Vajon nagy tévedésben vagyok-e, ha az egyik legnagyobb magyar költőnek ítélem Őt?
Meglehet, nagyon is meglehet: értékítéleteim gyakorta szubjektívek, semmi közük nincs a tényekhez. Viszont, ha azt mondom, hogy a legszebb, legtöbb romantikus fantáziával megáldott Költő volt, akkor nem szubjektív voltam, hanem nagyon is tényszerű.
Igen, Olvasó?
Szerinted nem?
Hisz akkor Te tán nem olvastad a Cserhalom, a Tündérvölgy, a Délsziget című elbeszélő költeményeket!
No, ha Róla vélekedni szeretnél, kapd csak elő ezeket! Ja: a Széplakot is vedd melléjük!
Légyszi!
Ha elolvastad ezeket, akkor tedd föl kezedet, és én szívesen elbeszélgetek Veled Vörösmarty Mihályról.
Nem tudom továbbá, mennyire ismert tény, hogy egyetemi évei alatt, hisz, mint oly sokan akkortájt, ő is gyűlölte az elmaradott, Tripartitumra épülő magyar jogviszonyokat, szívesebben hallgatott filozófiát, mint a neki rendelt diszciplinát.
Ezt azért mondom, mert egy „különös” nézőpontú filozofikus részletet szeretnék idecsempészni ma a csodálatos Csongor és Tündéből, arra kérve mindenkit, hogy amikor filozófiai tartalmú művét olvassa Vörösmartynak, füleljen erősen; megéri, érdemes! Filozófusnak sem volt utolsó!
Éj
Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
A semmiségnek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind, előállt. Hold és csillagok,
A menny csodái lőnek bujdosók
Kimérhetetlen léghatárokon.
Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
A test megindúlt, tett az új erő,
S tettekkel és mozgással gazdagon
Megnépesűlt a puszta tér s idő,
Föld és a tenger küzdve osztozának
Az eltolt légnek ősi birtokán;
Megszünteté a tenger habjait,
S melyet haraggal ostromolt imént,
Most felmosolyga mélyiből az ég;
S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
A por mozogni kezdett és az állat,
S királyi fejjel a lelkes porond,
Az ember lőn, és folytatá faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. -
Sötét és semmi vannak: én vagyok,
A fény elől bujdokló gyászos Éj. -
A féreg, a pillanat búboréka,
Elvész; idő sincs mérve lételének.
Madárt a szárny, a körmök állatot
Nem váltanak meg, kérges büszke fát
Letesznek századoknak súlyai.
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tűkrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Túr és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva, összeomlanak;
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el;
És hol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.
Figyelemreméltó, nem?
Az Éjt, a Sötétséget vélni egyetemesnek, örökkévalónak, és a Világosságot esetlegesnek?
Ahogyan Attila is teszi egy helyütt:
”Örök éjben így iramlanak kivilágított nappalok…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése