2011. december 31., szombat

Az év utolsó napján

Janus, akinek nevét a január hónap őrzi, eredeti itáliai isten, kihez hasonló a görögök istenei között nincsen; azonban a régi rómaiak sem tudták határozottan, hogy minek az istene tulajdonkép; úgy imádkoztak hozzá, mint a legrégibb, legszentebb és legjelentőségesebb istenhez. Minden áldozásnál Ő kapta az első ajándékot, s minden imánál az ő nevét szólították először, még Juppiternél is előbb. Talán eredetileg a világosság és a nap istene volt, regélték róla, hogy reggel ő nyitja meg az ég kapuit, s bezárja, mikor este hazatér. Később általában az átjárások (iani) és kapuk (ianuae), így a be- és kijárás, a kezdet és vég védőszelleme.
Két arcával egyaránt néz a múltba és a jövőbe; a múltba, mely jól ismert, és a jövőbe, mely ismeretlen.
Így lett az új esztendő kezdetének is védőszelleme…
Minden át- és errejárónak boldog, békés, nyugodt és bölcs új évet kívánok!
És akkor lássunk utolsó ez évi teendőim után!

1. Nyílt levél
Tisztelt Miniszterelnök úr!
Ezek, ezek itt köröskörül, sem Európában, sem Idehaza, sem az Új Világban, nem értik, és nem is érthetik Önt!
Én értem Önt, értem, mert a romantika nagy híve voltam, vagyok és maradok. Én tisztán  látom Önt, amint fedetlen fővel áll a sziklaszirten, dacolva zord szelekkel, akár ha Zichy Mihály rajzolta volna Önt oda arra a szirtre.
Én azt is tudom, mi jár az Ön fejében azon a sziklaszirten. „Előttem e szirt, és alatta mély:
egy ugrás, mint utolsó felvonás... / S azt mondom: vége a komédiának.”

Kérem Miniszterelnök úr, ne tegye! Nem érdemlik ezek meg. Hisz Ön annyi jót, szépet tett már értünk, igaz hazaffy módjára!
Nem a sziklaszirtről való halálos ugrás az utolsó jótétemény, ami vár Önre Miniszterelnök uram!
Látja: ezek az uniósok, imfesek már nem akarnak már szóba állni Önnel, hagyják, hogy fújja fürtjeit az északi szél, más tett vár Önre Miniszterelnök úr!
Mondjon le!
Hát nem jobb lemondott, mint bukott Miniszterelnöknek lenni? Ön nagy focista, tudja biztosan, hogy a búcsúmeccset nem járókerettel kell végigfocizni!
Mondjuk, nem kell mindjárt január elsején lemondania, á… Még azt hinnék, csak másnapos állapotban mondott le!
De ott van az a másodikai nagy cirkusz az Operaházban: képzelje, milyen nagyszerű, szépséges befejezése lenne az alakításának, ha ott bejelentené lemondását, mint utolsó jócselekedetét a zemberek, polgárok, hölgyek és urak érdekében. A Haza érdekében!
Ez lenne méltó kedvenc romantikus hősömhöz, ez!
(Ja! És mielőtt elhagyja a Parlamentet, ugyan vigye már magával azt a szegény, szintén tragikus sorsú Navracsicsot, meg a Lázárt, a Szalai Annamáriát! Más most hirtelen nem jut eszembe a Haza Nagyjai közül…
Ja, dehogynem: a Kövért is vigye, ha lehet!)

2. ÁTMENETI búcsú a Köztársaságtól Vajda János társaságában
Magyar Köztársaság
Született: 1989. október 23.
Meghal: 2011. december 31.
Élt: 8104 napot
Hátralévő élettartama: néhány óra

Vajda János: A virrasztók

Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
Csillagoltó sötétségben
Mi vagyunk még éberen.

A sirásban elfáradt már
Valamennyi jó rokon.
Talán mi se volnánk ébren,
Hanem mert a torban, éhen,
Rágódunk a csontokon.

A csontokon sem rágódnánk,
De hát - ez a kenyerünk.
Nem maradt ránk dús örökség;
Fizet minket a nemzetség,
Ha sírunk, énekelünk.

Már maholnap ez se kell majd.
"Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad.
Haszontalan minden bánat!
Haj rá étel, dal, ital!"

Ilyen szelet hallunk is már.
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a mult elfeledve,
És eladva az a föld,

Hol pihennek a nagy ősök,
Kik szerezték vérökön
Azt is, amin ők mulatnak...
Idegenek jól aratnak
Vérben ázott térökön.

Ők alusznak szépen, mélyen;
Ébren már csak mi vagyunk.
Ők alusznak s nem álmodnak;
Mi virrasztunk ébren, haj csak
Ébren is mi - álmodunk.

Álmodunk mi hihetetlent,
El se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva;
Hátha meg nem volna halva,
S lehetne még valami...

A nagy tenger éjszakába
Ki-kinézünk olykoron.
Mert nem tudjuk, hány az óra,
Hallgatunk a kakasszóra,
Merengünk egy csillagon,

Jó reménnyel, vak reménnyel,
Hogy ha megvirradna már!
De a hajnal csak nem pirkad,
S amit látunk, az se csillag:
Bolygó fény, vagy fénybogár!

És csak oly csöndes ne volna!
De ez úgy fojt, úgy ijeszt...
Dalunk is már egyre fárad,
Alig ad még bátorságot...
Égen földön semmi nesz...

Szempillánk is csuklik immár...
S ha az álom elnyomott,
S mi is alszunk, boldog Isten!
Akkor aztán késő minden -
Mozdulhat a tetszhalott!...

3. Figyelem!

Tiszta kezek néven mozgalmat alapítanak az MTVA előtt éhségsztrájkolók. A mozgalom december 31-én este 18 órakor a Kossuth téren tart demonstrációt, de emellett folytatják a gördülő éhségsztrájkot is.
Akinek fontos mindaz, amiért az éhségsztrájk folyik (demokrácia, a köztársaság, az alkotmány, az emberi jogok tisztelete és a sajtószabadság), legyen a Kossuth téren az év utolsó napján!

***   ***   ***
Tüntetést szervez 2012. január 2-án 19.00 órakor a Magyar Állami Operaház elé számos párt és szervezet. Amíg Orbán Viktor és kormánya az Operaház falain belül ünnepli meg az új, egypárti alkotmányt, addig az ellenzék kintről kell, hogy hallassa hangját!
Az orbáni alkotmány következtében a Magyar Köztársaság két nap múlva megszűnik létezni. A Magyar Köztársaság állampolgárait azonban nem lehet elnémítani, és a köztársaságba vetett hitük még erősebb lesz az állami erőfitogtatás következtében.
Minden demokratának kötelessége eljönni, megmutatni a kormányzópárt képviselőinek, hogy az antidemokratikus törekvéseik egyre nagyobb ellenállást váltanak ki a társadalom minden egyes rétegéből.

Itt az idő, hogy a kétharmados többség tudomásul vegye az ellenzéki véleményeket!
Itt az idő, hogy a kétharmados úthengert megállítsuk!

***   ***   ***
Tudom, mindentől függetlenül zajos, zajgó szilveszter éjszaka vár Rátok; jó lesz tehát elsején kicsit megpihentetni érzékeinket, és elhallgatni a Gödörben, ahogy Egy szál gitárral énekelnek a Dalköltők: Frenk, Bérczesi Róbert, Víg Mihály, Bródy János, Korom Attila, a Gödör esszencia főcím alatt.
2012. január 1., vasárnap
Gödör Klub
20 órától

2011. december 30., péntek

Dávid és Uriás

„Most mi a szent szart csináljak?” – kérdezte előbb magától, utóbb Sámuéltől Dávid király, miután befogada méhébe – hogy finoman szóljak - őt Betshabé, majd elment, és aztán megizené Dávidnak ilyen szóval: „Teherbe estem!”
”Most mi a szent szar legyen?” – ismételte meg a kérdést Dávid.
Bizony mondom néktek, jobban járt volna a Nagy Király, ha megmarad önnönmaga  kérdezésénél, és Sámuélt békén hagyja, mivel a főpap-próféta pillanatnyi időt sem hagyva, dörgedelmes prédikációt és példabeszédet zúdított a nyakába.
” Ó, jaj, az asszonyok, a nők! Akiknek ösvényeik görbék, és akik az ő útjaikban járnak, azok  gonoszok. Akik elhagyják az igazságnak útját, hogy járjanak a setétségnek útjain azok asszony után futnak. Két dolgok vannak, melyek Isten ellen vannak. Sőt: három dolgok! Útjuk azoknak, kik örülnek gonoszt cselekedvén, vígadnak a gonosz álnokságokon; azoknak akiknek ösvényeik görbék, és a kik az ő útjaikban gonoszok. Ez kettő volt? Na, hát akkor két dolgok vannak, melyek Isten ellen vannak.” - Sámuél kicsit gondolkodott, aztán hozzáfűzte: - „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig. Ez három, nem?”
No, ezen kellett volna Dávid királynak eligazodnia, pedig igen nagy bajban volt.
A baj pedig a Világ Teremtése utáni 2780. esztendő tamúz havának tizenötödik napján kezdődött, vasárnap, alkonyattájt. Mert úgy lőn, hogy estefelé, mikor felkelt Dávid az ő ágyából, és a királyi palota tetején sétála, láta a tetőről egy asszonyt fürdeni, ki igen szép termetű vala. A szemérmetlen perszóna házuknak tetején fürdött anyaszülten, és ama ház szemben volt a királyi palotával. És hát az asszony dúskeblű, szépcsípejű, sötét és göndör szőrzetű volt, fönt is, lent is. Azaz: fekete csigabigákba göndörödött hosszú haja, és…
Na jó: a többit tessék elképzelni!
A király csak bámulta, bámulta azt a fürdőző nőt, nyelte nyeldegelte nyálát, aztán lesietett palotájába, és elküldött szolgálókat, hogy tudakozódjanak az asszony felől. Az egyik ilyen szolgálónak mondta egy ember: „Nemde nem ez a Bethsabé, Eliámnak leánya, a Hitteus Uriás felesége. Cafka yalda…” – fűzte hozzá.
Visszament a szolgáló, és szöveghűen átadta az információt a királynak; akkor követeket külde Dávid, és elhozatta azt a nőt, ki így, közelről nézvést, semmivel sem bizonyult csúfabbnak, mint messziről nézvést.
Dávid – királyhoz méltón – rádörrentett az asszonyra: „Lányom, lányom! Hát illik ez? Istenhez méltatlanul mutogatod magad?  Miért nem a fürdőhelyiségedben tisztálkodol, miért teszed közszemlére vitathatatlan bájaid?”
Betsahbé lesütötte tekintetét, és tisztelettudóan mondta: „Hogyan másként hívhattam volna föl az én uramnak figyelmét magamra? Ládd királyom: számításom bevált. Észrevetted a te szolgálólányodat, ímé!”
Dávid eltöprengett, aztán kevésbé dörögve szólt: „Nem szabadna szóba állnom veled, mert egy szemérmetlen yalda vagy, de irtó klasszak a melleid…”
És így - szóra-szó - aztán derékon kapta az asszonyt, és indult a hálószoba felé vele, ki beméne őhozzá, és vele hála; és annak utána visszaméne az ő házához. És idő múltán izent Dávidnak ilyen szóval: „Teherbe estem király. Mi tévő legyek, mondd?”
Ekkor szakadt ki Dávidból a kérdés: „Most mi a szent szart csináljak?”

A dolog ugyanis a következőképpen állt: az esztendő fordulásakor, mikor a királyok hadba szoktak menni, elküldte hős Dávid Joábot, seregek parancsnokát, vezérkari főnökét, és az ő szolgáit ővele, és mind az egész Izráélt, hogy elveszejtsék az Ammon fiait, és megszállják Rabba városát; Dávid pedig Jeruzsálemben maradt. Ment viszont a haddal a Hitteus Uriás, Betshabé férje, kinek fejére az otthon maradt király oly szép szarvakat aggatott, hogy öröm vala nézni.

No, ha Sámuél nem, hát adott tanácsot Dávidnak Ábner ben Nér. Kiváló tanácsot.
Ábner ben Nér tervezete, melyet a király íróasztalára tett, a zseni keze nyomát viselte magán - magyarázta Ábner ben Nér Dávidnak.
Hívassa haza a király Uriást, aki – nyilván – ily hosszú önmegtartóztatás után együtt fog hálni csinos feleségével, aztán visszatér a csatába; így a születendő gyermeket majd az ő számlájára lehet elhelyezni a Hitteus-család házában.
 Ennek értelmében akkor Dávid izene Joábnak: „Küldd haza hozzám a Hitteus Uriást!”
 És elküldé Joáb Uriást Dávidhoz a harcmezőről Jeruzsálembe.
 
Mikor pedig eljutott Uriás ő hozzá, megkérdé őt Dávid Joábnak békessége felől, a népnek békessége felől és a harc folyása felől. Ezt követően meghívta Uriást egy jó vacsorára, ahol is etette, itatta – főként itatta, hogy lerészegednék – és csábító ajánlatokat tett egy kellemes, saját ágyában eltöltendő éjszakára, saját felesége oldalán.
Vagy rajta.
Monda Dávid Uriásnak: „Úgy hallom, szép és ifjú feleséged van. Nosza! Menj haza, és mosd meg lábaidat, aztán tedd oda az asszonyodnak, amid van!”
Gondolatban hozzátette: bár cserélhetnék veled!
De az a fafejű megmakacsolta magát, és azt mondta: „Uram, semmi kincsért nem tennék én ilyesmit. Amikor Jahve katonája gyanánt harcolok Érte és Érted, be nem szennyezném magam asszonyi vétekkel. Majd ha vége lesz a harcoknak, akkor szeretni fogom az én asszonyomat, addig nem.”
Dávid magában olyan káromlást eresztett el, melyet a tóra összes parancsolata tilt, és – ugyancsak gondolatban – a haját tépte. De Uriás minden kísértésnek ellenállt, és egyre csak a harcok alatt való tisztaságról fecsegett. Végezetül Dávid kénytelen volt tekintélyét elővenni, és parancsot adott Uriásnak – mint legfőbb Hadúr -, hogy távozzék, és menjen haza.
 Kimenvén pedig Uriás a király házából, a király ajándékot külde utána – kalácsot, sültet, bort, fügét, miegyebet -, de keservesen csalódnia kellett. Mert a Hitteus nem ment ám haza, miként a szolgák hajnalban jelentették Dávid királynak.
Ez a tökfej csak lefeküvék a királyi palota bejárata előtt az ő urának minden szolgáival, mondván, hogy ő szolgálatban van, és nem méne a maga házához.
Dávid megint tanácstalanul nézett maga elé, és már-már kiszakadt belőle a szokásos kérdés, de aztán inkább hívatta Ábner ben Nért.
”A Hitteus nem ment haza a feleségét szuttyongatni” – panaszolta a király -, „ellenben azt mondta mindenkinek, hogy az Isten ládája, Izráel és Júda nemzetsége sátorokban laknak, és az én uram Joáb, és az én uramnak szolgái a nyílt mezőn táboroznak: hogy mennék én be az én házamba, hogy egyem és igyam és feleségemmel háljak? Na, most mit tegyünk?”
”Hát királyom, te nevelted őket erre a jahve-katonás szellemre, ne légy meghökkenve!”
Kevés gondolkodás után Ábner új tervvel állt elő.
„Írj egy levelet uram Joábnak, küldjed el azt Uriással, és abban a levélben kérjed meg a főparancsnokot, hogy állítsa az első sorba a Hitteust, hadd verekedjék csak bátran, igazi Jahve-katonájaként. Aztán, ha az ellenség megölné, bár súlyos lesz a veszteség, de könnyet hullatni nem fogsz érte, igaz?”
Dávid eltöprengett.
”Jjjjó… Jó! Tehát ugyanazt tegyem, mint Claudius Hamlettel? De hisz ott se jött be!”
”Jaj, bölcs és nagy királyom!” – felelte Ábner ben Nér. – „Hisz a Hamlet még nincs is, jó két és félezer év múlva fogja csak megírni az avoni hattyú, hát bátran megteheted, amit ajánlok. Legfeljebb azt a levelet, amit majd Claudius fog Hamlettel küldeni, uriás-levélnek fogják hívni…”
Tetszett a tanács Dávid királynak, hamar levelet írt Joábnak, és írá pedig a következőket:  „Állassátok Uriást legelől, a hol a harc leghevesebb és háta mögül fussatok el, hogy megölettessék és meghaljon.”
Aztán hívatta Uriást, megparancsolta, hogy azonnal szedelőzködjék, és vigye ama levelet egyenest Joábhoz. „ Adassék e levél Joábnak tulajdon kezébe, senkinek se másnak!” – mondta a király, mert ha már plágium, hát legyen tökéletes, nem? Ha már tréfli, hát csöpögjön a zsírtól, nem?
És a Hitteus - ez a majom - sietve visszatért a harctérre halálos ítéletével a zsebében.

Lőn azért, hogy mikor ostromlotta Joáb a várost, odaállította Uriást arra a helyre, ahol tudta, hogy erős vitézek vannak. És kijövén azért a városbeli nép, megharcolának Joábbal, és elhullának egyesek a nép közül, Dávid szolgái közül; és a Hitteus Uriás is meghalt.
Meghallá pedig Uriásnak felesége, hogy meghalt Uriás, az ő férje, siratta az ő férjét. De mikor a gyászolásnak ideje eltelt, érette külde Dávid és házába viteté őt, és lőn néki felesége, és szült néki egy fiat.
De ez az egész dolog, a melyet Dávid cselekedett, nem tetszék az Úrnak.
Felettébb nem tetszék…

2011. december 29., csütörtök

Édenkert mozi

- hála és köszönet Giuseppe Tornatorénak* -

Éjfél körül hívott anyám Soveratóból, a calabriai Soveratóból. 
Anyám már tapasztalatból tudta, hogy éjfél előtt ritkán kerülök haza, tehát ha nagy ritkán hívott, csakis éjfél körül.
”Meghalt Alfredo.” – mondta, aztán kicsit várt. – „Kedden lesz a temetése. Hazajössz, kisfiam?”
”Persze Mama!” – válaszolom. – „Az első géppel megyek, gondolom, ma kora délután már otthon leszek.”
Anyám egyenes ember, de evvel a halálhírrel egy kicsit trükközött, ezt tudtam.
Tizenöt éve annak, hogy otthon jártam; nem szeretettelenség az ok, hanem a Cinecittá hajtós, zűrös világa, az örökös időhiány.  Anyám meg – tudom – soha nem akar „zavarni”, de szenved, hogy oly rég nem jártam otthon, ám azért semmiképp se könyörögne, hogy menjek már haza egy pár napra.
Ám Alfredo halála – mondjuk – kapóra jött neki, tudta, hogy biztosan útnak indulok e hírre: így értettem azt, hogy finoman, szelíden, de trükközött a Mama.
Szülővárosom, Soverato kétféle úton is elérhető Rómából: elrepülhettem Regio di Calabriába, de Catanzaroba is. Akár így, akár úgy, mindenképpen várt még rám a buszozás, mely emlékezetemben rázós, hosszú útként élt. Ezúttal Catanzarót választottam, mert sietős volt a dolgom, és Catanzaro közelebb van Soveratohoz.
Meglepődtem: oly régen nem jártam odahaza, hogy közben autópályát építettek, melyen simán száguldott a pulman.
Bármennyire megrövidült is a hazavezető út ideje az egykori buszozáshoz, vonatozáshoz képest, azért csak maradt elegendő időm a múltban-merengésre.
Meglehet – nem tudom biztosan –, hogy a mi kis Soveratonk volt az első mozival bíró hely Calabriában, könnyen meglehet. És ennek egyszerű oka volt: az ok maga Alfredo, aki minden követ megmozgatott, hogy mozi legyen, így aztán 1920-ban meg is nyílt az Édenkert mozi a mi kis városkánkban.
Alfredo megszállott volt: Nápolyban látott először mozit, és attól kezdve más vágya sem volt, mint hogy Soveratoban mozi épüljön, és annak a mozinak ő legyen a mozigépésze.
A másik megszállott valószínűleg én magam voltam, én, Salvatore Cascio, a félárva, hat éves kisfiú.
Apám a nagy háborúban elveszett; tizenhatban szipkázták be, az északi frontra került, és valahol az Isonzo-környéki dúlásokban eltűnt.
Anyám még évek múltán is hazavárta, vagy levelet várt, vagy isten tudja, mire várt?
Én apámat jószerivel nem ismertem, semmi emlékem róla, leszámítva anyám irracionális várakozását, meg egy házioltár elé állított, barnuló fényképet.
Szegény anyámat már hat éves koromtól kezdve gyakran ejtettem kétségbe, mert igazi kis csavargó voltam. Illetve, ő azt gondolta, hogy csavargok, de valójában csak az Édenkert mozi gépterme lett második otthonom, ha elcsatangoltam, mindig csak odáig csatangoltam. Összebarátkoztam Alfredóval – furcsa barátság volt igazából: nekem apám nem volt, Alfredónak gyermeke, ez lehetett csak a közös alap -, és Alfredo mindig megengedte, hogy a gépteremben meghúzódva nézzem végig a filmeket, még inkább azt, ahogyan Alfredo vetít.
Egyikünk sem gondolta, hogy kilenc esztendős koromra gyakorlatilag mindent tudtam a mozigépészetről, mindent.

Városunk is megváltozott, nem csak az odavezető út; a piazza del Popolón, ahol a távolsági busz megállója volt, ez nem látszott ugyan. A piazza del Popolo épp úgy aludta százados álmát, mint amikor elhagytam Soveratót, a Bazilikával, a kőasztalokkal, melyre szombatonként környékbéli falvak termelői rakták áruikat, a trattoriával, szóval itt semmi változást nem láttam.
De amint a tengerpart felé vezető széles útra ráfordultam – mert szülőházam a tengerparton állt – egyre csak változásokba botlottam: új vagy felújított házak, aztán a parton modern szállodák. Bizony, Soverato felkapott fürdőhely lett, és – nyilván a megnövekedett turistaforgalomra való tekintettel – minden harsogóan új volt a parton.
Csak épp szülőházam volt a régi; zárt spalettáival, a szemben lévő ház falára áthúzott szárítókötéllel, megzöldült bronz kopogtatójával a kapun: itt semmi sem változott.

A délutánt meg az estét otthon töltöttem anyámmal és nővéremmel: csöndesen beszélgettünk, volt mondanivalónk egymásnak, volt bőven. Lefekvés után aztán tovább álmodtam emlékeimet, és mert filmrendező fantáziám mindig képeket vetít agyamba, hát láttam magamat nyolc éves kisfiúként üldögélni a cinema Paradiso gépházában; olykor a kis vetítőablakon át a filmet néztem, de többnyire inkább Alfredót, aki filmtekercseket tekercselt, filmtekercseket fűzött a gépbe, és kis lábaskából ette a pastát, amit otthonról hozott magával. Kevéske vacsora volt, ám Alfredo gyakran megosztotta egy kisfiúval, aki nem tágított a gépteremből. Látom magam, ahogy együtt falatozom Alfredóval.
Áttűnés tudatom filmjében.
Ebben a jelenetben magam állok a vetítő mellett – igaz, kis zsámolyon, hogy felérjem – kilenc évesen, és Alfredo kucorog a vetítőterem szegletében egy nyikorgós, öreg széken, már vakon.
Aztán csak peregnek a képek: tizennyolc éves vagyok, egy nyolcmilliméteres kézikamerával filmezek mindent: sirályok röptét, körmenetet, fürdőzőket a tengerparton. Mindent. Elenát is, mikor először meglátom, amint az egyetemre siet, és hosszú haja lebbenve száll mögötte, reneszánsz-metszésű arcocskáján bájos mosoly.
Nem sokkal elalvás előtt gondolkodásom – vagy nevezzem inkább álmodozásnak? – képiből fogalmiba váltott, és – emlékszem – azt gondoltam: „Hisz mindent, életem minden jelentős ajándékát az Édenkert mozinak és Alfredo Mottatorénak köszönhetem. Onnan való életpályám, örök szerelmem a mozi iránt, és egy másik örök szerelem, az Elena iránt érzett. Végső soron gondolkodásom, létszemléletem, értékrendem is az Édenkert vetítőterméből bújt elő…”

Másnap, hétfőn, a szieszta utáni órákra voltunk hivatalosak signora Mottatoréhoz, Alfredo özvegyéhez kondoleálni. Volt hát időm, mert a hajnal első sugarai ébresztettek. Fölöltöztem, és kilépve házunk kapuján a tengerpart felé sétáltam először.
Elnyújtott, olajos hullámok mosták szülővárosom partját, és minden lágyan érkező hullám emlékhullámokat indított bennem.

Attól fogva, hogy Mussolini feketeinges csürhéjével „rámenetelt” Rómára, és átvette a hatalmat - tehát huszonkettőtől -, egy lelkünktől, gondolkodásunktól, létnézeteinktől merőben idegen görcsös, hamis „erkölcsiséget” kényszerített az olasz népre.
A populusque romanus erkölcsi jobbításáért folytatott szent háború jegyében a mozigépészeknek – így Alfredónak is – az amerikai filmek kópiáiból minden „erkölcstelen” jelenetet, a legártatlanabb csókjeleneteket is ki kellett vágniuk, csak úgy volt szabad vetíteni.
Az olvasó képzeletére bízom, hogy a forróvérű dél-olasz közönség hová és milyen kifejezésekkel küldte Mussolinit egész pereputtyával és stábjával az ilyen nyilvánvaló, látható vágásoknál az Édenkertben…
Maga Alfredo is füttyögött, olykor kiabált a kis ablakon át, hozzáadta saját véleményét a dobogáshoz, fütyüléshez, káromkodáshoz. De azért mindig engedelmesen kivágta a jeleneteket a kópiákból; esze ágában nem volt állását kockáztatni azzal, hogy a feketeingesekkel ujjat húzzon.
Szinte erőszakkal ráncigáltam el magam a tengertől, melynek látványával kicsi korom óta nem tudtam betelni, és melyet Rómában oly ritkán élvezhettem.

Befelé indultam a városba, a kis tér felé, ahol a cinema Paradiso állt.
Hökkenten és döbbenten álltam meg, legalább egy percig úgy is maradtam, hökkenten és döbbenten, mert az Édenkert ajtaja be volt deszkázva, homlokzati feliratának betűi megkoptak, elvesztek, vakolata málladozott.
A deszkák közül kettő félrehajtható volt – nyilván kölkök feszítették föl, hogy bemehessenek a titokzatos, zárt helyiségbe -, félrehajtottam én is, és bebújtam.
Az előcsarnok romokban, a nézőtér nem kevésbé.
Megkerestem a gépházba vezető lépcsőt, fölmentem, és újra elborítottak az emlékezet hullámai.

Soveratóiakkal telik meg hirtelen a nézőtér; látom őket innen föntről, ahogy oly sokszor láttam. Signor Avvocato – dacára úrias megjelenésének – hangosan nevet, hangosan sír, már ahogy a film története kívánja; olykor bekiabál a vásznon szereplőnek, mint gyerekek szoktak a bábszínházban. „Vigyázz! Mögötted van….!”
Gigetto Calzolari is itt van, naná, a „Matto”; városunk bohóca kamaszkorától fogva.
Beront signora Mazzocchi, és veszekedve, kiáltozva hazacipeli férjét, Vito Mazzocchit, ezt a szerencsétlen, csöndes kis jószágot.
Clementina babáját szoptatja; néhány kamaszfiú a karzaton egy üvegbe vizel, aztán gondosan a földszinten ülők fejére csurgatja a végeredményt.
Oltári balhé kerekedik ebből, mely majd minden este ismétlődik.
Áttűnés tudatom filmjében.
1924 szép júniusában történt.
Abban az időben a mozifilmek anyaga még rendkívül gyúlékony volt, akár a gépizzó hőjétől is könnyen kigyulladt. Általában ritkán okozott ez balesetet, ha a gépész időben észrevette, egyszerűen leállította a vetítést, eloltotta az apró tüzet, visszafűzte a filmet és már mehetett is tovább a mozizás.
Azon a napon azonban Alfredo nem nézte a filmet, velem szemben ült, beszélgettünk, már ahogy egy kilenc éves tud egy fölnőttel beszélgetni.
Amikor észrevette a bűzt, már késő volt; az egész tekercs lángra lobbant a vetítőben, és amikor Alfredo közbe akart lépni, a benti tűz lerobbantotta a vetítőgép oldalán lévő ajtót, és a kicsapó lángcsóva Alfredo arcába vágott.
A gépész akkor azonnal megvakult, arca össze- , haja leégett, de mielőtt a vetítőterem mentéséhez látott volna, előbb engem zavart el a biztonságos lépcsőn…
Hamar segítség érkezett, mert a vak Alfredo bizonyára képtelen lett volna az oltásra; a terem javarészt megmenekült. A cinema Paradiso néhány hétre bezárt, aztán – Alfredo anyámmal való nagy beszélgetése után – újra kinyitott, az új gépésszel a gépteremben. És az a gépész én voltam, én, a kilenc éves Salvatore Cascio.

Signora Mottatore nagyon öreg már; hogyisne, hisz annak idején sem volt épp fiatal asszony, amikor én mozigépész lettem. Anyámmal és nővéremmel látogattuk meg, én őket afféle segédcsapatnak gondoltam magammal vinni. Nem sok mondanivalóm volt az özvegy számára, hogyan is lehetett volna?
Elmondtuk az ilyenkor szokásos közhelyeket őszinte részvétünkről, kicsit elbeszélgettünk a régi időkről, Alfredóról, aki signora Mottatore szerint mindenkinél jobban szeretett engem. Tudom, hogy így volt igaz, tudtam egész életemben.
Aztán Alfredo özvegye azt mondta: „Van itt számodra valami Salvatore, Alfredo neked szánta, jó régóta őrizgette, aztán úgy adódott, hogy én adhatom már csak át neked…” – és ezen a ponton elsírta magát.
Kis pityergés után átnyújtott nekem egy ütött-kopott filmtekercs dobozt, Alfredo hagyatékát, búcsúajándékát.

Másnap, kedden, a temetésen. Kevesen kísérik utolsó útjára Alfredo Mottatorét, a mozigépészt. Persze: aki fénykorából ismerhette jó szerivel maga is halott. A sírnál öreg, idegen arcokat látok, nincs ismerős köztük. Nem is nagyon nézem a gyászoló csapatot, magam elé meredek, meg a sírra.
Amikor fölpillantok mégis, óvatos-félszegen, köszönésképpen bólint valaki nekem. Figyelmesebben megnézem: úristen! Hisz ez Gigetto Calzolari, a Bolond, a Matto. Most már jobban megnézem az arcokat, és sorra ismerem föl a jelenlévőket: amott az a nő, az az öregedő nő Gloria Stracciari, mindannyiunk kamaszkorának nagy szerelme; mellette Raimondo Amari az, akivel egy padban ültem…
És sorban ismerem föl az arcokat: Bertinát, Filippo Zanibonit, Francesco Cecchinit, Bruna Grellát és mind, mind a többieket, barátokat, barátnőket… Úristen! de megöregedtek…
A temetés után beülünk egy trattoriába harapni valamit, meginni egy pohár calabriai bort, és elbeszélgetni kicsit.
Matto világosít fel arról, hogy másnap kezdik meg az Édenkert bontását…
Másnap délelőtt ismét együtt van a gyászos, gyászoló társaság; ezúttal a cinema Paradisót gyászoljuk. Tízen, tizenöten nézzük végig az Édenkert pusztulását.
Én pedig ebéd után – szieszta idején! – fölszállok a pulmannra, és Catanzaróból visszarepülök Rómába; maradnom immár nincs miért.

A Cinecittában nekem, a híres rendezőnek, saját vetítőtermem van, saját gépésszel; ennek kezébe nyomom az Alfredótól örökölt filmtekercset, aztán elhelyezkedem az egyik bársonyszékben, és várom a vetítést. A bevezető számsor után kezdődik a film. De hát… Miféle film? Összeragasztott csókjelenetekből áll az egész tekercs. A vásznon Mary Pickford, Douglas Fairbanks, Gloria Swanson, John Griffith, Greta Garbo, Peter Lorre, Hedi Lamarr csókolóznak vég nélkül.
Ott volt egymáshoz ragasztva az összes csókjelenet, melyet valaha csak az amerikai filmek kópiáiból Alfredo kivágott.
Én azonban most sem látom e csókokat. Ezúttal a szemembe toluló könnyektől nem látom…

*Persze, persze: már megint fordítva ültem a lóra. Mert a Profik ezt úgy csinálják, hogy előbb írnak egy filmnovellát, aztán azt – lehetőleg – jó pénzért eladják egy Rendezőnek vagy egy Producernek.
Én meg hát…
Láttam egy szívemnek kedves filmet valamikor, aztán elbeszélésbe mesélem át.
De hát semmiben – így ebben sem – vagyok profi, amatőr vagyok. Isten segedelmével dilettáns tán nem, de amatőr. Így van…

2011. december 28., szerda

Mario Picchi: Nyári éj Rómában

- fordítás -

(fordító invokációja
Csúf, ködös, szomorú idők járnak, számításaim szerint nagyjából februárig,  a Nap felhői közül ki se tekint: ilyenkor fokozottan fog el a vágy napfényű, kékegű Itáliám iránt: legyen hát Róma, az Örök Város, La Cittá Eterna! Legyen!
A Szerző nem is olyan rég még köztünk volt, 2010. májusában ment el…)

Gondolataimba mélyedtem, miközben az autóbusz észvesztően száguldott az Archeológiai-sétányon.
A széles sugárút végében van egy tér, ahol egymásba futnak az utak, itt a busz balra kanyarodott. Mostanára már egy nagy, kerek virágágyást alakítottak ki ott, ám történetem idején még az nem létezett, és a forgalom – különösen napközben – kissé zűrösnek volt mondható.
A busz a kanyar után hirtelen fékezett, és erősen jobb oldalára dőlt; csikorogva haladt még előre néhány métert, aztán megállt, engem meg a fékezés elröpített a hátsó peronra, a kalauz ölelő karjaiba, aki épp azt kiabálta:
„A fene egye meg!”
Arrafelé néztem amerre mutogatott, vagyis kinéztem az ablakon.
Nem voltunk sokan a buszon ezen az éjszakai órán; éjfél felé járt, négy-öt utas bámészkodott velem együtt kifelé, hökkenten.
A kalauz folytatta, mutogatva, kiabálva:
„Nézze, ott, nézze azt a szegényt…”
Közben a sofőr is felkelt, és ő is kiáltozni kezdett:
 „Micsoda szerencsétlenség! Kis híján elgázoltam a miatt a balfácán miatt!”
Kinyílnak az ajtók, az utazók közt én is leszállok, nyomomban a döbbent képű kalauzzal.
A földön, a busz első kerekeitől centikre, egy fiúcska fekszik a földön, mellette földőlt bicikli; a kalauzzal egyszerre hajlunk le hozzá, hogy felsegítsük. Látom, húsz méternyire a busztól egy autó áll.
Más semmi, csak a csönd.
A fiúcska ijedten néz.
„Semmi bajod?” – kérdezi a kalauz.
Szó nélkül int nemet a fejével.
„Mutasd magad!”
A gyerek fölkel és azt mondja: „Uhh…” – de áll szilárdan, aztán a biciklijéhez hajol, hogy fölemelje.
 „Hadd nézzelek!” – mondja egy ősz hajú nő, aki férficipőben van. – „Sápadt vagy.”
„Meghiszem azt.” – mondja egy másik nő, akit látásból ismerek, jegyszedő a Sala Umbertoban. – „Kéne egy pohár víz!”
A sofőr magában morogva az álló autó felé tart.
„Nem mozdul a csirkefogó, nem mozdul. Na, majd én kiugrasztom…”
Látom, amint odaér, és behajol a kocsi ablakán. Magam is odamegyek, én is behajlok.
„Ezt nézze!” – mondja a sofőr.
A kocsiban egy fiatal lány ül, mindkét kezével a volánba kapaszkodik, és merőn néz maga elé. Úgy tűnik, észre sem vesz minket.
„Kisasszony!” – mondja a sofőr. –„Hát hogy lehet így vezetni? Tudja, hogy maga miatt esett el ez a gyerek, és kis híján a buszom alá került? Tudja, hogy hajszál híján nagy bajba sodort engem is?”
A lány nem felel, ül továbbra is maga elé meredve.
„Kisasszony! Mi baj? Nem érzi jól magát?” – mondom és megérintem a vállát. Erre fölsóhajt.
„Nem érzi jól magát?” – kérdi a sofőr is.
A lány ezt az erőteljes hangot hallva ismét fölsóhajt, és egész testében megrázkódik. Felénk fordítja arcát, és most látom: remeg az ajka.
Kedves, szép lány. Haja rövidre vágva, fitos kis orra van, gyönyörű szája; sárga póló rajta.
„Mi történt?” – kérdi. – „Semmire sem emlékszem.”
„Hogyhogy semmire sem emlékszik? – kérdi a sofőr, és felém fordul. – „Nem emlékszik. Azt akarja mondani, hogy semmi sem történt?”
„Istenem, istenem, de hát mi történt?”
„Szerencsétlenség, az történt, illetve történhetett volna. A gyerek kis híján a buszom alá került! Adjunk hálát Istennek, hogy jól végződött! De történhetett volna szerencsétlenség, érti? Történhetett volna!”
„Segítsenek kiszállni, rosszul vagyok.” – mondja a lány cérnavékony hangocskán, de aztán mégis kiszáll magától.
Tényleg: nagyon szép.
Odébb az utasok kis csoportja álldogál, középütt a kisfiú, ott az álló busz nyitott ajtókkal, üresen. Éjszaka van, sötétkék az ég Róma fölött, a sötétkék égen viaszfehér felhők kódorognak.
A lányt nézem, a a kisfiúhoz megy:
„Ne haragudj, kedves!” – mondja a gyereknek, és megsimogatja arcocskáját. – „Nem szándékosan tettem.”
„Na, még szép, hogy nem szándékosan…” – dörmögi a férficipős nő.
„És most mi legyen?” – kérdi a kalauz.
„Nem kéne egy pohár vizet szerezni a gyereknek?” - néz körül a sofőr. – „De sehol se látok kutat.”
„Én is meginnék egy pohárral.” – mondja a lány. – „Nagyon megijedtem.”
„Itt közel, a Monte-d’Oron van egy trattoria. Nézzük meg, hátha nyitva még!” – mondom.
A sofőr órájára pillant.
„Mostanára már a végállomáson kéne lennünk… Mindegy, nézzük meg a vizet…”
„És mivelünk mi lesz?” – kérdi az egyik utas. – „Maradjunk itt?”
„Hisz kis híján súlyos baleset történt… Csak szánhatnak még rá öt percet…” – mondja a sofőr. – „Jöjjenek maguk is!”

A Monte-d’Oro két lépésnyire van, egy hosszúkás, téglalap alakú lugas. Felmegyünk a lépcsőkön, a trattoria éppen zár.
„Semmit se láttak?” – kérdezem. – „Csúnya baleset történt.”
„Mamma mia!” – kiáltja egy nő, aki előkeveredik a konyhából.
„Ülj ide!” – mondja a jegyszedőnő, és leülteti a gyereket a padok egyikére, melyek a lugas alatti márványasztalok körül állnak. – „Hozzon egy pohár vizet ennek a gyereknek, aki kis híján a kerekek alá került!”
Mi is leülünk az asztalok köré: a lány mellém kerül, szótlanul ül. Vigasztalni próbálom, ettől meglepve néz rám. Nyilván másra számított.
Kilencen vagyunk összesen. A sofőr azt kérdi: - „Mit csináljunk?  Hisz mindnyájan megijedtünk kissé. Tudja mit, asszonyom? Hozzon egy jó kancsóval abból a vízből!”
Kezdjük jól érezni magunkat,  ülünk a lugas alatt, langymeleg római éjszakában. Az égbolt innen nem látható, eltakarják a lugas lombjai, de velünk szemben, túl a kis falon, túl a píneák sötét lombjain, és a fekete ciprusokon, a kékellő ligeten, a Caracalla fürdő romjai emelkednek.
„Ott lenn a régi rómaiak fürödtek.” – mondja nekem a kalauz.
„Mi is rómaiak vagyunk.” – mondja a sofőr. – „Mi is szeretjük a bort, akárcsak ők.”
„Róma gyönyörű.” – jegyzi meg a férficipős asszony.
„Gyönyörű? Az nem szó! Nincs ennél különb város sehol!” – fűzi hozzá a tulaj. – „Itt sok külföldi megfordul, és mind ezt mondják. Egyszerűen tátva marad a szájuk. Nálunk aztán van minden: van ősi, van modern és még Pápánk is van.”
Aztán a beszélgetés visszakanyarodik a balesethez. Az autós lány megdermed, és úgy tesz, mintha nem hallaná, miről folyik a szó.
„Mondok én valamit önnek.” – szólítom meg. – „Már  túl vagyunk rajta, vége, ne gondoljon rá többé!”
„Igen, igen! Szörnyű volt…!”
Lágy szellő kél, és édes füvek illatát hozza. Hallom, a szél zizzenve libben a lombok közt: óriás kezének tűnik most, mely lassan mozgatja és zizegteti a píneákat meg az egyéb, ligetben álló fákat.
Szeretnék elnyújtózni a réten, elrejtőzni a lágy fűben, és hagyni, hogy tekintetem szabadon kóboroljon az égen, a fehér felhők között.
Mikor aztán felállunk és elindulunk, a jegyszedőnő azt mondja nekem: „Tudja, nem emelkednek a nyugdíjak…”
„Hát nem…” – válaszolom sajnálkozva.
„Furcsa az élet.” – mondja a kalauz, miközben egy pillanatig a nyugdíjra gondol maga is.
Aztán még a sofőr még visszafordul, megnézi Caracalla thermáinak romjait.
„Róma viszont mindig Róma lesz!” – vonja le valamiből a végső következtetést.
És én magamban igazat adok neki…

2011. december 27., kedd

Osztozkodás


Ez a drága, töprengő kis Tündér  itt - örömeim, boldogságom két forrása közül az egyik -, ma két éves.
Boldog születésnapot, kicsi Janka!



Két plüssmacit hoz elébem Janka.
A kisebbet öleli, a nagyobbat nekem nyújtja:
”Ezt neked adom!” – mondja.
Két évestől ez remek teljesítmény.
Helyén a tárgyrag, és az állítmány
pontosan ragozva. Arról már nem is
szólva, hogy tényleg ideadja.
Meghatódom.
Ki és mikor osztott meg velem
bármit is utoljára?
1200 napja múlt, hogy
veled osztoztam, s te osztoztál velem:
múzeumi élményen, csekély vacsorán,
gödörbéli jó zenén, ágy melegén.
De plüssmacin nem osztoztunk
soha te meg én…

2011. december 25., vasárnap

Másik karácsony

Reggel még néhány csúf robbanás rázkódtatta a földet, de délutánig már nem volt újabb légitámadás, és alig volt már várható, bár persze légitámadásra mindenkor számítani lehet. Mindenesetre az apa úgy döntött, hogy kimerészkedhetnek egy rövid sétára, egy kis levegőre a pokolian zsúfolt, zárt óvóhelyről, betonbunkerből. Az elmúlt tíz napban egy pillanatra sem szünetelt a bombázás, még az éj csöndjét is narancsszín robbanások döreje rázkódtatta.
Nekivágtak hát kézenfogva a rombadőlt város egyik épebben maradt negyedének. A kisfiú igazából nem is nagyon emlékezett békére, olyan kicsi volt, mikor kitört ez az utolsó, emberfelettien hosszúra és véresre nyúló háború.
Szeretett apjával sétálni, csak úgy, minden kötelezettség, elfoglaltság nélkül, de hát ez persze ritkán adatott meg neki.
Kísérteties csend volt a városban. Kísérteties. A fagy is rákeményített, mintha szenvedéseiket kívánta volna növelni, mintha nem lett volna elég a baj.
Azt, hogy szenteste délutánja van, az apa eddig a percig elfelejtette, mint ahogy valószínűleg szinte mindenki a városban. Az a hang állította meg, az a hang döbbentette rá, hogy Karácsony van, karácsony.
Zongora szólt az egyik ház ablaka mögött. Halkan, fojtva, mégis világosan hallhatóan áradt a rommá vált utcára.
„A für Elise!”-  suttogta a férfi magában, vagy alig hallhatón. - „Uram istenem, a für Elise! Mikor hallottam utoljára? Vajon mikor?”
„Mi ez a hang, apa?” - faggatta a kisfiú, és az apja zavarba jött. Hogyan magyarázza el, hogy mi a zongora, hogy mi a zene? A kisfiú még sosem hallott ilyesmit.
„Tudod” - mondta kis töprengés után -, „ezentúl így fogják jelezni ha légitámadás várható...”
És nem is tévedett nagyot, mert még a Kisjézus születése előtt, az alkony leszállta előtt, egy fergeteges, soha nem látott méretű légitámadás pusztította végleg el a várost…

2011. december 23., péntek

Karácsonyi ének

„…született néktek ma a Megtartó…
Ez pedig néktek a jele: találtok
egy kis gyermeket
bepólyálva feküdni ...”


 



 

Szenteste délutánjának korai alkonyat vetett véget. Három perccel négy óra előtt lement a Nap, mely fönt sem járt az égen, bealkonyodott, majd hamarosan este lett, ha nem is túl szent. A nappal végeztével havazni is kezdett, de szó se volt fehér karácsonyról; fehérnek a szállongó  hópelyhek tűntek csak, de amint a koszos, mocskos járdákra értek, csúf, szürke latyak lett belőlük. Szürke karácsony vetette árnyát a Városra, E* városára.
József, a munkanélküli ács ebben a latyakban baktatott, pontosan nem tudva merrefelé jár, csak azt tudta-érezte, hogy úgynevezett otthonába, „haza” nincs még kedve menni.
József, az ács magányosan, és ha nem is mély- de elég nagy szegénységben élt. Felesége már vagy két évtizede elhagyta, Kedvese is már régen, akit felesége eltávozása után szeretett meg; gyermekei egyfelől fölnőttek, másfelől külhoni földeken próbáltak szerencsét és létezést találni, nem éltek már E*-ben.
Ugyan, miért és kinek állított volna karácsonyfát József; minek és kinek főzött volna ünnepi vacsorát?
Sötét kis szoba-konyhás lakása épp oly tátongó ürességgel várta ezen az ünnepi délutánon, mint bármely más, korán sötétedő alkonyatkor.
Nem volt hát még kedve hazafelé venni útját.
E* szentestére készülődött: a lassan felfénylő ablakok mögé pillantva József látta, hogy állítják már a fákat, és néhány kapualjból már-már émelyítő töltöttkáposzta szag áradt elő. Sietős emberek mentek hazafelé, utolsó vásárlásaikat intézték, utolsó  EKV-járatok görbültek síneken, utakon a remíz felé. József, az ács csak ballagott…

Lucskos-mocskos aluljáró szegletében vacak-kacat pólyába burkolva újszülött Kisded alussza álmát; anya-ott-hagyta Kisded. Serte-szerte-körülötte a szentesete utolsó mímesei, árusai és mívesei, sanda kufárai árulják megmaradt végső portékáikat: karácsonyfaizzókat, pénisz-alakú, tréfás gyertyákat, rézből készült valódi aranyláncokat, bronz- és ezüstszínre festett gipsz-feszületeket.

Két elgondolkodó filozófus érkezik az aluljáróba, egyikük töprengve beszél a másikhoz: „Egy mondat akkor lehet értelmes, ha empirikus tartalma van. Egy mondat akkor érthető, ha a tényállás, amit kifejez, a valóságban megtalálható, ellenőrizhető. Azok a mondatok, amelyek empirikus tartalommal nem rendelkeznek, értelmetlenek. Egy mondat jelentése azonos verifikációjának a módjával. Például azt mondom: ’íme itt ez a Kisded az aluljáróban.’ De vajon csakugyan itt van-e? Vitatható, hogy a gondolatoknak van-e fenomenális karakterük. Az itt alvó Csecsemő fogalma hangsúlyozottan lehet a megfigyelő én mentális állapota, és csupán a külső szemlélő által megismerhető aspektusra vonatkozhat.”
A másik Filozófus bólogatva, elgondolkodva baktat mellette, és lassan mindketten eltűnnek az aluljáró homályában.
A Gyermek édesdeden tovább alszik.

Két nappal korábban pártmunkások hordószerű dobogót építettek az aluljáróban; most az utolsó szózatszerű szónoklat hangzik az aluljáró népéhez.
„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! E* és nemzetünk számára ma a legfontosabb feladat a gazdasági növekedés beindítása. A növekedéshez erő kell. Nem szerencse, hanem erő kell hozzá. Fizikai és szellemi erő egyaránt. Annál hamarabbi és annál erőteljesebb lesz a gazdaság növekedése is, minél inkább nemzeti ügye lesz ez nemcsak az anyaországban élőknek, hanem a nemzet egészének.  Világnemzet vagyunk, így ha okosan sáfárkodunk eszközeinkkel, ha megtanuljuk a szelet befogni a vitorlánkba, akkor az eddiginél sokkal nagyobb sebességgel és nagyobb biztonsággal tudjuk majd hasítani a hullámokat.
Kívánom, hogy az ünnepek után meginduló munkánkkal egy új, erős, XXI. századi közösséget alkotva sikerüljön összefognunk a nemzet szellemét! Kívánom, hogy világnemzetünk fokról fokra, egyre inkább érkezzen haza, egyre inkább egy valódi, együtt élő nemzethez hasonlítson!
Kívánom, hogy ez a kicsiny Újszülött, aki most még a mocskos köveken alussza gyermeki álmát itt, egy szép, boldog jövőben éljen, gazdagságban, erőben, egészségben!
 Köszönöm, hogy meghallgattak!”
A politikus lelép a hordószerű emelvényről, vet egy mosolyos pillantást az alvó Kisdedre, aztán sietve fölmegy autójához – biztonsági emberekkel körülvéve –, és hazahajtat.
A Gyermek édesdeden tovább alszik.

Bánatos tekintetű Költő baktat lefelé az aluljáró lépcsőjén: homloka felhős, haja elborzolt. Irodalmi szájtokba szánt remekmívű és ívű verseken gondolkodik, továbbá azon, honnan, mi módon szerezhetne pénzt, hogy saját költségén kiadathassa gyűjteményes köteteinek hatodikját is: erre föltétlenül szüksége lenne, mert a nyomorult Kiadók összeesküdtek ellene, és egyik sem óhajtja maga költségén kiadni Költő remekműveit.
Bánatos töprengésében csak akkor veszi észre az alvó Csecsemőt, amikor kis híján rálép. Megtorpan, megszemléli a mosolyogva alvó Kisdedet, és érzi, hogy a téma már verssorokban tör fel jonhából. Sietve indul, magában a verssorokat mondogatva, hogy el ne feledje azokat, míg hazaérve papírra nem veti.
A Gyermek édesdeden tovább alszik.

Nem messze az aluljárótól, tolakodó, emeletes házak között, kicsiny templom, inkább kápolna alussza álmát. Plébánosa – a nép lelkésze – esti sétája során ér az aluljáróba.
A plébános úr első látásra olyan, mintha épp rágna valami nem egészen átsült falatot: állkapcsa folyamatosan őröl, miközben messzire réved tekintete. Persze, az atya nem ételt rág, hanem az éjféli misén mondandó szentbeszédjén végzi utolsó simításait magában. Azt a beszédet rágja. Körvonalai már ádvent utolsó vasárnapján megvoltak, aztán a következő napokban csak tisztult, szépült az a szentbeszéd, de az Atya még egyszer ízlelgeti ott séta közben.
Az aluljáróban alvó Kisded látványa megtorpantja, visszahökkenti a plébános urat. Elgondolkodva megnézi a Gyermeket, és az jut eszébe, hogy ezt a képet még hamar be kell építenie a szentbeszédbe: hogyisne! Szentestén magában, mosolyogva alvó Csecsemő… Ez igen jó kép, talán épp evvel indíthatja az éjféli misén mondandó beszédjét.
És amint meggyőződéssé növül benne a hipotézis, tovább ballag, és újrafogalmazza magában a szentbeszéd kezdetét.
A Gyermek édesdeden tovább alszik.

József - a munka-, család- és vagyonnélküli ács -, mielőtt megindulna lefelé az aluljáró-hádész lépcsőjén, egy utcai lámpa fényénél megszámolja maradék aprópénzét, és elégedetten állapítja meg, hogy egy féldecire meg egy deci forralt borra éppen elegendő az. Mivel pedig tudja, hogy az aluljáró olcsó kocsmája még nyitva van, lelépdel a lépcsőn.
A feles pálinka égeti a belét, de jólesően égeti, aztán kortyolni kezdi a forralt bort, ami meg a nyelvét égeti.
Iszogatja, kortyolgatja ünnepi italát, közben nézelődik, és fölfedezi az alvó Kisdedet a mocskos aluljáró setét zugában.
Megissza a maradékot, és odamegy a Csecsemőhöz, ott gondolkodóba esik.
”Elvihetném magammal… Mennyi kiadással járhat egy ilyen apró, kicsi Gyermek? Ha heti két dobozzal kevesebb cigit veszek… Ha leszokom a vacsoráról… Teli gyomorral lefeküdni amúgy is egészségtelen, minden szakértő azt mondja… Tejre, ami kellhet neki, meg pelenkára, apró ruhácskákra éppen telne abból, amit megtakarítok… Sokszor amúgy sem tudok ebédelni, mert nem kívánom az ebédet, hát pláne…”
És József, az ács, fölemeli a koszból a Kisdedet, az ócska kendőt, ami a picit takarja jól összezárja, és elindul a lépcsőn fölfelé.
Haza.
A Kicsi pillanatra fölriad, megnézi Józsefet, aztán alszik tovább, mosolyogva.
Senki, senki nem tudhatja azt, miről álmodik egy ilyen apró újszülött, de állítom: a Kisded egy szép, szebb, emberibb és megváltottabb világról és E*-ről álmodik…

2011. december 22., csütörtök

December huszonkettedike van

Reggel hét órakor a Nap a Bak jegyébe lép, és elkövetkezik a téli Napforduló. Az esztendő leghosszabb éjszakája és legrövidebb nappal van ma. Mindössze nyolc óra és huszonhét perc a Fény időtartama.
Ez szörnyű, de ugyanakkor reményt keltő is: ennél hosszabb már nem lehet az Éj!
E nap környékén mindenfelé a Világban tüzek, tüzecskék, lángok gyulladtak, gyulladnak, hogy a hosszú éjszakát bevilágítsák fényükkel.
Indiában a Fény Születését ünneplik akként, hogy mécseseket gyújtanak lépcsőfeljárókon, utak, utcák mentén.
Japánban papírhajókra teszik a kicsiny fényeket, és patakokon, folyókon úsztatják azokat.
Lépcsőfeljárókon, utak mentén, patakokon, folyókon izzanak a kicsiny fények.
Mi több:kivételesen -  a zsidó naptár holdjáró-különössége miatt -, hanukkah első napja is ma van.
(Pontosítva: tegnap naplementekor kezdődött, szintén a zsidó naptár különcködése folytán, mely naplementétől számítja a következő napot.)
 Annak meg ez a története: hanukkah is a fény ünnepe, mely kislev hónap 25. napjától kezdődően nyolc napig tart, és a zsidóknak a szíriaiak felett aratott győzelmét hivatott dicsőíteni.
A győzelem után a makabeusok - akik a felkelést vezették -, a szíriaiak által bemocskolt jeruzsálemi szent templomot megtisztították és újra Isten szolgálatára szentelték. Aztán a győzelem emlékére megünnepelték az első hanukkaht, mely héber nyelven "felajánlást" jelent. Az ünnepségre készülve nem találtak elég olajat lámpáikba, csupán annyi tiszta olajra leltek a templom egyik kamrájában, mely egyetlen estére lett volna elegendő. Csodálatos módon azonban ez a kis mennyiségű olaj, nem egy, de nyolc éjszakán át éltette a templom fényeit.

Egykor pedig – úgy 2011 évvel ezelőtt – Júdea provinciában Pásztorok raktak éjjelre tábortüzet, egyrészt, hogy megvilágítsák az éjszakákat, másrészt, hogy elriasszák az ólálkodó fenevadakat a nyájtól.
És körülülték a tüzet, és a messiásról mesélték szép történeteiket, aki immár eljövendő volt.
Közben meg egy lángos csillag is bevilágította az éjszak árnyait, sőt nappali fényben is látszott az égen.
E fény jelezte, hogy elérkezett a Világnak Világossága, a Megváltó, a Messiah, a Krisztosz.
Ünnepi éjek és nappalok következtek, következnek az óta is!
 Békés, szép Karácsonyt, Buon Natalét – mennyivel szebb az olasz elnevezés: a Születés ünnepe -, Fény és Szeretet újjászületését Mindenkinek!
”Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!”

2011. december 21., szerda

Életrajzom háromszor (3)

Sarlós Boldogasszony napján, 1951-ben születtem Budapesten, és még most, megvénülten, 2011-ben is eljárogatok olykor alternatív rock-zenakarok (Balaton, PUF, Európa Kiadó, Korai Öröm, Sziámi  stb.) koncertjeire, ahol bizonyos Ifjak kicsit furcsállva nézik ősz hajamat, szakállamat, szemüvegemet, és meglepődve veszik tudomásul, hogy halkan, magamban végigénekelem nevezett zenekarok számait. Más ifjak - akik ismernek – szívesen szóba is elegyednek velem.
Átéltem tehát a huszadik század második felét, és tizenegy évet a huszonegyedikből is.
Rákosi Mátyás elvtárs, pajtás országlása idején jártam óvodába; megéltem Kádár kemény és puha diktatúráját, megéltem a rendszerváltásból immár tizenegy évet.
Így és itt éltem, élek, de – hej! - álmodozásaimban, álmaimban mindig másutt éltem, és másként éltem.
Elmondom, hol és miként.


3. Giorgio Veneziano
 Mondjátok! Létezik-e nyelv Európában – de tán azon is túl –, melyben Velence neve ne a csodának, az egyedülállónak, a különlegesnek lenne szinonimája?
Itália lakói nagy szeretettel adtak neveket Városaiknak, és lett Nápoly az „édes”; Róma „az örök város” meg egyebek.
De Velence esetében a beszédes olaszoknak is megállt a tudományuk, és csak annyit mondanak: „Venezia é unica.”, vagyis hogy Velence egyedülálló, Velence különleges, megismételhetetlen, rendkívüli.
Velence kicsiny, kecses ékszeres szelence, Velence az.
Firenze pedig az Arno zöld vízének két partja mentén hosszan terített királyi palást vagy nyakravaló, melynek egy-egy ékszere Firenze egy-egy palotája, egy-egy villája, egy-egy temploma, szobra.
Giorgio Veneziano a Velence melletti Chioggiában született, de élete nagyobb részét Firenzében töltötte el.
Felkelő jegye is, Napja is születésekor – 1471. július második napján - a Rák jegyében állt: ez tette érzelemgazdag, alkalmazkodó, becsvágyó emberré. Első szava, gesztusa sohasem támadás, sohasem a mások megváltoztatására, befolyásolására törő szándék. Ellenkezőleg! Ő volt az, aki mindig odafigyelt, aki alkalmas volt arra, hogy embertársai visszhangjául szegődjék. Ennek oka a rendkívül gazdag érzelemvilága, amely döntően befogadásra irányult. Mindent észrevett, és élménnyé tudott varázsolni magában. Sosem törekedett arra, hogy előtérbe kerüljön, nem akart ő középpont lenni. Ez a beállítottság tette alkalmassá arra, hogy tudjon alkalmazkodni másokhoz, döntően persze azokhoz, akiket szeretett.
Ha túl keménynek érezte a külvilágot, álomvilágba menekült.
Midőn megszületett, a Hold a rendszerező Merkúr uralma alatt állt, mely jelezte, hogy a szülött majdan belemerül a részletmunkákba, meggondolt, szerény, értelmes, művészi és tudományos érdeklődést mutat. 
Így is lett.
Nevét Sandro Botticellinek köszönheti; Chioggiában, a kis halászfaluban, ahol született az volt a szokás, hogy az újszülöttet csak az apjáról nevezték (esetleg valamilyen tulajdonságáról), így Giorgio di Giuseppe néven ismerték, és így is cseperedett tizennégy éves koráig.
Rajzkészsége nagyon fiatalon nyilvánvaló lett: tizenegy éves volt, amikor egy javításra és festésre partra vetett halászbárka tatjára csuda képet festett, tengerrel, égbolttal, vízbe merített halászhálóban ficánkoló ezüsttestű halakkal.
A kor hírneves, agg mestere, Bartolomeo Vivarini - ki épp Chioggiában tartózkodott (egy ottani templom oltárképét festette) - megpillantotta a festegető gyereket, és apjával való megegyezés után (melyben némi aranyak is szerepet játszottak) magával vitte velencei műhelyébe.
Három évig tanította a fiút, aztán elküldte Firenzébe, Sandro Botticellihez, hogy ő nevelje tovább az ifjú Giorgiót.
1486-ban tehát Giorgio az Arno-parti Városba érkezett, Sandro Botticelli bottegájában tanulta a festés művészetét; Sandro Botticelli akkor 41 éves volt, és neves művésznek számított, és bejáratos volt a Mediciekhez, és oda az ő révén hamarosan tanítványa is bebocsáttatást nyert.
Múltak az évek, és rövidesen Firenzében megjelent egy bizonyos vincibéli Leonardo, majd meg Michelangelo Buonarotti is.
Bármily tehetséges volt Giorgio Veneziano, bizony „csak” mesterember maradt; az efféle zsenik közt neve elhomályosult; jelleménél fogva azonban csöndesen fölmérte, hogy bármilyen nagyszerűen fest is, örökre másod- vagy harmadosztályú lesz.
Életének két - mondjuk így - szelíd tragédiája volt. Az egyik éppen az említett bölcs belátása annak, hogy a nagy festők sorából mindig ki fog maradni. Nem aggasztotta túlságosan – ezért is neveztem tragédiáját „szelídnek” -, örült, hogy kisebb, környékbéli templomok kifestésére olykor kapott megbízást, meg az új Medici, Giulio is adott feladatokat; örült, hogy Botticelli, Michelangelo, Leonardo kortársa lehet, olykor elbeszélgethet e nagyságokkal. Irigy féltékenységnek nyoma nem volt Giorgióban, tudta a helyét, ismerte korlátozott képességeit.
Életének másik szelíd tragédiája épp Giulio de’ Medici egyik megbízásával kezdődött.
Egy nap – negyven éves volt ekkor már Giorgio – feladatul kapta, hogy Giulio húsz éves szeretőjének, Nicoletta Padovanának portréját készítse el.
És eljött Nicoletta, és magával hozta lagúnazöld szemeit, karcsú kezeinek szépséges mozdulatait, ébenhajának szellőröpülését.
Giorgio hamar szerelemre lobbant, és aztán így, szerelembe bódultan festette meg a lány arcmását; és amikor befejezte – pontosabban: késznek nyilvánította – a képet, sokak füle hallatára azt mondta:
”Soha többé ilyen arcot, ilyen harmóniát nem lelhetek, nem találhatok sehol: soha többé ecsethez nem nyúlok!”
És így lett: reménytelen szerelemmel telt szívével elhagyta Firenzét, ahol túl közel volt hozzá a túl távoli Nicoletta.
Certaldóba költözött, és valóban nem festett többé.
Ellenben pennát fogott, és szép sorban megírta barátai, kortársai, nagy festők, építészek, szobrászok élettörténetét.
1526-ban egy ivóban összetűzésbe került bizonyos ifjakkal: szó szót, ütések ütéseket követtek, és az ifjak lelkesen lábát szegték az öregedő Giorgiónak.
Majd három évig élt még: tört, nyomorék lábbal, tört üres szívvel, nicolettanélküliségben vackolódva.
1529 április elején döntésre jutott: értelmetlennek találván minden további létföltételt meghívta magához a halált.
Művészi, esztétikai érzéke ódzkodott az öngyilkosságtól: méregtől, vértől, önakasztástól.
Egy áprilisi reggelen úgy döntött: többé nem kel föl ágyából, nem vesz magához sem ételt, sem italt.
Április tizenegyedik napján, alkonyat tájt váltotta meg gyötrelmeitől a halál.

2011. december 20., kedd

Életrajzom háromszor (2)

Sarlós Boldogasszony napján, 1951-ben születtem Budapesten, és még most, megvénülten, 2011-ben is eljárogatok olykor alternatív rock-zenekarok (Balaton, PUF, Európa Kiadó, Korai Öröm, Sziámi  stb.) koncertjeire, ahol bizonyos Ifjak kicsit furcsállva nézik ősz hajamat, szakállamat, szemüvegemet, és meglepődve veszik tudomásul, hogy halkan, magamban végigénekelem nevezett zenekarok számait. Más ifjak - akik ismernek - szívesen akár szóba is elegyednek velem.
Átéltem tehát a huszadik század második felét, és tizenegy évet a huszonegyedikből is.
Rákosi Mátyás elvtárs, pajtás országlása idején jártam óvodába; megéltem Kádár kemény és puha diktatúráját, megéltem a rendszerváltásból immár húsz évet.
Így és itt éltem, élek, de – hej! - álmodozásaimban, álmaimban mindig másutt éltem, és másként éltem.
Elmondom, hol és miként.


2. Li Maro-ci
Ó, Kína, Középső Birodalom,  Bölcsek szülőföldje, bölcsesség forrása! Ginzeng-tea és aranylótusz-füstölő illata száll, száll…

Vu Cö-tien – Li Shi-min császár ágyasa - hej, gonosz asszony volt, ki  császárnőként fölmerészkedett a trónra, és akit aztán Tang Hszüan-cung lekergetett ama fényes trónról, és maga ült helyébe. Ám uralmának vége felé a Mennyei hatalom a vidéki helyőrségi parancsnokok, illetve a szépséges ágyas Jang Kuj-fej és családjának kezébe került, miközben a császár a szerelemmel foglalta el magát. Föl is lázadt An Lu-san tábornok a dinasztia ellen, és csak nagy nehézségek árán teremtődött meg ismét a Mennyei Béke.
E zord, zavaros időkben – 772-ben, csieng tan csié második napján - született Hsziengcsanban  Li Maro-ci, a bölcs és nemes költő, elszegényedett, ám előkelő család sarjaként.
Születése a fém-nyúl jegyére esett, ezért hát nem volt benne semmi forradalmi, semmi  viharos, szenvedélyes. Mint minden nyúl, megbízható és jóindulatú, bár néha kissé fondorlatos volt. Sok barátot szerzett, de vágyálma a család volt, mely sosem adatott meg számára. Szeretett anyáskodni, ápolni, gondoskodni másokról, olykor kicsit körülményeskedő volt, nehezen - és nem szívesen - hozott döntéseket, fõként fontos dolgokban. Noha gyönge és ingatag volt, azért megpróbált mindenben erõsnek mutatkozni. Ízlésvilága, viselkedése konzervatív, a hagyományok értékrendjébe ágyazott volt. Égi jele is művészi, elsősorban irodalmi jövendőre szánta.
Kiemelkedő tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott, hivatalnoki vizsgáit is egészen fiatalon tette le, majd a császári könyvtár kollátora lett. 808-ban a Hanlin Akadémia tagjává és császári tanácsadó cenzorrá nevezték ki. Szókimondása miatt azonban hamarosan lefokozták a trónörökös intésére kirendelt mesterré.
 812-ben aztán  távoznia kellett az udvartól is.
Ennek oka „botrányos viszonya” volt egy nála húsz évvel ifjabb, középosztálybéli lánnyal, a szépnevű Lü Sému-huával.
Lü Sému-hua nem csak szépnevű, hanem – nevéhez méltóan – széparcú is volt: szeme tengerszem-színű, haja ében, keze lehajló cseresznyeág, termete aranylótusz.
Hej, be rosszul is mozdult pennám, mikor azt írtam: viszony. Nem viszony volt az, hanem igaz szerelem. A negyvenéves magával rántott a szerelem révületébe egy húsz évest: így volt ez pontosan.
Mindenesetre kitört a Középső Birodalom legnagyobb botránya, és Linek mennie kellett a száműzetésbe: Csiangcsouba helyezték át helyettes alprefektusnak, három évvel később pedig Csongcsou kormányzója lett. Száműzetése alatt a taoista és csan-buddhista tanokban mélyült el, és csak költészetének élt.
Ebben az időben már Kína-szerte ismerték műveit.
820-ban  Mu-cung császár visszahívta az udvarba, majd 822-től három éven át Hangcsou kormányzója volt; vízszabályozási és gátépítési munkákat irányított a Nyugati Tó környékén. 825-ben Szucsouba helyezték át, aztán 836-tól ismét az udvarnál kapott magas hivatalt: a trónörökös kisebbik tutora, majd az igazságügyek minisztere lett.
842-ben visszavonult, álmodozott és álmodozásában Lüről álmodott: hókarjáról, ébenhajáról, tengerszem szeméről; utolsó éveit Hsziangsanban töltötte, nagy lelki békességben, és ott is halt meg 846-ban.
Mesélik: egy nap, mikor Hyakujo látogatóban volt Linél, egy csapat vadliba repült el felettük.
„Mik ezek?” - nézett fel Li az égre.
”Vadlibák, uram.”
”Hova repülnek?”
” Már el is mentek, uram.”
Ekkor Li hirtelen úgy megcsavarta látogatója orrát, hogy az felkiáltott fájdalmában.
”Azt mondod, elmentek? Mind itt vannak a kezdetektől fogva!” - harsogta Li, és Hyakujo ekkor megvilágosodott.

Mondják, mesélik róla azt is, hogy egy nap azt kérdezte egy szerzetes: ”Hogyan tér vissza a köznapi világba az, aki megvilágosodott?”
Li így felelt: „A széttört tükör nem ad többé képet, a lehullott virág nem tér vissza a szárára.”

 Mondják, mesélik: aggkorában egy gazdag hsziansani herceg volt a tanítványa, aki egy nap azt mondta neki: „A kertemben van egy nagy kő. Én azt gondoltam, hogy valamelyik szobrásszal kifaragtatom abból a Megvilágosodott szobrát. Mit gondolsz, barátom? Lehetséges lenne?”
Li azt felelte: „Hogyne, ez lehetséges.”
De a tanítvány csak megkérdezte még egyszer: „Biztos? Nem lehetetlen?”
”De.” – felelte Li. – „Most már lehetetlen.”

- folytatódik -

2011. december 19., hétfő

Életrajzom háromszor (1)

Sarlós Boldogasszony napján, 1951-ben születtem Budapesten, és még most, megvénülten, 2011-ben is eljárogatok olykor alternatív rock-zenakarok (Balaton, PUF, Európa Kiadó, Korai Öröm, Sziámi  stb.) koncertjeire, ahol bizonyos Ifjak kicsit furcsállva nézik ősz hajamat, szakállamat, szemüvegemet, és meglepődve veszik tudomásul, hogy halkan, magamban végigénekelem nevezett zenekarok számait. Más ifjak - akik ismernek - szívesen akár szóba is elegyednek velem.
Átéltem tehát a huszadik század második felét, és tizenegy évet a huszonegyedikből is.
Rákosi Mátyás elvtárs, pajtás országlása idején jártam óvodába; megéltem Kádár kemény és puha diktatúráját, megéltem a rendszerváltásból immár tizenegy évet.
Így és itt éltem, élek, de – hej! - álmodozásaimban, álmaimban mindig másutt éltem, és másként éltem.
Elmondom, hol és miként.

1. Georgius Marotius

 Róma, ó Róma: Örök Város. Aki nem ismerte az arany Rómát, az nem élt igazán, nem ismert semmit sem. Bármely részében lett légyen valaki Rómának, mindig az ismert világ kellős közepén volt, mert Rómának nem voltak határai, Róma határtalan volt, Róma  egyre -másra nyelte el a környező helységeket, a környező világot.
Százféle nyelven beszélnek itt, százféle népek járják Róma utcáit. Több a görög Rómában, mint Athénban, több az afrikai, mint Carthagóban. Nem kell a világot bejárnod, hogy bármiféle portékához juss! Indiából és  Arábiából oly bőségesen érkeznek ide az árucikkek, hogy láttukra azt kell hinned: Indiában vagy Arábiában utazol.
Mit óhajtasz?
Indiai drágakövet, hispániai gyapjút? Kínai selymet, alpesi sajtot, szudáni gyógynövényeket?
Jutalom jár annak, aki nem találja meg Rómában!
De nincs valamirevaló tudós, nincs költő, aki nélkülözhetné Róma kultúráját, Róma könyvtárait. Nincs szobrász, akinek ne akadna munkája, noha annyi a szobor, mint a Városnak lakosa; nincs festő, kinek nem jutna festendő faldarab.
Amit csak ki tudott gondolni valaha az emberi fantázia, azt megleled Rómában! Sőt, többet, mint bölcselmed sejteni is képes!
Itt, az arany Rómában született Georgius, a Város alapításától számított (A.U.C.) 757.* évben,  avagy -  egy másfajta időszámítás szerint - az isteni Augustus principátusának 31. évében, és a 815. ** év április havának 15. napján halt meg, Nero caesar uralkodásának tizenkettedik évében.
Gazdag lovagi családból származott, szülei villája a mons Caeliuson, a hét legendás dombok talán legszebbikén állt.
 Apja, idősebb Marotius, thrákiából került Rómába, anyja, Helvia viszont neves patrícius család sarja volt.
Apja hosszú időn át  Hispánia provincia egyik helytartója volt, de A.U.C. 755-ben visszahívták Rómába, így Georgius már ott született.
Születésekor a Nap a Hold uralma alatt állt, és ez arra utalt, hogy az újszülött gazdag lelki életet fog élni. Beleérző, gondoskodó, érzelemgazdag, intuitív tulajdonságokat szimbolizál ez a napállás, időnkénti lehangoltsággal, visszahúzódással. Georgius alapvetően humánus, békés emberré lett, életében inkább a szellemi-értelmi képességek kerültek előtérbe, mint a fizikai munkabírás. A vizes minőség  és a tüzes Nap egymásra hatásából keletkező energiák befelé irányultak, hangulatváltozásokkal, önmarcangolással színesítve, nehezítve a lélek útját.
A fiú felcseperedvén grammatikai és retorikai tanulmányokat folytatott, majd ügyvédi pályára lépett, de legszívesebben filozófiával, és poétikával foglalkozott; hallgatója, tanítványa volt a püthagóreus Szótiónnak, a sztoikus Attalosznak és Fabianusnak, szoros barátságot kötött a künikosz filozófussal Démétriosszal, és gyakran ült Petronius Arbiter szintén caeliusi villájában a Mester lábánál.
Íróként és szónokként is egyre népszerűbb lett, megválasztották egy alacsonyabb városi tisztségbe is, de huszonöt évesen súlyosan megbetegedett, és Egyiptomba költözött nagybátyjához. Anyai nagynénje, Caius Galerius özvegye hat év múlva Rómába vitte, hol aztán rövidesen quaestor lett, és a senatus tagja.
A.U.C. 797-benCorsica szigetére száműzték, melynek oka házasságtörő viszonya volt Priscillával, Germanicus leányával, egy nevezetes szenátor feleségével.
Soha jobb döntést nem hozhattak volna felőle: Corsicán ismerte meg egy ottani iparos leányát, ki tanítványa, utóbb kedvese, végezetül élete legnagyobb szerelme lett, dacára a korkülönbségnek : Nicoletta húsz évvel volt fiatalabb a költőnél.
Szerelmük nem csak e korkülönbség és a világ üldözése miatt volt reménytelen, de azért is, mert várható volt, hogy a száműzetés egyszer csak véget ér, és akkor Nicolettának döntenie kellett: otthon marad-e vagy megy Georgiusszal Rómába?
És bizony: maga a lány sem tudta, miként döntsön, miként fog dönteni?
Corsicáról az új császárné, Agrippina közbenjárására térhetett haza A.U.C. 802-ben, már az isteni Claudius uralkodásának idején.
Agrippina rábízta a palatinusi könytár rendezését, gondozását: a költő végre kivonhatta magát a politikából, és csak az irodalomnak, filozófiának szentelhette magát.
Hosszú időket töltött bölcs beszélgetésekben barátaival: Thrasyllosszal a csillagásszal, Alexandrosszal, a peripatetikus filozófussal és Chairemónnal, a sztoikussal.
És hosszú-hosszú  szerelmetes leveleket írt Nicolettának Corsica szigetére, de választ soha nem kapott.
Soha.
Mert Nicoletta cserbenhagyta, Nicoletta Corsicán maradt; Nicoletta a tyrann-törvényeknek meghódolt, és nem lett felesége soha.
Claudius halálával és Nero trónraléptével Georgius egy időre a birodalom egyik legelső költőjévé vált, hisz Nero támogatta  költészetet, maga is – habár tehetségtelen, habár csapnivaló, de – költő lévén.
És épp ez lett utóbb Georgius veszte.
Először is Nero - fokozódó tébolyában - már nem tűrt meg maga mellett igazi költőket, filozófusokat, hisz ő kívánt kora legnagyobbja lenni.
Másfelől a Petronius esztétikáján nevelkedett Georgius képtelen volt dicsérni Nero szörnyűséges költeményeit, mi több: nem ritkán illette bírálattal azokat.
Nero először nyugdíjaztatta, eltávolította a palatinusi könyvtárból, így hát Georgius visszavonult a közélettől, életét ezután kizárólag a filozófiának szentelte: a verseléstől – fölsőbb tanácsra – távoltartotta magát, nehogy még jobban magára vonja Nero haragos gyűlöletét. Mindhiába: még szelíd filozófiájával is magára vonta ama gyűlöletet, végül a caesar a Piso-féle összeesküvésben való részességgel vádolta meg.
Egy nap azután – április idusa volt, Nero uralkodásának tizenkettedik évében -, hírnök érkezett a Palatinusról, dárdáján fekete tollbokrétával, és büröklevél főzetét adta át Georgiusnak; és amikor a Tiberisbe hanyatlott a Nap, a költő megitta a főzetet.
Aztán csak járkált a lapidáriumban, míg lába merevedni nem kezdett, akkor ledőlt a kerevetre, Nicolettára gondolt, és mély álomba szenderült.

*A.U.C. 757 = Kr.u. 4.
**A.U.C.  815 = 62.


- folytatódik -

2011. december 18., vasárnap

Antonio Fogazzaro: Málgari (2)

Egyikük aztán közelébb jött, odafordult a lányhoz, hogy alaposan megszemlélje Málgarit, majd a fekete sziklák felé közeledett, és pár lépésnyire a parttól megállt.
„Kik vagytok?” – kérdezte Málgari.
„Néreidák.”
„Néreidák? Hisz akkor ti tudtok jövendőt mondani!”
„Igaz.”
„Megmondanád az enyémet?”
A csöpp néreida egy ideig nézte a lányt, aztán szólt:
„Zene és költészet szült téged, vissza kell térned a költészet és a zene birodalmába!”
Finom, szépen formált arcocskája volt a néreidának, akár egy kicsiny lánynak: ám gyönyörű szemei, szép, szomorú szemei inkább egy harminc éves nő szemeit formálták.
„Be gyönyörű vagy!” – szólt Málgari. – „ Jer ide, hadd csókoljalak meg!”
„Nem lehet. Mi, néreidák sosem érinthetjük a partot.”
„Eljöttök még hozzám majd?”
„Nem. Mi a tengeré vagyunk” – válaszolta akkor a szomorúbb, a barnahajú néreida. – „Te pedig az égé!”
És anélkül, hogy búcsút mondtak volna, mindketten váratlan mozdulattal eltűntek a tengeri szikla méhében.

Málgari aztán hazatért: nem beszélt a néreidákkal való találkozásáról, és soha többé nem faggatta Contarinát arról, hogy miért kell tőle távol tartani a zenét és a költészetet.

Az után az este után többé nem nevetett soha, ám egyre emberszeretőbbé vált.
Senki a szigeten nem élhetett át bút, bánatot, betegséget anélkül, hogy ő vele ne szenvedje el a bajt és bánatot; minden szenvedővel együtt érzett, együtt lélegzett.
Eljutott minden házhoz, minden beteg, szenvedő, bajba jutott lélekhez, és minden háznál és minden léleknél hagyott valamit fényéből.
Gyakran visszatért ahhoz az elhagyatott kis öbölhöz, de a néreidákat nem látta többé.

Tizenöt esztendősen arca és bájos alkata tizennyolc évesnek mutatta, annyira, hogy Contarina már azon gondolkodott, nem kéne-e férjet keresni számára?

Giovanni Contarini immár két évente sem jött a szigetre - levelet is csak ritkán küldött -; olykor, ha arra vitt útja a Borsarinak vagy a San Marconak (mindkettő Contarini kereskedelmi hajója volt), kikötöttek Syrán és levelet hoztak.
Ám egy ilyen ritka kikötés alkalmával nem jött levél, csak egy hír: egy felettébb rossz hír.

E hír arról tudósított, hogy szörnyű pestisjárvány pusztított Velencében; Contarina kétségbeesetten gondolt arra, hogy férje minő veszélynek van kitéve a Városban, és hogy senki nincs mellette, aki betegségében gondozza, ápolja.
De attól végképp megriadt a jó Hölgy, hogy Málgari - a maga rejtélyes, de határozott módján - kijelentette, vissza kell térniük Velencébe.
Contarina meghajolt lánya akarata előtt, akárha az Úr akarata előtt hajolt volna meg, és így történt, hogy tizenöt nap múlva a két hölgy belépett a Madonna del’Orto melletti palota kapuján, hol Giovanni Contarini már az előző napon meghalt a pestisben.
Contarina kétségbeesett, sírt és könyörgött Málgarinak, hogy azonnal forduljanak vissza, utazzanak el a pestises városból; ám a lány nem sikoltozott, nem zokogott, hanem azt mondta, hogy ha már Contarini így, ilyen elhagyatottan halt meg, nekik kell eltemetniük tisztességgel, hát ezért is maradniuk kell, de meg azért is maradni kell, hogy mások ne így pusztuljanak el, magányosan, szerencsétlenül. Ezért – tette hozzá – ő ápolni akarja a haldoklókat, a betegeket, vagyis mindenképpen maradnia kell.
Contarina halára vált az ijedtségtől, de nem mert Málgarival vitatkozni, aki olyan volt e pillanatban, mint egy királynő vagy egy valódi szent.

E bejelentéssel kezdődött Málgari működése. A szerencsétlen megbetegedettek gyakran maradtak magukra, senki, sem szüleik, sem kedveseik nem ápolták őket: nem ritkán ott vonszolták halálba magukat a nyilvános helyeken, callékon, piazzákon.
Málgari a maga misztikus szépségével, lágy hangjával, kecses, ügyes kezeivel nyújtott vigaszt mindegyiknek, lett légyen a haldokló szegény avagy gazdag: és áldották is őt szegények és gazdagok egyaránt, és tiszteletük jeleként madonna dell’Orto-nak nevezték.
Ápoltjai – és szerencsésen gyógyultjai – közt volt egy ifjú, külhoni zenész, ki valahonnan északi földekről jött Itáliába, és vele jött szép művészete is.
Ez a szegény, de szép és nemes ifjú, ahogyan gyógyult betegségéből, úgy esett más bajba, mert belészeretett ápolónőjébe. Nagyon megszerette a halk és szépszavú lányt, de szerelmét megvallani nem volt bátorsága. Hisz Málgari megérezte e feléje áradó érzelmet, de úgy vélte: nem szerelemnek és szépérzelmeknek idejét élik. És amint a halálveszély elmúlt, és az ifjú lábadozni kezdett, Málgari csöndesen elhagyta, és nem  látta többé.

A lány tevékenységét buzgón ismerte el, és felettébb megtisztelte a Köztársaság Szenátusa, ám a dózse még ennél is többet tett: megkérte Málgari kezét.
Contarina – ki telve volt félelemmel, ha elképzelte, hogy milyen hűvösen fogja a lány visszautasítani a dózse ajánlatát – átadta a nagyúr házasságkérő üzenetét. És nem tévedett, természetesen Málgari visszautasította, de – mintegy tréfából – hozzáfűzte, hogy kezét nyújtja a Gran’signorénak, ha az menedéket ad Velence minden szerencsétlen koldusának, ellátja őket étellel, itallal, továbbá ha Harangtornyot építtet a Szent Márk téren, de úgy, hogy egyetlen építőmunkást sem kényszerít munkára erőszakkal.
A dózse azt válaszolta, hogy az első két feltételét máris vegye megvalósultnak, de a harmadikat csak házasságuk harmadik évére teljesítheti.
Málgarit e válasz elszomorította, hisz fogadalmat tett, hogy nem megy férjhez, mi több, örömöt érezni sem akar, míg oly sok ezren szenvednek, és iszonyodott attól, hogy igent kell mondania. Ám azt is érezte, hogy ezek után nem mondhat nemet, ráadásul úgy vélte, talán az is része áldozathozatalának, hogy férjhez megy: meghozta hát az áldozatot.

Hogy halogassa az esküvő napját, azt kérte, hogy Syra szigetén legyen a menyegző. A dózse ebbe is beleegyezett, és a jegyespár a Köztársaság két szép hajóján útnak indult, számos barát, rokon és cseléd kíséretében.

Augusztus havának teleholdja ragyogott a keleti égen az utazás második éjszakáján, csillagok fényében ragyogott az éj; Málgari magány-egyedül ment föl a fedélzetre, hogy élvezze a szép hold látványát és a hűs éji szellőt. Leült a hajóorrba, és a tengert szemlélte; kis idő múlva észrevett egy tengerészt, aki láthatóan közeledni szeretetett volna hozzá, de nem volt mersze.
A lány hát kedvesen rákérdezett, hogy szeretne-e valamit mondani, és akkor a tengerész még közelebb jött, és Málgari hirtelen felismerte ama tengerészben azt az ifjú, külhoni zenészt, aki fölgyógyult a pestisből.
A lány zavarba jött, oly nagy zavarba, hogy meg sem kérdezte, vajon hogy került a fedélzetre a fiú, tengerésznek álcázva magát: az ifjú pedig elmondta, hogy oly hirtelen hagyta magára őt akkor a lány, hogy köszönetet mondani sem volt módja, és boldog, ha most legalább ezt megteheti.
Málgari arcán piros rózsa nyílt e szavakat hallgatva, de aztán belefeledkezett az ifjú hangjába: kérte őt, hogy meséljen szülőföldjéről, és a fiú elbeszélése nyomán kibontakozott egy távoli, kicsiny ország valahol fönt északon, a Sarkkör vidékén, a nyugati tengerparton, ahol viharos és rövid a nyár, hosszú és fagyos a tél. Szomorú, szegény ország az, ahol sok a szikla, ám kevés az erdő, és ami van, az is jószerivel nyíres; mesélt arról is hogy a nyomor nem ritka éveiben még a betévő falat kenyeret is úgy kell elzsarolni a rideg földtől.
E föld egyszerű és jóindulatú lakói – halászok, kik pisztrángot kerestek a zuhatagok vizében, vadászok, kik vaddisznó, róka és medve nyomait kergették egészen a tengerpartig – nem voltak gazdagok, semmilyük sem volt éppenséggel, semmijük a világon, csak zenéjük és költészetük.
Málgari megrezzent ezt hallván: „Hogyan?” – kiáltott fel. – „Hogyan mondhat ilyet?”
Akkor az idegen ifjú, hogy bizonyítsa állítását,  elmondta szülőföldjének egy csodálatos költeményét, amit még mindig dalolgatnak arrafelé, a hideg évszakban odabent a tűzhely mellett, nyaranta kint a szabadban a mezőkön vagy a tavak virágba borult partján.
És mesélt még több csodálatos költeményről: szerelemről és gyűlöletről, életről és halálról, háborúról és békéről szólókról.
Végezetül mesélt a lánynak egy agg és neves Költőről meg barátjáról, egy nagy Királyról, kik egyszer egy oly szép dalt énekeltek a lélegző tenger partján, hogy őket magukat is mélyen megindította, annyira, hogy sírtak, és könnyük a tengerbe hullva gyönggyé vált.

Málgari hátat fordított a holdnak, és az idegen ifjú arcát nézte: tágra nyílt szemmel követte az elbeszélést, kezeit szerelemmel és halálos fájdalommal lassan megtelő keblére szorította.
„Miért?” – súgta végül az ifjú fülébe. – „Miért nem előbb találkoztunk?”
Aztán elcsöndesedett, és  elfordult a fiútól: a lágy tengert nézte.

És ím, úgy tűnt sok, kicsiny és ezüstös mozgó fény kél a tenger felől: majd kettő kivált e fények közül, és még közelebb – egészen közel - jött a hajóhoz. Emberi testük volt e fényecskéknek, egyikük napszőkén, másikuk erdőbarnán ragyogott, és ifjú lányokhoz voltak hasonlóak, és Málgari felismerte a két kis néreidát.
Viszzafordult a fiúhoz, tekintetük újra egybefonódott.
„Énekelj még!” – mondta neki. - „Énekeld el az agg Költő és a nagy Király dalát, kérlek!”

Az ifjú pedig ment, előhozta hangszerét, egy szépséges-szép hangú olasz hegedűt.
„Köszönöm.” – mondta Málgari, mikor viszatért. –„És kérlek, ne keress, ha majd nem leszek itt!”
Letelepedett a hajó orrába, hátát a hajókorlátnak támasztotta, és hallgatta az ifjú művészi játékát, énekét.
Mert az idegen játszott és énekelt, szerelmes és művészi lelkének teljességéből énekelt egy fenséges költeményt. Olyat, hogy szerelmes delfinek gyűltek a hajó köré, olyat, hogy a tengerészek, a hajózó hölgyek és urak, a szolgák mind, mind elnémultan hallgatták.
Csak játszott, játszott és énekelt, föl sem pillantva az ifjú idegen.
Akkor nézett csak föl, mikor bevégezte a dalt, hogy lássa: miként hatott Málgarira dala.

De a lány már nem volt sehol, csak egy könnyekkel áztatott keszkenő maradt a födélzeten.
Az ostoba emberek váltig állították, hogy a tengerbe vetette magát, ne kelljen a dózséhoz feleségül mennie.
Contarina Contarini szíve megszakadt a bánattól mikor látta, hogy lánya visszaváltozván igazgyönggyé az Tenger mélyére süllyedt, de magunk nem osztjuk e szomorú nézetet.
Hisz csak könnyekkel áztatott keszkenőt hagyott maga után, és mi tudjuk, hogy épp a gyöngy lett könnyekké és költői lélekké: mi tudjuk, hogy a kedves, barnahajú néreida azt mondta Málgarinak:
„Én a tengeré, te az égé vagy!”

2011. december 17., szombat

Antonio Fogazzaro: Málgari (1)

Sok, sok évszázaddal ezelőtt egy nagy és agg Költő meg barátja, egy messzi ország Uralkodója, gyönyörű dalt énekeltek a hullámzó tenger partján; a dal őket magukat is annyira meghatotta, hogy könnyeket hullattak, és ama könnyek az Óceánba hullottak, aztán az évszázadok során igazgyöngyökké változtak.
Háromszáz esztendő múltán gyöngyhalászok felszínre hozták e gyöngyök legnagyobbik, legszebbik, legbüszkébbik példányát, mely szív alakot formázott: idő múltán ez a gyöngy a velencei Dózse birtokába került, aki aztán Contarina Contarinininek, a Fölséges Serenissima befolyásos tagja - valódi Gran’signore - feleségének ajándékozta, mivel ez a szépséges, jóságos, kegyekkel teljes és gazdag hölgy kicsinykét sem volt boldog.
Házasságuk harmadik évében ugyanis elveszítette elsőszülött gyermekét; e szerencsétlenségnek történetünk kezdetekor már tizenhárom éve múlt, és azóta mind ő, mind férje csak abban reménykedtek, hogy előbb-utóbb a jó Isten küld nékik új kicsinyt az elhalt helyébe.
Egy napon, mikor Contarina kiszállt gondolájából a Zanipolonál, hogy ott meghallgassa a prédikációt, egy szegény koldusasszony, ki két vézna kisgyermekével térdepelt a templom lépcsőjén, megállította a hölgyet, hogy alamizsnát kérjen.
Amikor pedig Contarina egy egész arany-zecchinót adott a nőnek, az nagy hálálkodással köszönte meg:
„Áldjon meg az Isten jóságos Hölgy, téged is, gyermekeidet is! A boldogságos Szűzanya áldása legyen családoddal minden korban!”
A nemes hölgy zavarodottan hárította el a köszönetet, majd bement a templomba, ahol egy szerzetes barát épp a nevelésről tartott prédikációt, és példázatként említette a római Cornéliát, ki azt mondta gyermekeiről: „imé, az én boldogságaim”.
Contarina azt gondolta akkor: „Ó, bár csak egy kisgyermeket ajándékozott volna nekem a Dózse, a helyett a haszontalan igazgyöngy helyett!”
A prédikáció után a nemes hölgy visszatért gondolájához, elvitette, hajóztatta magát a Madonna dell’Orto melletti palotájukhoz, majd délutáni nyugovóra tért.
Álmában pedig halk, de világosan érthető égi szózatot hallott:
„Ha nem akarod őt is elveszíteni, sose engedd a költészet és a zene közelébe!”
Zavaros fejjel és zavaros gondolatokkal ébredt a Donna, és fölöttébb csodálkozott álmán: ugyan kire, mire vonatkozhatott a rejtélyes égi hang?
Minthogy odakintről lármát hallott, kilépett a palota balkonjára, és hallotta a szomszédok lármás veszekedését, vádaskodását: amint Contarina szavukból kivette, arról folyt a vita, hogy valaki nyitva feledte a calléra nyíló kaput, és egy alak – tolvaj-é vagy vándorló cigány – besurrant azon a nyitva feledett kapun, és ha el nem is vitt semmit, de talán becsempészett oda egy kis teremtményt.
Contarina sóhajtozva tért vissza szobájába, és ott nagy meghökkenésére megpillantotta a tizenhárom esztendeje üresen álló kis aranybölcsőt, mely immár nem volt üres.
A Donna elfojtott egy kiáltást, visszafogta mozdulatait, és behúzta a kis bölcsőt a szobájába.

Talált bizony a hölgy abban a kis aranybölcsőben egy öklömnyi kislányt, hófehér alabástrom-bőrűt, tengerszín-szeműt, ki épp fölsóhajtott, és nyújtogatta két kicsiny kezét donna Contarina felé.
Contarina az ékszerszekrénykéhez lépett; az bizony tárva-nyitva volt, és a Dózse csodálatos igazgyöngye hiányzott abból.
Az asszony akkor megértette, hogy Isten meghallgatta az ő zanipolo-béli imádságát.
Bolond öröm töltötte el lelkét, gyorsan fölöltöztette a kislányt halott édese ruhácskáiba, aztán hívatta férje-urát, és mindent elbeszélt rendre.
Giovanni Contarini úgy vélte, holmi tolvaj járt náluk, aki elemelte az igazgyöngyöt, és otthagyta a kicsit; de látván asszonya mérhetetlen boldogságát, fölemelte a bölcsőből a kislányt, hogy nevet adjon neki.
Minthogy pedig Szent Margit napja volt éppen, a Margit nevet szánta a kicsinek, de arra is emlékeztetni akart a névvel, hogy egy igazgyöngynek köszönhetik a gyermeket: ahelyett hát, hogy egyszerűen a Margit nevet mondta volna ki, azt mondta: „Legyen Málgari a neved!”
És valóban: a kicsit aztán mindenki e néven szólította.

Málgari gyorsan nőtt, fejlődött, és hamarosan Velence leggyönyörűbb lányává cseperedett, dacára bőre igazgyöngyhöz hasonló sápadtságának.
Igaz, a Contarini-palota cselédjei - no meg Velence irigy hölgyei - váltig állították, hogy a lánykában vándorcigányok vagy tolvajok vére csörgedezik, ám Málgari nemes és bájos arcocskája, lágy, kellemetes, szépen hízelgő hangja nevetségessé tette az ilyen állításokat. A lányka értelme gyorsan fejlődött, élénk és hamari volt: gyakran mosolygott, nevetett, kacagott, szinte minden napon: ám ha csúf, gonosz, kötekedő szavakat hallott, könnyen szomorodott el.
Olykor – nem gyakorta –, mikor szülei civódtak valamely jelentéktelen apróságon, vagy valaki jelenlétében nyilvánvalóan hazugságot mondott, akkor Málgari szomorú hangulatba esett, és elhúzódott a bajoktól: bezáruló magányba húzódott.
Minden ember bánatával könnyen azonosult, és könnyen élte bele magát bármely ember szenvedésébe.
Négy esztendős lehetett a kislány, midőn egy nyári éjszakán valaki – vándor? - a Madonna dell’Orto canale partján dalra fakadt, és gitárral kísérte énekét.
Málgari - ki anyja szobájában aludt -  a dalra fölébredt, kikeveredett ágyacskájából, és az ablakon át hallgatta a dalt, a dalt, mely Szent Alviséhez fohászkodott: és egyszerre a lányka nem bírta tovább a dal hangjait: ájultan zuhant a balkon padlózatára.
Mikor magához tért, szép szeme kikerekült a fényre, anyja ágyán találta magát; könyörgött neki, engedje visszatérni az ablakhoz, hogy hallgathassa még az éneket és a gitár hangját.
Kis idő múlva aztán égető, magas láz tört a kislányra: három napon és három éjjelen át élet és halál közt lebegett, de lázálmában is vissza-visszatért kéréséhez, és azt mondogatta, hogy ő nem velencei, hogy szülőföldjének hívó hangját hallotta.
Anyját átölelve kérlelte: „Mama, mama, vigyél el, vigyél el innen!”
Ekkor Contarinának eszébe jutottak az álmában hallott titokzatos szavak, és úgy gondolta, hogy Velencében képtelen lesz Málgarit távol tartani a zenétől, és a költészettől. Azt javasolta hát férjének, hogy utazzanak el az ő kis szigetükre, Syrára, mely a görög szigetvilágban feküdt, és ahol  egy kis palotája volt a családnak: kis palota olaj- és narancsliget közepén, honnan kilátás nyílt a kék tengerre, és a tenger közeli járásra volt.
E szigeten csak a Contarini-család kertészei és odatelepített mezőgazdász munkásai éltek, egyébként lakatlan volt.
Férje úgy vélte, az ötlet őrültség és asszonyi szeszély: ő semmiképpen sem hagyhatja el Velencét.
Így aztán Contarina és Málgari kettesben utaztak el Syra-szigetére.

Syra minden lakosának szigorú parancs tiltotta meg bármely zeneszerszám használatát, avagy az éneklést, azt követően, hogy a Donna lányával megérkezett.
Contarina még a templomi harangok bongását is betiltotta, mert azon a napon, amikor az Ave Maria nevet viselő hajón megérkeztek, Málgari zavarodottan figyelte magányában a szigeti szél zúgását, a harangok méla búgását, és a hullámok sziklának ütődő kongását.
Nem mintha először tűnt volna a lányka magányos, csöndes hangokra neszelőnek. Szokásához híven eljátszadozott, egészségesnek tűnt, de minden dallamhoz hasonló hangra fölkapta szép fejecskéjét: nyugodtnak és elégedettnek tűnt ezen a tengerközépre teremtett kicsiny szigeten. Hosszú sétákat tett a fövenyes parton, és hallgatózva figyelte Szélisten távolból érkező hangjait.
Így teltek Málgari évei, és közben mohó vágy ébredt benne az olvasás iránt: egyre kevesebbet tartózkodott a tengerparton, csigákkal, kagylóhéjakkal játszadozva, egyre gyakrabban a Palota könyvtárában lelte föl őt anyja.
Egy napon is ott lelte a lányt: Tassót olvasta. Ragyogó, tágrameredt szemekkel figyelt a szövegre, miközben szívverése és láza egyre hevesebbé és magasabbra növekedett, míg azt a poémát olvasta.
Ezt látván Contarina bezáratta a könyvtárat, és az ott lelhető összes könyvet elégettette a tengarparton rakatott máglya tüzén.

Férje - a kiváló és nemes Contarini - évente csak egyszer vagy kétszer érkezett látogatóba a Szigetre, és néhány napnál többet sosem töltött ott el. A nemes úr még mindig dühös volt az -  úgymond  - őrült ötlet miatt, hogy családja e távoli, ember-nem-látogatta szigeten él, ám végül is beletörődött, aztán megszokta a helyzetet.
Málgari titokban sokat szomorkodott, mert látta,hogy apja és anyja már nem szeretik egymást, és gyakran fohászkodott imáiban azért, hogy Isten vezérelje vissza apját a családhoz.
Amit a kislány nem tudhatott, az az volt, hogy apja igazából nem tekintette őt saját lányának, hisz fogalma sem volt arról, miként került Velencébe és a Contarini családba, apja meg egy beteges, gyermeteg kislány szeszélyének tartotta, hogy felesége a gyermek miatt azon a távoli szigetén akar élni.

Tizenhárom éves volt Málgari, mikor egy nap, egy megfeddett cselédlány – tán bosszúból – azt mondta, hogy a lány nem is családtag, hogy holmi tolvajok vagy cigányok csempészték be a Contarini házba.
Málgari megdermedt, elfehéredett, mint egy igazgyöngy, és csak annyit mondott: „Megbocsátok neked!” – aztán anyjához futott, és mint egy igazi kis királynő, állhatatos szigorral faggatta.
Contarina képtelen volt ellenállni neki, így aztán könnyekben fuldokolva mesélte el a csoda történetét, Málgari származásának titkát.
A lány sápadt, szép arcocskája lassan megváltozott, halovány-bíborrá vált, mint mikor hajnal pírja dereng föl az égen.
„Igen mama” – mondta -, „tudom, nem cigányok, tolvajok vére csörgedez bennem, tudom, érzem, hogy gyöngyszem vagyok; ezért van, hogy sem a nap, sem a tenger, sem a szél nem képes arcomat megbarnítani, tudom. De most még azt magyarázzad meg, miért tiltottad meg, hogy a szigeten zenéljenek, énekeljenek!
Miért zártad el előlem a könyvtárat, miért égetetted el a könyveket, melyeknek élvezeténél édesebbet sosem élveztem?”
Anyja holmi tréfás válasszal kitért a kérdés elől, és Málgari nem makacskodott: beletörődött, hogy nincs válasz, és megnyugodva átölelte anyját,és fülébe suttogta:
„Vissza akarok menni Velencébe!”

Még ugyanazon napon alkonyatkor a tengerből származott lány, egy rejtett, zárt öblében a tengernek, két fekete szikla között - hol elszunnyadtak a hullámok, végigterülve és fénylően a parti homokon, és ahol hatalmas píneák vetettek árnyékot -, félrehúzta a babérbokrok lombját: a tengeri szellő súgta fülébe titokzatos dalait, a tengeri szellő, mely magasan röppent.
Málgarinak úgy tetszett, tán még soha ily nagyon nem szerette a tengert.
Elterült a parti homokon, és a hullámok hangjára neszelt. A vízcseppek beharmatozták lábát és haját, a fölgördülő hullámok langymelegen, puhán és szerelmetesen nyaldosták körül.
És Málgari beszélt e hullámokkal, beszélt a szellővel: halkan, ó nagyon halkan beszélt.
Úgy képzelte, hogy holmi ősi, tengeri gyöngykagyló életét éli, szívét megnyitotta a daloknak, miket szél és tenger énekelt, és elfogta ugyanaz az érzés, mit azon a nevezetes éjjelen Velencében érzett a gitár hangjára, ugyanaz az érzés, mit a könyvtárban érzett, mikor Clorinda és Tankréd gyönyörű történetét olvasta.
És a tenger hullámait faggatta, halkan, csöndesen. A tenger hullámait, melyek lágyan, egyik a másik után tértek meg a parti homokra, és minden szépet ígértek neki.
Az ég bíbor-sötétre mélyült, és vele sötétült a tenger vize, és Málgari nem tudta, ébren van-e vagy álmodik?
Mert látott közeledni sok, kicsiny és ezüstös mozgó fényt a tenger felől: majd kettő kivált e fények közül, és még közelebb – egészen közel - jött a fekvő leányhoz.
Emberi testük volt e fényecskéknek, egyikük napszőkén, másikuk erdőbarnán ragyogott, és ifjú lányokhoz voltak hasonlóak.
Csöpp volt a testük, csöppecske két szép kezük, és amint kezeik kiváltak a tenger habjaiból, gyémántos buborékokat vetettek a víz fölszínére.
Nem jöttek be a kis öbölbe, hol Málgari hevert,  csak röpködtek ott a víz színe fölött, foszforeszkáló fénybe burkolva a fövenyt, a folyócskát és a babérfa-ligetet.

- folytatódik -

2011. december 16., péntek

December tizenhatodikán

Köztársasági nekrológ és visszaszámláló

Született: 1989. október 23.
Meghal: 2011. december 31.
Élt: 8104 napot
Hátralévő élettartama: 15 nap

Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújták.
Sej, az volt arra írva: Magyar Köztársaság.

Sej, szellők, szürke szellők, nem fújjátok. Átok!
Felforgatjátok nékünk az egész világot.

***   ****    *****
Henri Beyle

- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás -

1842. július másodikán - szombati napon - egy csekély pénzen föladott hatalmas faláda döcög a Civitavecchiából Párizsba vezető országúton, és már a világ fővárosa felé jár.
Párizsban elhalad a montmartre-i temető mellett is, ahol a falnál elfeledett sír álmodik, rajta szűkszavú fölirat a halott szándéka szerint:
„Arrigo Beyle, Milanese: visse, scrisse, amó.”
Vagyis:
„A milánói Arrigo Beyle: élt, írt, szeretett!”
A faláda közönyösen továbbhalad, Párizs belvárosa felé, ahol Romain Colomb úrnak kézbesíttetik.
Az úr, Henri nagybátyja, a padlásra viteti a hatalmas ládát, és a következő napok egyikében kinyitja: döbbenten bámul belé – Ó, Istenek! -, micsoda tömegű papírhalmot talál abban a ládában, és milyen összevisszaságban, kuszaságban.
Titkosírással és olvashatatlan krikszkraksszal, rejtjelekkel összefirkált papírosok halmát leli.
Itt –ott értelmes mondatokra lel:
„Mi voltam? Mi vagyok? Ugyancsak zavarban lennék, ha meg kellene mondanom.”
„Nem tetszhetett, nagyon más volt, mint az emberek általában.”
„Ha nem látok tisztán, egész világom megsemmisül.”
„Nem vagyok a csordához tartozó állat, tehát semmi sem vagyok.”
„Semmi nevetségeset nem találok abban, ha valaki az utcán hal meg, hacsak nem szándékosan teszi.”
És végül:
 „Je serai célébre vers 1880!”
(1880 felé leszek híres!)
Romain Colomb úr a legolvashatóbb kéziratok közül néhányat szorgos hangyácskaként lemásol, aztán belefárad a munkába, és töprengeni kezd: mit kezdjen evvel a papírhalommal ezek után?
Kapja magát, visszacsomagol mindent szép akkurátusan, és a ládát továbbküldi az író ifjúkori barátjának.
Crozet úr az egész papírhalmot grenoble-i könyvtárába szállíttatja, és azok az írások ott is maradnak aztán négy évtizeden át.

Mi meg hátráljunk kicsit vissza az időben!

1841. március huszonkettedikén – hétfői napon – egy nagyon testes, mondhatni kövér úr vonszolja magát a párizsi boulevard-ok során té- és tova, tétován.
De a boulevard-ok ezúttal nem segítenek Stendhalon. Nem segít Balzac lelkes méltatása sem, amit a Pármai kolostorról írt, már egészen mindegy minden. Ugyan mit is számíthatna a bontakozó siker apró kis rügyecskéje annak a férfinek, akit már „egyszer megérintett a semmi”, aki felé a halál épp most kezdi nyújtogatni csontujjait?
Stendhal, mint sötét árnyék a tavaszi napsütésben vonszolja magát, aztán nyakát, halántékát simítja, és végezetül csöndesen leroskad a boulevard kövezetére.
Csődület, tolakodó kíváncsiak: a testes úr épp a tőzsdepalota épülete előtt hullott alá, és most ott fekszik elkékült arccal, holtan.
Gyöngéd kezek meglazítják ugyan a fojtogató gallért a nyakán, beviszik egy közeli gyógyszertárba, de mit számít már mindez? Aztán elviszik kis szállodai szobájába, de mindez Stendhalnak már egészen mindegy, mert Stendhal halott.

Lépjünk még hátrébb az időben!

Egy reggelen – 1832. október tizenhatodikán, kedden – Henry Brulard úr a római San Pietro in Montorio előtt áll, a Ianiculus-Gianicolo halmon, káprázatos napsütésben. A távoli Albano-hegy fölött gyönge, alig érzékelhető sirokkó lebbenti meg a felhőgomolyokat, és Stendhal lelkét végtelen életöröm járja át.
Ebben a szép őszi időben tisztán ki tudja venni a Frascatit és Castel Gandolfót távolabb, a pápa nyári rezidenciáját, meg a palestrinai sziklát is a Castel San Pietro hófehér tömbjével.
Stendhal töpreng: azon töpreng, hogy nem kellene-e hozzáfogni életírásához Henry Brulard élete címmel.
Egy életírás, egy következetes életírás talán elvezetheti őt a válaszhoz, a válaszhoz ama kérdésre, mely hónapok, hetek óta gyötri: végül is kicsoda ő?
„Hát hiszen ez az örök kérdés!” – szólal meg háta mögött egy hang. – „Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk?”
Stendhal súlyos testéhez mérten fürgén megpördül, és különös öregembert lát a háta mögött.
Korát meg nem tudta volna mondani, de öreg volt, tán eleve öregnek született. Hosszú volt szürkésfehér haja és szakálla: inkább piszkosnak tetszett mindkettő, mint ősznek.
A meleg ősz ellenére hosszú és nagyon kopott kabát rajta, gombjai rég leszakadtak már, ezért alapszínéhez egyáltalán nem illő – tán női – piros öv fogta össze azt. Az öregúr kezében hosszúnyelű öntőkanalat tartott, és mögötte egy kis kordé állt, rajta szerszámosláda és kicsiny, faszéntüzelésű kohó.
„Ki vagy?” – kérdezte Stendhal, miután alaposan végigmérte.
„A Gomböntő vagyok. Híres ember a magam módján, csak még te nem ismersz.” – elgondolkodott. – „Lássuk csak: most ezernyolcszázharmincekettőt írunk, ugye? Akkor épp négy éves az a gyerek, aki majd harmincöt év múlva megír engem, és világhírűvé tesz. Ettől függetlenül én voltam, vagyok és leszek: a Gömböntő.”
„És honnan tudtad a gondolataimat? Ismered az emberek gondolatait? Belelátsz?”
„Természetesen. De ezúttal erre nem volt szükség, észre sem vetted, ám utolsó gondolataidat hangosan mondtad ki. ’Ki vagyok én?’, mondtad.”
„No, és ki vagyok?”
„Ólomgomb vagy, mint mindenki más, legfeljebb kicsit csillogóbb, díszesebb, de azért csak ólomgomb vagy te is.”
„Ólomgombok lennénk? Ennyi?”
„Ólomgombok.” – bólintja rá a piszkos kis öreg. – „Mi más? Formába öntenek titeket, fölvarrnak aztán titeket ide-oda, szolgáltok ennek vagy annak hatvan, hetven évet; annyi idő alatt elkoptok, megfakultok. Akkor jövök én, a Gomböntő, beolvasztalak, és fénylő, új gombot öntök anyagotokból. De nem elég, hogy csak ólomgombok vagytok, hozzá még – mérhetetlen önhittségetekben – újra meg újra fölteszitek a kérdést: Kik vagyunk? (Ó, szent együgyűség!) Honnan jöttünk? Hová megyünk? Neked magyarázzam? Neked, aki az Itáliai festészet történetét írtad? Hány olyan tárgyú festményt ismersz, ami épp ezt az önhitt kérdést teszi föl? Hogy arról már ne is szóljak, amit  te nem ismerhetsz, mert festője – lássuk csak – tizenhat év múlva születik majd, bizonyos Paul Gauguin képét. Pedig nincs itt semmi titok: formába öntelek titeket, fölvarrnak aztán titeket ide-oda, szolgáltok ennek vagy annak hatvan, hetven évet; annyi idő alatt elkoptok, megfakultok. Akkor jövök én, a Gomböntő újra, beolvasztalak, és fénylő, új gombot öntök anyagotokból. Akarsz-e beolvasztódni, te kopott gomb? Öntőkanalam mindig tiszta, nincs benne salak.”
„Nem tudom.” – gondolkodik el Stendhal. – „Ezen a nyomorult, csúnya, elhízott testemen szívesen változtatnék, efelől nyugodtan újraönthetnél, de a tartalmam? Arról biztosítasz-e, hogy velem marad legfőbb lényegem, lelkem tartalma? Mert ami belül van, az fontos. Másoknak is, nem csak nekem.”
Az öregember kicsit bámulja: „Ezt nem tudom. Mi bajod a testeddel?”
„Túlontúl nőies. Vegyük a bőrömet például. Túl finom bőröm van, nőies bőr (később mindig hólyagok jöttek a tenyeremre, ha akár csak egy óra hosszat markolnom kellett a kardot), minden semmiség fölsérti az ujjaimat (nagyon szép formájú ujjaim vannak), egyszóval a testem felülete nőies. Elhíztam, hozzá még női módra híztam el. Szép, női testem lett, és tán női lett a lelkem is. Talán ebben gyökerezik leküzdhetetlen irtózásom mindentől, ami piszkos vagy feketés vagy erőszakos. Márpedig ilyesmiből jócskán akad. De azért oly mértékben nem vagyok bűntevő, hogy beolvasztásra érett legyek. Voltak kis bűneim, de nagyok soha!”
„Ember, hiszen éppen itt van a bökkenő: magasabb szempontból nem vagy bűntevő; tested nem a poklok kínja várja: mint más ilyenek, te is, ide jöhetsz a kanálba.”
„Miért ily sietős?” – kérdi Stendhal úr. – „Igaz, épp arra gondoltam az imént, hogy végére járok a nagy kérdésnek, hozzákezdve önéletírásomhoz, mert a vége felé járok ennek az életnek, és tudnom kell, ki vagyok, ki voltam. De talán ennyire mégsem sürgetős, hogy most, még ma, azonnal…”
A nap följebb vándorolt az égen, és most rézsútosan bujkált fénye a Gomböntő piszkosszürke hosszú hajában. És a Gomböntő így adta a választ:
 „Tévedsz. Mindkettőnknek sietős a dolga, és mert nem szabad az időt pazarolnunk, megmondom a lényeget röviden: te magad mondtad az előbb nekem, hogy nem voltál nagy bűnös sohasem, barátom, alig közepes rendű, hogy nem tartozol sem ide, sem oda bűn és erény közül. De hát ebben a mi jelen világunkban az a nagy-nagy vétkező úton-útfélen nem is fordul elő. Épp csak megkopott gomb vagy már barátom.”
„Nem, Gomböntő, ez téves ítélet. Ha belém látnál, s látnád a vesémet, csak Henri Beyle-t lelnél ott is, soha mást, sehol egyetlen idegen vonást. És bár testileg szívesen újulna meg a Stendhal-test, nem tudsz biztosítékot adni arról, hogy bévül maradna Henri Beyle Stendhal, az író.”
„Lehetnél pityke ma, szemnek fényes ék világ mellényén, ámde füled nyomorék. Hát maradj, hogy iszapban élj!”
A piszkos kis öreg, ez a Gomböntő - ha az volt egyáltalán akinek kiadta magát - szedelőzködni kezdett. Összehúzta kabátját, megkötötte az övet, aztán a kis kordé szarvai közé állt, hogy nekivágjon.
„Te tudod.” – mondta. –„Én igazán jót akartam, azt hittem, örülni fogsz, ha megújult, fényes testben és lélekben folytathatod, de ha nem, hát nem! Majd találkozunk még!”
Elindult a Gianicolóról lefelé, Stendhal kicsit várt, aztán utána szólt:
„Leszek-e híres? És ha igen, mikor?”
A válasz olaszul érkezett távolabbról, már a lejtő felől: „Tu sarai celebre verso 1880! (1880. körül híres leszel!)”
És Stendhal elismételte magában anyanyelvén: „Je serai célébre vers 1880! (1880. körül leszek híres!)”

Alkonyat a via Traiana egyik palazzójának dolgozószobájában, Civitavecchiában. Az íróasztal két sarkán két vastag gyertya ég, Stendhal dél óta itt dolgozik.
Papírhalom előtte, az elsőn a cím: Henry Brulard élete.
Egyszerre az író megelégeli a munkát, leteszi a tollat, mára elege van.
Sétálni vágyik, valami jót enni, társaságba vágyik, vidám, lényegtelen fecsegésre, asszonycsevegésre vágyik.
Felkel az íróasztaltól, kezét-arcát megmossa, haját megfésüli, ruházatát igazgatja, közben belenéz a tükörbe, és figyelmesen szemléli magát. Nem, azt nem mondhatnánk, hogy elégedett a látvánnyal, mi több, még el is fintorodik. Durva, közönséges, kövér bulldog-ábrázat, visszataszító arc. Ahogy nagyapja mondta már gyerekkorában: „Csúnya vagy, de nem számít, nem ezért fognak szeretni.”
Igen, gondolja Stendhal, talán jobb lett volna beolvasztódni és újraöntődni, csak hát az a lélek és szellem, ami a rút külső mögött lakik! Azt nem szívesen engedné, legalább is addig nem, míg meg nem írja az önéletrajzát, ami segíthet neki fölismerni: ki is ez az örök hazudozó, ez a mindig álarcot és álnevet viselő, aki mindig, mindenben, még a dátumozásban, még a nevének megjelöléseiben is félrevezeti a világot, és aki mégis mindig bátran és alaposan mondja ki az igazságot?
Ugyan, ki ő?
Még egy pillantás a tükörbe, aztán vállrándítás és kézlegyintés: Stendhal kilép a dolgozószobából…