„Néhány éjjelre padra, kőre,
adjatok immár fekhelyet!”
Most tehát, hogy Jókait, Adyt, Blaha Lujzát alaposan átolvastuk (főként Te, mert Te mindent alaposan olvasol, szemben az én fölszínességemmel), túlhaladunk a köröndön.
Derekadra teszem jobb kezem, mire te vállamra a balodat, és így megyünk tovább.
Világos: imádom ezt a nagy egymásba kapaszkodást, de közben kissé frusztrálódom: már hogy is ne? Elég hülyén nézhetünk ki együtt, hisz majd egy fejjel magasabb vagy: fordítva szebb lenne a páros. Ha én tenném válladra kezem (már persze, ha elérném), és te fonnád derekamra a tiédet, az szebb lenne.
Persze, még ha így lenne, akkor is elég hülyén nézne ki egy vénülő, őszülő, húsz évvel idősebb pasi egy gyönyörűséges lány mellett.
Viszont errefele már tényleg senki sem jár, aki öblös röhögésben törhetne ki látva minket, hát legyőzöm minden frusztráltságom: mehetünk.
Mehetünk, mehetünk tovább: egyenesen Napkeletnek.
Most egy kis ideig csak – számomra - ismeretlen nevű egykor-voltak sírjai következnek: ha jobbra nézünk a tágas mezőn, akkor persze fölsejlik Szilárd Leó nem régi keletű sírja, kicsit távolabb a Deák-mauzóleum, de mi most célirányban lépdelünk. Egyenesen napkelet felé.
Azért – míg odaérünk -, tán van időm fölidézni újabb emlékeimet.
Szabad, Nyájas?
Tanítottam én kis időt – szintén áttanítással – egy gimiben, ahol zseniális – komolyan mondom: zseniális - cigány művészek vonultak az érettségi felé: zenészek, táncosok, festők, énekesek, mert kiderült, hogy érettségi nélkül semmiség zsenialitásuk.
Nem is ritkán szégyelltem magam: még hogy én tanítom őket?
Őket, kik úgy nyúlnak hegedűhöz, gitárhoz, „hermonikához”, hogy az maga a csoda.
Valahogy azért belenyugodtam: én várom tőlük az alkotó művészetet, azért ők is várnak tőlem cserébe valamit, és egészen jól megvoltunk a szerepeinkkel.
Gondolhatod, Benevolis: a Sírkertet Ők sem úszták meg.
Errefelé jártunk, ahol most veled lépdelek Olvasó, és veled Nikoletta.
Na, és mi történt?
El nem tudjátok képzelni benevoliszok!
Rá kellett ébrednem, hogy a cigányok babonásak!
Komolyan!
Jobb kéz felől volt akkor néhány megbontott kripta meg sír. Komolyan mondom, hogy csontok nem hevertek egyiknek a martján sem, de – ettől függetlenül – legalább három cigánylánykám függeszkedett a nyakamba félelmében, hisz: „Nyitva van, gyuriiiii!”
Életemben ennél bájosabb dolog nem ért: hiszitek-e?
Gyönyörűek a cigánylányok, gyönyörűek!
És akkor nekem kettő kapaszkodott a karjaimba (jobbról meg balról), egy meg valahol hátul lógott rajtam.
Mit mondjak?
Büszkén viseltem Őket!
Míg ezt elmeséltem, míg ezt elmondtam, míg ezen elgondolkodtunk, már látszik az a síremlék!
Itt van!
(Második kép odafönt)
Ide tették végső nyugovóra – végre, sok hányattatás után – Őt.
Itt nyugszik – remélem további kidobatás nélkül – a Költő.
A költő, a minden időkhöz mérhető, a minden költők elébe kerülő KÖLTŐ.
Elképesztően egyszerű név alatt alussza álmát Ő: József Attila.
Nomen est omen: gyönyörű, dallamneve volt.
Szeretném, ha igazolnál Lalagé a világ előtt: ugye, nem én vonszoltalak ide, midőn tizenhárom süketcsöndes év után újra együtt léptettük lépteink: te hívtál a Sírkertbe, az Ő sírjához: igaz-e, így volt-e?
Habár ez oly mindegy: idejutottunk valahogyan, és Te a „szütyőcskédből” hét mécsest és néhány füstölőt vettél elő.
Ugye, hogy így volt tizenhárom süketcsöndes év után?
Kicsit elgondolkodtam, amikor négy mécsest a kezembe nyomtál, és megkérdezted, van-e nálam öngyújtó?
(Buta kérdés volt Lalagé: nálam mindig volt, van és lesz öngyújtó. Másként jó sokáig tartana a cigi elszívása, nem?)
Amin elgondolkodtam: miért hét a mécsesek száma?
Nem buddhista a hét mécses, igaz?
A buddhista mécsesek száma öt, aztán meg Attila nem is volt buddhista.
Zsidó sem volt. Ő nem.
Megkérdeztelek hát - meg mertem kérdezni tizenhárom süketcsöndes év után -: miért hét a mécsesek száma?
Rám néztél gyönyörű, tószín-szemeddel, és visszakérdeztél:
„Na? Szerinted, miért hét?”
Gondolkodni sem kellett, úgy feleltem:
„A hetedik te magad légy!”
És bólintottál.
Létezik, hogy tizenhárom süketcsöndes év után is így értheti egymást két ember?
Naná, hogy létezik.
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
Majdnem pontosan kilenc hónappal másodszori elmented után, április tizenegyedikén, persze immár egyedül – nem is igaz: Kamillával, kicsi Unokámmal, aki akkor még egyke volt – elzarándokoltam ide, mint minden évben a Költő születése napján: ide, Attila sírjához, ahogyan szoktam, és ami felől Te biztos lehettél.
Már messziről éreztem, tudtam, hogy Te ott jártál, Lalagé! Még semmit sem láthattam – amúgy is: mókuskát néztünk Kamillával -, de tudtam, hogy valamilyen módon ott vagy, ott voltál.
Közelebb érve azt vettem észre először, hogy hét mécses van a sír szélén, úgy vannak ott, ahogyan Te, csakis Te szoktad odatenni mécseseidet…
Nézelődtem, aztán észrevettem még valamit: jobb kézről egy szépséges vázát láttam, ami nem szokott ott lenni, virágcsokorral teli, hófehér váza.
(Harmadik kép odafönt)
A hófehér váza alatt egy levélkét is láttam: egy levélkét vagy valami affélét…
És bizony volt ott egy levélke.
(Negyedik kép odafönt)
Szövege ekként dalolt:
”Ezüsthajú!
Szeretném néked adni e sorokat:
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrízlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.”
Aláírás nem volt e papírszeletkén, de hát minek is lett volna? Tán csak megismerem az írásodat tizenhat év után, hisz az írásbeli érettségdet is én javítottam. Hát nem ismerem föl a stílusodat tizenhat év múltán?
Ugyan már!
Mi mást tehettem: vettem a papírszeletkét és aláírtam még négy sort, ugyanabból a Versből:
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istenek téged felellek.
Sosem tudtam meg - sohasem fogom megtudni - megtaláltad-e a választ?
És akkor következzen az utolsó séta!
Annak is szépséges, nagyszerű végállomása lesz: ígérem!
- de csak holnap, csak holnap -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése