Első tétel
Ifjúságunk szép idején, mikor Pest, Pest, Budapest is ifjú volt, és virágzott benne a szerelem meg az akác meg a hárs meg az illatos lonc is, szép Kedvesemmel gyakorta bebarangoltuk ezt a gyönyörű Várost.
És senki el nem hiszi tán, de nem is túl messze a Lánchídtól, Város kellős közepében, találtunk egy kicsiny teret, mely mintha Veronában, vagy San Gimignanóban lett volna.
A Fő utcáról nyílott befelé, a Várhegy oldalába vésődött, u-alakú terecske volt. Jobbról templomocska fala, szemből egykor volt zárda, balról az eklézsia határolta. Néhány pad is álmodott állván az álmodó terecskén, és a templomocska falán falikút díszelgett: Mária-kút volt, és fölötte latin nyelvű pentameter szökdécselt:
„Ave Maria ora pro nobis!”
Sokat ültünk e terecske vadgesztenyefái alatt, és egyszer azt ötlöttem ki, hogy kössünk valamiféle megállapodást végveszély esetére Kedvesemmel, ki aztán Kedves Feleségem lett.
Azt mondtam neki:
„Minden kapcsolatban lehetnek válságok. Összeveszhetünk. Mondhatunk egymásnak oly dolgokat, melyeket már másnap megbánunk. Fogadjuk meg, hogy negyvennyolc órával bármely összeveszés után, pontban negyvennyolc órával, itt találkozunk! Aztán vagy sikerül tisztáznunk a félreértéseket, vagy végleg elválunk!”
Úgy gondoltam akkor, hogy végzetes ellentétek nem oldhatók meg, de kevésbé végzetesek negyvennyolc óra alatt megcsillapulhatnak, és az ellentétek tisztába tehetők, mint kicsi babák popsija.
Sokáig, nagyon sokáig nem volt szükség a magunk alkotta szabályra.
Feleségül vettem Őt, és sok évig boldogan éltünk.
Boldogan!
Tényleg.
Aztán elfogytak az érzelmek talán, legalább is Őbenne meghűltek, és szörnyű dologra került sor.
Jogilag válás a neve, lelkileg kihűlés, halál, vég…
Délelőtt tizenegy órakor mondták ki a válást, az elhűlést, a halált, a véget…
Negyvennyolc óra múlva – zuhogott a vigasztalan eső - ott ültem a kis tér kis padján: csimbókokba mosta csimbók-hosszú hajam a nem szűnő eső, a hideg eső, a zivatar: ültem még két órát. Amikor ötvenedik órára ugrott a világóra mutatója, fölkeltem a víztócsából, és elmentem.
Nem jött el… Nem…
Második tétel
Két évvel a válás után talált rám a szerelem. Az új szerelem.
A Város még mindig illatos volt olykor: talán. Talán az volt, de amikor Ő, az új szerelem rám talált, egész bizonyosan illatossá vált: gabonaillatúvá.
Lalagénak gabonaillata volt.
Van.
Volt.
Kicsit együtt éltünk aztán, aztán - sokkal tovább - nem éltünk együtt.
Tizenhárom évig nem éltünk együtt, ám egy napon egymásra leltünk egy vacak kis padon, egy vacak kis téren a vacakká lett Város közepében.
Teltek napok, múltak havak: egyszer azt gondoltam és mondtam:
„Minden kapcsolatban lehetnek válságok!
Összeveszhetünk.
Mondhatunk egymásnak olyas dolgokat, melyeket már másnap megbánunk. Fogadjuk meg, hogy negyvennyolc órával bármely összeveszés után, pontban negyvennyolc órával, a padunknál találkozunk!”
Úgy gondoltam akkor, hogy végzetes ellentétek nem oldhatóak meg, de kevésbé végzetesek negyvennyolc óra alatt megcsillapulhatnak, és az ellentétek tisztába tehetők, mint kicsi babák popsija.
Csütörtökön ötkor vesztünk össze nagyon, csúnyán, kimondtuk az elválást, az elhűlést, a halált, a véget…
Negyvennyolc óra múlva – tűzött rám a júliusi nap nagyon -, ott ültem a nagy tér kis padján: csimbókokba száradt és izzadt csimbókokban lógott hosszú hajam a nem szűnő napverésben: a forró szelekben ültem két órán át: amikor az ötvenedik órára ugrott a világóra mutatója, fölkeltem a naptócsából, és elmentem.
Nem jött el…
Nem…
Ő sem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése