És most hadd szóljak néhány szót a prózáról is még!
Először is próbáljuk meg tisztázni, mi a próza és a vers közötti különbség, hátha eleve kiderül egy és más.
A vers kötött beszéd, kötöttsége elsősorban a ritmus. A próza kötetlen beszéd, illetve vannak kötelmei annak is, de azok nyelviek, szintaktikaiak. Mármost ez persze nem jelenti azt, hogy a prózában, főleg, ha az széppróza, nyugodtan lehet fát hasogatni, bikkfát, és fölösleges a lírában oly szokásos és természetes kellékeket használni.
Egészen nagyszámú embert ismerek, akik költőként is tevékenykednek olykor, és nagyon pontosan tudják, hogy miként kell verset írni. Először is megkócolják a hajukat, hanyag mozdulattal félresöprik homlokukból, arcukra álmodozó, talányos kifejezést rajzolnak, és hozzákezdenek a versíráshoz, ahol nyelvezetüknek líraiságot kölcsönöznek, metaforákat gyártanak, szimbólumokat festegetnek, és ádázul rímelnek meg ritmizálnak. No, meg persze patetikus magasságokba emelik egyéni szókincsüket.
Aztán befejezik a verset, megtörlik porlepte homlokukat, és levelet írnak, vagy beszélgetni kezdenek valakivel.
És ég szakad és föld indul: mintha egy másik ember lenne aki a levelet írja, aki beszél: zűrzavaros, nyelvtanilag is pongyola mondatok áradnak ki belőlük, hallgatni is keserv’. Szókincsük beszűkül egy- kétszáz szóra, de azoknak is jó néhány százalékát az izék, öööök egyebek teszik ki.
Én meg töprengek: tán a két agyfélteke ilyen értelemben is más és más működést produkál? Tán van nekik egy költői, emelkedett, meg egy hétköznapi, prózai, földhözragadt féltekéjük?
És még azon is elgondolkodom: nem érzik-e, hogy vagy a versírás közben vagy a mindennapi prózájuk közben hazudnak? Lehet őszinte vers az, amelyik álruhás szavakban jár, vagy fordítva: lehet őszinte az a levél, mely álarcban bálozik?
No, hadd lyukadjak már ki valami tisztásra! Ne higgyük, sohase higgyük, hogy a próza = szárazság.
Íme két mondat, egészen prózában van mindkettő, vershez köze egyiknek sincs:
„Mindenféle levesek jutottak eszébe, amelyekben disznógerincek főttek, és odakünn tartalmasan, hangtalanul szakadt a hó.”
Ennek a Krúdy mondatnak ritmusa is van, zenéje is van, éppen megfelelő hosszúsága is van: észre se vesszük igazán, hogy három tagmondatból áll, éspedig azért nem vesszük észre, mert a tagmondatok önmagukban is és egymáshoz való viszonyukban is kristálytiszták, plasztikusak, zamatosak. Az író gondolatai pont oly hosszúak, mint leírt szavai, ezért ütemesen, szépen folyik a mondat, döccenés nélkül. A forró leves és a hidegen hulló hó szerves ritmikai kapcsolatban áll egymással, és érzem, amint belekanalazok abba a levesbe, és beleharapok a disznógerinc elomló húsába.
„Amikor a mai napra készültem, és valami értelmezési keretet próbáltam találni az interneten elérhető mozikhoz, illetve szakmai értekezésekhez, akkor egy Pirandello mű jutott eszembe, talán valami ilyen címet visel, hogy hat szerep keres egy szerzőt.”
Ennek a mai politikustól való mondatnak se ritmikája, se zenéje nincs. Az egymásra bukdácsoló alárendeléseknek, a közbevetett tagmondatnak semmi közük egymáshoz, igazából nem is logikailag kerültek összerendelve egy mondatba, hanem sietségből és hányavetiségből. A sietség oka világos: a szónok szavai nem érik utol gondolatait, vágtába kezdenek hát, és nem kecsesen lépdelnek, a mondat nem árad, nem folyik, hanem idegesen zakatol. A tagmondatok hossza változékony, esetleges, semmiképpen sem kelt az olvasóban ritmusérzetet: épp az ellenkező hatást éri el, azon szurkolok, hogy valamiképp keveredjen már ki a szónok bonyolult és érthetetlen mondatából, mely akadozik, botladozik, és olyan érzésem van, hogy meszes falat harapdálok.
„Az ezredes úrnak nincs, aki írjon”
Ez még csak nem is szöveg, hanem „csupán” egy cím, egy Márquez kisregény címe. De milyen fából faragott fülének kell lennie annak, aki a mondatban foglalt zenét, ritmust és rezignált szomorúságot egyként nem hallja?
Azaz: ha prózára fogod a tollad Barátom, akkor se légy kevésbé „lírai”, kevésbé „versszerű”; ne engedj a csábításnak, hogy most „csak” prózát írsz, elég, ha betartod a mondatalkotás nyelvi szabályait, mert nem csak bukdácsoló, ritmikátlan vers létezik: a próza is lehet ilyen!
*** **** *****
Megkülönböztetetten Tisztelt Olvasóm, aki még itt maradtál kandallóm fényénél, és nem csaptad rám az ajtót – sokan nem lehetsz már -, engedd, hogy elvigyelek ebből a nem túl vidám századból, kicsit hátrébb az időben.
Hátráljunk hát vissza, mondjuk 1445 – be és maradjunk abban az időben 1520-ig. Miért?
Mert 1445 – ben született Sandro Botticelli és 1520-ban halt meg Raffaello, és e két végpont között ott van Michelangelo és Leonardo is, ugye?
És persze nagyon méltánytalan és igazságtalan vagyok, mégis megkockáztatom: szerintem Ők jelentik igazán azt a kort, melyet reneszánsznak szoktunk mondani.
Nekem meg épp Rájuk van szükségem a mai meséhez, és épp erre a gyönyörűséges korra, mert Ők – mások is persze, de igazából mégis csak Ők – mutathatnak nekünk valami nagyszerűt.
Meglehetős tévedésben él, aki a reneszánszban csak a szépséget akarja fölfedezni, aki szerint például Shakespeare zseniális művében kizárólag Hamlet a reneszánsz személyiség, ó nem! Az avonparti hattyú-óriás ennél sokkal ravaszabb ember volt, jóval ravaszabb.
Tekintsük az „uomo rinascimento”-t egy olyan körnek, melyet három cikkre bontunk, és nevezzük az egyik cikket udvari embernek, uomo cortile-nek, a másikat költői embernek, uomo poetico-nak és a harmadikat a politikus embernek, uomo politiconak, és ekkor áll előttünk a teljes reneszánsz személyiség. Mármost a mi Shakespeare-ünk teremtette Hamletet, de teremtette Claudiust és Laertest is: a költő Hamlet, a politikus (amolyan igazi macchiavellista értelemben) Claudius, és az udvari ember Laertes. Így kerek a MŰ, csak így!
És a három típus három alapvető érték hordozója, e három érték volt a reneszánsz abszolútuma: szépség, jóság, erő (mely az igaz helyén áll itt, teljes joggal).
És ugye nem kétséges: egészen mást hangsúlyoz Leonardo, megint mást Michelangelo és ismét csak mást Raffaello művészete. Persze nem mindig és nem egyértelműen, mert hisz a zsenialitás épp arról ismerszik meg, hogy nem szorítható általános kategóriákba, a zseni mindig ki fog mászni a művészettörténeti fiókokból, nagyon meglep valami egészen újjal, mással, addig sosem-volttal. Csak a középszerűség egyenletes, mindig csak az homogén, és ezért végtelenül, ásítóan unalmas.
Mégis, többé-kevésbé látható ám, hogy Leonardo értékrendjében a jó, Raffaello rendjében a szép, és Michelangelo értékeiben az erő áll a központban.
Nem, nem: persze, hogy nem az ŐSERŐ, a ZABOLÁTLAN, hisz Michelangelo tudja a mérték elvét, ezért az erő, amit Ő ábrázolt szinte mindig, a nyugalomba oldott, nem fenyegető erő, úgy - éppen úgy -, ahogy azt a Dávid szoborban szemlélheted.
Dávid – és általa Firenze – azt üzeni: ez az erő senkit nem bánt, hisz parittya a vállon, kő a kézben, összpontosított, ellazult erő a Dávid ereje: de csak próbáljon bármely hatalom Góliátja ujjat húzni, leröppen a vállról a parittya, elszáguld az a kő, mert Firenze-Dávid nem bánt senkit, de meg tudja védeni magát az ő ereje által.
- folytatódik -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése