Másik karácsony

Reggel még néhány csúf robbanás rázkódtatta a földet, de délutánig már nem volt újabb légitámadás, és alig volt már várható, bár persze légitámadásra mindenkor számítani lehet. Mindenesetre az apa úgy döntött, hogy kimerészkedhetnek egy rövid sétára, egy kis levegőre a pokolian zsúfolt, zárt óvóhelyről, betonbunkerből. Az elmúlt tíz napban egy pillanatra sem szünetelt a bombázás, még az éj csöndjét is narancsszín robbanások döreje rázkódtatta.
Nekivágtak hát kézenfogva a rombadőlt város egyik épebben maradt negyedének. A kisfiú igazából nem is nagyon emlékezett békére, olyan kicsi volt, mikor kitört ez az utolsó, emberfelettien hosszúra és véresre nyúló háború.
Szeretett apjával sétálni, csak úgy, minden kötelezettség, elfoglaltság nélkül, de hát ez persze ritkán adatott meg neki.
Kísérteties csend volt a városban. Kísérteties. A fagy is rákeményített, mintha szenvedéseiket kívánta volna növelni, mintha nem lett volna elég a baj.
Azt, hogy szenteste délutánja van, az apa eddig a percig elfelejtette, mint ahogy valószínűleg szinte mindenki a városban. Az a hang állította meg, az a hang döbbentette rá, hogy Karácsony van, karácsony.
Zongora szólt az egyik ház ablaka mögött. Halkan, fojtva, mégis világosan hallhatóan áradt a rommá vált utcára.
„A für Elise!”-  suttogta a férfi magában, vagy alig hallhatón. - „Uram istenem, a für Elise! Mikor hallottam utoljára? Vajon mikor?”
„Mi ez a hang, apa?” - faggatta a kisfiú, és az apja zavarba jött. Hogyan magyarázza el, hogy mi a zongora, hogy mi a zene? A kisfiú még sosem hallott ilyesmit.
„Tudod” - mondta kis töprengés után -, „ezentúl így fogják jelezni ha légitámadás várható...”
És nem is tévedett nagyot, mert még a Kisjézus születése előtt, az alkony leszállta előtt, egy fergeteges, soha nem látott méretű légitámadás pusztította végleg el a várost…