Ma Szépség királynő udvartartásából végre egy férfiút ismerhetünk meg, hozzá még teljes rokonságával egyetemben: hívom, idézem tehát signore Erőt!
Igazából mai szereplőnk miatt, nem ártott volna főcímet váltanom. - Mi nyűgöz le minket évezredek óta? – tán szerencsésebb lenne, de most már, egye fene, maradjon az eredeti. Kis időre ne változtasson az ember!
Akkor hát, mutassuk be az Urat, mielőtt rokonságához fordulnánk!
Én azt hiszem, hogy ezúttal bátran folyamodjunk a fizikához, teljesen jogos lesz az. Hadd mutassam be tehát Erő urat, akként, mint aki képes egy tömeggel rendelkező testet gyorsulásra bírni.
Miként Isten tette, amikor útjára indította a Világot: ezért teheti Mihály főangyal az Ember tragédiájában, hogy az Úr erejét dicsőítse.
„Ki az örökké változandót,
S a változatlant egyesíted,
Végetlent és időt alkotva,
Egyéneket és nemzedéket:
Hozsána néked, Erő!”
És ugyan mi mást tesz egy Művész, ha nem azt, hogy egy tehetetlen gondolatot szelleme erejével mozgásba hoz?
Mi mást?
Persze, persze! Én is úgy vagyok ám, mint Te, Olvasó, aki - remélem még mindig - Nyájas vagy.
Azaz ha egy Mű hangsúlyozottan sugallja, árasztja az Erőt, és csak másodsorban, mintegy mellékesen a Jót és a Szépet, akkor kivívja tiszteletemet, megbecsülésemet, de szeretetemet kevésbé.
Szörnyű vallomás következik, szégyellem magamat, de nem hallgathatom el: tisztelem, becsülöm, nagyra tartom Goethe Faustját, de hogy imádnám? Hogy szeretném? Á! Túl erős az az én szegény kis lelkemnek, amit amúgy is szakadatlanul próbálgatnak különböző viharok…
Rajongásig szeretem nevezett Goethe Wertherjét, ami – valljuk be! – sem nem Erős, de Igaz, de végtelenül Szép!
Rajongásig szeretem nevezett Goethe Római elégiáit, még a Götz von Berlichingent is, mert nem Erőből születtek, hanem végtelen Szépségből és Jóságból.
Az ma már nem is vitatott kérdés, az tény - amit filológiai, kultúrantropológia és egyéb lógiai vizsgálódások egyként igazolnak -, hogy az Iliászt és az Odüsszeiát nem írhatta ugyanaz a Homérosz, lett légyen bárki is a soha-nem-volt Homérosz.
Bocsánat, nekem ehhez semmi szükségem nem volt a lógiákra: csak nézd meg figyelmesen Nyájjal-bíró: az Íliász tiszta Erő, nagy erőből íródott: Akhilleusz egyetlen értékrendje az a hősiesség, melynek elnyeréséért még az értékrendjét is képes beáldozni, ugye? Hisz mi másról szól az Íliász, ha nem erről? Ez: ERŐ.
Odüsszeusz hős ám, hős hát, ha kell, de nem mindenáron! Amit Ő hajszol, az – szemben Akhilleusszal – nem a hősiesség, hanem az OTTHON, a HAZAJUTÁS. Ha közben ennek érdekében esetleg hősnek is lennie kell, hát istenem! (Sőt: hát isteneim!)
Ebből következik: az Íliászt illemtudásból olvasom, az Odüsszeiát gyönyörködésből. Én legalább is! Ez ott dől el, hogy ha hajnalban dögfáradtan zuhanok az ágyba, melyiket viszem öntudatlanul el a polcról? Vajon az Íliászt-e?
No, haladjunk Olvasó, Drága!
Erő úr első rokona a Fenségesség, tőle balra áll.
Végy valahonnan elő egy kis erőt olvasó, tedd asztalodra, hatványozd, ameddig tudod, olyan erővé hatványozd, hogy már ne lehessen képzeted része, azaz elképzelhetetlenül naggyá tedd!
Ekkor elérkezik az a helyzet, hogy érzékelni képes leszel még, hogy erő van a közeledben, de annyival nagyobb, különb Nálad, hogy már félni sem tudsz Tőle. Ő: Fenség.
Az Elefánt és a Hangya nincsenek egy súlycsoportban, a hangya nem félhet az elefánttól, mert nem része képzeteinek.
Ettől még simán el tudom gondolni, hogy egy Elefánt békés lomblegelés közepette hangyabolyra hág, és hangyák millióinak pusztulását okozza.
Még azt is el tudom képzelni – ha jól összekapom magam -, hogy egy hangya bemászik az elefánt ormányába, és addig csiklandozza belül, hogy végül is az elefánt röhögőgörcsben kiszenved.
De, hogy egy Hangya rászánja magát az Elefánttal való ökölpárbajra – na, ezt nem tudom elképzelni.
Mert a Hangyának az Elefánt: Fenséges!
Jobbra Erő úr mellett érkezik Tragikum hercege, Erő másik rokona.
Ő így keletkezik: végy egy komoly értéket Olvasó, és helyezd Őt oly körülmények közé, hogy végül is váratlanul elpusztuljon az az érték. Mit tudom én: szerelem, barátság. Maradt még korunkban más? Vagy ezek sincsenek?
Az ám, de úgy pusztítsd el, hogy én pusztulása dacára az Ő pártján maradjak, úgy érezzem: no, én nem tenném meg, nem áldoznám föl magam, de nagyon jó, hogy valaki helyettem megtette.
(Lásd közös gyökerünket: Jézus, a Krisztus áldozathozatalát! Ki tenné meg manapság? Szinte hallom: megváltanám őket, persze, meg én: de nincs időm! Vagy: igen, megváltanám a Világot, na de EZEKET? Nem érdemlik meg!)
Ekkor a tragikumot, és a vele mindig kéz-a-kézben sétáló katarzist teremtetted meg.
Erő rokona a tragikum?
Igen, igen!
Tessék szíves lenni újra föllapozni Szophoklészt!
Megtudunk-e bármi egyebet Antigonéról, mint hogy hihetetlenül erős, tragikus hős?
Szép-e Antigoné? Ki tudja? De kit érdekel?
Arányostermetű-e Antigoné, egyszerűbben: csinos-e Antigoné? Ki tudja? De kit érdekel?
Harmonikus arca van-e Antigonénak? Ki tudja? De kit érdekel?
Hogy erős, az biztos!
És hát persze, nagyon nagyra tartom Antigoné tettét, de semmi esélye arra, hogy beleszeressek, nem ám, Antigoné, ne is próbálkozz velem!
Mert nem nő Antigoné, hanem tragikus hős, én meg csak nőbe tudok beleszeretni, hősökbe nem!
Iszméné, a drága Iszméné, a gyönge, a Nő, a hőstelen: na, Ő jöhet értem bármikor, vele el tudom képzelni a dolgot!
Tragikus hősnőkkel nem lehet szerelmeskedni, az erővel nem lehet! Szerelmeskedni lehet a szépséggel, a jósággal!
Nem mondom, hogy nem lenne még mondandóm a gyönyör forrásairól, de abbahagyom itt. Nem befejezem: abbahagyom.
Legyen a „többi, néma csönd”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése