És most Szépség királynő szépségének okai közül a zeneiséget szeretném megközelíteni, elnyerni kegyeit, és – mi tagadás – kedvesemmé tenni Őt!
Mindeddig Őfelsége két olyan udvarhölgyét ismertük meg, akik minden művészeti ágban otthonosak, és bejáratosak házaikba. Zeneiség kisasszony azonban csak az irodalomban és a zenében forgolódik.
Annak bizonyítását, hogy a zenében elő-előfordul a zeneiség ezúttal elhagyom - ugye nem baj? -, és igyekszem az irodalomra szorítkozni.
Persze ellenvethető, hogy van a zeneiségnek egyetlen eleme - nevezetesen a ritmus -, mely a képzőművészetben is szereplő, mégis, maradjunk a mai napon az irodalomnál.
Igaz, ez az igazság már jó ideje (néhány száz éve?) nem olyan nyilvánvaló, és ennek oka a nyomtatás, és az avval járó nem hangos szóval történő olvasás. Ezért az irodalmi szövegek jó ideje már a szemünkön át jutnak a tudatunkba, szemben a boldogabb és szebb korokkal, amikor a szöveg a fülünk kapuján érkezett az agyba.
Tessék ennek ellenére tudomásul venni, hogy az irodalmi szöveg, különösképpen a vers, a fülünknek szól, és a fülünknek szólt századokon, sőt ezredéveken át. Gondoljunk csak bele: maga a műnem elnevezése is a zenével való szétbonthatatlan kapcsolatot jelzi: líra. Hisz eredetileg a lyra lant volt, az ám!
És vajon miért ábrázolták Homéroszt lanttal a kezében? Tán énekes volt, nem költő? Bizony mondom Néked Nyájas, énekmondó volt Ő, még hozzá vak énekmondó, ugyanis az „’omérü”, mint köznév, az aiol nyelvjárásban egyszerűen annyit tett: vak énekmondó.
Simán el tudom képzelni, hogy valamikor a Kr. e. nyolcadikban ül a királyi család a vacsoránál, amikor kopognak a palota oroszlános kapuján, és a király ekként szól feleségéhez: „Nyiss ajtót asszony, mert jött egy homérosz…”
Továbbá: ugyan miért van Tinódi Sebestyén deák nevébe illesztve a Lantos szó? Vajon?
Továbbá: Kozárvári Mátyás - de még a jó Balassi is - odabiggyeszti versei, írásai elé a megjegyzést: „az török bülbülü szól dallamára”, azaz: Kozárvári, Balassi és még mások, nem lévén zenei tálentomok, nem írták verseik zenéjét, ellenben már meglévő dallamra komponáltak szöveget.
(Egyébként: Költészet és Zene eme bensőséges, szétválaszthatatlan kapcsolatáról a Kisgyerekek – míg el nem rontjuk Őket – ösztönösen tudnak: ezért skandálják, „éneklik” a verseket. Míg nem jön a köznevelésnek hívott szörnyű Moloch, és rá nem ripakodik, förmed, szól a Gyerekre: „Ne énekeld, mondd a verset, Kicsim!”. És kész, vége, beáll a korai agyhalál, a Gyerek beszáll a kockába. És eltelik tizenkét év, középiskolába kerül a Gyerek, és ott aztán „okos” irodalomtanárok megtanítják őt a hangsúlyos meg az időmértékes verselés szabályaira, melyekre amúgy a gyereknek semmi szüksége nem lett volna. Emlékszem, hányszor mondtam órán első gimnazistáimnak: Aki nekem kikopogja, eltapsolja, elskandálja, ellépdeli a verset, attól – becsszóra! - soha meg nem fogom kérdezni, hogy mi a chorijambus. Megvallom: ritkán akadt ilyen kölköm.)
No, ennyi elég is talán, hogy elfogadjuk: költészet és zene édestestvérek, bizony, sőt ikrek.
Jól van, lépjünk tovább: melyek a zeneiség elemei?
Van néhány nyilvánvaló elem, melyeket általában kizárólagosan a vershez szoktunk kapcsolni, holott persze a prózának is zeneinek kell lennie, de erről majd később ejtenék szót, úgy a vége felé, mert nem egyszerű történet.
Maradjunk először a versnél, annak zenei elemeinél!
A vershez tartozik néhány kéz és láb, miket igen könnyű fölfedezni, ezért elterjedt vélemény, hogy kizárólagosan ők okozói a versek zeneiségének, és ezek: ritmus és rím.
Nincs szándékomban vitázni: magam is szörnyen vallom, hogy ritmus nélkül nincs vers.
Na jó, javítok: nem volt. Ma már ilyen is van, de mi nincs, szép, új világunkban?
Tán nincs alkoholmentes sör?
Tán nincs nikotinmentes cigaretta?
Tán nincs lisztnélküli kenyér?
Tán nincs létezés nélküli élet?
Tán nincs szerelemmentes szeretkezés, amit persze az általam legjobban gyűlölt szóval szokás jelölni?
Azért, Nyájas Olvasó, mi maradjunk csak annál, hogy a vers lényege, lelke, szellemisége, keze és lába a ritmus!
És nem rossz dísz a rím, Verskisasszonyt még szebbé képes varázsolni: így igaz.
Ám ezeket mindenki föl szokta találni, hadd beszéljek én bensőbb szépségeiről a zeneiségnek!
Ugye, ha zenéről van szó, akkor valaminek zenélnie kell, hogy egyszerűbb legyek: valaminek, mint húrnak kell rezegnie, zöngenie, és a versben erre itt vannak Nektek a hangok. Különösképp a zöngés hangok, mert azok tisztán zeneiek. Minden egyéb: zörej.
Zenei tehát minden magánhangzó, hisz ők csak zöngések lehetnek, meg a zöngés mássalhangzók, a zsék, a zék, a dék, az emmek, a jék.
Szerepet játszhatnak persze az esszek, a ték, a kák is, hogyne, de szerepük ebben az előadásban más, mert ők csak zörejek, lévén zöngétlenek szegények.
Tessék, parancsolj Olvasó, lépj hát be a magánhangzók szép zenei világába először!
Hiszed, vagy sem: sokféle módon próbálták már mérni egy nyelv „egzakt” szépségét, de egy mérés elég meghökkentő. E mérés során ugyanis azt nézték, hogy mi az adott nyelvekben a magánhangzók mássalhangzókra jutó aránya, statisztikai átlaga. Két mássalhangzóra jut egy magánhangzó? (Mint a magyarban például.) Háromra? Négyre? Ötre?
Na, most lehet találgatni, hogy e mérés alapján melyik nyelv győzött az európai nyelvek közül?
Na?
A finn - Benevolis Lectorem! -, a finn nyelv nyert.
Mi maradt alul e küzdelemben?
Na?
Hát a szláv nyelvek, különösen a cseh és a lengyel.
Teljesen megértem a dolgot, nem szívesen írnék verset lengyelül, mondjuk a fagylaltról, nem szívesen, de Przemysl városáról sem! (Hat mássalhangzóra két magánhangzó?)
(Más szempontból persze nagyon is szépek a szláv nyelvek: lágyságuk, nőies bájuk lenyűgöz, és hallottam én egyszer Tatjana Szamojlova előadásában Tatjana levelét oroszul mondani, és az legalább annyira szép volt, mint maga a Művésznő: mert Tatjana Szamojlova gyönyörű volt! Az ám!)
Édes Istenem, de eltérültem!
Utánam Olvasó, vissza a magánhangzók versbéli szerepéhez!
Azt minden iskolát végzett nyilván tudja, hogy a magánhangzók magasak avagy mélyek. Kevesebben gondolkodtak tán azon, hogy a mélységnek és magasságnak hangulati értéke is lehet. Sőt: egész sor szavunk van, mely ellentétes jelentésű és hangrendű. Ne mondd, hogy véletlen, mert Isten van, és figyel és fülel, azaz nem szívesen hiszek véletlenekben.
Véletlen vagy zene?
Tessék: háború de béke.
Búbánat de öröm.
Víg és szomorú.
Élet és halál.
Kever és kavar. (Na jó, ez vicc volt!)
Viszont az már nem vicc, és nem is véletlen – ó, sancta simplicitas! -, hogy Csokonai mit tesz füleimmel a Reményhez címűben, egész pontosan a második és a harmadik szakaszban.
Gondolom, nem mondok újat egészen: a második szakaszban a Drága Csokonai a Lillával töltött boldog napokról beszél, és csupa „kertem”, csupa „végigültetéd”, csupa „csörgő’”, csupa „éltetéd” a dal.
Aztán a harmadikban elborul a láthatár, ahelyett, hogy kiderülne (nocsak!): „elhervadtanak” a rózsák, „kiszáradtanak” a patakok, források, a tavaszi vígság „téli búra vált”, és így tovább.
Most nem fogom Neked pontosan kiszámolni - erre lusta vagyok -, de az a helyzet, hogy a második versszakban körülbelül százhúsz magas magánhangzó áll szemben ötven méllyel, míg a harmadikban száz valahány mély az ötven magassal.
Véletlen?
Na, ne!
Persze, nem matematikai számításokkal szoktunk verset írni, ugye? És végképp nem így írt verset Csokonai és a többiek! Nem számolta ujjain a hexametert Lelkem Radnótija a napi huszonnyolc óra kőtörés után a Lágerben (Zagubice fölött, a hegyekben), de nem ám! A „látod-e esteledik, s a szögesdróttal beszegett, vad” hat szép daktilusa egyenest a Szívében nőtt: hol másutt?
De már – például -, ha fordításra adod a Lelked Barátom, akkor bíz’ ez is szempontod legyen, mert nem véletlenül „zsong, busong és jajong a tájon” az Ősz húrja: nem teheted meg, hogy zengjen, repkedjen és sikítson az Ősz zenéje, mert nem azt írta Verlaine, és nem csupán értelmileg nem azt írta, hanem hogy hangtanilag sem!
Na, jertek mássalhangzók, akik szintén vagytok! (Nyugi! Mindjárt végzek! Ülj még egy kicsit Nyájas!)
Paták kopognak a kövezeten, és fekete leplek röpködnek.
Mondd csak! Ez jó leírása egy temetési menetnek?
Na, ne mondd!
Minden kopog, pattog, a temetés nem folyik, zajlik, hanem történik, megesik, a gyászolók pattogva futnak a halottaskocsi után, és ez nem járja.
„Elhull a virág, eliramlik az élet.”
Tényleg folyik ez a sor? Most az anapesztuszoktól vonatkoztassunk el! Folyik, hullik a semmibe, igen!
Mert sok az el, és ott a há, meg az em.
A folyamatosan ejthető, zöngés mássalhangzók (amik nem pattannak föl, mint Te, amikor szól a vekker reggel - és nem hajnalban, mert a hajnal az folyik, a reggel az történik!) Tűnékenyek, folyamatosak, lágyak e verssor mássalhangzói, hát milyen legyen maga a sor?
Pillanatnyiak, mozzanatosak, kemények a felpattanó zárhangok.
Költőnk és kora – mondja Attila, és keményen kopogtatja a pillanatot; törékeny termetét a tőke megtörte – mondja szintén Ő, és tényleg: összevissza zúzva előttünk a Mama szerencsétlen élete.
És nézzed csak!
Az idő lassan elszivárog, bársonyon futnak perceim – lassan, békésen, észrevétlenül fogy az idő, mint szép homokóra pergése.
De: a pillanatok zörögve elvonulnak -: akár a páncélos, szörnyű katonák serege, nehézkesen, nem észrevétlenül.
Sic…
- folytatódik -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése