Október kilencedikén is – pénteki napon – nyárias délután volt, arany napsugár simogatta a városligeti tó zöld vizét, és a zöld vízen úszkáló szárcsák szivárványos tollait.
Épp a napsütés miatt egy lombárnyékos padra húzódott két idősebb férfi, már csak azért is, mert fekete öltönyben és fekete kalapban ültek ott a padon, és lassan fontolgatott mondatokban beszélgettek.
Még nem állt be a szombat-nap – csak hat után nyolc perccel tér nyugovóra majd a nap -, de ők ketten, anélkül, hogy megbeszélték volna, már három óra tájt fölöltötték sötét, ünnepi öltönyüket, fejükre tették a fekete kalapot, és lesétáltak kicsit élvezni a nap utolsó áldásait, mielőtt a zsinagógába mentek volna.
Aztán a Városligetben találkoztak, mert – ismét csak megbeszélés nélkül – a langymeleg ősz odacsalogatta őket. Most pedig ülnek a padon, nézik a kacsákat, a Vajdahunyad-vár eklektikus tornyait, és lassan fontolgatott mondatokban beszélgetnek. Erről-arról: főként unokáikról.
Egyikük hatvan múlott kevéssel, másikuk hatvan lesz kevés idő múlva: egyiküket Ábrahámnak hívják, a másikat Izsáknak. Ezen - mióta csak ismerik egymást -, mindig jót derültek. Hozzá még a kicsivel idősebb az Ábrahám, a kicsivel fiatalabb az Izsák.
Fiatalemberek kis csoportja közeledett a Pecsa felől: meglehetős harsányan, nyers hangon vitatkoztak valamiről. Amikor a két öreg közelébe értek, váratlanul elhallgattak, kihúzták magukat, arcukra titokzatoskodó gúny ült. Fekete nadrág, katonai bakancs, fehér ing volt mindegyikükön. Nem volt ez egyenruha, csak ezeken a fiatalokon tűnt mégis egyenruhának.
Egyikük jó hangosan, hogy a padon ülők meghallják így szólt a másikhoz:
„Na, tessék! Nézd meg ezt a kettőt is! Hogy milyen rondák...”
„Ja!” – bólintott rá a másik. – „Szar lehet zsidráknak születni, én utálnám...”
Fölröhögtek, és tovább mentek a Hősök tere irányába.
A két öreg leforrázott csöndben hallgatott egy darabig, tán azt vizsgálgatták képzeletükben, mi lehet rajtuk olyan ronda.
„Erről...” – kezdte Izsák, aztán újra nekifutott: - „Erről miként vélekedik?”
Ábrahám körülményesen szivarra gyújtott, szipákolt egyet-kettőt, csak aztán válaszolt:
„Rossz kérdés, barátom. Nem a vélekedésnek ideje van, hanem a cselekvésnek. A jó kérdés tehát így szól: maga mit akar tenni?”
„Jó. Legyen. Nos, maga mit akar tenni?”
„Természetesen elmenni. Minél hamarabb elmenni innen.”
Ábrahám töprengve hallgatott, Izsák pedig döbbenten. Ábrahám szivarjának füstjét maga elé fújta:
„Lehet itt még bármi kétségnek helye, barátom? Ami körülöttünk történik, az már megtörtént egyszer, és a történelemből tudhatjuk, hogy mindennek semmi köze nincs politikához. Lehet valaki demokrata, konzervatív, népi, liberális, felőlem még akár szocialista is lehet, erre a bajra nem tud orvosságot találni. Mert nincs. Itt ugyanis valami biológiai, vagy fiziológiai jelenségről van szó. Nézze meg őket! Hát nem olyan az egyik épp, mint a másik? Egy kaptafára készült fizimiskák, mintha valami kliséről sokszorosították volna őket. Kollektív emberek, kollektív arcok, kollektív szándékok. Mintha egyetlen anya szülte volna mindet, vagy klónozók működtek volna közre nemzésükben. Ez ellen nincs orvosság barátom, különösen nincs szellemi, politikai, ideológiai orvosság. Ezek engesztelhetetlenül gyűlölnek minket, nem politikai okokból, hisz fogalmuk nem lehet, milyen politikai oldalon állunk. Ezek minket magunkat gyűlölnek, minket, azért amik vagyunk.”
Izsák ingerülten válaszol, ingerültebben, mint szándékában áll, őt magát is meglepi:
„Nahát ennek a nemzetnek semmi oka nacionalizmusra, sovinizmusra, nem igaz? Dédszüleink meg szépapáink még horvátok, meg románok, meg németek, tótok meg tudom is én, hányféle nációk voltak. 1711 után az ország összlakosságát tekintve nagyobb volt a nemzetiségek aránya a magyarnál. Tudom, hisz történelemtanár voltam. És ma is elég kevesen mutathatnának ki tiszta magyar vérvonalat származásukban.”
„A jó ég áldja meg magát, Izsák!” – fújja ki a füstöt a másik. –„Ki beszél itt nacionalizmusról? Nem érti? A nacionalizmusuk ezeknek csak a kilógatott cégér, a zászló. Valójában olyan internacionalisták ezek, hogy a kommunisták különbül nem álmodhatták. A valóság a cégér meg a lobogó mögött van, barátom. És az, ami mögötte rejlik, ahogy mondtam, a gyűlölet, az izzó gyűlölet. A különös csak az, ahogy a történelem, meg a gazdaságpolitika újra meg újra előállítja azt a talajt, amin kicsírázhat gyűlöletük...”
Most megint hallgattak egy sort, aztán Izsák:
„Elkerülhetetlennek tartja a győzelmüket? Oly elkerülhetetlennek, hogy el akarja hagyni ezt a földet?”
„Nevezze győzelemnek, ha úgy jobban tetszik. Én természetes kiválasztódásnak nevezném. Volt idő a földtörténetben, amikor az őshüllők uralkodtak, aztán a csúszómászók. Most a fekete ruhás, bakancsosok sorosak, hogy uralják a világot.”
„Nem létezik! Nem ismételheti a történelem önmagát! Nem lehet! Nincsenek meg a feltételek. Akkor... akkor megvoltak, most nem! Nem történhetik meg még egyszer, nem lehet!”
„Ugyan már! Nem gondolja, hogy valamikor 1933 körül valahol Münchenben, vagy Ausztria egy kisvárosában épp ilyen beszélgetést folytatott két öreg zsidóember? Pedig már akkor is ott vonulgattak körülöttük ezek... Ezek a kollektív élőlények...”
Izsák nehéz töprengés után:
„Amit elmondott, még nem magyarázza meg a gonosz föltámadását. Nekem ez a természetes kiválasztódás... Smafu!”
„Ejnye, no! Gondolkodjék csak, Izsák! Hát nem mennyei élvezet lehet valamilyen politikai eszmény álruháját fölöltve kollektív vadállattá lenni újra? Szabadjára engedni a kultúra révén elnyomott ősállatot, a gyilkos ösztönöket? Különösen, ha közben úgy érezheti a kollektív lény, hogy hősies tettet hajt végre, megszabadítja a világot szennyétől. Így még a felemelő, legnemesebb hős szerepe is övék lehet, nem? Ki és mi is az ellenség? A latin meg görög költészet az ellenség. Ellenség a tóra erkölcsi magassága. Ellenség minden nyomtatott könyv, harcostárs minden elektronikus médiazug. De a fő-fő ellenség, a leggonoszabb, a pusztítandó ősellenség barátom, az mi vagyunk, a magunkfajták.”
„És miért?”
„Mohónak, hevesnek vélnek minket, pedig ha ilyenek lennénk, éppen nem lennénk ellenségei ennek a száguldó söpredéknek, ennek hetyke kollektív-embernek. Ó, nem: mi lassúak, egyhangúak, döntést nehezen hozóak vagyunk. Más világóra ketyeg mellkasunkban, lassúbb, ősibb, mint az övékben... Ez velünk a baj: élünk őseink szokásai szerint, ők meg szétzúztak minden hagyományt, ők a jövő emberei. Aztán meg: nem vagyunk alakíthatóak. Bárkit – érti Izsák? -, bárkit könnyedén átformálhatnak, kollektivizálhatnak, sorba léptethetnek, minket nem. Ugyan, miféle sorban tudunk mi menetelni, már mondja!”
„Tudja Ábrahám barátom” – kezdi megfontoltan Izsák -, „sok mindenben igaza lehet, érvelése meggyőző, de valamit mégis csak elfelejt. És én ezért nem megyek sehová, nem én. Mert én nem feledkezem el arról a valamiről. Én ugyanis nem hiszem, hogy bekövetkezhet ezeknek a győzelme, egyszerűen azért nem, mert ez itt” – mutatott körül a Városligetben – „ez itt körös-körül még mindig a mi megszokott, nyugodt kis Magyarországunk. És ez az ország, ez a faj hosszú távon soha sem hitt a pusztításban, a pusztító erőkben! Maga barátom tetszetős, majdnem tudományos tételekbe szorítja a gonosz mostani újraéledését, de ez helytelen. Mert a gonoszt nem definiálni kell, hanem legyűrni. És Magyarország, a magyarság elég higgadt, békés és józan ahhoz, hogy le is gyűrje. Nem kell hát innen elmenekülni!”
Válasz egy darabig nem érkezett, csak két szárcsa hápogott valami véleményfélét. Ábrahám homlokát ráncolva töprengett, láthatóan súlyos kérdésen.
Egyszerre csak homlokára csapott:
„Megvan! Hát persze!”
„Megvan? Mi?”
„Tudja Izsák barátom, mióta beszélgetni kezdtünk matatott bennem egy furcsa déja-vu-érzés, de nem úgy, hogy megesett velem ez a dolog, hanem, hogy valaki mással, másokkal esett meg. És igen, már tudom.”
„És?”
„Van Franz Werfelnek egy töredékben maradt regénye, a hagyatékából került elő. Itt a szomszédban, Kismartonban meg Bécsben játszódik a történet, még a magyar határ, meg Sopron is szerepel abban a regényben, vagy regénytorzóban. Na és ott beszélget 1937 decemberében két öregedő zsidó ember. Hasonló problémával küszködnek: menni vagy maradni, hisz a nácik egész nyilvánvalóan törnek előre. Egyikük azt erősíti, hogy menni kell, másik – mint maga barátom – bízik Ausztria hagyományos, ősi értékeiben. Aztán mind a ketten maradnak, persze.”
Izsák szedelőzködni kezdett, mondta, még föl akar szaladni a gyerekekhez, unokájához, csak aztán megy a zsinagógába.
Ábrahám meg maradni akart a csöndes, kacsabeszédes tó partján: hát elköszöntek, este majd látják még egymást.
Pár méternyiről Izsák visszafordult, és azt kérdezte:
„Na és, az a könyv.... Abban a könyvben, mi a történet vége?”
„Azt hittem tudja, hisz történelemtanár volt, nem?”
„Tudom: de azért mondja csak.”
„Az anschluss a vége, természetesen. Március tizenkettedike, a fekete szombat a vége.” – felelte Ábrahám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése