Lehet
Ha keserűség fojtogatja szívedet,
cselekednél, de ennél többet
nem lehet,
elfutnál, de ennél messzebb
nem lehet,
beszélnél, de ennél szebbet
nem lehet,
adnál pénzt, de ennél többet
nem lehet:
jöjjön hát a Mindenható Szeretet!
*** **** *****
Esszéféle: a Költő és a Fájdalom
Lírikus alkatnak lenni – higgyétek el! – valódi istencsapása.
Általában véve is szerencsétlenség, ha valaki irodalmár, különösen, ha némi szakmai jártasságra tett már szert anyagának, az emberi beszédnek, a szónak kezelésében.
Tapasztaltam, hogy nem nagyon adnak hitelt az irodalmár szavainak, hiszen olyan „hivatásszerűen” dobálgatja őket, zsonglőrködik velük.
Ebből következik, ha egy irodalmár, főként költő, azt mondja, amit leírt már versben, akkor annak az értéke erősen csökkent valóságtartalmú.
Súgd Kedvesed fülébe, hogy „szeretlek, mint anyját a gyermek”, biztosan átfut az agyán, hogy: „Na, persze…”; mondd, üvöltsd, hogy nagyon fáj… Örülj, ha kapsz egy gyors fejsimit, de inkább szalad tovább mindenki a dolga után, sőt, kissé kínosan érzi magát, mert hát neki is fáj sok minden, de attól még nem üvöltözik.
Ezért nincs és nem is lehet a Költőnek igazi barátja, szeretője, felesége: nem hisz senki igaz érzelmeiben, mert hát: nincs is Neki ilyenje…
A Költő érzelmeinek, fájdalmainak nem a szavak a pecsétjei, csupán a Költő halála az egyetlen elfogadott, bevett igazolása annak, hogy: tényleg fájhatott neki…
És lényegében igaza van az átlagemberek közösségének: mert ha tényleg annyira nagyon fájt József Attilának, akkor nem írni kellett volna, hanem cselekedni valamit hamar. Orvoshoz futni („pszikológushoz", az majd "megolgya”: láttuk is, hogyan, ugye Gyömrői Edit?), fájdalomcsillapítót bevenni, cigiről leszokni, majd mindjárt nem fog fájni!
Tényleg, ezeken a fájdalmakon nem sokat segít a versírás, ugye?
Aztán meg abban is igaza van a Nagyérdeműnek, hogy hányszor írták le Költők azt, hogy nem írnak verset.
Versben írták le, hogy nem írnak verset…
Hol itt a hitelesség? Hogyan lehetne hát a mindennapokban egy lírikus alkatúnak hinni?
Egyetlen tisztességes Költőről van tudomásom, aki föl mert vállalni valamit, amit csak Ő vállalhatott föl.
Amikor Arany János lánya, Juliska, apja imádott Juliskája, második gyermeke szülése után meghalt, a fájdalom tényleg letaglózta Arany Jánost.
De miközben a dolgozószobája melletti szobában feküdt ravatalon lánya, a Költészet Ördöge csak elkezdett Arany fülébe suttogni.
Verset, Költő, verset! Ilyenkor „illik” a versírás, illendő…
És Arany enged előbb a csábszónak, a szirénhangoknak. Papírt tesz maga elé, tollat vesz kezébe, és írni kezdi:
„Midőn sebzett Hazám oltárodon,
a Honfi könnyével áldozám,
mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom,
Épp oly megtört szívvel,
de nem oly szabadon…”
És itt húzta át a szenvedő Apa, a költő Arany János verskezdeményét, és írta alá az igazi, az egyetlen elfogadható verset, amit akkor és ott írhatott:
„Nagyon fáj…. Nem megy….”
Gondolom, egyszer minden Költő vagy Félköltő vagy egészen Nemköltő eljut idáig… Egyszer életében…
*** **** *****
Ne feledjétek! Ma éjjel átállunk a nyári időszámításra. Reggel egy órával kevesebb lesz, mint amit óráitok mutatnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése