2012. március 29., csütörtök

Március huszonkilencedike van

1464-ben ezen a napon koronázták meg Hunyadi Mátyást Székesfehérvárott. Azért ennyire későn – hat évvel ama nevezetes királyválasztás után – mert a korona kézen-közön kallódott, nem volt idehaza.

1885. március huszonkilencedike nevezetes nap: Kosztolányi Dezső születésnapja.

1892. március huszonkilencedikén született Mindszenty József, bíboros-hercegprímás, esztergomi érsek.

1905. március huszonkilencedike szintén jeles nap a magyar irodalom történetében: Rejtő Jenő születésnapja. Alighanem ha írói álnevét mondom ki, többen kapják föl a fejüket, mert aP. Howard álnéven közismert Rejtő Jenő az egyetlen magyar író, akinek olvasottsága vetekedik Jókaiéval, talán még felül is múlja — de még a neve sem fordul elő sem Rejtő, sem Howard formában legbőségesebb irodalomtörténetünkben sem, és még ma se nagyon.
Az irodalomtörténet nemcsak azt nem vette tudomásul, hogy tehetséges író volt, hanem még azt is alig, hogy egyáltalában élt. Még arra sem becsülték, hogy legalább lebecsüljék. Pedig ez a Rejtő-Howard több mint hetven nevetteti már a legszélesebb magyar olvasóközönség egymást követő nemzedékeit. Annak a groteszk, nemegyszer abszurd humornak, ami nálunk Sipulusszal kezdődött, Heltai Jaguárjával folytatódott, véleményem szerint ő volt a legszélsőségesebb változata, akinek népszerűsége a múló évtizedekkel egyre nő, és egyaránt népszerű az alig olvasók tágas és az irodalmi ínyencek szűkös köreiben.

Sír(a)felirat
Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt harminchat évet, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány lapot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csira
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hangjaira!
Ámen.

1946-ban e napon alakult meg a MASZOVLET, mely a MALÉV elődje volt.

***   ****    *****
Élet és halál: meg a karma

Az élet döntések szakadatlan sorozata –tanítja az egzisztencialista filozófia.
Szívesen tenném hozzá ehhez a létnézethez, hogy kétféle módon is döntésekről van szó. Olykor Magad döntesz, olykor Rólad döntenek, de hát ez majdnem mindegy is, nem?
Nem, persze, hogy nem!
Én például, már jó ideje felhagytam azzal, hogy döntéseket hozzak, legalább is erős erőfeszítéseket teszek, hogy elhagyjam a döntéseket.
Úgy áll a dolog, hogy vénségemre megértettem: valahányszor egy helyzetből döntés által ki akartam keveredni, mindig csak rosszabb, feszültebb helyzetbe sodortam magam.
A dolognak a magyarázatát is tudom: nem vagyunk fölötte életünk mintázatának, benne vagyunk.
Isten fölötte áll az élet szépen szőtt szőnyegének, Ő látja az egész mintázatot, de én, aki életem szőnyegében egy jól csomózott kis darabja vagyok a teljes mintának, hát hogyan lássam az egész mintázatot?
Benne vagyok, nem fölötte.
Mit tudhat egy szőnyeg csomója a teljes mintázatról?
Viszont ebből még nem következik, hogy nem vagyok döntési, választási folyamatok része, legfeljebb nem én döntök, hanem felőlem döntenek.

Pici szubjektív kitérülés

Az van, hogy minap sikerült átélnem (túl?) életem legragyogóbb, legszikrázóbb szívrohamát, és erős töprengésre késztetett, hogy eddigi rohamaim során miért nem volt halálfélelmem, most meg miért lett olyan nagy.

Még szubjektívebben

Tudni kell, hogy jó sok ideje (válásunk óta) én valójában egyedül élek, különb- és még különb albérletekben, de a lényeget tekintve: egyedül. Ha dramatizálni is akarnám a dolgot, akár vehetném a magányosan szót is, de eszembe sincs ennyire tragikusra fordítani szövegemet.
Mindenesetre a legutóbbi rohamnál igazából az uralta el gondolkodásomat (már amikor visszatért), hogy nagyon, nagyon szörnyű egyedül megpusztulni.
Aztán, amikor igazán gondolkodni tudtam már, hamar rájöttem, hogy ez merőben ostoba gondolat volt.
És most már akár kunkorodhatom is fő gondolatom felé.
Mert a következőről van szó, ha életről és halálról emberhez méltó gonddal akarunk gondolkodni.
Az Élet – mint már jeleztem fent – döntések sorozata: döntesz vagy döntenek felőled.
Legfőbb, övön aluli döntéseid a következőről szólnak:
Egyedül akarsz-e élni?
 Közösségben akarsz-e élni?
 Párban akarsz-e élni?
Nem könnyű döntésekről van szó, de mindenképpen dönthetsz!
Viszont halálodról nem dönthetsz!
A halál a legmagányosabb dolog az életben (szép kis oxymorón volt ez, ugye? Mentségemül: nem volt tudatos!), ugyanis csak és kizárólag magányos történés.
Arra gondolok, hogy Te és csakis Te halsz meg!
Most.
Ebben a pillanatban, amikor éppen meghalsz.
Ők -  és mindenki más - éppen nem halnak meg, hanem túlélnek.
Te ellenben: meghalsz.
Egyedül, magányban, magányosan: Te halsz meg. Csak Te!
Nincs döntési lehetőséged, nem vagy döntési helyzetben: meghalsz.
Ennyire egyszerű.
Tehát: élet és halál legfurcsább különbsége, hogy életed magányáról, nem magányáról dönthetsz, halálodkor ezt a döntést kicsavarták a kezedből.
És ez elég tetű dolog ahhoz, hogy féljünk a haláltól.
Tán ezért félünk a haláltól oly nagyon, hogy túl akarjuk élni halálunkat, mire azt mondja a Teremtő Gondolat: tessék, parancsolj Komám!
Szülessél csak szépen újra, ha ilyen ostoba kívánságod van.
És karmáid szépen tovább vándorolnak, új és új és újabb létezések felé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése