Csakhogy - mivel november huszonhatodika van - előbb az alábbit akarom jegyezni. (Majdnem szöveghű részlet (két félmondatos betoldással) 1977. november huszonhatodikán írt naplómból.)
”Csúf, szürke, borongós, késő-őszi, kora-téli délutánon születtél Kicsi Fiam” (ki hirtelen, váratlan, oly naggyá lettél), „amikor Városunk fölé az első hófelhők keveregtek, és széthintették hideg, nedves leheletüket a háztetők fölött.
Aztán havazni is kezdett.
Az első hó.
Azon a napon születtél, amelyen a Teremtő bevégezte művét, hogy hetednapon aztán csak pihenjen, és én mindjárt nagyon megszerettelek, mert nem kínoztad meg nagyon Csillagszemű Édesanyádat, az én Kedvesemet.
Dánielnek neveztünk el drága, kicsi Fiam” (ki hirtelen, váratlan oly naggyá lettél), „ami annyit tesz a mi nyelvünkön: Isten az én Bírám.
Tehát Danikám: úgy élj, hogy ne kelljen ítélkezned soha, és ne légy ítélet alatt soha!”
(Kicsi fiam az első képen)
Bizony erősen botfülűnek és botszeműnek kell lenni, hogy észre ne vegyük: a Teremtő a Teremtéskor mérte a Teremtettet, kimérte azt, éspedig a Mérték elve alapján mérte egymáshoz a középső ujjat és a tenyeret; tenyeret és alsókart; alsókart és törzset és lábak hosszát, és asszony csípőjének és derekának egymáshoz simuló mértékét. Vagy éppenséggel a nautilus-csiga méreteit…
("Aranyos" Nautilus-csiga a második képen)
Folyamodjunk-e ismét Madáchhoz?
Tessék:
„Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.”
Minden, mi él az egyenlő soká él?
Hát persze.
Ki merné teljesebb életnek nevezni a maga hatvan-hetven évét – mi számára kiméretett -, mint a tiszavirág huszonnégy óráját, ami számára kiméretett?
Mérték, mérték, mérték.
Mivel pedig a művészet a teremtett világ utánzása, mert egyebet utánozni az emberi elme nem utánozhat, mímelhet, a művész, ha nem képes a teremtett világ mértéke szerint mímelni, tegye félre a „szent fát”, vagy szent ecsetet, vagy szent vésőt!
Jól van, de miféle mértékek lehetségesek?
Nos, a mérték elve az arány, a részek és az egész egymáshoz rendelése: ebben aztán lehet gyönyörködni.
Vagyis a mérték elvét az arány teljesítené ki?
Persze.
Igen ám, de egymáshoz mérni akár csak két dolgot is, arányítani sokféleképpen lehet, igaz?
Melyik arányosság gyönyörködtet a leginkább, melyik?
Gondoljuk meg: agyunk két féltekéből áll, amiként meglehetősen nagy számban vannak páros szerveink is, ebből következik, hogy tudatunk ösztönösen, „kapásból” szimmetriára rendezkedett be.
Igen, de épp emiatt, hogy ennyire ösztönösen szimmetrikus a tudat rendező elve, a szimmetria nem nyugtalanít, nem sarkall töprengésre, nem vált ki érzelmeket belőlünk. Nézd csak meg az egyiptomi szobrok frontalitását, és szólj, ha szellemi izgalmat váltott ki Belőled Nyájas!
Rafináltabb arányosság is létezik, persze: 2:3, 1:3: ezek jóval izgalmasabbak, ám már a hellének rájöttek, hogy egy furcsamérték, egy különös proporció izgatja föl és nyugtatja meg leginkább egyszerre szellemünket.
Ez az aranymetszés, egy szabály, amit a matematikától a művészeteken át a természettudományig minden olyan területen használnak, ahol fontosak az arányok. Alapja a phi szám, melynek értéke 1,618. (Maga a szám a Fibonacci-sorozatból vezethető le: a Fibonacci-sorozat lényege, hogy az egymást követő számok összege megegyezik az utánuk következő számmal). Azonban a sorozatnak van egy igen érdekes tulajdonsága, mégpedig az, hogy az egymás melletti számok hányadosa minden esetben a phi-t eredményezi. (0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55 stb)
Az aranymetszés esetén úgy osztunk föl valamit, hogy a kisebbik és a nagyobbik rész aránya megfelel a nagyobbik rész és az egész arányának.
És bár ez az 1,618 nem „tisztességes szám”, azért az antikvitás, a reneszánsz és a barokk korban, sőt olykor később is, amikor kitűnően szerkeszthető volt, és persze szerkesztették is.
(A szerkesztés menetét ehelyütt nem írom le, bármely honlapon jól utána lehet járni, és nem is ez a lényeg.)
A lényeg, hogy ha egy lány – egy gyönyörű lány – nem középen választja el a haját, hanem kicsit jobbra vagy balra többet hagy rá, akkor ösztönösen aranymetszi szép arcocskáját.
A lényeg az, hogy ha egy ifjú hölgy midiszoknyába öltözködik, akkor ösztönösen a talajtól számított kisebbik aranymetszési vonalán fog libegni a szoknya vége, és ez szép, szebb bármely mini- vagy maxiszoknyánál.
A lényeg az, hogy a huszonhét énekből álló János vitéz aranymetszési helye a tizenhetedik ének.
Mit gondolsz, mi szerepel abban?
Persze: Jancsi ebben az énekben tér haza Franciák Földjéről, ebben tudja meg, hogy Iluskája meghalt, ebben szakítja le Iluska sírjáról a rózsát, hogy aztán ismét nekivágjon a Világ összes országútjának.
A lényeg az, hogy a Romeo és Júlia aranymetszési pontja ott van, ahol Lőrinc barát elkezdi megkavarni a dolgokat, és avval önkéntelenül és véletlenül és vétlenül, de mégis csak elindítja a tragédiát.
A lényeg az, hogy a Toldi aranymetszeti pontjához akkor jutunk, amikor Lőrinc fölleli Miklóst a nádasban, és azt hallja „kis gazdájától”, hogy „haj, be zokon esik most hallgatnom Téged!”, meg azt, hogy az ő Miklósából egyszer majd nagy ember válik.
És? Tán nem válik?
És persze Vajda János – a drága Vajda János – négy nyilvánvalóan párhuzamos versszakra szedte a Húsz év múlva című remeket, sőt még két párhuzamos metafora-pillérre is helyezte a verset (a Mont-Blanc csúcsa és a tündértavon úszó hattyú a két kép: naná! A Költő és az ifjú-szép Gina: és ez igen látványos).
Az ám, de van trükk itt is!
Ugyanis ha meg az aranymetszeti helyet keressük, akkor az bizony a a tizedik sor közepére esik, és vajon mi áll ott, ugyan mi? Na?
Mit gondoltok, mi áll ott?
„elálmodozva, egyedül” – ez a két szó áll az aranymetszeti helyen, és mégis, tessék már megmondani nekem! miről is van szó ebben a csodaversben?
Valóságról? Mostról? Lángoló szerelemről?
Vagy arról, hogy a Költő „elálmodozva” és nagyon is „egyedül”, ginátlanul senyvedezve, magányosan látja az éjszakában az egykor volt Lány képét.
(Én, őszintén szólva – hiába éltem le annyi évet, amennyit -, amikor ilyesmit tapasztalok, padlót fogok a gyönyörűségtől. Padlót fogok már eleve a szövegtől is, persze, de aztán a mérték elvének ilyetén alkalmazása, külön kioszt egy balegyenest, és nem is biztos, hogy tíz előtt föl tudok állni! Te nem így vagy? Tán nem erről van szó?)
Mire lyukadtam ki, mielőtt kilyukadtam?
Ha tehát, Barátom tollat fogsz, hogy írni kezdj, számolj két dologgal Magadban, kérlek!
Tarts „isteni” mértéket, és tartsd be az „isteni proporció” Törvényét!
Én ezt fogom várni Tőled, mint olvasó.
Mint olvasó, mert az Olvasó, a Műélvező a legfontosabb, Érte légy Költő!
- folytatódik -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése