2011. november 30., szerda

December hónap előzetes krónikája

Holnap, december 1-jén a Kontroll Csoport két alapítójának,
Bárdos Deák Áginak és
Hajnóczy Csabának zenekarai,
az Ági és a Fiúk és a Kampec Dolores tart közös lemezbemutatót a
Gödör Klubban.
A belépőjegy mellé, az Ági ’55 és az Evaliyé című frissen megjelent CD-ket karácsonyi ajándékként kapja a közönség.
A koncert egyben Bárdos Deák Ági születésnapi bulija, amelyen az énekesnő meglepetésvendégekkel és egy különleges zenei csemegével kedveskedik rajongóinak.
A belépőjegyek 2500 forintba kerülnek, amelyhez mindkét lemezt ajándékba kapja a közönség.
(Első kép)

***   ****    *****

December a legsötétebb hónap, ám egyben – és ez kevés vigasz – a Fény Születésének hónapja is. (Van is ilyen zsidó, buddhista, hindu, japáni ünnep. És – ha jobban belegondolunk – Jézusra is használjuk olykor a Világnak Világossága epitheton ornanst, tehát a karácsony is hordoz némi fény-ünnep jelleget.)
A hónap első napján nyolc óra negyvenöt, a hó közepén nyolc óra huszonnyolc, hó végén pedig nyolc óra harminc perc lesz a nappal időtartama.
A téli napforduló – vagyis a legsötétebb nap – idén huszonkettedikére esik.
Holdtölte tizedikén, tizenhat órakor lesz a Bika jegyében; újhold pedig huszonnegyedikén – Szenteste – tizenkilenc órakor a Nyilasban.
Fontos napjai a hónapnak a következők.

Mindjárt elsejével kezdem, mely napon ünnepeljük Vörösmarty Mihály 211. születésnapját.
(Második kép)
Szomorú emlékezetű nap december harmadika: József Attila halálának 74. évfordulója.
(Harmadik kép)
Negyedike a várakozás, ádvent második vasárnapja: tizenegyedike a harmadik, tizennyolcadika a negyedik.
Hatodika – mint mindig – Mikulás- és ennél fogva a Gyermekek napja.
Nyolcadika szép és csúf nap: 68 évvel ezelőtt ezen a napon született Jim Morrison, viszont 31 éve halt meg John Lennon.
1608 december kilencedikén óriás született Albionban: John Milton.
Tizennegyedikén negyven évessé lesz egy Lány, a csacsogó-fecsegő Lalagé, ki persze igazából húsz éves maradt számomra.
Tizenhatodika Ludwig van Beethoven
(Negyedik kép)

, huszadika Edith Piaf születésnapja lesz.

Huszonegyedikén kezdődik a hanukkah, és – minthogy hét napos az ünnep, idén (szökőév volt az 5771.) egybeesik a Karácsonnyal, ami nem túl gyakori.
Hozzá még az új zsinagógai hónap kezdete, tévét hó első napja is huszonhetedikére esik.
És még ennél is fontosabb számomra ez a huszonhetedike: kisebbik Unokám, Drága Jankám e napon tölti be második életévét!
(Ötödik kép)
Mikor a hold újjászületik a Nyilas csillagképben, huszonnegyedikén, szombaton kezdetét veszi Karácsony Ünnepe: e napon lesz Szenteste.
Harmincegyedike, Szilveszter napja – melyet ki nem állhatok – nekem csak egy szempontból ünnepnap: 1927-ben ezen a napon született Ruttkai Éva.
(Zárókép)

2011. november 29., kedd

Miben gyönyörködünk évezredek óta (5)

- utolsó séta a művészi szépség erdejében -

Ma Szépség királynő udvartartásából végre egy férfiút ismerhetünk meg, hozzá még teljes rokonságával egyetemben: hívom, idézem tehát signore Erőt!
Igazából mai szereplőnk miatt, nem ártott volna főcímet váltanom. - Mi nyűgöz le minket évezredek óta? – tán szerencsésebb lenne, de most már, egye fene, maradjon az eredeti. Kis időre ne változtasson az ember!
Akkor hát, mutassuk be az Urat, mielőtt rokonságához fordulnánk!
Én azt hiszem, hogy ezúttal bátran folyamodjunk a fizikához, teljesen jogos lesz az. Hadd mutassam be tehát Erő urat, akként, mint aki képes egy tömeggel rendelkező testet gyorsulásra bírni.
Miként Isten tette, amikor útjára indította a Világot: ezért teheti Mihály főangyal az Ember tragédiájában, hogy az Úr erejét dicsőítse.
„Ki az örökké változandót,
S a változatlant egyesíted,
Végetlent és időt alkotva,
Egyéneket és nemzedéket:
Hozsána néked, Erő!”

És ugyan mi mást tesz egy Művész, ha nem azt, hogy egy tehetetlen gondolatot szelleme erejével mozgásba hoz?
Mi mást?
Persze, persze! Én is úgy vagyok ám, mint Te, Olvasó, aki - remélem még mindig - Nyájas vagy.
Azaz ha egy Mű hangsúlyozottan sugallja, árasztja az Erőt, és csak másodsorban, mintegy mellékesen a Jót és a Szépet, akkor kivívja tiszteletemet, megbecsülésemet, de szeretetemet kevésbé.
Szörnyű vallomás következik, szégyellem magamat, de nem hallgathatom el: tisztelem, becsülöm, nagyra tartom Goethe Faustját, de hogy imádnám? Hogy szeretném? Á! Túl erős az az én szegény kis lelkemnek, amit amúgy is szakadatlanul próbálgatnak különböző viharok…
Rajongásig szeretem nevezett Goethe Wertherjét, ami – valljuk be! – sem nem Erős, de Igaz, de végtelenül Szép!
Rajongásig szeretem nevezett Goethe Római elégiáit, még a Götz von Berlichingent is, mert nem Erőből születtek, hanem végtelen Szépségből és Jóságból.
Az ma már nem is vitatott kérdés, az  tény - amit filológiai, kultúrantropológia és egyéb lógiai vizsgálódások egyként igazolnak -, hogy az Iliászt és az Odüsszeiát nem írhatta ugyanaz a Homérosz, lett légyen bárki is a soha-nem-volt Homérosz.
Bocsánat, nekem ehhez semmi szükségem nem volt a lógiákra: csak nézd meg figyelmesen Nyájjal-bíró: az Íliász tiszta Erő, nagy erőből íródott: Akhilleusz egyetlen értékrendje az a hősiesség, melynek elnyeréséért még az értékrendjét is képes beáldozni, ugye? Hisz mi másról szól az Íliász, ha nem erről? Ez: ERŐ.
Odüsszeusz hős ám, hős hát, ha kell, de nem mindenáron! Amit Ő hajszol, az – szemben Akhilleusszal – nem a hősiesség, hanem az OTTHON, a HAZAJUTÁS. Ha közben ennek érdekében esetleg hősnek is lennie kell, hát istenem! (Sőt: hát isteneim!)
Ebből következik: az Íliászt illemtudásból olvasom, az Odüsszeiát gyönyörködésből. Én legalább is! Ez ott dől el, hogy ha hajnalban dögfáradtan zuhanok az ágyba, melyiket viszem öntudatlanul el a polcról? Vajon az Íliászt-e?
No, haladjunk Olvasó, Drága!
Erő úr első rokona a Fenségesség, tőle balra áll.
Végy valahonnan elő egy kis erőt olvasó, tedd asztalodra, hatványozd, ameddig tudod, olyan erővé hatványozd, hogy már ne lehessen képzeted része, azaz elképzelhetetlenül naggyá tedd!
Ekkor elérkezik az a helyzet, hogy érzékelni képes leszel még, hogy erő van a közeledben, de annyival nagyobb, különb Nálad, hogy már félni sem tudsz Tőle. Ő: Fenség.
Az Elefánt és a Hangya nincsenek egy súlycsoportban, a hangya nem félhet az elefánttól, mert nem része képzeteinek.
Ettől még simán el tudom gondolni, hogy egy Elefánt békés lomblegelés közepette hangyabolyra hág, és hangyák millióinak pusztulását okozza.
Még azt is el tudom képzelni – ha jól összekapom magam -, hogy egy hangya bemászik az elefánt ormányába, és addig csiklandozza belül, hogy végül is az elefánt röhögőgörcsben kiszenved.
De, hogy egy Hangya rászánja magát az Elefánttal való ökölpárbajra – na, ezt nem tudom elképzelni.
Mert a Hangyának az Elefánt: Fenséges!
Jobbra Erő úr mellett érkezik Tragikum hercege, Erő másik rokona.
Ő így keletkezik: végy egy komoly értéket Olvasó, és helyezd Őt oly körülmények közé, hogy végül is váratlanul elpusztuljon az az érték. Mit tudom én: szerelem, barátság. Maradt még korunkban más? Vagy ezek sincsenek?
Az ám, de úgy pusztítsd el, hogy én pusztulása dacára az Ő pártján maradjak, úgy érezzem: no, én nem tenném meg, nem áldoznám föl magam, de nagyon jó, hogy valaki helyettem megtette.
(Lásd közös gyökerünket: Jézus, a Krisztus áldozathozatalát! Ki tenné meg manapság? Szinte hallom: megváltanám őket, persze, meg én: de nincs időm! Vagy: igen, megváltanám a Világot, na de EZEKET? Nem érdemlik meg!)
Ekkor a tragikumot, és a vele mindig kéz-a-kézben sétáló katarzist teremtetted meg.
Erő rokona a tragikum?
Igen, igen!
Tessék szíves lenni újra föllapozni Szophoklészt!
Megtudunk-e bármi egyebet Antigonéról, mint hogy hihetetlenül erős, tragikus hős?
Szép-e Antigoné? Ki tudja? De kit érdekel?
Arányostermetű-e Antigoné, egyszerűbben: csinos-e Antigoné? Ki tudja? De kit érdekel?
Harmonikus arca van-e Antigonénak? Ki tudja? De kit érdekel?
Hogy erős, az biztos!
És hát persze, nagyon nagyra tartom Antigoné tettét, de semmi esélye arra, hogy beleszeressek, nem ám, Antigoné, ne is próbálkozz velem!
Mert nem nő Antigoné, hanem tragikus hős, én meg csak nőbe tudok beleszeretni, hősökbe nem!
Iszméné, a drága Iszméné, a gyönge, a Nő, a hőstelen: na, Ő jöhet értem bármikor, vele el tudom képzelni a dolgot!
Tragikus hősnőkkel nem lehet szerelmeskedni, az erővel nem lehet! Szerelmeskedni lehet a szépséggel, a jósággal!

Nem mondom, hogy nem lenne még mondandóm a gyönyör forrásairól, de abbahagyom itt. Nem befejezem: abbahagyom.
Legyen a „többi, néma csönd”

2011. november 28., hétfő

Miben gyönyörködünk évezredek óta? (4)

- néhány séta a művészi szépség erdejében -
És most hadd szóljak néhány szót a prózáról is még!
Először is próbáljuk meg tisztázni, mi a próza és a vers közötti különbség, hátha eleve kiderül egy és más.
A vers kötött beszéd, kötöttsége elsősorban a ritmus. A próza kötetlen beszéd, illetve vannak kötelmei annak is, de azok nyelviek, szintaktikaiak. Mármost ez persze nem jelenti azt, hogy a prózában, főleg, ha az széppróza, nyugodtan lehet fát hasogatni, bikkfát, és fölösleges a lírában oly szokásos és természetes kellékeket használni.
Egészen nagyszámú embert ismerek, akik költőként is tevékenykednek olykor, és nagyon pontosan tudják, hogy miként kell verset írni. Először is megkócolják a hajukat, hanyag mozdulattal félresöprik homlokukból, arcukra álmodozó, talányos kifejezést rajzolnak, és hozzákezdenek a versíráshoz, ahol nyelvezetüknek líraiságot kölcsönöznek, metaforákat gyártanak, szimbólumokat festegetnek, és ádázul rímelnek meg ritmizálnak. No, meg persze patetikus magasságokba emelik egyéni szókincsüket.
Aztán befejezik a verset, megtörlik porlepte homlokukat, és levelet írnak, vagy beszélgetni kezdenek valakivel.
És ég szakad és föld indul: mintha egy másik ember lenne aki a levelet írja, aki beszél: zűrzavaros, nyelvtanilag is pongyola mondatok áradnak ki belőlük, hallgatni is keserv’. Szókincsük beszűkül egy- kétszáz szóra, de azoknak is jó néhány százalékát az izék, öööök egyebek teszik ki.
Én meg töprengek: tán a két agyfélteke ilyen értelemben is más és más működést produkál? Tán van nekik egy költői, emelkedett, meg egy hétköznapi, prózai, földhözragadt féltekéjük?
És még azon is elgondolkodom: nem érzik-e, hogy vagy a versírás közben vagy a mindennapi prózájuk közben hazudnak? Lehet őszinte vers az, amelyik álruhás szavakban jár, vagy fordítva: lehet őszinte az a levél, mely álarcban bálozik?
No, hadd lyukadjak már ki valami tisztásra! Ne higgyük, sohase higgyük, hogy a próza = szárazság.
Íme két mondat, egészen prózában van mindkettő, vershez köze egyiknek sincs:
„Mindenféle levesek jutottak eszébe, amelyekben disznógerincek főttek, és odakünn tartalmasan, hangtalanul szakadt a hó.”
Ennek a Krúdy mondatnak ritmusa is van, zenéje is van, éppen megfelelő hosszúsága is van: észre se vesszük igazán, hogy három tagmondatból áll, éspedig azért nem vesszük észre, mert a tagmondatok önmagukban is és egymáshoz való viszonyukban is kristálytiszták, plasztikusak, zamatosak. Az író gondolatai pont oly hosszúak, mint leírt szavai, ezért ütemesen, szépen folyik a mondat, döccenés nélkül. A forró leves és a hidegen hulló hó szerves ritmikai kapcsolatban áll egymással, és érzem, amint belekanalazok abba a levesbe, és beleharapok a disznógerinc elomló húsába.
„Amikor a mai napra készültem, és valami értelmezési keretet próbáltam találni az interneten elérhető mozikhoz, illetve szakmai értekezésekhez, akkor egy Pirandello mű jutott eszembe, talán valami ilyen címet visel, hogy hat szerep keres egy szerzőt.”
Ennek a mai politikustól való mondatnak se ritmikája, se zenéje nincs. Az egymásra bukdácsoló alárendeléseknek, a közbevetett tagmondatnak semmi közük egymáshoz, igazából nem is logikailag kerültek összerendelve egy mondatba, hanem sietségből és hányavetiségből. A sietség oka világos: a szónok szavai nem érik utol gondolatait, vágtába kezdenek hát, és nem kecsesen lépdelnek, a mondat nem árad, nem folyik, hanem idegesen zakatol.  A tagmondatok hossza változékony, esetleges, semmiképpen sem kelt az olvasóban ritmusérzetet: épp az ellenkező hatást éri el, azon szurkolok, hogy valamiképp keveredjen már ki a szónok bonyolult és érthetetlen mondatából, mely akadozik, botladozik, és olyan érzésem van, hogy meszes falat harapdálok.
„Az ezredes úrnak nincs, aki írjon”
Ez még csak nem is szöveg, hanem „csupán” egy cím, egy Márquez kisregény címe. De milyen fából faragott fülének kell lennie annak, aki a mondatban foglalt zenét, ritmust és rezignált szomorúságot egyként nem hallja?
Azaz: ha prózára fogod a tollad Barátom, akkor se légy kevésbé „lírai”, kevésbé „versszerű”; ne engedj a csábításnak, hogy most „csak” prózát írsz, elég, ha betartod a mondatalkotás nyelvi szabályait, mert nem csak bukdácsoló, ritmikátlan vers létezik: a próza is lehet ilyen!

***   ****    *****
Megkülönböztetetten Tisztelt Olvasóm, aki még itt maradtál kandallóm fényénél, és nem csaptad rám az ajtót – sokan nem lehetsz már -, engedd, hogy elvigyelek ebből a nem túl vidám századból, kicsit hátrébb az időben.
Hátráljunk hát vissza, mondjuk 1445 – be és maradjunk abban az időben 1520-ig. Miért?
Mert 1445 – ben született Sandro Botticelli és 1520-ban halt meg Raffaello, és e két végpont között ott van Michelangelo és Leonardo is, ugye?
És persze nagyon méltánytalan és igazságtalan vagyok, mégis megkockáztatom: szerintem Ők jelentik igazán azt a kort, melyet reneszánsznak szoktunk mondani.
Nekem meg épp Rájuk van szükségem a mai meséhez, és épp erre a gyönyörűséges korra, mert Ők – mások is persze, de igazából mégis csak Ők – mutathatnak nekünk valami nagyszerűt.
Meglehetős tévedésben él, aki a reneszánszban csak a szépséget akarja fölfedezni, aki szerint például Shakespeare zseniális művében kizárólag Hamlet a reneszánsz személyiség, ó nem! Az avonparti hattyú-óriás ennél sokkal ravaszabb ember volt, jóval ravaszabb.
Tekintsük az „uomo rinascimento”-t egy olyan körnek, melyet három cikkre bontunk, és nevezzük az egyik cikket udvari embernek, uomo cortile-nek, a másikat költői embernek, uomo poetico-nak és a harmadikat a politikus embernek, uomo politiconak, és ekkor áll előttünk a teljes reneszánsz személyiség. Mármost a  mi Shakespeare-ünk teremtette Hamletet, de teremtette Claudiust és Laertest is: a költő Hamlet, a politikus (amolyan igazi macchiavellista értelemben) Claudius, és az udvari ember Laertes. Így kerek a MŰ, csak így!
És a három típus három alapvető érték hordozója, e három érték volt a reneszánsz abszolútuma: szépség, jóság, erő (mely az igaz helyén áll itt, teljes joggal).
És ugye nem kétséges: egészen mást hangsúlyoz Leonardo, megint mást Michelangelo és ismét csak mást Raffaello művészete. Persze nem mindig és nem egyértelműen, mert hisz a zsenialitás épp arról ismerszik meg, hogy nem szorítható általános kategóriákba, a zseni mindig ki fog mászni a művészettörténeti fiókokból, nagyon meglep valami egészen újjal, mással, addig sosem-volttal. Csak a középszerűség egyenletes, mindig csak az homogén, és ezért végtelenül, ásítóan unalmas.
Mégis, többé-kevésbé látható ám, hogy Leonardo értékrendjében a , Raffaello rendjében a szép, és Michelangelo értékeiben az erő áll a központban.
Nem, nem: persze, hogy nem az ŐSERŐ, a ZABOLÁTLAN, hisz Michelangelo tudja a mérték elvét, ezért az erő, amit Ő ábrázolt szinte mindig, a nyugalomba oldott, nem fenyegető erő, úgy - éppen úgy -, ahogy azt a Dávid szoborban szemlélheted.
Dávid – és általa Firenze – azt üzeni: ez az erő senkit nem bánt, hisz parittya a vállon, kő a kézben, összpontosított, ellazult erő a Dávid ereje: de csak próbáljon bármely hatalom Góliátja ujjat húzni, leröppen a vállról a parittya, elszáguld az a kő, mert Firenze-Dávid nem bánt senkit, de meg tudja védeni magát az ő ereje által.

- folytatódik -

2011. november 27., vasárnap

Miben gyönyörködünk évezredek óta? (3)

- avagy néhány séta a művészi szépség erdejében -

És most Szépség királynő szépségének okai közül a zeneiséget szeretném megközelíteni, elnyerni kegyeit, és – mi tagadás – kedvesemmé tenni Őt!
Mindeddig Őfelsége két olyan udvarhölgyét ismertük meg, akik minden művészeti ágban otthonosak, és bejáratosak házaikba. Zeneiség kisasszony azonban csak az irodalomban és a zenében forgolódik.
Annak bizonyítását, hogy a zenében elő-előfordul a zeneiség ezúttal elhagyom - ugye nem baj? -, és igyekszem az irodalomra szorítkozni.
Persze ellenvethető, hogy van a zeneiségnek egyetlen eleme - nevezetesen a ritmus -, mely a képzőművészetben is szereplő, mégis, maradjunk a mai napon az irodalomnál.
Igaz, ez az igazság már jó ideje (néhány száz éve?) nem olyan nyilvánvaló, és ennek oka a nyomtatás, és az avval járó nem hangos szóval történő olvasás. Ezért az irodalmi szövegek jó ideje már a szemünkön át jutnak a tudatunkba, szemben a boldogabb és szebb korokkal, amikor a szöveg a fülünk kapuján érkezett az agyba.
Tessék ennek ellenére tudomásul venni, hogy az irodalmi szöveg, különösképpen a vers, a fülünknek szól, és a fülünknek szólt századokon, sőt ezredéveken át. Gondoljunk csak bele: maga a műnem elnevezése is a zenével való szétbonthatatlan kapcsolatot jelzi: líra. Hisz eredetileg a lyra lant volt, az ám!
És vajon miért ábrázolták Homéroszt lanttal a kezében? Tán énekes volt, nem költő? Bizony mondom Néked Nyájas, énekmondó volt Ő, még hozzá vak énekmondó, ugyanis az „’omérü”, mint köznév, az aiol nyelvjárásban egyszerűen annyit tett: vak énekmondó.
Simán el tudom képzelni, hogy valamikor a Kr. e. nyolcadikban ül a királyi család a vacsoránál, amikor kopognak a palota oroszlános kapuján, és a király ekként szól feleségéhez: „Nyiss ajtót asszony, mert jött egy homérosz…”
Továbbá: ugyan miért van Tinódi Sebestyén deák nevébe illesztve a Lantos szó? Vajon?
Továbbá: Kozárvári Mátyás - de még a jó Balassi is - odabiggyeszti versei, írásai elé a megjegyzést: „az török bülbülü szól dallamára”, azaz: Kozárvári, Balassi és még mások, nem lévén zenei tálentomok, nem írták verseik zenéjét, ellenben már meglévő dallamra komponáltak szöveget.
(Egyébként: Költészet és Zene eme bensőséges, szétválaszthatatlan kapcsolatáról a Kisgyerekek – míg el nem rontjuk Őket – ösztönösen tudnak: ezért skandálják, „éneklik” a verseket. Míg nem jön a köznevelésnek hívott szörnyű Moloch, és rá nem ripakodik, förmed, szól a Gyerekre: „Ne énekeld, mondd a verset, Kicsim!”. És kész, vége, beáll a korai agyhalál, a Gyerek beszáll a kockába. És eltelik tizenkét év, középiskolába kerül a Gyerek, és ott aztán „okos” irodalomtanárok megtanítják őt a hangsúlyos meg az időmértékes verselés szabályaira, melyekre amúgy a gyereknek semmi szüksége nem lett volna. Emlékszem, hányszor mondtam órán első gimnazistáimnak: Aki nekem kikopogja, eltapsolja, elskandálja, ellépdeli a verset, attól – becsszóra! - soha meg nem fogom kérdezni, hogy mi a chorijambus. Megvallom: ritkán akadt ilyen kölköm.)
No, ennyi elég is talán, hogy elfogadjuk: költészet és zene édestestvérek, bizony, sőt ikrek.

Jól van, lépjünk tovább: melyek a zeneiség elemei?
Van néhány nyilvánvaló elem, melyeket általában kizárólagosan a vershez szoktunk kapcsolni, holott persze a prózának is zeneinek kell lennie, de erről majd később ejtenék szót, úgy a vége felé, mert nem egyszerű történet.
Maradjunk először a versnél, annak zenei elemeinél!
A vershez tartozik néhány kéz és láb, miket igen könnyű fölfedezni, ezért elterjedt vélemény, hogy kizárólagosan ők okozói a versek zeneiségének, és ezek: ritmus és rím.
Nincs szándékomban vitázni: magam is szörnyen vallom, hogy ritmus nélkül nincs vers.
Na jó, javítok: nem volt. Ma már ilyen is van, de mi nincs, szép, új világunkban?
Tán nincs alkoholmentes sör?
Tán nincs nikotinmentes cigaretta?
Tán nincs lisztnélküli kenyér?
Tán nincs létezés nélküli élet?
Tán nincs szerelemmentes szeretkezés, amit persze az általam legjobban gyűlölt szóval szokás jelölni?
Azért, Nyájas Olvasó, mi maradjunk csak annál, hogy a vers lényege, lelke, szellemisége, keze és lába a ritmus!
És nem rossz dísz a rím, Verskisasszonyt még szebbé képes varázsolni: így igaz.
Ám ezeket mindenki föl szokta találni, hadd beszéljek én bensőbb szépségeiről a zeneiségnek!
Ugye, ha zenéről van szó, akkor valaminek zenélnie kell, hogy egyszerűbb legyek: valaminek, mint húrnak kell rezegnie, zöngenie, és a versben erre itt vannak Nektek a hangok. Különösképp a zöngés hangok, mert azok tisztán zeneiek. Minden egyéb: zörej.
Zenei tehát minden magánhangzó, hisz ők csak zöngések lehetnek, meg a zöngés mássalhangzók, a zsék, a zék, a dék, az emmek, a jék.
Szerepet játszhatnak persze az esszek, a ték, a kák is, hogyne, de szerepük ebben az előadásban más, mert ők csak zörejek, lévén zöngétlenek szegények.
Tessék, parancsolj Olvasó, lépj hát be a magánhangzók szép zenei világába először!
Hiszed, vagy sem: sokféle módon próbálták már mérni egy nyelv „egzakt” szépségét, de egy mérés elég meghökkentő. E mérés során ugyanis azt nézték, hogy mi az adott nyelvekben a magánhangzók mássalhangzókra jutó aránya, statisztikai átlaga. Két mássalhangzóra jut egy magánhangzó? (Mint a magyarban például.) Háromra? Négyre? Ötre?
Na, most lehet találgatni, hogy e mérés alapján melyik nyelv győzött az európai nyelvek közül?
Na?
A finn - Benevolis Lectorem! -, a finn nyelv nyert.
Mi maradt alul e küzdelemben?
Na?
Hát a szláv nyelvek, különösen a cseh és a lengyel.
Teljesen megértem a dolgot, nem szívesen írnék verset lengyelül, mondjuk a fagylaltról, nem szívesen, de Przemysl városáról sem! (Hat mássalhangzóra két magánhangzó?)
(Más szempontból persze nagyon is szépek a szláv nyelvek: lágyságuk, nőies bájuk lenyűgöz, és hallottam én egyszer Tatjana Szamojlova előadásában Tatjana levelét oroszul mondani, és az legalább annyira szép volt, mint maga a Művésznő: mert Tatjana Szamojlova gyönyörű volt! Az ám!)
Édes Istenem, de eltérültem!
Utánam Olvasó, vissza a magánhangzók versbéli szerepéhez!
Azt minden iskolát végzett nyilván tudja, hogy a magánhangzók magasak avagy mélyek. Kevesebben gondolkodtak tán azon, hogy a mélységnek és magasságnak hangulati értéke is lehet. Sőt: egész sor szavunk van, mely ellentétes jelentésű és hangrendű. Ne mondd, hogy véletlen, mert Isten van, és figyel és fülel, azaz nem szívesen hiszek véletlenekben.
Véletlen vagy zene?
Tessék: háború de béke.
Búbánat de öröm.
Víg és szomorú.
Élet és halál.
Kever és kavar. (Na jó, ez vicc volt!)
Viszont az már nem vicc, és nem is véletlen – ó, sancta simplicitas! -, hogy Csokonai mit tesz füleimmel a Reményhez címűben, egész pontosan a második és a harmadik szakaszban.
Gondolom, nem mondok újat egészen: a második szakaszban a Drága Csokonai a Lillával töltött boldog napokról beszél, és csupa „kertem”, csupa „végigültetéd”, csupa „csörgő’”, csupa „éltetéd” a dal.
Aztán a harmadikban elborul a láthatár, ahelyett, hogy kiderülne (nocsak!): „elhervadtanak” a rózsák, „kiszáradtanak” a patakok, források, a tavaszi vígság „téli búra vált”, és így tovább.
Most nem fogom Neked pontosan kiszámolni - erre lusta vagyok -, de az a helyzet, hogy a második versszakban körülbelül százhúsz magas magánhangzó áll szemben ötven méllyel, míg a harmadikban száz valahány mély az ötven magassal.
Véletlen?
Na, ne!
Persze, nem matematikai számításokkal szoktunk verset írni, ugye? És végképp nem így írt verset Csokonai és a többiek! Nem számolta ujjain a hexametert Lelkem Radnótija a napi huszonnyolc óra kőtörés után a Lágerben (Zagubice fölött, a hegyekben), de nem ám! A „látod-e esteledik, s a szögesdróttal beszegett, vad” hat szép daktilusa egyenest a Szívében nőtt: hol másutt?
De már – például -, ha fordításra adod a Lelked Barátom, akkor bíz’ ez is szempontod legyen, mert nem véletlenül „zsong, busong és jajong a tájon” az Ősz húrja: nem teheted meg, hogy zengjen, repkedjen és sikítson az Ősz zenéje, mert nem azt írta Verlaine, és nem csupán értelmileg nem azt írta, hanem hogy hangtanilag sem!

Na, jertek mássalhangzók, akik szintén vagytok! (Nyugi! Mindjárt végzek! Ülj még egy kicsit Nyájas!)
Paták kopognak a kövezeten, és fekete leplek röpködnek.
Mondd csak! Ez jó leírása egy temetési menetnek?
Na, ne mondd!
Minden kopog, pattog, a temetés nem folyik, zajlik, hanem történik, megesik, a gyászolók pattogva futnak a halottaskocsi után, és ez nem járja.
„Elhull a virág, eliramlik az élet.”
Tényleg folyik ez a sor? Most az anapesztuszoktól vonatkoztassunk el! Folyik, hullik a semmibe, igen!
Mert sok az el, és ott a há, meg az em.
A folyamatosan ejthető, zöngés mássalhangzók (amik nem pattannak föl, mint Te, amikor szól a vekker reggel - és nem hajnalban, mert a hajnal az folyik, a reggel az történik!) Tűnékenyek, folyamatosak, lágyak e verssor mássalhangzói, hát milyen legyen maga a sor?
Pillanatnyiak, mozzanatosak, kemények a felpattanó zárhangok.
Költőnk és kora – mondja Attila, és keményen kopogtatja a pillanatot; törékeny termetét a tőke megtörte – mondja szintén Ő, és tényleg: összevissza zúzva előttünk a Mama szerencsétlen élete.
És nézzed csak!
Az idő lassan elszivárog, bársonyon futnak perceim – lassan, békésen, észrevétlenül fogy az idő, mint szép homokóra pergése. 
De: a pillanatok zörögve elvonulnak -: akár a páncélos, szörnyű katonák serege, nehézkesen, nem észrevétlenül.
Sic…

- folytatódik -

2011. november 26., szombat

Miben gyönyörködünk évezredek óta (2)

- avagy: néhány séta a művészi szépség erdejében -


Csakhogy  - mivel november huszonhatodika van - előbb az alábbit akarom jegyezni. (Majdnem szöveghű részlet (két félmondatos betoldással) 1977. november huszonhatodikán írt  naplómból.)
”Csúf, szürke, borongós, késő-őszi, kora-téli  délutánon születtél Kicsi Fiam” (ki hirtelen, váratlan, oly naggyá lettél), „amikor Városunk fölé az első hófelhők keveregtek, és széthintették hideg, nedves leheletüket a háztetők fölött.
Aztán havazni is kezdett.
Az első hó.
Azon a napon születtél, amelyen a Teremtő bevégezte művét, hogy hetednapon aztán csak pihenjen, és én mindjárt nagyon megszerettelek, mert nem kínoztad meg nagyon Csillagszemű Édesanyádat, az én Kedvesemet.
Dánielnek neveztünk el drága, kicsi Fiam” (ki hirtelen, váratlan oly naggyá lettél), „ami annyit tesz a mi nyelvünkön: Isten az én Bírám.
Tehát Danikám: úgy élj, hogy ne kelljen ítélkezned soha, és ne légy ítélet alatt soha!”
(Kicsi fiam az első képen)

Bizony erősen botfülűnek és botszeműnek kell lenni, hogy észre ne vegyük: a Teremtő a Teremtéskor mérte a Teremtettet, kimérte azt, éspedig a Mérték elve alapján mérte egymáshoz a középső ujjat és a tenyeret; tenyeret és alsókart; alsókart és törzset és lábak hosszát, és asszony csípőjének és derekának egymáshoz simuló mértékét. Vagy éppenséggel a nautilus-csiga méreteit…
("Aranyos" Nautilus-csiga a második képen)
Folyamodjunk-e ismét Madáchhoz?
Tessék:
„Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.”
Minden, mi él az egyenlő soká él?
Hát persze.
Ki merné teljesebb életnek nevezni a maga hatvan-hetven évét – mi számára kiméretett -, mint a tiszavirág huszonnégy óráját, ami számára kiméretett?
Mérték, mérték, mérték.
Mivel pedig a művészet a teremtett világ utánzása, mert egyebet utánozni az emberi elme nem utánozhat, mímelhet, a művész, ha nem képes a teremtett világ mértéke szerint mímelni, tegye félre a „szent fát”, vagy szent ecsetet, vagy szent vésőt!
Jól van, de miféle mértékek lehetségesek?
Nos, a mérték elve az arány, a részek és az egész egymáshoz rendelése: ebben aztán lehet gyönyörködni.
Vagyis a mérték elvét az arány teljesítené ki?
Persze.
Igen ám, de egymáshoz mérni akár csak két dolgot is, arányítani sokféleképpen lehet, igaz?
Melyik arányosság gyönyörködtet a leginkább, melyik?
Gondoljuk meg: agyunk két féltekéből áll, amiként meglehetősen nagy számban vannak páros szerveink is, ebből következik, hogy tudatunk ösztönösen, „kapásból” szimmetriára rendezkedett be.
Igen, de épp emiatt, hogy ennyire ösztönösen szimmetrikus a tudat rendező elve, a szimmetria nem nyugtalanít, nem sarkall töprengésre, nem vált ki érzelmeket belőlünk. Nézd csak meg az egyiptomi szobrok frontalitását, és szólj, ha szellemi izgalmat váltott ki Belőled Nyájas!
Rafináltabb arányosság is létezik, persze: 2:3, 1:3: ezek jóval izgalmasabbak, ám már a hellének rájöttek, hogy egy furcsamérték, egy különös proporció izgatja föl és nyugtatja meg leginkább egyszerre szellemünket.
Ez az aranymetszés, egy szabály, amit a matematikától a művészeteken át a természettudományig minden olyan területen használnak, ahol fontosak az arányok. Alapja a phi szám, melynek értéke 1,618. (Maga a szám a Fibonacci-sorozatból vezethető le: a Fibonacci-sorozat lényege, hogy az egymást követő számok összege megegyezik az utánuk következő számmal). Azonban a sorozatnak van egy igen érdekes tulajdonsága, mégpedig az, hogy az egymás melletti számok hányadosa minden esetben a phi-t eredményezi. (0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55 stb)
Az aranymetszés esetén úgy osztunk föl valamit, hogy a kisebbik és a nagyobbik  rész aránya megfelel a nagyobbik rész és az egész arányának.
És bár ez az 1,618 nem „tisztességes szám”, azért az antikvitás, a reneszánsz és a barokk korban, sőt olykor később is, amikor kitűnően szerkeszthető volt, és persze szerkesztették is.
(A szerkesztés menetét ehelyütt nem írom le, bármely honlapon jól utána lehet járni, és nem is ez a lényeg.)
A lényeg, hogy ha egy lány – egy gyönyörű lány – nem középen választja el a haját, hanem kicsit jobbra vagy balra többet hagy rá, akkor ösztönösen aranymetszi szép arcocskáját.
A lényeg az, hogy ha egy ifjú hölgy midiszoknyába öltözködik, akkor ösztönösen a talajtól számított kisebbik aranymetszési vonalán fog libegni a szoknya vége, és ez szép, szebb bármely mini- vagy maxiszoknyánál.
A lényeg az, hogy a huszonhét énekből álló János vitéz aranymetszési helye a tizenhetedik ének.
Mit gondolsz, mi szerepel abban?
Persze: Jancsi ebben az énekben tér haza Franciák Földjéről, ebben tudja meg, hogy Iluskája meghalt, ebben szakítja le Iluska sírjáról a rózsát, hogy aztán ismét nekivágjon a Világ összes országútjának.
A lényeg az, hogy a Romeo és Júlia aranymetszési pontja ott van, ahol Lőrinc barát elkezdi megkavarni a dolgokat, és avval önkéntelenül és véletlenül és vétlenül, de mégis csak elindítja a tragédiát.
A lényeg az, hogy a Toldi aranymetszeti pontjához akkor jutunk, amikor Lőrinc fölleli Miklóst a nádasban, és azt hallja „kis gazdájától”, hogy „haj, be zokon esik most hallgatnom Téged!”, meg azt, hogy az ő Miklósából egyszer majd nagy ember válik.
És? Tán nem válik?
És persze Vajda János – a drága Vajda János – négy nyilvánvalóan párhuzamos versszakra szedte a Húsz év múlva című remeket, sőt még két párhuzamos metafora-pillérre is helyezte a verset (a Mont-Blanc csúcsa és a tündértavon úszó hattyú a két kép: naná! A Költő és az ifjú-szép Gina: és ez igen látványos).
Az ám, de van trükk itt is!
Ugyanis ha meg az aranymetszeti helyet keressük, akkor az bizony a a tizedik sor közepére esik, és vajon mi áll ott, ugyan mi? Na?
Mit gondoltok, mi áll ott?
„elálmodozva, egyedül” – ez a két szó áll az aranymetszeti helyen, és mégis, tessék már megmondani nekem! miről is van szó ebben a csodaversben?
Valóságról? Mostról? Lángoló szerelemről?
Vagy arról, hogy a Költő „elálmodozva” és nagyon is „egyedül”, ginátlanul senyvedezve, magányosan látja az éjszakában az egykor volt Lány képét.
(Én, őszintén szólva – hiába éltem le annyi évet, amennyit -, amikor ilyesmit tapasztalok, padlót fogok a gyönyörűségtől. Padlót fogok már eleve a szövegtől is, persze, de aztán a mérték elvének ilyetén alkalmazása, külön kioszt egy balegyenest, és nem is biztos, hogy tíz előtt föl tudok állni! Te nem így vagy? Tán nem erről van szó?)
Mire lyukadtam ki, mielőtt kilyukadtam?
Ha tehát, Barátom tollat fogsz, hogy írni kezdj, számolj két dologgal Magadban, kérlek!
Tarts „isteni” mértéket, és tartsd be az „isteni proporció” Törvényét!
Én ezt fogom várni Tőled, mint olvasó.
Mint olvasó, mert az Olvasó, a Műélvező a legfontosabb, Érte légy Költő!

- folytatódik -

2011. november 25., péntek

Miben gyönyörködünk évezredek óta? (1)

- avagy: néhány séta a művészi szépség erdejében -

„Szép az, ….ami érdek nélkül tetszik.”
Kamaszkoromtól kezdve sikítottam ettől a kanti meghatározástól, és ma sem tetszik igazán, még akkor sem, ha tudom, hogy egy hosszabb gondolat- és érvmenet végéről ragadtuk ki meglehetős önkénnyel, és még onnan sem teljes egészében ezt a mondatot.
A bajom a következő evvel a definícióval: miért, hogyhogy érdek nélkül?
Úgy értsem, hogy ami tetszik nekem, amit szépnek tartok, ahhoz nem fűződik érdekem?
Már hogy a sündisznóba ne?
Ugye, túl silány lenne kapásból avval érvelni, hogy vegyük a szép lányokat, asszonyokat: hihetetlenül komoly érdekem fűződik szépségükhöz, amennyiben mindegyik szépségét azonnal és gondolkodás nélkül birtokomba szeretném venni. Szóval hagyjuk ezt a példát, mert nem szerencsés.
De komolyan: a természeti és a művészi szépséghez is fűznek érdekek, ha egyéb nem, hát épp az, hogy érzékeim gyönyörködésére kívánom használni azokat.
És itt a kutya sírja: miben gyönyörködünk? Miért? Egyáltalán: mit jelent az érzékszervek gyönyörködése?
Természetesen, minthogy sem filozófus, sem esztéta nem vagyok, eszem ágában sincs besétálni abba a zsákutcába, hogy próbálkozzam egy jó meghatározással Arisztotelész, Platón, Plótinosz, az Acquinói, Hegel, Kant és mások után.
Én csak arról kívánok valamit röfögni, hogy mit is értékelünk, amikor gyönyörködünk? Amúgy „tudományosan”, tudálékosan.

Kezdjük avval, hogy mi az esztétika?
Nos: az esztétika a filozófiai tudományoknak az ember szépérzetével és a művészetek általános törvényszerűségeivel foglalkozó ága. Ennek megfelelően az esztétika hol a művészet filozófiája, hol pedig a szép filozófiája néven szerepel.
Ennek megfelelően tárgyköre lényegében két részre oszlik: a természeti szép és a művészeti szép vizsgálatára.
Én e helyütt a természeti szép megjelenési formáival és mibenlétével nem szeretnék foglalkozni, kicsike vagyok én ehhez, a fent mondott okoknál fogva.
Ami viszont a művészi szépség lényegét illeti, azt az esztétika a meglevő műalkotások elemzéséből kiindulva igyekezett minden időben meghatározni, és az általánosítás, elvonatkoztatás révén kereste a művészetekre általában jellemző törvényszerűségeket.
No, erre még tán én is alkalmas lehetek.
Minthogy illik minden kutakodást a kályhától indítani, világos: föl kell tennünk egy fontos kérdést: mi a művészi szépség?
Senki sem remélheti e sorsot eldöntő pillanatban, hogy választ fogok adni e kérdésre! Komolyan nem hiheti senki sem.
A dolog úgy áll, hogy ennek az első látásra egyszerű fogalomnak az értelmezése történelmi koronként, iskolánként és szerzőnként is jelentős eltéréseket mutatott, filozófusok hada törte már fejét és a kemény diót e témában, de hát csak annyi derült ki, hogy a szépséget illetően különbözik egymástól a köznapi, valamint a tudományos szóhasználat.
Csak néhány történeti példa: az ókori görögöknél a szépség fogalma nem csak szép dolgokra, alakokra, színekre és hangokra terjedt ki, de szép gondolatokra és szokásokra is. Platón szóhasználata szerint (Nagyobbik Hippiász, A lakoma) a szép és a jó ideája csaknem azonos.
Mármost ez az elképzelés már a Kr. e. 5. században megváltozott, ugyanis a szofisták szerint a szépség nem más, mint "ami kellemes a látás vagy a hallás számára".
Jöttek a sztoikusok, és hasonló meghatározást adtak: : "szép az, aminek megfelelő arányai és vonzó színei vannak".
Hajlamos lennék rábólintani, ha egyrészt nem bújna bennem egy kicsi ürdöng, aki megkérdi: oké, oké, de melyek a megfelelő arányok, és melyek a vonzó színek: másrészt, ha nem lett volna utóbb a középkor, a reneszánsz és a modern kor, kiknek gondolkodói nagyjából az antikvitás fogalmait használták, de kiegészítették őket saját elképzeléseik szerint.
Ez a tágabb értelemben vett szépség, ez volt az eredeti szépség-fogalom. Magába foglalta ugyanis a morális szépséget is, ennélfogva az esztétika mellett az etikát is.
Íme hát néhány további meghatározás, jelentős európai gondolkodók tollából: "a szép az, ami jó lévén, kellemes" (Arisztotelész); "a szép az, ami szemléléskor tetszést vált ki" (Aquinói Szt. Tamás); "a szép az, ami nem érzetek és nem is fogalom révén, hanem szubjektív szükségszerűséggel, közvetlenül, általánosan és érdek nélkül tetszik" (Kant).
És visszatértünk a kályhához, Kant melegéhez, ahonnan indultunk.

Tudom, tudom, kicsit bő lére sikerült ez az előétel, de kénytelen voltam fölgerjeszteni az étvágyat, hisz tán nem mindenki volt éhes a művészi szépség díszebédjére.
De most aztán belefogok, ígérem.
A művészetben rejlő szépség esztétikai kategóriákon keresztül nyilvánul meg, akár ahogy egy drámai mű mondandója a szereplőkön keresztül jelenik meg.

Fölsorolom a mű szereplőit, a teljesség igénye nélkül:
Signora Harmónia
Lánya, signorina Arányosság
Húga,  a Tisztaság
Signore Erőteljesség
Arányosság testvérhúga, a Rendezettség

Nevezettek minden művészeti ág szereplői, ám a költészetben még további szereplők is előfordulnak, úgymint:
Zeneiség
Képszerűség
Szövegkohézió (csúnya neve ellenére fontos szereplő!)


És most lássuk egyenként Őket, ahogy színre lépnek!
A harmónia
Nekem határozottan úgy tűnik, hogy Teremtett Világunk alapképlete az ellentét. Bajos is lenne másként, nem?
Ugyanis ahol csak egy van, ott valójában nincs semmi sem, mert nincs honnan szemlélni az egyet.
Ha születésed pillanatától fogva fújnának egy kürtöt a füledbe Nyájas Olvasó, fogalmad sem lenne arról, hogy örök zajban élsz, mert ez lenne a létállapotod. Ha azonban abbahagynák a kürtrivallást, akkor rájönnél a csönd zamatára, megismernéd a csöndet, de – nem melllékesen – a zajt is akkor ismernéd meg.
Hogyan is mondja Madách Lucifere az Úrnak?
„Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény. -
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?”
Mert valóban: nincs értelme a Teremtőnek, ha nem teremt. Nincs honnan ránézni a Teremtőre, ha nem a Teremtett Világ felől.
És tényleg: nincs értelme a halálnak, ha nincs élet, és vica versa.
Nincs értelme a lehangolódásnak, ha nincs boldogság, nincs árnyék, ha nincs fény, nincs remény, ha nincs kétség.
És így tovább: nincs férfi, ha nincs nő; nincs hegy, ha nincs síkföld; általában: nincs egy, ha nincs kettő.
Az ám, de itt a trükk!
Mert a kettő kibékíthetetlenül áll szemben az egy-gyel.
A Sötétség a Fénnyel, Kicsi a Naggyal, Háború a Békével, Homorú a Domborúval, Jin a Janggal.
Az ám, de itt az újabb trükk!
Mert a Hegyről a Völgybe alá lehet szállni, és a Völgyből a Hegyre lehet kapaszkodni, és a köztük lévő Út, a Kiegyenlítődés maga a harmónia, a szépség egyik legfőbb kategóriája.
Írjad versedbe barátom, mondjuk: karcsú dereka gömbölyű csípőbe hajlott, s lám: az olvasód előtt harmonikus lányalak képe jelenik meg!
Írjad novelládba barátom a legszörnyűbb Gonoszt és a legtisztább Jót, és olvasód megsejdíti a harmóniát, és élvezkedni, gyönyörködni fog!
Fessed képedbe barátom a sötét égbolt terébe vágó villámfényt, szoborjad művedbe a váll és a csípő szögbe záródó vonalát, úgy, ahogyan a millói Vénusz áll, és gyönyörű, harmonikus szobrot alkottál!

És most vegyük szemügyre közelebbről az udvarhölgyek egy másik jelentős tagját, Arányosság hercegnőt!

A művészetben – mellesleg a matematikában is, de erről ne szóljunk - az arány az egyes részek méretének viszonya az egészhez, és minden rész méretének viszonya valamennyi rész méretéhez. Az arány minden alkalommal jelentkezik, valahányszor valaminek, ami önmagában teljes egész, különböző formájú és méretű részei vannak.
Minthogy az emberi alak legmegfelelőbb tárgya a művészeti utánzásnak, minthogy menthetetlenül antropomorf a gondolkodásunk, azért a művészetben az emberi test arányai jutottak a legnagyobb jelentőségre. (Azt mondták a görögök, hogy a dór oszlop férfi, míg az ión és a korinthoszi oszlop a női test arányait utánozza.)
Mármost fogjuk meg az arányosságot ezek szerint a mérés oldaláról, hisz ez bízvást megtehető, mivel a rész és egész egymáshoz MÉRÉSÉRŐL van szó: így aztán még etimológiailag is könnyen eljuthatunk a mérték elvéhez, a mértékhez, mely a világon talán a legkényesebb egyensúlyozás egy szörnyű, ijesztő szakadék fölött, és leginkább az íj-szimbólumával írhatjuk le.
Apollodórosz szerint egyszer valamelyik olümposzi – tessék megkövezni, de elfeledtem, hogy ki – megkérdezte Apollónt: hogy lehet, hogy őt, aki végül is legragyogóbb, legnagyszerűbb az Istenek között, nem próbálta Aphrodité soha elcsábítani. Apollón különös, majdnem érthetetlen választ adott: „Aphrodité fél az íjamtól.”
Nem Te vagy az egyetlen Nyájas Olvasó, akinek első hallásra fogalma nincs, mit akart Apollón mondani evvel.
Pedig nem oly nehéz ez.
Aphrodité a zabolátlan és zabolázhatatlan szerelem archetípusa, Apollón íja maga az örök mérték szimbóluma.
Nem feszíthető túl, nem feszíthető alá, mert vagy eltörik, vagy nem fog vesszőt röpíteni.
Apollón a mérték és mértéktartás íjas Istene, soha nem kerülhet össze Aphroditéval, a mértéktelenség Istennőjével, mert a szerelem – annyi egyéb között – a mérték helye, és nem a mértéktelenségé.
Teremtett világunkra gyakran használjuk a rend jelzőt, mely éppenséggel nem jelent egyebet, mint hogy a Teremtő a mérték elvét használta  teremtése során, és ez a mérték vált renddé, ahol „egy szálló porszem el nem hibban”.

- folytatódik -

2011. november 24., csütörtök

Sírkerti séták (5)

- a Főkaputól balra, észak felé -
 Ma tehát balra fordulunk a Kaputól, és elmegyünk egészen a Sírkert északi faláig: ez jóval közelebb van, mint a déli.
Elhaladunk az első világháborúban meghalt katonák sírjai mellett: egészen elképesztő, milyen sírokat látunk.
Törököket, görögöket, franciákat, angolokat; éppen ezért véltem is mindig, hogy nem annyira világháborús sírok ezek, mint inkább az Antant megszállás, hadműveletek során elhaltaké, hisz a háború alatt inkább a Monarchia seregei jártak külvidékeken, mint az Antant erők a mi tájainkon.
Azért még így is meghökkentő.

Rövid séta után elérünk az északi falhoz, ahol aztán keletnek fordulunk. Mint mindig: előbb vagy utóbb Napkeletre megy az ember.

Valamikor az északi falon túl a Lóverseny-pálya állt, de már jó pár éve elbontották, és egy szörnyűséges - nem ide való – „plázát” emeltek a kerítés túlsó oldalára; dühöngünk is Lalagéval eleget, mert annyira ráépítették a Sírkertre, hogy elveszi attól a levegőt, az életet (húúú! Már megint egy képzavar, ugye: a temető élete).
(Első kép odafönt)
Azért - kevés dühöngés után - mindig belenyugszunk a változtathatatlanba: ez itt, ahol mi sétálunk a Kedvessel, a múlt, a szépség, a nyugalom, az értékek világa, az a fém-beton-üveg-borzalom meg a jelenünk, az értéktelen 21. század.
Lesz építészete egyáltalán e századnak a művtöri-könyvekben?
Marad-e a hamu alatt gyémánt, az örök szépség mementójaként?

Mondom: a „lovit” már elbontották, kitelepítették, de bizonyos, hogy egy kisebb lovarda még van ott valahol a falon túl, mert olykor érezzük a lovacskák és a lótrágya illatát.

Meg kell mondanom azt is, hogy erre a sétára, erre az északi – keleti sétára, nem annyira az itt nyugovók patinás neve vonz minket: csak a séta legvégén tárulnak elénk a nagy nevek: errefelé magukért a síremlékekért jövünk.
Mert álmodó, szépen megformált síremlékek, kő- és fakeresztek, fekete, hófehér és mintásmárvány kripták sorolnak az északi fal mentén.
Ráadásul – mivel erre szinte senki sem sétál rajtunk kívül – az egyik legcsöndesebb, legnyugodalmasabb tájéka ez a Sírkertnek.
Figyelni pedig azért sem árt, mert ezen a tájon bármikor előbukkanhatnak kedves mókusaink, és elő is bukkannak, persze: meglátják Nikolettát érkezni, és párosával jőnek látására.
Én meg csak bámulok: szép síremlékeket, mókuscsapatokat, Nikolettát.

Persze azért egyet-mást már az út kezdetén is lelünk: mindjárt jobb kéz felől Pósa Lajos sírja, aki persze csak a második vonalban volt, de azért – ugye, nem tévedek? – a második vonalnak az elején, és a második vonal is jó vonal a magyar irodalomban.
Kár valakit csak azért el- és megítélni, mert nem volt zseni!
Zseni – hidd el nekem Nyájas Olvasóm! – kevés volt, van, lesz: az irodalom, a művészet, a tudomány nektárját szorgos, dolgozó méhecskék hordják az emberiség kaptárába.
Olykor akad köztük zseniális méhecske, persze: de többnyire a mester-méhek röpülnek körülöttünk, és röptetnek minket.
Igenis: Pósa Lajosok, de Amicisek…
Kis félköröndhöz érkezünk, balra a sírkert fala zárja le, jobbra egy síremlék.
Családi síremlék: ott nyugszik az Apa, az Anya, az Unoka, épp csak a Fiú hiányzik abból a sírból: a Fiú valahol Fejéregyháza és Segesvár között álmodja apostoli álmát egy tömegsírban.
Remélem, világos voltam.
Tovább, tovább: jer, Lalagé! nem tudnak több mogyorót megenni Mókusaid! Majd még úgy elhíznak, hogy nem tudnak fölszaladni a tölgyfára veszély esetén.
Gyere, Kedves!
Az első - dél felé - nyíló keresztútnál Steindl Imre álmodik gyönyörű épületeket: Országházat, szegedi Ferences templomot, meg  Rózsák térit, vagy ki tudja: tán valami mást, valami nem ismertet, és – reményeim szerint – a Túlvilági Építészeti Hivatal el is fogadja majd terveit.
(Második kép odafönt)

És most mit tegyünk Lalagé, merre menjünk?
Menjünk el egészen Csajághy Laura sírjáig, és szóljunk mi is pár szót a Merengőhöz, vagy már előbb induljunk délkelet felé?

Elmondom Lalagé a lehetőségeket, aztán döntsd el!

A második kis félköröndtől indulhatunk délketnek, és ötven méter után Munkácsy Mihályt leljük:  az Ő obeliszkjénél kezdődő parcellában pedig sok-sok jeles festő, szobrász aluszik: akarunk virágot tenni Csontváry sírjára Kedves?

(Harmadik kép odafönt)

Akarunk, ugye?
Ugye, mi nagyon szeretjük Őt?
Viszont indulhatunk másfelé is: mehetünk épp Hozzá is!

Hiszen Laura sírja után kezdődik a keleti körút: nem így hívják – gondolom -, de én így neveztem el, és te meg sosem tiltakoztál elnevezésem ellen.
Ha azon haladunk tovább, akkor…
Akkor: Radnóti Miklós.
Be gyönyörű, be sok mindent fölzengető név: Radnóti Miklós.
(Negyedik kép odafönt)
De - mielőtt Róla szólnék - fontos mondanivalóm van Nyájas Olvasó, Nikolettáról.
Igen, Róla is van mondanivalóm, hozzá még fontos: drága, szép lelkét megmutató.

Nikoletta ugyanis – mint az Istennők általában – önkényesen válogatott, önkényesen szeretgetett mindig, mindenkit, és ehhez minden joga megvolt: Istennő Ő, mint mondottam már sokszor.
Szeszélyes, önkényeskedő szeretetből válogatott mindig, még a Költők között is.
Hogyan volt ez látható? Engem csöndes, belső mosolygásra indító?
Elmondom én, hát persze.
Az után az első, hét-mécsest-gyújtó sétánk után, egy következő alkalommal leltük föl Radnóti sírját.
Ám akkor is előbb Attilánál jártunk, és ismét mécsest meg füstölőt gyújtottunk: minden sétánk előtt eltett hét mécsest és füstölőt, de többnyire Attilánál ott is maradtak azok.
Mikor aztán egy másik alkalommal fölleltük Radnótit, láttam Nikin, hogy bántja, szörnyen bántja valami, de nem szólt: szokása szerint nem szólt.
Viszont legközelebb - és aztán már mindig - több mécsest és füstölőt hozott: továbbra is a nagyobbik részét Attila sírjánál hagytuk, de mindig „spájzolt” mécsest és füstölőt Radnótinak is.
Senki másnak: csöndes, kedves alázattal állt meg más költők, festők sírja előtt is, de mécses és füstölő csak József Attilának és Radnótinak járt!

Legyen hát, legyen!
Radnóti Miklós.
Egyszer régen, réges-régen, Skodával indultunk Bulgáriába: Szegedről indultunk, és autópályán mentünk az akkori Jugoszlávián keresztül. (Már ebből is sejteni lehet, milyen régen volt ez: hol van már ilyen állam?)
Jó pár órája szaladtunk az úton, amikor fölbukkant egy tábla: Zagubice.
Bennem megsajdult ez a név: a lágerben írt verseit úgy datálta Radnóti, hogy: Láger Heidenau, Zagubice fölött a hegyekben.
És akkor megdermedtem, hidd el B. L.
Megdermedtem.
Mert megjelent előttem a térkép, rajta a Győr melletti Abda, rajta ez a Zagubice, és hirtelen fölmértem a mérhetetlent!
Hisz az a csont-sovány, vézna Költő innen, innen vonszolta magát erőltetett menetben Abdáig, ahol aztán Ő sem bírta tovább!
De addig?
Addig elvonszolta magát!
Elképzeltem, hogy erős (legalább is Nála erősebb), „nagy darab” emberek sok-sok kilométerrel előbb megadták magukat, elterültek az út mentén, és várták a tarkólövést…
Ő meg, ez a testileg gyönge, szépszemű Költő, tovább ment, tovább a végsőkig.
Hogyan?
Hogy lehetett, hogy történhetett, hogy bírhatta?
Megmondom nyájas Lektorészem, megmondom Neked!

Úgy, hogy Radnóti nem volt ott: pontosabban, nem ott volt!

Nem bizony!
Ő ott volt, ahol Fanni várta szőkén a rőt sövény mögött; ahol árnyékot írt lassan a lassú délelőtt; ahol a béke méhe zöngött, míg hűlt a szilvalekvár.
Ott volt Radnóti, és nem a keretlegények géppuskáinak ütés- és ugatászáporában.
Ez a költői szellem örök győzelme az erőszak teste fölött!
A teste bebörtönözhető, meggyilkolható volt, halandó: lelke, szelleme szabad és halhatatlan!
Micsoda győzelem náci hordák, ordas törvények felett!

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember


Epilogus:
Kénytelenségből, idő hiányában három behatárolható úton vontalak magammal, Ó, Nyájas Olvasó!
Mi azonban ritkán mentünk így Nikivel, ritkán ilyen célirányosan.
Inkább – mondjuk így – szívesen indultunk egyféle útra, és tévedtünk el aztán nagy bátran.
Így persze sokkal, sokkal többet találtunk, láttunk.
Mert – hogy csak egy példát mondjak – Radnótitól igazán könnyű meglelni Karinthyt (mindkettőt!), Kosztolányit, Babitsot, és hidd el ó, Nyájas Olvasó leltünk is még oly sok mindent, hogy csuda, leltünk igazi csodákra!
És akkor még nem beszéltem arról, hogy vittem tanítványaimat másutt is Sírkertbe, vagy Panteonba, például Velencében, igen: Velencében a San Michele-temetőszigetre, vagy a Frariba.
Elhiszed-e nekem Olvasó?
Szellemet-lelket borzongató kaland az is. Canova, Casanova, Goldoni, Giorgione sírjába botlani…

Elhiszed, ugye?

2011. november 23., szerda

Sírkerti séták (4)

József Attila sírjánál


„Néhány éjjelre padra, kőre,
adjatok immár fekhelyet!”


Most tehát, hogy Jókait, Adyt, Blaha Lujzát alaposan átolvastuk (főként Te, mert Te mindent alaposan olvasol, szemben az én fölszínességemmel), túlhaladunk a köröndön.
Derekadra teszem jobb kezem, mire te vállamra a balodat, és így megyünk tovább.
Világos: imádom ezt a nagy egymásba kapaszkodást, de közben kissé frusztrálódom: már hogy is ne? Elég hülyén nézhetünk ki együtt, hisz majd egy fejjel magasabb vagy: fordítva szebb lenne a páros. Ha én tenném válladra kezem (már persze, ha elérném), és te fonnád derekamra a tiédet, az szebb lenne.
Persze, még ha így lenne, akkor is elég hülyén nézne ki egy vénülő, őszülő, húsz évvel idősebb pasi egy gyönyörűséges lány mellett.
Viszont errefele már tényleg senki sem jár, aki öblös röhögésben törhetne ki látva minket, hát legyőzöm minden frusztráltságom: mehetünk.

Mehetünk, mehetünk tovább: egyenesen Napkeletnek.

Most egy kis ideig csak – számomra -  ismeretlen nevű egykor-voltak sírjai következnek: ha jobbra nézünk a tágas mezőn, akkor persze fölsejlik Szilárd Leó nem régi keletű sírja, kicsit távolabb a Deák-mauzóleum, de mi most célirányban lépdelünk. Egyenesen napkelet felé.
Azért – míg odaérünk -, tán van időm fölidézni újabb emlékeimet.
Szabad, Nyájas?

Tanítottam én kis időt – szintén áttanítással – egy gimiben, ahol zseniális – komolyan mondom: zseniális - cigány művészek vonultak az érettségi felé: zenészek, táncosok, festők, énekesek, mert kiderült, hogy érettségi nélkül semmiség  zsenialitásuk.
Nem is ritkán szégyelltem magam: még hogy én tanítom őket?
Őket, kik úgy nyúlnak hegedűhöz, gitárhoz, „hermonikához”, hogy az maga a csoda.
Valahogy azért belenyugodtam: én várom tőlük az alkotó művészetet, azért ők is várnak tőlem cserébe valamit, és egészen jól megvoltunk a szerepeinkkel.
Gondolhatod, Benevolis: a Sírkertet Ők sem úszták meg.
Errefelé jártunk, ahol most veled  lépdelek Olvasó, és veled Nikoletta.
Na, és mi történt?
El nem tudjátok képzelni benevoliszok!
Rá kellett ébrednem, hogy a cigányok babonásak!
Komolyan!
Jobb kéz felől volt akkor néhány megbontott kripta meg sír. Komolyan mondom, hogy csontok nem hevertek egyiknek a martján sem, de – ettől függetlenül – legalább három cigánylánykám függeszkedett a nyakamba félelmében, hisz: „Nyitva van, gyuriiiii!”
Életemben ennél bájosabb dolog nem ért: hiszitek-e?
Gyönyörűek a cigánylányok, gyönyörűek!
És akkor nekem kettő kapaszkodott a karjaimba (jobbról meg balról), egy meg valahol hátul lógott rajtam.
Mit mondjak?
Büszkén viseltem Őket!

Míg ezt elmeséltem, míg ezt elmondtam, míg ezen elgondolkodtunk, már látszik az a síremlék!
Itt van!
(Második kép odafönt)
Ide tették végső nyugovóra  – végre, sok hányattatás után – Őt.
Itt nyugszik – remélem további kidobatás nélkül – a Költő.
A költő, a minden időkhöz mérhető, a minden költők elébe kerülő KÖLTŐ.
Elképesztően egyszerű név alatt alussza álmát Ő: József Attila.
Nomen est omen: gyönyörű, dallamneve volt.

Szeretném, ha igazolnál Lalagé a világ előtt: ugye, nem én vonszoltalak ide, midőn tizenhárom süketcsöndes év után újra együtt léptettük lépteink: te hívtál a Sírkertbe, az Ő sírjához: igaz-e, így volt-e?

Habár ez oly mindegy: idejutottunk valahogyan, és Te a „szütyőcskédből” hét mécsest és néhány füstölőt vettél elő.
Ugye, hogy így volt tizenhárom süketcsöndes év után?
Kicsit elgondolkodtam, amikor négy mécsest a kezembe nyomtál, és megkérdezted, van-e nálam öngyújtó?
(Buta kérdés volt Lalagé: nálam mindig volt, van és lesz öngyújtó. Másként jó sokáig tartana a cigi elszívása, nem?)
Amin elgondolkodtam: miért hét a mécsesek száma?
Nem buddhista a hét mécses, igaz?
A buddhista mécsesek száma öt, aztán meg Attila nem is volt buddhista.
Zsidó sem volt. Ő nem.
Megkérdeztelek hát - meg mertem kérdezni tizenhárom süketcsöndes év után -: miért hét a mécsesek száma?
Rám néztél gyönyörű, tószín-szemeddel, és visszakérdeztél:
„Na? Szerinted, miért hét?”
Gondolkodni sem kellett, úgy feleltem:
„A hetedik te magad légy!”
És bólintottál.
Létezik, hogy tizenhárom süketcsöndes év után is így értheti egymást két ember?

Naná, hogy létezik.

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.


Majdnem pontosan kilenc hónappal másodszori elmented után, április tizenegyedikén, persze immár egyedül – nem is igaz: Kamillával, kicsi Unokámmal, aki akkor még egyke volt – elzarándokoltam ide, mint minden évben a Költő születése napján: ide,  Attila sírjához, ahogyan szoktam, és ami felől Te biztos lehettél.
Már messziről éreztem, tudtam, hogy Te ott jártál, Lalagé! Még semmit sem láthattam – amúgy is: mókuskát néztünk Kamillával -, de tudtam, hogy valamilyen módon ott vagy, ott voltál.
Közelebb érve azt vettem észre először, hogy hét mécses van a sír szélén, úgy vannak ott, ahogyan Te, csakis Te szoktad odatenni mécseseidet…
Nézelődtem, aztán észrevettem még valamit: jobb kézről egy szépséges vázát láttam, ami nem szokott ott lenni, virágcsokorral teli, hófehér váza.
(Harmadik kép odafönt)
A hófehér váza alatt egy levélkét is láttam: egy levélkét vagy valami affélét…
És bizony volt ott egy  levélke.
(Negyedik kép odafönt)
Szövege ekként dalolt:
”Ezüsthajú!
Szeretném néked adni e sorokat:
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrízlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.”

Aláírás nem volt e papírszeletkén, de hát minek is lett volna? Tán csak megismerem az írásodat tizenhat év után, hisz az írásbeli érettségdet is én javítottam. Hát nem ismerem föl a stílusodat tizenhat  év múltán?
Ugyan már!
Mi mást tehettem: vettem a papírszeletkét és aláírtam még négy sort, ugyanabból a Versből:
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istenek téged felellek.

Sosem tudtam meg - sohasem fogom megtudni - megtaláltad-e a választ?

És akkor következzen az utolsó séta!
Annak is szépséges, nagyszerű végállomása lesz: ígérem!
- de csak holnap, csak holnap -

2011. november 22., kedd

Sírkerti séták (3)

A Főkaputól egyenesen: Napkelet felé

Valahányszor erre indultunk a Kedvessel, sok mindent megbámultunk, Lalagé sok sírlakóról kifaggatott, én meg szívesen csapongtam, de a végállomás sosem volt kétséges.
A végállomás ott volt mindig, ahol a Költő meglelte hazáját, a földet, mely befogadta, azaz: József Attila végső nyughelyénél.
No, persze annak, hogy mi kettesben erre jártunk utoljára, már több mint három éve van: többnek kell lennie mindenképpen, hisz épp ma 1214 napja annak, hogy Ő elhagyta az én szomorú, temetői világomat, és elment az Örömhöz, és ezért a döntésért egy rossz szót szólnom Róla nem szabad.
Az öröm mindig több, jobb, fontosabb, mint a szomorúság.
De azért, ugye mehetünk Lalagé ma is, ha másként nem, hát gondolatban.
Azt mondom: vágjunk neki!

Jobb kézről hamarosan elhagyjuk a kedves kis kápolnát, ahová mindig csak belesni tudtunk, valahogy sosem volt nyitva, de kívülről is csinos, szép kis kápolna.
Ugyanarra, vagyis jobb felől tömegsír bukkan elő, a magyar jakobinusok közös sírja: itt aluszik Martinovics éppen úgy, miként Őz Pál.
Azért kettejüket neveztem meg, mert számomra a két végpontot jelölik: a nagyon fiatal Őz Pál, a következetesen, ha úgy tetszik „megátalkodottan” forradalmár, aki pökhendi-mód a Marseillaise-t fütyörészte míg a vesztőhelyre vitték, és Martinovics, aki – tán - árulója lett saját csoportjának. Legalább is vannak történészek, akik váltig állítják ezt.
Mindegy ez már talán, ily sok évvel a dolgok után, hisz a „harcot, mit „őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”, de azért csak ott motoszkál a fejben.
Könnyed főhajtás után mehetünk is.
Előttünk lassan kibontakozik az Árkádsor kettős épülete, az egykor ragyogó klasszicista-eklektikus építmény: rég nem volt már pénz arra, hogy fölújítsák, de még ilyen állapotában is fenségesen szép.
(Első kép fönt)
Az Árkádsoron sok ősi magyar (vagy éppenséggel német) eredetű család nevével találkozhatsz Nyájas, de nem túl jelentősek a nevek, vagy – hihetetlen műveletlenségem következtében - csak számomra nem jelentenek sokat. Ettől függetlenül a főút két oldalán sorakozó kriptasort érdemes végignézni, mert maga az Árkádsor, különösen annak négy szélső tornya, egykor gyönyörű, ma már lepusztulóban lévő freskókat bír. Sosem tudtam beazonosítani a festőket, de gyakran gondoltam arra, hogy talán legalább kettő Lotz Károly műve lehet.
E kettő kísértetiesen emlékeztet ugyanis az Operaház egyik-másik freskójához.
Azért két jeles sírt itt is lelhetünk: az első - a főkapuhoz közelebbi - éppen az egyik nyitótornyocska közepén álmodik, a másik a végén.
Amikor az elsőt első ízben megláttam fölkeltette érdeklődésemet, hogy mindig friss virág, és nemzetiszínű szalagok borítják a fejfát. Ki lehet, melyik nagy magyar, tán egy negyvennyolcas?
Meglepjelek Nyájas Olvasó?
Megleplek: Görgey Artúr sírjáról van szó.
(Második kép fönt)
 Sejtem, hogy fent írt mondataim szorulnak némi magyarázatra, és ha van kevés időd Olvasó, szívesen szolgálok magyarázattal.
Elsőben is azt tudnod kell, hogy nem vagyok történész-típus, sosem tartottam magam annak, jószerivel még igazán jó töri tanárnak sem. Átkozottul irodalmár vagyok, és tudom, hogy egészen más gondolkodást, agyat kíván a történészé, mint az irodalmáré.
Egyszer, igen jó történészek társaságában, azt találtam mondani – én már elfelejtettem, de valahányszor találkozom egyik-másikkal, mindig visszaidézik: ezek szerint nem mondtam túl nagy marhaságot -, hogy a történelem arról szól, hogy milyen volt az ember, az irodalom meg arról, hogy milyen lehetett volna. És bizony ez az utóbbi engem mindig jobban vonzott: valahogy szebb az Ember abban az állapotában, amilyen lehetett volna, mint abban, amilyenné sikerült lennie a bűnbeesés után.
Na, mindegy is: ott tartottam, hogy nem vagyok ugyan történész, de annyit azért megtanultam, hogy nagyon nehéz a történelemben utólagos igazságokat tenni.
Persze, ha szánalmas tömeggyilkos volt valaki, akkor a vélekedés tévedhetetlen, de ha nem?
Ezért többek közt nem nevezném Görgeyt egyértelműen árulónak, mert nem is volt az: egészen.
Nem az hökkent hát meg, mikor a sírját elborító virágokat, szalagokat látom, én tartanám őt egyszerű hazaárulónak, hanem az, hogy tudom: a legtöbb gimnáziumot végzett magyar agyában Ő az áruló, Ő él árulóként.
A másik jelentős síremlék az Árkádsor végében található, de hát itt már kevesen szoktak megállni, hisz közvetlenül utána jön a Kör, ami húzza, vonzza az embert, és legalább három elevenbe vágó síremlékkel pompázik.
Én azért azt ajánlom Neked, Kedves, hogy ne engedjünk a csábításnak, és álljunk meg egy pillanatra az Árkádsor utolsó sírja előtt, hol Alpár Ignácz alussza álmát a Föltámadásig.
 Remélem a föltámadás után majd újra tervez nekünk valami szépet, nemeset, olyat, mint a sokszor – méltatlanul – el- és megítélt Vajdahunyad vár, vagy az egykori Tőzsdepalota (manapság a TV-épülete vagy már az sem(?)), vagy a gyönyörű kolozsvári Tudományegyetem épülete.
Elférne már ebben a Városban néhány szép, új épület!
Hadd mondjam meg mindenkinek: nagy, remek építész volt Alpár Ignácz, és igenis, a Mezőgazdasági Múzeum – vagy Vajdahunyad vár – épületegyüttese, eklektikus, látszólag zűrös mivoltában is remekmű.
Épp azért, mert eklektikus!
Tessék csak egyszer arra gondolni kérem szépen, hogy a középkori vártól a reneszánsz és barokk palotáig úgy tervezni épületet, hogy azok szakadás- és ellentétmentesen folyjanak át egymásba: ehhez zseni kelletik.
Én – minden esetre meghajtom fejemet Alpár Ignácz előtt!
meg ám!

De most add a kezed Lalagé, és menjünk tovább!

Fordítsd szép arcod jobbra: az ott Ady Endre sírja: ha jó leszel, nem sokára megmutatom Neked, milyen messzire került Dybtől Léda, jó?

Ady? Igen, Ady.
(Harmadik kép fönt)
Kell-e Néked Lalagé az Ady?
Ugye, Neked kell?

Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.

Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.

Most nézz balra, Kedves!
Ott aluszik Blaha Lujza: gyönyörű – Hozzá való, méltó  - síremlék alatt: nem?
(Negyedik kép fönt)
Ha már Ady sírja van átellenben, hát akkor...
Akkor szóljon Róla Ady Endre!

Szépséges nagyasszony,
Tündére ennek a csodás kis világnak,
Ahol élünk gyönge, kicsiny hittel, kedvvel,
Birkózunk idegen, dölyfös istenekkel,
Vérrel, igazán, itt, csak Téged imádnak,
Csak Téged imádnak.
E szomorú földből, e vérittas földből,
E fáradt világból Te hoztál ki lelket,
Bátorságos szívvel csak azóta vallunk
Gyermeki szerelmet
E szomorú földnek, e vérittas földnek,
Ahol fiatalon dőlnek ki a tölgyek
S bimbóidejükben hullnak le a rózsák...
Oh, mennyi sok emlék, óh, mennyi valóság,
Szépséges nagyasszony, mennyit sírtál értünk
S mennyit mosolyogtál,
Mintha e fáradt, bús édes kis világnak
A tündére volnál,
Jóságos tündérünk,
A mi magyar vérünk, a mi tisztább vérünk.
Talán soká, egyszer az lesz ez a fajta,
Amivé ez a szent, buja föld akarta
S akarja szent, termő tavaszokkor tenni:
Fogunk mi még hinni, fogunk mi szeretni
S nótás, szent asszonyról fog szólni az ének:
Valánk egy időben bús, fáradt szegények
S jött közénk egy asszony,
- Soha igazabbat, soha jobbat, szebbet! -
Oh, be nagyon kellett,
Oh, be nagyon kellett ez a csoda-asszony,
Hogy ebből a földből életet fakasszon
S magyar legyen értünk,
Szépséges nagyasszony,
Mi szent magyar vérünk, a mi tisztább vérünk:
Ha itt több lesz a vér, ha itt több lesz a hit,
Teáltalad élünk,
Ezer év mulva is Terólad mesélünk!...

A kör közepén pedig Jókai Mór sírja mesél, mesél, mesél: míg magyar – mi több: míg ember - él a Világon, többek között Ő fog esti álomba ringatni minket.
Ha akarjuk!
És – ugye – mi, Te meg én: akarjuk hallgatni Őt?
(Ötödik kép)

"Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.
A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.
Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.
A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.
Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négymértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy gót templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazaltpilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják."

No, most menjünk, menjünk tovább Napkelet felé Lalagé, oda, hol a magyar irodalom egyik legragyogóbb napja nyugszik, hogy szép képzavarral éljek!

- persze: majd holnap. Rá föl kell kicsit készülni lelkileg, igaz? -

2011. november 21., hétfő

Sírkerti séták (2.)

Megfogom – képzeletben – a kezét, és azt mondom csöndben:
„Gyere Kedves, menjünk tovább! Ha most balra fordulunk, mesélek Neked valamit…”

Nyájas és mélyen benevolis Lectorem, csak maradj szépen ülve, ha most egy oximoronikus mondatot olvasol: a halhatatlan Arany sírjától ugyanis kéz-a-kézben sétálunk még Lalagéval vagy ötven métert, és akkor a főúton balra fordulunk.
Innen már látszik Kossuth Lajos Mauzóleuma.
(Első kép fent)
Ez a mauzóleum 1903. és 1909. között épült eklektikus stílusban, építésze Gerster Kálmán volt, a különböző szobrokat Stróbl Alajos szoborta.
Különös építész volt ez a Gerster, különös vonzalmú.
Alig leled középületeit, miegyebeket, annál több síremlékét: a Kossuth-mauzóleumon kívül még ugyanitt - a Sírkertben – Deák Ferenc Mauzóleumát is Ő tervezte.
 Tán Hádészből jött Apollón világába.
Na, de mást akartam én mesélni, mesélem is.
A dolog úgy áll, hogy míg tanítottam (harminc jó éven át), nem nagyon úszta meg osztály, hogy a Sírkertbe ki ne vigyem.
Tettem azért, mert rájöttem, ugyanúgy éri őket a sokkhatás, mint engem legelőször.
E sokkhatás abban áll, hogy a gyerekek többsége irodalomkönyvekbe zárva találkozik a Nagyokkal, a Legnagyobbakkal, és egyáltalán nem eleven embereknek véli őket, hanem afféle „irodalmi tananyagnak”.
De amikor ott áll egy sírnál a Gyerek, melyre – mondjuk – ráírták, hogy Radnóti Miklós, akkor váratlanul nem egy sírt lát, hanem megéli azt a rendkívüli dolgot, hogy ez a Radnóti talán nem csak tananyag, hanem élő ember VOLT, hisz – lám-lám – épp úgy sírja van, mint a nagyapjának.
Márpedig: nagyapjának azért van sírja, mert ÉLT, ergo: Radnótinak is élnie kellett, hisz itt a sírja.
Nem tudom, érthető voltam-e?
Tény, hogy valami ilyesmit láttam gyermekeim tekintetében valahányszor „rákényszerítettem” őket, hogy sétáljuk el a két magyar, két töri és – lehetőleg – legalább két matek órát.
Egyszer azonban másodállásban általános iskolában voltak tündér-bájos hatodikosaim, és őket is kihoztam ide.
Tudni kell, hogy a hatodikosok nagyon fölnőtteknek gondolják magukat, de igazából nagyon gyerekek: „józsef attilai” szempontból föltétlenül, vagyis ők még „őszinte emberek”.
E miatt történt a baj.
Azon a nevezetes napon én éppen a fentebb leírt útvonalon kísértem hatodikosaimat: megálltunk már Vörösmartynál (a Szózatot ismerték akkorra), megnéztük Arany János sírját (épp az időben élvezgettük a Toldit), aztán a mondott helyen balra indultunk a Főúton, és előbukkant a Kossuth-mauzóleum.
Innen kezdve hatodikosaim gondba esnek: „Ebben is van valaki, Gyuri bácsi?”
Miközben a mauzóleum, meg az eklektika dolgairól meséltem Nekik (persze, egyetlen szakszó el nem szóratott ott), amikor bal kéz felől fölbukkant Antall József síremléke, melyet – mint bölcsen tudják Kegyelmetek – Melocco Miklós alkotta, igen szimbolikus, meglehetősen modern, jelenkori stílusban.
(Második kép föntebb)
 Kezdem magyarázni a szimbólum jelentését, de koránt sincs olyan könnyű helyzetem, mint mikor a Mauzóelum Védangyalát, vagy a kaput őrző két Oroszlánt mondom: mert a Melocco-szimbólum nem archetipikus, hanem jelenvaló.
Márványfüggönyöket (ha úgy tetszik, a Vasfüggönyt) húzza szét négy paripa a Világ négy tája felé.
(Nekem, ötven-valahány évesnek egészen evidens jelentéstartalmú, de ezt tessék elmagyarázni egy tizenkét évesnek!)
Bárhogy is van, magyarázat közben kicsúszik egy butaság belőlem, azt mondom ugyanis, hogy az a régi síremlék szebb, nemesebb, különb, mint a jelenlegi.
Sejthetitek: azt nem mondom, hogy a Melocco-mű csúfabb, mint a Gerster, ilyet nem szoktam mondani, mégis!
Óóóóó, mégis!

Az Antall síremlék – gondolom sokan tudják – balra van Kossuthétól, egy tágas, nyílt tér közepén.
„Odamegyünk, Gyuri bácsi?”
Sosem gátlom őket, ha úgy vélem, baj nem fenyeget, hát rábólintom: menjünk.
A „menjünk” náluk azt jelenti, hogy mint egy csapat guruló báránygolyó kezdenek átrohanni a térségen; nálam meg azt, hogy rágyújtok, komótosan utánuk ballagok a réten át…
De már fut is vissza vagy három közülük: „Gyuri bácsi! Gyuri bácsi! Itt van a néni!”
Néni? Miféle néni?
Szaporábban lépdelek, és amint a jelkép-függönyök egyikén belépek, tényleg ott van Antall József miniszterelnök úr Özvegye.
Egyetlen kormányőr van vele, az kicsit félrehúzódik, és az én hatodikosaim BESZÉLGETNEK az Özveggyel: kedves, okos nénivel.
Tényleg nagyon tetszik mindkét fél: Gyerekeim is okosak, műveltek, intelligensek, az Özvegy meg kedves, semmi tartózkodás benne.
De az én jó kis Olivérem láthatóan készül már valamire.
Oli a legizkékonyabb – ennél fogva legkedvesebb – kölyköm: gyönyörű, kedves arcában hatalmas, kerek, fekete szem, mely véletlenül sem képes „jól állni”.
Van is elég baja Olival a Tantestületnek, nekem meg a Testülettel: különösen osztályozó értekezletek idején, amikor Olivér hat tárgyból bukásra áll, csak magyar nyelv és irodalom tárgyból „jeles”, és töriből „jó”.
(Töriből rosszabb Oli, mert azt tanulni kéne, nem elég az intuíció…)
Néhány mondat, és aztán előjő a farbával Oli:
„És tessék mondani Néni, miért ilyen „randa” ez a síremlék, és nem olyan „szép”, mint a Kossuthé? Gyuri bácsi mondta!”
Esküszöm az élő Istenre, az Ő összes szentjeire, Krisztus urunk nevére, a Szentlélek jelenvalóságára, hogy nem mondtam, nem mondhattam „randát”.
Hamar összeterelem hatodikosaimat, udvariasan elköszönünk a néhai Miniszterelnök Özvegyétől.
Néhány Gyerekem közben autogramot kér a Nénitől, aki ugyanolyan kedvesen, ahogy eddig is beszélt velük írja alá a jegyzetfüzeteket, melyeket kötelező volt elhozni.
Olivér a kézfejére kapja az autogramot, mert – naná! – Olinál nincs jegyzetfüzet.
Imádom ezt a Kölket!
Mindenesetre alaposan megnézzük a Kossuth mauzóleumot, meg megyünk tovább jobb kéz felé is, de az már egy másik séta.
Megjegyzem: ha nem kunkorodunk el balra, hanem egyenesen tovább megyünk északnak, akkor váratlanul olyan helyen találjuk magunkat, mintha nem is a Város kellős közepén járnánk: csöndes kis erdőben, erdei úton, mely aztán elvezet hátra, egészen hátra a zsidó temető faláig.
De ott vége a dalnak: mostanában nem lehet ott átmenni a zsidó temetőbe, a kapu lezárva, csak az utca felől a főkapun lehet bemenni.
Néhány kedves kis újnáci olykor meggyalázta a zsidó temető sírjait, így – hisz nem tudják őrizni az átjárót – ez a lehetőség bezárult.
De a kis erdei úton jártunk mi ketten, jártunk arra, hol senki sem szokott járni: kéz-a-kézben, ugye Lalagé?
Ott készített fényképeddel tudom bizonyítani.
(Harmadik kép föntebb)

Második séta: a Kaputól egyenesen tovább
Majd holnap: holnap majd folytatom…

2011. november 20., vasárnap

Sírkerti séták (1)

Belevezető

Azt Ti el sem tudjátok gondolni, hogy mióta elszédelegtünk Feleségemmel egymástól, hány jó helyen laktam ebben a Városban, Budapesten.
Nem is mondom el, mert nem erről szeretnék mesét mondani.
Tény, hogy néhány évig a Köztársaság téren, a „nyóckerben” is éltem, és minden ismerősöm azt a pecómat csesztette leginkább.
Pedig: jó hely volt az: ott volt Lalagé is, meg az a hely is, a Nemzeti Sírkert, amiről mesébe fogok most.
Kipp-kopp-kipp-kopp…
Ki jön velem?
Niki?

Ha abból az albérletemből kiléptél volna velem a ház kapuján Nyájas, és jobbra vettük az irányt (miként oly gyakorta megtettük a Kedvessel: tréfálódva, szójátékolva életen és halálon  -meg sem fontolva, hogy Temetőkertbe megyünk -, akkor másfél saroknyira lakhelyemtől, és kevéske séta után  -ha lehet a Kedvessel, ha nem: hát nem: mindent nem lehet -, a Sírkert bejáratához jutunk.)
Ha azon a Kapun átmegyünk, akkor három lehetséges irányt kínálok föl Néked Benevolis Satöbbi.
És ma az elsőn vonlak végig.

Pisiltél a Kapu mellett balra lévő vécében?
Megnézted a Kapu melletti virágüzletet?
Azt ki ne hagyjad!
Hoztál a vécé melletti automatából valami szénsavmentes ásványvizet?
Hoztál-e magaddal mécseseket Attilának, Miklósnak?
Igen?
Akkor, menjünk!
Lényegi rész

Első séta: jobbra térülünk a Kaputól

Ha a Kaputól jobbra indulunk (miért is ne arra?), akkor előbb vagy utóbb föltűnik balkézről a Sírkert Kegyeleti Múzeuma, aztán – ha be nem megyünk oda – el is tünedezik hamar.
(Ha éppen időnk engedi, nem rossz ötlet a Múzeumba is bemenni: ha egyébért nem, hát Dris „festett koporsói” miatt. Dris, régi kedves barátom, kivel együvé voltam ipari tanulónak tételezve, már tizenéves korában is jó – mi több -, kiváló festő volt. Dris amúgy: Gerő András, Andris, Dris.
Sok évtized múlva vélni kezdte, hogy „rendes” tájakon a koporsókat is megfestik, megfestették a mi népköltészeti tájainkon is: és mert sok jó és nagypénzű amerikai váratlanul beleszeretett ebbe a „projektbe”, és még jó sok pénzt is adtak a festett koporsókért, és mert azok a koporsók tényleg SZÉPEK, hát Andris, néhány szépen megfestett koporsója most a Múzeumban is kiállíttatott.

De most mi nem megyünk be a Múzeumba – ugye, Drága? -, hanem haladunk a Sírkert fala mentén, és közben – nagyon magam vagyok ma, el ne feledd Benevolis! -, mint Micimackó szokta, dalocskát dúdolok:

Drága, szép Kedvesem:
be különös járni e helyeken,
önmagamban szaporázni
léptemet, és lépteidhez nem
igazgatni semmimet:
valahogy nagyon
megszoktalak
Tégedet.
Csakhogy,
ma nem jöttél velem,
és nem jössz tán
sohasem.


Legelső „fontos” helyként Vörösmarty „Mihál” sírkövét érjük el, jobboldalt, a Sírkert fala mentén tűnik föl.
Sírkövének obeliszk-teteje amúgy a huszonnégyes villamosról is látszik, s ha arra utatazom éppen, lesem az utazókat: látják-e azt a lantot a Sírkert falából nőttet, és vajon tudják-e, hogy hol nyugszik itt Vörösmarty Mihály?
Többnyire nem látok fölragyogó tekinteteket…

Egész biztos-e, hogy nagy tévedésben vagyok, ha az egyik legnagyobb magyar költőnek ítélem Őt?
Meglehet, nagyon is meglehet: értékítéleteim gyakorta szubjektívek, semmi közük nincs a tényekhez.
Viszont, ha azt mondom, hogy a legszebb, legtöbb romantikus fantáziával megáldott Költő volt a „Mihál”, akkor nem szubjektív voltam, hanem nagyon is tényszerű.
(Tessék, Benevolis?
Szerinted nem?
Hisz akkor Te B. Lectoris valószínűleg nem olvastad a Cserhalom, a Tündérvölgy, a Délsziget című elbeszélő költeményeket!
No, ha Róla vélekedni szeretnél, kapd csak elő ezeket! Ja: a Széplakot is vedd melléjük!
Légyszi!
Ha elolvastad ezeket, akkor tedd föl kezedet, és én szívesen elbeszélgetek Veled Vörösmarty „Mihál” – ról.)

Aztán az is eszembe jut sírköve előtt állva, hogy nagyon szégyellem mai magyarságomat!
Mert nem ilyenek, nem ilyen egymás-torkát-átharapók voltunk mi egykor.

Amikor 1855. november tizenkilencedikén Ő meghalt, a bécsi kamarilla igen csak titokzatosra vette a hírt. Mondjam, hogy elkussolta?
Tudni kell még azt is, hogy hat évvel Világos után, legtiltottabb olvasnivaló a Szózat volt.
(Teljesen megértem Bécs álláspontját: vérlázító lett volna a Szózat, forradalmat robbantgató. És Bécs mindent inkább szeretett volna  -nagy külpolitikai bajokban tengetőzve -, mint egy újabb magyar „rebelliót”.)
No, lényeg, hogy titokban akarta a „hivatal” tartani Vörösmarty halálát.
Ám a halálhír sebesen terjedt el Pest-Budán.
És csöndes tüntetésként (persze: betonba tiprott kis ország mi mást tehetett volna?) Erzsébet-napi mécsesek, gyertyák gyulladtak a pest-budai ablakokban.
Erzsébet neve napja volt, ugyan ki szólhatott volna névnapi mécsek ellen?
Csak: csak nem volt oly pest-budai, aki ne tudta volna: Őérte gyulladtak a kis esti fények.
És hahogy valamely ablakban mégsem gyulladtak mécsek, gondos kezek törték be azokat az ablakokat.

És eljött a reggel.
A halála utáni reggel, november huszadika.
És minden napilap – mely egyáltalán létezhetett a Bach-korszakban -, első oldalát gyászkeretbe foglalta, és Vörösmarty képe ott volt a díszoldalon, és alatta ott volt a Szózat.
Össze nem beszéltek azok a szerkesztők!
Egyszerűen: ilyenek voltunk akkor tájt, ilyenek is tudtunk lenni.
Milyenekké lettünk?
Na!

Én pedig sok évtizede gyötrődöm valamin, valamin, amiben tán semmi igazam nincs.
Osztogathatom?
Tudjuk: Vörösmarty nagyon, nagyon elhallgatott 1849. augusztusa után.
Alig szólt.
Tudjuk: meg is kapta a magáét (Gyulaitól például), és válaszolt is.
Válasza a Vén cigány volt: a világirodalom egyik legnagyobb, legdermesztőbb alkotása.
(Most sem nem tréfáltam, sem nem túloztam. Ki nem hisz nekem, olvassa el újra figyelmesen!)
Miért hallgatott Vörösmarty?
Ezen töprengtem, töprengek régi évek óta.
Mondhatom, mire jutottam?
Ha nem engeditek, akkor is elmondom, elmondom újra és újra.
Tessék újra figyelmesen olvasni a Szózatot, úgy, ahogy nem szoktuk: figyelmesen!
Ott áll-e fehéren feketével, ott áll-e?
„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.


S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.”

Mármost: mi történt?
Mi látszhatott a jövőben 1855-ben, mikor Ő meghalt?
Jobb kor?
Vagy a nagyszerű halál?
A nemzethalál?
Ó persze, nem is kétséges.
Vörösmarty úgy halt meg, hogy a nemzet halálát látta, mert ’55-ben nem látszott más.
Mármost tessék elgondolni, hogy egy oly érzékeny lelkű ember, mint Költőnk, azt gondolja: Istenem, hisz EZT én ajánlottam Nemzetemnek!
Ne feledjük: a Szózat volt az etalon azokban az időkben. Nem a Himhusz, hanem a Szózat!
Én azt hiszem, ebbe tényleg bele lehetett őrülni, és tényleg arra lehetett jutni, hogy örökre letegye pennáját a Költő!
Iszonyatos teher lehet ilyesmi egy Költő lelkén.
Kevésbé érzékeny lelkű is belepusztult volna, nem?
És a nagy fenekedésekre („No, Mihál, miért nem írsz? Te, a Szózat költője hallgatsz?), válaszol.
Válaszol, és e válasz nem mondható semmiségnek!
Tényleg? – kérdi Vörösmarty. Költő dolga annyi, hogy verseljen?
Akkor is, ha „Odalett az emberek vetése.”?
Akkor is, ha „Isten sírja reszket a szent honban.”?
Akkor is, ha „A vak csillag, ez a nyomoru föld / Hadd forogjon keserű levében,”?
Verselni minden áron, mindenképpen?
Á!
Ugyan!
Hogyan lehet verset írni, húzni a dalt a hegedűn, nyűtt bottá fogyó vonóval, ha minden, de minden elveszett?
Hogyan?
Akkortájt még becsületesek voltak a Költők: bévülről írtak és nem kívülről és nem kifelé.
Hát Vörösmarty inkább hallgatott.
Micsoda tehetség a hallgatni tudás!
Nem a legnagyobb tehetség-e?

Tovább megyünk - képzeletben - kéz-a-kézben, ahogy egykor mendegéltünk.
És egykor – egy júniusi napon – ekkortájt kezdett alkonyulni: lassan lement a nap, visszafelé sugaraztatta sugarait, arynfénye átbújt Lalagé haján, és arannyá festette haját.
Én meg – mielőtt Arany Jánoshoz értünk – magamban Salvatore Quasimodót fordítgattam:
„Magányos az est szívében minden ember
teste. Által egy sugár jár csupán:
és már itt is az este.”

Vörösmarty sírköve után már nem árt balra nézelődni. Igaz, előbb majd elkapod a fejed attól a szörnyű szocreáltól, attól a nagyon ide nem illőtől, amit Munkásmozgalmi Pantheonnak hívnak (amúgy már a név is ciki: pán-teósz? Hisz az azt jelenti: minden istenek?), és amit legalább külső díszletként nem ártana egy Tervezőnek újra tervezni. Hírdetem is egyre! Építészek, tervezők „dizájnerek”!
Eszembe sincs újra sírokat boncolni, remélem demokratikus korunknak az újratemetések, újrakidobálások már soha többé nem jutnak eszébe, de egy rendes „panteont” megérdemelne az a szocreál szörnyűség.
Sebaj, jelenleg azt teszem, hogy nem nézek oda.
Kicsit később fordítom fejemet balra, és arra fordítom Niki szép fejét is gondolatban.
„Hát itt van!” – mondom neki gondolatban.

Elhúzódva minden más sírtól öreg, hajlott tölgyfa borul egy síremlékre.
Hogyne?
Ott szeretett üldögélni utolsó éveiben, egyedül, minden más embertől elhúzódva, a tölgyek alatt, minden Költők legnagyobbika: Arany János.
Most is: félrehúzódva, senkivel nem pörölve nyugszik, imádott Juliskája, Júliája, Piroskája hamvai mellett, Ő.

Vedd csak a nevét, egyszerűen a nevét Benevolis Lectorem!
Mondd csak ki: Arany János.
Nos?
Remélem, remélem történt Veled valami!
Csengenek-e, bonganak-e már a sorok?
Csengenek-e, bonganak-e már a magyar nyelven leírt leggyönyörűbbek?
Hát persze!
Hallgassuk e sorokat, Lalagé!
„Nem annyira bortól feje pedig tompa,
Mint a tegnapi nagy indulat elnyomta.
   Csak a lehetetlent lehetne letetni:
Piroska személyét egy percre feledni!...”

„Harmadnap olyankor, egy fölleges estén,
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert, bánatja jelével,
Behinte lehulló, sárga falevéllel.
   Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.”

„Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
   Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: "benneteket várlak!"
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.”

„Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
   Mert hogy' szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?”

„Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.”
„Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.”


Megfogom – képzeletben –a Kezed, és azt mondom csöndben:
„Gyere Kedves, menjünk tovább! Ha most balra fordulunk, mesélek Neked valamit…”

De majd csak  holnap…