, és azok az írások ott is maradnak aztán négy évtizeden át.

Mi meg hátráljunk kicsit vissza az időben!

1841. március huszonkettedikén – hétfői napon – egy nagyon testes, mondhatni kövér úr vonszolja magát a párizsi boulevard-ok során té- és tova, tétován.
De a boulevard-ok ezúttal nem segítenek Stendhalon. Nem segít Balzac lelkes méltatása sem, amit a Pármai kolostorról írt, már egészen mindegy minden. Ugyan mit is számíthatna a bontakozó siker apró kis rügyecskéje annak a férfinek, akit már „egyszer megérintett a semmi”, aki felé a halál épp most kezdi nyújtogatni csontujjait?
Stendhal, mint sötét árnyék a tavaszi napsütésben vonszolja magát, aztán nyakát, halántékát simítja, és végezetül csöndesen leroskad a boulevard kövezetére.
Csődület, tolakodó kíváncsiak: a testes úr épp a tőzsdepalota épülete előtt hullott alá, és most ott fekszik elkékült arccal, holtan.
Gyöngéd kezek meglazítják ugyan a fojtogató gallért a nyakán, beviszik egy közeli gyógyszertárba, de mit számít már mindez? Aztán elviszik kis szállodai szobájába, de mindez Stendhalnak már egészen mindegy, mert Stendhal halott.

Lépjünk még hátrébb az időben!

Egy reggelen – 1832. október tizenhatodikán, kedden – Henry Brulard úr a római San Pietro in Montorio előtt áll, a Ianiculus-Gianicolo halmon, káprázatos napsütésben. A távoli Albano-hegy fölött gyönge, alig érzékelhető sirokkó lebbenti meg a felhőgomolyokat, és Stendhal lelkét végtelen életöröm járja át.
Ebben a szép őszi időben tisztán ki tudja venni a Frascatit és Castel Gandolfót távolabb, a pápa nyári rezidenciáját, meg a palestrinai sziklát is a Castel San Pietro hófehér tömbjével.
Stendhal töpreng: azon töpreng, hogy nem kellene-e hozzáfogni életírásához Henry Brulard élete címmel.
Egy életírás, egy következetes életírás talán elvezetheti őt a válaszhoz, a válaszhoz ama kérdésre, mely hónapok, hetek óta gyötri: végül is kicsoda ő?
„Hát hiszen ez az örök kérdés!” – szólal meg háta mögött egy hang. – „Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk?”
Stendhal súlyos testéhez mérten fürgén megpördül, és különös öregembert lát a háta mögött.
Korát meg nem tudta volna mondani, de öreg volt, tán eleve öregnek született. Hosszú volt szürkésfehér haja és szakálla: inkább piszkosnak tetszett mindkettő, mint ősznek.
A meleg ősz ellenére hosszú és nagyon kopott kabát rajta, gombjai rég leszakadtak már, ezért alapszínéhez egyáltalán nem illő – tán női – piros öv fogta össze azt. Az öregúr kezében hosszúnyelű öntőkanalat tartott, és mögötte egy kis kordé állt, rajta szerszámosláda és kicsiny, faszéntüzelésű kohó.
„Ki vagy?” – kérdezte Stendhal, miután alaposan végigmérte.
„A Gomböntő vagyok. Híres ember a magam módján, csak még te nem ismersz.” – elgondolkodott. – „Lássuk csak: most ezernyolcszázharmincekettőt írunk, ugye? Akkor épp négy éves az a gyerek, aki majd harmincöt év múlva megír engem, és világhírűvé tesz. Ettől függetlenül én voltam, vagyok és leszek: a Gömböntő.”
„És honnan tudtad a gondolataimat? Ismered az emberek gondolatait? Belelátsz?”
„Természetesen. De ezúttal erre nem volt szükség, észre sem vetted, ám utolsó gondolataidat hangosan mondtad ki. ’Ki vagyok én?’, mondtad.”
„No, és ki vagyok?”
„Ólomgomb vagy, mint mindenki más, legfeljebb kicsit csillogóbb, díszesebb, de azért csak ólomgomb vagy te is.”
„Ólomgombok lennénk? Ennyi?”
„Ólomgombok.” – bólintja rá a piszkos kis öreg. – „Mi más? Formába öntenek titeket, fölvarrnak aztán titeket ide-oda, szolgáltok ennek vagy annak hatvan, hetven évet; annyi idő alatt elkoptok, megfakultok. Akkor jövök én, a Gomböntő, beolvasztalak, és fénylő, új gombot öntök anyagotokból. De nem elég, hogy csak ólomgombok vagytok, hozzá még – mérhetetlen önhittségetekben – újra meg újra fölteszitek a kérdést: Kik vagyunk? (Ó, szent együgyűség!) Honnan jöttünk? Hová megyünk? Neked magyarázzam? Neked, aki az Itáliai festészet történetét írtad? Hány olyan tárgyú festményt ismersz, ami épp ezt az önhitt kérdést teszi föl? Hogy arról már ne is szóljak, amit  te nem ismerhetsz, mert festője – lássuk csak – tizenhat év múlva születik majd, bizonyos Paul Gauguin képét. Pedig nincs itt semmi titok: formába öntelek titeket, fölvarrnak aztán titeket ide-oda, szolgáltok ennek vagy annak hatvan, hetven évet; annyi idő alatt elkoptok, megfakultok. Akkor jövök én, a Gomböntő újra, beolvasztalak, és fénylő, új gombot öntök anyagotokból. Akarsz-e beolvasztódni, te kopott gomb? Öntőkanalam mindig tiszta, nincs benne salak.”
„Nem tudom.” – gondolkodik el Stendhal. – „Ezen a nyomorult, csúnya, elhízott testemen szívesen változtatnék, efelől nyugodtan újraönthetnél, de a tartalmam? Arról biztosítasz-e, hogy velem marad legfőbb lényegem, lelkem tartalma? Mert ami belül van, az fontos. Másoknak is, nem csak nekem.”
Az öregember kicsit bámulja: „Ezt nem tudom. Mi bajod a testeddel?”
„Túlontúl nőies. Vegyük a bőrömet például. Túl finom bőröm van, nőies bőr (később mindig hólyagok jöttek a tenyeremre, ha akár csak egy óra hosszat markolnom kellett a kardot), minden semmiség fölsérti az ujjaimat (nagyon szép formájú ujjaim vannak), egyszóval a testem felülete nőies. Elhíztam, hozzá még női módra híztam el. Szép, női testem lett, és tán női lett a lelkem is. Talán ebben gyökerezik leküzdhetetlen irtózásom mindentől, ami piszkos vagy feketés vagy erőszakos. Márpedig ilyesmiből jócskán akad. De azért oly mértékben nem vagyok bűntevő, hogy beolvasztásra érett legyek. Voltak kis bűneim, de nagyok soha!”
„Ember, hiszen éppen itt van a bökkenő: magasabb szempontból nem vagy bűntevő; tested nem a poklok kínja várja: mint más ilyenek, te is, ide jöhetsz a kanálba.”
„Miért ily sietős?” – kérdi Stendhal úr. – „Igaz, épp arra gondoltam az imént, hogy végére járok a nagy kérdésnek, hozzákezdve önéletírásomhoz, mert a vége felé járok ennek az életnek, és tudnom kell, ki vagyok, ki voltam. De talán ennyire mégsem sürgetős, hogy most, még ma, azonnal…”
A nap följebb vándorolt az égen, és most rézsútosan bujkált fénye a Gomböntő piszkosszürke hosszú hajában. És a Gomböntő így adta a választ:
 „Tévedsz. Mindkettőnknek sietős a dolga, és mert nem szabad az időt pazarolnunk, megmondom a lényeget röviden: te magad mondtad az előbb nekem, hogy nem voltál nagy bűnös sohasem, barátom, alig közepes rendű, hogy nem tartozol sem ide, sem oda bűn és erény közül. De hát ebben a mi jelen világunkban az a nagy-nagy vétkező úton-útfélen nem is fordul elő. Épp csak megkopott gomb vagy már barátom.”
„Nem, Gomböntő, ez téves ítélet. Ha belém látnál, s látnád a vesémet, csak Henri Beyle-t lelnél ott is, soha mást, sehol egyetlen idegen vonást. És bár testileg szívesen újulna meg a Stendhal-test, nem tudsz biztosítékot adni arról, hogy bévül maradna Henri Beyle Stendhal, az író.”
„Lehetnél pityke ma, szemnek fényes ék világ mellényén, ámde füled nyomorék. Hát maradj, hogy iszapban élj!”
A piszkos kis öreg, ez a Gomböntő - ha az volt egyáltalán akinek kiadta magát - szedelőzködni kezdett. Összehúzta kabátját, megkötötte az övet, aztán a kis kordé szarvai közé állt, hogy nekivágjon.
„Te tudod.” – mondta. –„Én igazán jót akartam, azt hittem, örülni fogsz, ha megújult, fényes testben és lélekben folytathatod, de ha nem, hát nem! Majd találkozunk még!”
Elindult a Gianicolóról lefelé, Stendhal kicsit várt, aztán utána szólt:
„Leszek-e híres? És ha igen, mikor?”
A válasz olaszul érkezett távolabbról, már a lejtő felől: „Tu sarai celebre verso 1880! (1880. körül híres leszel!)”
És Stendhal elismételte magában anyanyelvén: „Je serai célébre vers 1880! (1880. körül leszek híres!)”

Alkonyat a via Traiana egyik palazzójának dolgozószobájában, Civitavecchiában. Az íróasztal két sarkán két vastag gyertya ég, Stendhal dél óta itt dolgozik.
Papírhalom előtte, az elsőn a cím: Henry Brulard élete.
Egyszerre az író megelégeli a munkát, leteszi a tollat, mára elege van.
Sétálni vágyik, valami jót enni, társaságba vágyik, vidám, lényegtelen fecsegésre, asszonycsevegésre vágyik.
Felkel az íróasztaltól, kezét-arcát megmossa, haját megfésüli, ruházatát igazgatja, közben belenéz a tükörbe, és figyelmesen szemléli magát. Nem, azt nem mondhatnánk, hogy elégedett a látvánnyal, mi több, még el is fintorodik. Durva, közönséges, kövér bulldog-ábrázat, visszataszító arc. Ahogy nagyapja mondta már gyerekkorában: „Csúnya vagy, de nem számít, nem ezért fognak szeretni.”
Igen, gondolja Stendhal, talán jobb lett volna beolvasztódni és újraöntődni, csak hát az a lélek és szellem, ami a rút külső mögött lakik! Azt nem szívesen engedné, legalább is addig nem, míg meg nem írja az önéletrajzát, ami segíthet neki fölismerni: ki is ez az örök hazudozó, ez a mindig álarcot és álnevet viselő, aki mindig, mindenben, még a dátumozásban, még a nevének megjelöléseiben is félrevezeti a világot, és aki mégis mindig bátran és alaposan mondja ki az igazságot?
Ugyan, ki ő?
Még egy pillantás a tükörbe, aztán vállrándítás és kézlegyintés: Stendhal kilép a dolgozószobából…

2012. március 22., csütörtök

Kapott történet

”…lesznek, akik elszörnyülködvén
Ilyesféléket beszélnek egymásnak:
Miket össze nem fecseg ez az ember!”


Pedig a dolog úgy áll, hogy az alábbi történet szórul-szóra igaz, szerzője a Valóság: címe is azért lett Kapott történet – és NEM lopott -, mert tényleg úgy örököltem. Egykori gimnáziumi osztálytársam, barátom nagyapjával esett meg ez a hihetetlenség.

***   ***   ***
Nagyapa – így szeretném nevezni e történet főhősét: nevezhetném valódi nevén is, adhatnék néki nevet is, de én így szeretném nevezni, speciális irodalomesztétikai okokból – szép, nyugalmas nagyrákosi életét az első nagy háború törte ketté. Nagyapa ugyanis a dualizmus korában, a szépséges K.U.K. és a békeévek idején született Nagyrákoson, az Őrségben, és épp elérte a katonaköteles kor határát, amikor ama nagy háború kirobbant.
A császár és király őfenségének úgy tetszett, hogy Nagyapából háborús hős legyen, ki a Monarchiáért vérét sem rest áldozni, beszipkázták tehát a hadseregbe Nagyapát, és a keleti frontra küldték.
Nagyapának merőben eltért véleménye a császár őfenségéétől, Nagyapának esze ágában sem volt hőssé válni, pláne nem vérét áldozni: ő inkább amolyan svejki módon fogta föl a háborút, gondolkodásának középpontjában a megúszni állt. Megúszni minden áron, minden lehetséges módon.
Nagyapa tehát elég hamar orosz hadifogságba került, ami persze nem volt a lehető világok legjobbika, de belehalni ritkábban lehetett, mint a pergőtűzbe.
Természetesen, nem arról van szó, hogy Nagyapa mindjárt föltartott kézzel ment volna át az oroszokhoz (megjegyzem, egy évvel később a császári és királyi hadseregben már ez sem volt ritka), de – tán öntudatlanul is – úgy helyezkedett, hogy fogságba essék.
Jól tudható: 1917. októberében bolsevik hatalomátvétel zajlott le Oroszországban, és anno tizennyolcban már kezdték hazaengedni a foglyokat, nem is annyira emberbaráti szempontból, hanem mert még a saját lakosságuk is éhezett, minek etették volna a hadifoglyokat is.
Az is ismert tény, hogy az orosz hadifogságból a szovjetek hatalomra jutása után elég jelentős számú „agymosott” érkezett vissza például Magyarországra is; többnyire ők alkották aztán a kommunisták magvát, akik 1919. márciusában szovjet (=tanács) mintára létrehozták a Tanácsköztársaságot.
Nagyapa nem tartozott az agymosottak közé, ő igazából a tanács-hatalmat is éppen úgy meg akarta úszni, mint a háborút. Szíve-lelke vágya az volt, hogy ücsöröghessen kedvenc nagyrákosi kocsmájában, sétálgasson, olykor daloljon egy keveset.
Ám a történelem zajgó áradása, akár a nagy háború kirobbanásakor, ezúttal is más véleményen volt, mint Nagyapa. Mint hadifogságból jöttet - tehát nyilván bolsevikot - a település direktóriumába jelölték, nem volt menekvés, hiába gondolta Nagyapa, hogy: „Bolsevik a tököm!”
Szerencsére – mármint Nagyapa szerencséjére -, távoli, csöndes kis helyiség volt Nagyrákos, a direktórium nem sokat csinált a 133 nap alatt; szerencsének azért nevezhettem, mert a bukás utáni megtorlás is elkerülte a községet, Nagyapát. Prónayék másfele tisztogattak, Nagyapa ezt is megúszta.
És csöndesen telt az idő: sem nem gazdagságban, de nem is szegénységben; sem nem boldogtalanul, de nem is hurrá-boldogságban. Csak telt az idő, amúgy lassacskán, ahogyan a Zala baktat halkan, csöndesen a község mellett a Balaton felé, és majd 140 kilométeres útja során kis patakból - a mellékvizek jóvoltából - takaros kis folyóvá dagad.
Míg ki nem tört az újabb nagy háború 1939-ben, és Nagyapára ezúttal Horthynak volt sürgős szüksége.
Őszintén megvallva, Nagyapa ezúttal is a hamari hadifogságba-esésen gondolkodott, így viszonylag nyugodtan menetelt a Don-kanyar felé, viszonylag nyugodtan – ha nem is túl vidáman - énekelte a dalt: ”Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája, / Vígan élem katonaéletem, nincsen gondom másra…”,
meg azt is, hogy ”Nagy orosz határon, / Országúti sáron, / Gyémántos a napfény két magyar / huszáron. / Csendes pipaszóval, / Két jó magyar lóval…”
És hát, ha nem is oly könnyen, miként az előző háborúban, csak sikerült Nagyapának fogságba esnie.
Csakhogy: Nagyapa nem vette számításba, hogy immáron a sztálini-bolsevik uralkodási forma járja a régmúlt Oroszországban, az akkori Szovjetunióban, és a hadifogság kicsit szólva is más, mint volt annó.
Honnan tudhatta volna, hogy állnak már szerte a Glavnoje Upralevnyije Iszpravityelno-trudovih Lagerej – GULAG - barakkjai, és ott semmivel nem szebb és jobb az élet, mint a náci halálgyárakban.
Kolima például, ahová Nagyapa került, a Kelet-Szibériai földön, a Cserszkij-hegylánctól délkeletre, az Ohotszk–Kolima-felföldön eredő Kulu és Ajan-Jurjah folyók egyesülésénél volt  található.
E terület annyira különbözik Ázsia más területeitől, hogy leginkább mint egyedi, ismételhetetlen földrészt kell elképzelni. A távolság, az elszigeteltség, az éghajlat zordsága, és a nagyon nehéz életviszonyok szigetelték el ezt a megfagyott poklot Szibéria többi részétől.
„Kolima znácsit smert" (Kolima egyenlő a halállal) -így élt az orosz köztudatban.
Maga a folyó, melyről a terület nevét kapta, eleinte délkeleti, majd északkeleti irányba tart, fenyvesekkel borított hegyek között, keskeny völgyben folyik. A Felső-Kolima-felföldet elhagyva előbb északra, majd a Korkodon-folyó torkolatától nyugatra fordul; völgye egyre szélesebb, partja alacsonyabb lesz, lassan kiér a kolimai-alföldre.
Itt nagy, ív alakú kanyarral északkeletre fordul, és csaknem végig ebben az irányban halad aztán. Az Északi sarkkörön túl bal partján végig a lapos, mocsaras kolimai-alföld húzódik, felszínén sok ezer kis tóval és mohás-zuzmós tundrával; jobb partján a Jukagir-felföld peremének dombjai sorakoznak.
Itt volt a munkatábor, egyike a szovjet gulágoknak, ide került Nagyapa.
Csakhogy, mint mindig mindenben, Nagyapának ezúttal is szerencséje volt.
Első hadifogsága idején megtanult oroszul, németül eleve tudott, tekintve a Monarchia iskolarendszerét; e tudásait fedezte fel egy orosz orvosnő, aki tán szerelmes is lett Nagyapába, de e körülményt ne tárgyaljuk itt; elég az hozzá, hogy Nagyapát a doktornő kiemelte a foglyok sorából, és kineveztette kórházi tolmácsnak.
Ettől kezdve alig érezte, élvezte a szovjethatalom meleg vendégbarátságát, legalább kétszáz százalékkal jobbult helyzete, életkörülménye.
Minthogy azonban - egyfelől - Nagyapa már szerzett tapasztalatokat, benyomásokat korábban a gulagok pokláról, másfelől meg a rabkórházban elbeszélésekből további információkhoz is jutott, egyre világosabban érezte annak az 1919-es gondolatának helyességét, mely gondolat ott, a kolimai rabkórházban axiómává érett. Ez az axióma – persze még mindig csak gondolatban – így szólt: „Bolsevik a tököm.”
Hogy az első világháborúhoz képest a helyzet mennyire megváltozott, az is jelezte, hogy ezúttal Nagyapa korántsem keveredett olyan gyorsan haza, mint annak idején, hadifogsága ezúttal majd kilenc hosszú évig tartott.
És a hazafelé vezető út sem volt falubeli séta: amikor elengedték, csupán egy igazoló okmányt kapott, meg néhány rubelt, ami éhenhaláshoz sok, megélhetéshez kevés volt, vonatra meg egyáltalában nem volt elég. Sokáig gyalog járta az elszigetelt, távoli, zord éghajlatú, lápos, mocsaras kolimai alföldet; gyakran napokra meg kellett egy-egy településen, faluban állnia, dolgozni valamit napszámban, hogy ételhez és pár nyomorúságos kopejkához jusson.
Jócskán dühöngött már idehaza az új rend, a rákosista új rend, mire Nagyapa megérkezett Nagyrákosra. Erről az új rendről viszont csak felületes benyomásokat szerzett, nem nagyon bámészkodott Magyarországon, itt a megállói is ritkultak. Nagyon szeretett volna már hazajutni, feleségéhez, gyerekéhez, és imádott ivójához, amit persze kocsmának gondolt. Benyomásai arra voltak elegendőek, hogy axiómáját – „Bolsevik a tököm!” – megerősítsék, szilárddá tegyék benne.
Nem mondom, hogy az első, örömteli napot kapásból a kocsmában töltötte Nagyapa: nem mondom, mert nem lenne igaz, és rossz fényt is vetne rá: ily sok évnyi távollét után Nagyapa az első este otthon maradt veszteg a szűkebb – tizenöt főt számláló – családi körben, míg ki-ki nyugalomba nem tért.
De bizony mondom, hogy a második honi estéjét Nagyapa a kocsmában töltötte, barátok, haverok és ivócimborák díszes társaságában. (Sem a sorrend, sem a megnevezés nem lényegtelen: bizony más a barát, megint más a haver és legkevésbé hasonít a bensőségességre az ivócimbora.)
Iszogattak, beszélgettek, beszélgettek, iszogattak: erről, arról cseréltek eszmét: Zala és világ folyásáról, termésről, teremtésről miegyebekről, még Nagyapa kalandozásairól is.
Egyszer aztán egy „barát” megjegyezte, hogy mostantól Nagyapa ismét nagy ember lehet Nagyrákos községben, hisz: „Bolsevik vagy, most nektek áll a világ…”
És akkor, harminckilenc év csakis belül őrzött axiómáját hangosan, kifelé, beleharsogva a világ zajgásába, ím igyen szólt Nagyapa: „Bolsevik a tököm!”
Még nem volt egészen tisztában a magyar valósággal.

Nem pirkadt a hajnal, lényegében éjszaka volt még – Nagyapa második éjszakája otthon – amikor durva dörömbölésre riadtak fel, és az ajtóban két rendőr meg egy ÁVH-s, civilruhás férfi állt. Nem sokat beszéltek, öltözzön, és jöjjön, ennyi volt az egész, és Nagyapát már vitték is.
De ez a harmadik, ez a hazai fogság már sok volt Nagyapának. Még az ítélet előtt, a váci börtönkórházban meghalt…

2012. március 21., szerda

Március huszonegyedike van

1999-ben az UNESCO ezt a szép napot a Költészet Világnapjának nyilvánította.

És azt sem szabad elfelejteni, hogy 1685-ben március 21-én született Johann Sebastian Bach.
Annyira szeretem, hogy e két ünnep egybeesik.
 (Amúgy semmi különös produkcijóóóóó; csak két Verset fordítottam olaszból e napra)
Tessék:

Giuseppe Ungaretti: Itália
Költő vagyok
- egyhangú ováció -:
szövevénye sok álomnak

Vagyok a gyümölcs
oltványok számlálatlan ellentéte,
melyet üvegház érlelt

De a te néped is az a föld
hordja hátán Itália,
mely engemet
hord

és egyenruhádban
honvéded is vagyok
- ernyedek benne -
mintha apám készítette
bölcsőm lenne

***   ****     *****
Giosué Carducci: Búcsú
Háromszínű virág,
tengernek árjába alkonyulnak a csillagok,
s kialszanak szívemben a dalok.

2012. március 20., kedd

Március huszadika van

Reggel 06:00 órakor a Kos jegyébe lépett a Nap; csillagászati értelemben is Tavasz van.
Ezen kívül – elméletileg – a tavaszi napéjegyenlőség is ma lenne, már persze, ha nem szökőévben lennénk.
Valójában a nappal és az éj tizenhetedikén volt éppen tizenkét, tizenkét óra időtartamú; ma már tíz perccel hosszabb a nappal. De azért a csillagászati évkönyvek a mai napot jelölik meg napéjegyenlőségként, hagyomány alapján, mert a Kos jegyébe kerül a Nap.
Még hogy a fizika, meg az asztrofizika egzakt tudományok?! Nem úgy, mint például az a nyamvadt irodalomesztétika, igaz?
Ennyit erről.

Egyébként

Kr. e. 43-ban e szép napon született Publius Ovidius Naso. Egyik kedvencem életéről jóval többet tudunk, mint általában az ez időből való Költőkről, mert több művében is beszámol életéről, szenvedéseiről. (A Tristiában épp úgy, mint a Levelekben) Már ifjan komoly tisztségeket töltött be Rómában de Őt csak és kizárólag a költészet érdekelte, minden más tevékenység teher volt csak számára.  „önként jött ajakamra, kötött formában az ének”: szabadszájú, szabad gondolatú Költő volt, aki már nem tartozott ahhoz a generációhoz (Livius, Horatius, Vergilius), akik hálával gondoltak Augustus császárra, ki megszabadította őket a polgárháborúk rémségeitől. Kevésbé dicsőítette hát Augustust, mint az említettek, sőt olykor bírálni is merte. Ennek „jutalmául” a Fekete tenger parti Tomiba száműzte Őt a császár és nem is engedte többé visszatérni Rómába.
Fő-fő műve természetesen az Átváltozások (Metamorphoses); nem kevesebb, mint száz hexameterben írt elbeszélés található ebben a görög-római mitológiából, kezdve a Világ teremtésétől Julius Caesar megistenüléséig. Egy csoda!

”Tenger s föld, s mindent takaró égboltnak előtte
mind e világ kerekén egyarcú volt az egész nagy
természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz;
csak tunya súly: egymásra sodort, s még össze nem illő
magvai nem jól összetapadt elemek tömegének.
Nem ragyogott föl még, a világra világlani, Titan;
nem nőtt szüntelenül, szarvát újítani, Phoebe;
nem függött a körül-lebegő levegőben a föld sem,
egyensúlyban tartva magát; nem tárta ki karját
part-peremek köribé nagymesszire Amphitrite;
s mert hol a föld, ugyanott volt lég is, tengeri ár is,
nem volt állani föld, nem volt jó úszni a hullám,
légbe sugár nem gyúlt; tartós alakot mi sem őrzött:
ellene állt ez amannak, mert egy testben örökkön
háboruságot a fagy hővel, nedvessel a száraz
és a keménnyel a lágy vívott, a nehézzel a könnyű.”

Kr.e. 44-ben Rómában e napon temették Julius Caesart, és ha hinni lehet Suetoniusnak és nyomában Shakespeare-nek, Antonius e napon mondta el bravúros beszédjét, mellyel föllázította Rómát a köztársaságpártiak ellen. (Figyeljétek! oly sokszor hangsúlyozza, hogy mily becsületes, derék férfiak Caesar gyilkosai, hogy annak előbb-utóbb gyanússá kell válnia!)
”Barátaim, rómaiak, földieim,
Figyeljetek rám.
Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni,
A rossz, mit ember tesz, túléli őt;
A jó gyakorta sírba száll vele.
Ez legyen Caesar sorsa is. A nemes
Brutus mondá, hogy Caesar nagyra vágyott:
Ha ez való, úgy súlyos bűne volt,
És Caesar érte súlyosan lakolt meg.
Most Brutus engedvén s a többiek
(S Brutus derék, becsületes férfiú,
S a többi is mind, mind becsűletes),
Jövök beszélni holt Caesar fölött.
Barátom volt ő, hozzám hű s igaz.
De Brutus mondja, hogy nagyokra tört,
S Brutus derék, becsületes férfiú.
Rómába ő sok foglyokat hozott;
Váltságuk a közkincstárt gazdagítá:
Ez nagyravágyását jelenti-e?
Szegény ha jajdult, Caesar sírt vele;
A nagyravágyásnak nem íly szelíd
Anyagból kéne szerkesztetve lenni:
De Brutus mondja, hogy nagyokra tört:
S Brutus becses, derék egy férfiú.
Láttátok a Lupercal ünnepen,
Háromszor nyújtám a koronát neki,
S ő visszatolta. És ez nagyravágyás?
De Brutus mondja, hogy nagyokra tört,
S bizonnyal ő derék egy férfiú.
Nem szólok én, hogy Brutusnak beszédét
Cáfoljam: azt mondom csak, mit tudok.
Mind kedvelétek őt és volt miért:
Mi tilthat el most érte sírnotok?
Vadállatokba szöktél, ó, itélet,
S az ember ész nélkül maradt! Türelmet!
Caesarral szívem ott a gyászpadon van:
Pihennem kell, míg hozzám visszatér.”

1541. március huszadikán megkezdődött Pest ostroma, mely látszólag igen kacifántos történet, de a korabeli helyzet ismeretében elég világosak a résztvevők álláspontjai. Előzménye a kettős királyválasztás volt: a habsburgi Ferdinánd és Szapolyai János egész országot egyesíteni szándékozó balhéiba (harcaiba) a török 1541-ig nem avatkozott be, bár világosan Jánost támogatta. 1541-re azonban elfogyott a Porta türelme, és elhatározta Magyarország megszállását.
A budai várba zárkózott királyné, és csecsemő fiacskája inkább bízott a Habsburgokban, mint a törökökben (utóbb kiderült: igaza volt), viszont a majdnem nádor-helytartóként funkcionáló Fráter György Ferdinánd ellen küzdött, akár korábban – akkor már halott Ura – Szapolyai.
Így aztán Pest ostromára úgy került sor, hogy a törökök mindenképpen meg akarta szerezni Budát, ahol viszont német és magyar védőrség volt.
Pest hídfője lett volna egy következő ostromnak is, sőt Izabella, aki nem volt kitartó és határozott személyiség, az egyik parancsnok útján tárgyalt Ferdinánddal Buda átadásáról. A budai őrség is kifáradt a harcokban, ezért Fráter György a törököktől kért segítséget. Így és ezért érkezett meg Mehmed szendrői bég mácius huszadikán Pestre, és ugyanekkor ért ide egy 25 hajóból álló flotta is. Végül a törökök április közepén visszavonulót fújtak, de azért, mert akkorra már megszületett a döntés Isztambulban. Ez a döntés pedig – mint tudjuk – Buda elfoglalásról szólt.

1727. március huszadika az egyetemes emberi gondolkodás gyásznapja: e napon halt meg Isaac Newton.

1770. március huszadikára nagy örömmel emlékezem: lelkem egyik nagy kedvence, Friedrich Hölderlin született e napon.

Menon panasza Diotímáért
Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
 csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,
 míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
 intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
lombját sírta az ág és szálltak a szélben az essők,
 csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben
 egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
 téged vettek el és véled a két szememet.
Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
 mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.
Radnóti Miklós fordítása

Az élet felén
Sárga körtéivel csüng
s vadrózsákkal befutva
a tóba a part,
ti szépséges hattyúk,
és csóktól ittasan
merítitek
fejetek a józanság szent vizébe.

Jaj nekem, hol lelek
virágot télen, és hol
napsugarat
s árnyékot a földön?
Szótlan s rideg
a fal, s csörgése hallik
szélkakasoknak.
Bernáth István fordítása

1815. március huszadikán az Elbáról visszatérő Napóleon bevonult Párizsba, kezdetét vette a 100 napos uralom: bravúros tett volt ez, akárkinek gondoljuk is Bonapartét.

1828. március huszadika is megszentelt, szép napja az irodalomtörténetnek: Henrik Ibsen született e napon.

1894-ben Torinóban e napon halt meg Kossuth Lajos.

1914-ben e napon született Szvjatoszlav Richter.

Nyolcvanegyedik születése napján Isten éltesse Avar Istvánt, ki 2001. óta a Nemzet Színésze.

1969-ben ezen a napon vette feleségül John Lennon Yoko Onót.

1976-ban e napon jutott hatalomra Kambodzsában a Vörös Khmer Pol Phot vezetésével, és megkezdődött a világtörténelem egyik legszörnyűbb terroruralma. A khmereknek két fő céljuk volt: egyrészt, hogy a khmer etnikum vélt felsőbbrendűségét intézményesítsék az országban; másrészt, hogy alávessék Kambodzsát és Kambodzsa népeit korlátlan uralmuknak. E célok megvalósítása során 2000 000 nem khmer etnikumú kambodzsait mészároltak le, miközben a gazdaság, melyet teljesen az állam alá rendeltek, összeomlott. Összesen legalább egymillió, valószínűleg inkább kétmillió ember haláláért felelős a vörös khmerek uralma.

2012. március 19., hétfő

Március 19.

Giovanni Pascoli:Tenger

Nézem a tengert, tárva az ablak.
Rezgő vízen csillagok járnak-kelnek,
ballagó csillagok, és a hullám is ballag.
Fény szólongat. Választ lüktet a tenger.

Sóhajt a szél, ím sóhajt a vízzel,
a tengerár felett hold ezüstje ível.

Szép ezüst híd, csillámhabra vetve.
Kit vár vajon? Hová visz útja? Merre?
***   ***   ***
M. Gy. vers

Kérlek Kedves!  óvatos légy,
minden hajszáladra tégy
jelt! Tolvaj világban élsz.
És öltözz melegen a múló
időben: jeges koroknak
nézünk elébe.

Magadban bízz! másban
sose! Megcsalnak mindig -
mint megcsaltak eddig is -
a kedves-szépek,
a barátok, az álmok,
az újgépek.
Tán még én is megcsallak éppen…
(Persze: ez nem lehetséges.)

Színvirágok
kellenének szobádba, ugye?
Virágszínek.
Hát persze: persze.
Csakhogy elszürkültek
a színek.
Szüntelenné nem tetted
szép színeinket, csak
színtelenítetted és színtelenítettem.
Akkor: szürkét most kérsz-e?
Szürkét tudok hozni neked.
Csak hát nem, nem: sohasem!

Színtelen hullatom létem
szüntelen. Szagtalan.
(Mintha valami gáz lenne.)
Szüntelenül nézek körül -
egykor-voltunk szürkébe merült -
már nem vagy itt, és nem vagy ott:
már nem vagy: és én nem vagyok.

Hiába hullatom vérem,
ontogatom létem
szüntelen.
Szagtalan.
Színtelen.
Mintha gáz lennék:
térnek más helyén
léteznék, és onnan
mondanám neked:
óvatos légy,
minden
hajszáladra tégy
jelt.

Tolvajos világban élünk…