Ma tehát balra fordulunk a Kaputól, és elmegyünk egészen a Sírkert északi faláig: ez jóval közelebb van, mint a déli.
Elhaladunk az első világháborúban meghalt katonák sírjai mellett: egészen elképesztő, milyen sírokat látunk.
Törököket, görögöket, franciákat, angolokat; éppen ezért véltem is mindig, hogy nem annyira világháborús sírok ezek, mint inkább az Antant megszállás, hadműveletek során elhaltaké, hisz a háború alatt inkább a Monarchia seregei jártak külvidékeken, mint az Antant erők a mi tájainkon.
Azért még így is meghökkentő.
Rövid séta után elérünk az északi falhoz, ahol aztán keletnek fordulunk. Mint mindig: előbb vagy utóbb Napkeletre megy az ember.
Valamikor az északi falon túl a Lóverseny-pálya állt, de már jó pár éve elbontották, és egy szörnyűséges - nem ide való – „plázát” emeltek a kerítés túlsó oldalára; dühöngünk is Lalagéval eleget, mert annyira ráépítették a Sírkertre, hogy elveszi attól a levegőt, az életet (húúú! Már megint egy képzavar, ugye: a temető élete).
(Első kép odafönt)
Azért - kevés dühöngés után - mindig belenyugszunk a változtathatatlanba: ez itt, ahol mi sétálunk a Kedvessel, a múlt, a szépség, a nyugalom, az értékek világa, az a fém-beton-üveg-borzalom meg a jelenünk, az értéktelen 21. század.
Lesz építészete egyáltalán e századnak a művtöri-könyvekben?
Marad-e a hamu alatt gyémánt, az örök szépség mementójaként?
Mondom: a „lovit” már elbontották, kitelepítették, de bizonyos, hogy egy kisebb lovarda még van ott valahol a falon túl, mert olykor érezzük a lovacskák és a lótrágya illatát.
Meg kell mondanom azt is, hogy erre a sétára, erre az északi – keleti sétára, nem annyira az itt nyugovók patinás neve vonz minket: csak a séta legvégén tárulnak elénk a nagy nevek: errefelé magukért a síremlékekért jövünk.
Mert álmodó, szépen megformált síremlékek, kő- és fakeresztek, fekete, hófehér és mintásmárvány kripták sorolnak az északi fal mentén.
Ráadásul – mivel erre szinte senki sem sétál rajtunk kívül – az egyik legcsöndesebb, legnyugodalmasabb tájéka ez a Sírkertnek.
Figyelni pedig azért sem árt, mert ezen a tájon bármikor előbukkanhatnak kedves mókusaink, és elő is bukkannak, persze: meglátják Nikolettát érkezni, és párosával jőnek látására.
Én meg csak bámulok: szép síremlékeket, mókuscsapatokat, Nikolettát.
Persze azért egyet-mást már az út kezdetén is lelünk: mindjárt jobb kéz felől Pósa Lajos sírja, aki persze csak a második vonalban volt, de azért – ugye, nem tévedek? – a második vonalnak az elején, és a második vonal is jó vonal a magyar irodalomban.
Kár valakit csak azért el- és megítélni, mert nem volt zseni!
Zseni – hidd el nekem Nyájas Olvasóm! – kevés volt, van, lesz: az irodalom, a művészet, a tudomány nektárját szorgos, dolgozó méhecskék hordják az emberiség kaptárába.
Olykor akad köztük zseniális méhecske, persze: de többnyire a mester-méhek röpülnek körülöttünk, és röptetnek minket.
Igenis: Pósa Lajosok, de Amicisek…
Kis félköröndhöz érkezünk, balra a sírkert fala zárja le, jobbra egy síremlék.
Családi síremlék: ott nyugszik az Apa, az Anya, az Unoka, épp csak a Fiú hiányzik abból a sírból: a Fiú valahol Fejéregyháza és Segesvár között álmodja apostoli álmát egy tömegsírban.
Remélem, világos voltam.
Tovább, tovább: jer, Lalagé! nem tudnak több mogyorót megenni Mókusaid! Majd még úgy elhíznak, hogy nem tudnak fölszaladni a tölgyfára veszély esetén.
Gyere, Kedves!
Az első - dél felé - nyíló keresztútnál Steindl Imre álmodik gyönyörű épületeket: Országházat, szegedi Ferences templomot, meg Rózsák térit, vagy ki tudja: tán valami mást, valami nem ismertet, és – reményeim szerint – a Túlvilági Építészeti Hivatal el is fogadja majd terveit.
(Második kép odafönt)
És most mit tegyünk Lalagé, merre menjünk?
Menjünk el egészen Csajághy Laura sírjáig, és szóljunk mi is pár szót a Merengőhöz, vagy már előbb induljunk délkelet felé?
Elmondom Lalagé a lehetőségeket, aztán döntsd el!
A második kis félköröndtől indulhatunk délketnek, és ötven méter után Munkácsy Mihályt leljük: az Ő obeliszkjénél kezdődő parcellában pedig sok-sok jeles festő, szobrász aluszik: akarunk virágot tenni Csontváry sírjára Kedves?
(Harmadik kép odafönt)
Akarunk, ugye?
Ugye, mi nagyon szeretjük Őt?
Viszont indulhatunk másfelé is: mehetünk épp Hozzá is!
Hiszen Laura sírja után kezdődik a keleti körút: nem így hívják – gondolom -, de én így neveztem el, és te meg sosem tiltakoztál elnevezésem ellen.
Ha azon haladunk tovább, akkor…
Akkor: Radnóti Miklós.
Be gyönyörű, be sok mindent fölzengető név: Radnóti Miklós.
(Negyedik kép odafönt)
De - mielőtt Róla szólnék - fontos mondanivalóm van Nyájas Olvasó, Nikolettáról.
Igen, Róla is van mondanivalóm, hozzá még fontos: drága, szép lelkét megmutató.
Nikoletta ugyanis – mint az Istennők általában – önkényesen válogatott, önkényesen szeretgetett mindig, mindenkit, és ehhez minden joga megvolt: Istennő Ő, mint mondottam már sokszor.
Szeszélyes, önkényeskedő szeretetből válogatott mindig, még a Költők között is.
Hogyan volt ez látható? Engem csöndes, belső mosolygásra indító?
Elmondom én, hát persze.
Az után az első, hét-mécsest-gyújtó sétánk után, egy következő alkalommal leltük föl Radnóti sírját.
Ám akkor is előbb Attilánál jártunk, és ismét mécsest meg füstölőt gyújtottunk: minden sétánk előtt eltett hét mécsest és füstölőt, de többnyire Attilánál ott is maradtak azok.
Mikor aztán egy másik alkalommal fölleltük Radnótit, láttam Nikin, hogy bántja, szörnyen bántja valami, de nem szólt: szokása szerint nem szólt.
Viszont legközelebb - és aztán már mindig - több mécsest és füstölőt hozott: továbbra is a nagyobbik részét Attila sírjánál hagytuk, de mindig „spájzolt” mécsest és füstölőt Radnótinak is.
Senki másnak: csöndes, kedves alázattal állt meg más költők, festők sírja előtt is, de mécses és füstölő csak József Attilának és Radnótinak járt!
Legyen hát, legyen!
Radnóti Miklós.
Egyszer régen, réges-régen, Skodával indultunk Bulgáriába: Szegedről indultunk, és autópályán mentünk az akkori Jugoszlávián keresztül. (Már ebből is sejteni lehet, milyen régen volt ez: hol van már ilyen állam?)
Jó pár órája szaladtunk az úton, amikor fölbukkant egy tábla: Zagubice.
Bennem megsajdult ez a név: a lágerben írt verseit úgy datálta Radnóti, hogy: Láger Heidenau, Zagubice fölött a hegyekben.
És akkor megdermedtem, hidd el B. L.
Megdermedtem.
Mert megjelent előttem a térkép, rajta a Győr melletti Abda, rajta ez a Zagubice, és hirtelen fölmértem a mérhetetlent!
Hisz az a csont-sovány, vézna Költő innen, innen vonszolta magát erőltetett menetben Abdáig, ahol aztán Ő sem bírta tovább!
De addig?
Addig elvonszolta magát!
Elképzeltem, hogy erős (legalább is Nála erősebb), „nagy darab” emberek sok-sok kilométerrel előbb megadták magukat, elterültek az út mentén, és várták a tarkólövést…
Ő meg, ez a testileg gyönge, szépszemű Költő, tovább ment, tovább a végsőkig.
Hogyan?
Hogy lehetett, hogy történhetett, hogy bírhatta?
Megmondom nyájas Lektorészem, megmondom Neked!
Úgy, hogy Radnóti nem volt ott: pontosabban, nem ott volt!
Nem bizony!
Ő ott volt, ahol Fanni várta szőkén a rőt sövény mögött; ahol árnyékot írt lassan a lassú délelőtt; ahol a béke méhe zöngött, míg hűlt a szilvalekvár.
Ott volt Radnóti, és nem a keretlegények géppuskáinak ütés- és ugatászáporában.
Ez a költői szellem örök győzelme az erőszak teste fölött!
A teste bebörtönözhető, meggyilkolható volt, halandó: lelke, szelleme szabad és halhatatlan!
Micsoda győzelem náci hordák, ordas törvények felett!
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember
Epilogus:
Kénytelenségből, idő hiányában három behatárolható úton vontalak magammal, Ó, Nyájas Olvasó!
Mi azonban ritkán mentünk így Nikivel, ritkán ilyen célirányosan.
Inkább – mondjuk így – szívesen indultunk egyféle útra, és tévedtünk el aztán nagy bátran.
Így persze sokkal, sokkal többet találtunk, láttunk.
Mert – hogy csak egy példát mondjak – Radnótitól igazán könnyű meglelni Karinthyt (mindkettőt!), Kosztolányit, Babitsot, és hidd el ó, Nyájas Olvasó leltünk is még oly sok mindent, hogy csuda, leltünk igazi csodákra!
És akkor még nem beszéltem arról, hogy vittem tanítványaimat másutt is Sírkertbe, vagy Panteonba, például Velencében, igen: Velencében a San Michele-temetőszigetre, vagy a Frariba.
Elhiszed-e nekem Olvasó?
Szellemet-lelket borzongató kaland az is. Canova, Casanova, Goldoni, Giorgione sírjába botlani…
Elhiszed, ugye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése