Sírkerti séták (3)

A Főkaputól egyenesen: Napkelet felé

Valahányszor erre indultunk a Kedvessel, sok mindent megbámultunk, Lalagé sok sírlakóról kifaggatott, én meg szívesen csapongtam, de a végállomás sosem volt kétséges.
A végállomás ott volt mindig, ahol a Költő meglelte hazáját, a földet, mely befogadta, azaz: József Attila végső nyughelyénél.
No, persze annak, hogy mi kettesben erre jártunk utoljára, már több mint három éve van: többnek kell lennie mindenképpen, hisz épp ma 1214 napja annak, hogy Ő elhagyta az én szomorú, temetői világomat, és elment az Örömhöz, és ezért a döntésért egy rossz szót szólnom Róla nem szabad.
Az öröm mindig több, jobb, fontosabb, mint a szomorúság.
De azért, ugye mehetünk Lalagé ma is, ha másként nem, hát gondolatban.
Azt mondom: vágjunk neki!

Jobb kézről hamarosan elhagyjuk a kedves kis kápolnát, ahová mindig csak belesni tudtunk, valahogy sosem volt nyitva, de kívülről is csinos, szép kis kápolna.
Ugyanarra, vagyis jobb felől tömegsír bukkan elő, a magyar jakobinusok közös sírja: itt aluszik Martinovics éppen úgy, miként Őz Pál.
Azért kettejüket neveztem meg, mert számomra a két végpontot jelölik: a nagyon fiatal Őz Pál, a következetesen, ha úgy tetszik „megátalkodottan” forradalmár, aki pökhendi-mód a Marseillaise-t fütyörészte míg a vesztőhelyre vitték, és Martinovics, aki – tán - árulója lett saját csoportjának. Legalább is vannak történészek, akik váltig állítják ezt.
Mindegy ez már talán, ily sok évvel a dolgok után, hisz a „harcot, mit „őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”, de azért csak ott motoszkál a fejben.
Könnyed főhajtás után mehetünk is.
Előttünk lassan kibontakozik az Árkádsor kettős épülete, az egykor ragyogó klasszicista-eklektikus építmény: rég nem volt már pénz arra, hogy fölújítsák, de még ilyen állapotában is fenségesen szép.
(Első kép fönt)
Az Árkádsoron sok ősi magyar (vagy éppenséggel német) eredetű család nevével találkozhatsz Nyájas, de nem túl jelentősek a nevek, vagy – hihetetlen műveletlenségem következtében - csak számomra nem jelentenek sokat. Ettől függetlenül a főút két oldalán sorakozó kriptasort érdemes végignézni, mert maga az Árkádsor, különösen annak négy szélső tornya, egykor gyönyörű, ma már lepusztulóban lévő freskókat bír. Sosem tudtam beazonosítani a festőket, de gyakran gondoltam arra, hogy talán legalább kettő Lotz Károly műve lehet.
E kettő kísértetiesen emlékeztet ugyanis az Operaház egyik-másik freskójához.
Azért két jeles sírt itt is lelhetünk: az első - a főkapuhoz közelebbi - éppen az egyik nyitótornyocska közepén álmodik, a másik a végén.
Amikor az elsőt első ízben megláttam fölkeltette érdeklődésemet, hogy mindig friss virág, és nemzetiszínű szalagok borítják a fejfát. Ki lehet, melyik nagy magyar, tán egy negyvennyolcas?
Meglepjelek Nyájas Olvasó?
Megleplek: Görgey Artúr sírjáról van szó.
(Második kép fönt)
 Sejtem, hogy fent írt mondataim szorulnak némi magyarázatra, és ha van kevés időd Olvasó, szívesen szolgálok magyarázattal.
Elsőben is azt tudnod kell, hogy nem vagyok történész-típus, sosem tartottam magam annak, jószerivel még igazán jó töri tanárnak sem. Átkozottul irodalmár vagyok, és tudom, hogy egészen más gondolkodást, agyat kíván a történészé, mint az irodalmáré.
Egyszer, igen jó történészek társaságában, azt találtam mondani – én már elfelejtettem, de valahányszor találkozom egyik-másikkal, mindig visszaidézik: ezek szerint nem mondtam túl nagy marhaságot -, hogy a történelem arról szól, hogy milyen volt az ember, az irodalom meg arról, hogy milyen lehetett volna. És bizony ez az utóbbi engem mindig jobban vonzott: valahogy szebb az Ember abban az állapotában, amilyen lehetett volna, mint abban, amilyenné sikerült lennie a bűnbeesés után.
Na, mindegy is: ott tartottam, hogy nem vagyok ugyan történész, de annyit azért megtanultam, hogy nagyon nehéz a történelemben utólagos igazságokat tenni.
Persze, ha szánalmas tömeggyilkos volt valaki, akkor a vélekedés tévedhetetlen, de ha nem?
Ezért többek közt nem nevezném Görgeyt egyértelműen árulónak, mert nem is volt az: egészen.
Nem az hökkent hát meg, mikor a sírját elborító virágokat, szalagokat látom, én tartanám őt egyszerű hazaárulónak, hanem az, hogy tudom: a legtöbb gimnáziumot végzett magyar agyában Ő az áruló, Ő él árulóként.
A másik jelentős síremlék az Árkádsor végében található, de hát itt már kevesen szoktak megállni, hisz közvetlenül utána jön a Kör, ami húzza, vonzza az embert, és legalább három elevenbe vágó síremlékkel pompázik.
Én azért azt ajánlom Neked, Kedves, hogy ne engedjünk a csábításnak, és álljunk meg egy pillanatra az Árkádsor utolsó sírja előtt, hol Alpár Ignácz alussza álmát a Föltámadásig.
 Remélem a föltámadás után majd újra tervez nekünk valami szépet, nemeset, olyat, mint a sokszor – méltatlanul – el- és megítélt Vajdahunyad vár, vagy az egykori Tőzsdepalota (manapság a TV-épülete vagy már az sem(?)), vagy a gyönyörű kolozsvári Tudományegyetem épülete.
Elférne már ebben a Városban néhány szép, új épület!
Hadd mondjam meg mindenkinek: nagy, remek építész volt Alpár Ignácz, és igenis, a Mezőgazdasági Múzeum – vagy Vajdahunyad vár – épületegyüttese, eklektikus, látszólag zűrös mivoltában is remekmű.
Épp azért, mert eklektikus!
Tessék csak egyszer arra gondolni kérem szépen, hogy a középkori vártól a reneszánsz és barokk palotáig úgy tervezni épületet, hogy azok szakadás- és ellentétmentesen folyjanak át egymásba: ehhez zseni kelletik.
Én – minden esetre meghajtom fejemet Alpár Ignácz előtt!
meg ám!

De most add a kezed Lalagé, és menjünk tovább!

Fordítsd szép arcod jobbra: az ott Ady Endre sírja: ha jó leszel, nem sokára megmutatom Neked, milyen messzire került Dybtől Léda, jó?

Ady? Igen, Ady.
(Harmadik kép fönt)
Kell-e Néked Lalagé az Ady?
Ugye, Neked kell?

Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.

Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.

Most nézz balra, Kedves!
Ott aluszik Blaha Lujza: gyönyörű – Hozzá való, méltó  - síremlék alatt: nem?
(Negyedik kép fönt)
Ha már Ady sírja van átellenben, hát akkor...
Akkor szóljon Róla Ady Endre!

Szépséges nagyasszony,
Tündére ennek a csodás kis világnak,
Ahol élünk gyönge, kicsiny hittel, kedvvel,
Birkózunk idegen, dölyfös istenekkel,
Vérrel, igazán, itt, csak Téged imádnak,
Csak Téged imádnak.
E szomorú földből, e vérittas földből,
E fáradt világból Te hoztál ki lelket,
Bátorságos szívvel csak azóta vallunk
Gyermeki szerelmet
E szomorú földnek, e vérittas földnek,
Ahol fiatalon dőlnek ki a tölgyek
S bimbóidejükben hullnak le a rózsák...
Oh, mennyi sok emlék, óh, mennyi valóság,
Szépséges nagyasszony, mennyit sírtál értünk
S mennyit mosolyogtál,
Mintha e fáradt, bús édes kis világnak
A tündére volnál,
Jóságos tündérünk,
A mi magyar vérünk, a mi tisztább vérünk.
Talán soká, egyszer az lesz ez a fajta,
Amivé ez a szent, buja föld akarta
S akarja szent, termő tavaszokkor tenni:
Fogunk mi még hinni, fogunk mi szeretni
S nótás, szent asszonyról fog szólni az ének:
Valánk egy időben bús, fáradt szegények
S jött közénk egy asszony,
- Soha igazabbat, soha jobbat, szebbet! -
Oh, be nagyon kellett,
Oh, be nagyon kellett ez a csoda-asszony,
Hogy ebből a földből életet fakasszon
S magyar legyen értünk,
Szépséges nagyasszony,
Mi szent magyar vérünk, a mi tisztább vérünk:
Ha itt több lesz a vér, ha itt több lesz a hit,
Teáltalad élünk,
Ezer év mulva is Terólad mesélünk!...

A kör közepén pedig Jókai Mór sírja mesél, mesél, mesél: míg magyar – mi több: míg ember - él a Világon, többek között Ő fog esti álomba ringatni minket.
Ha akarjuk!
És – ugye – mi, Te meg én: akarjuk hallgatni Őt?
(Ötödik kép)

"Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.
A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.
Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.
A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.
Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négymértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy gót templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazaltpilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják."

No, most menjünk, menjünk tovább Napkelet felé Lalagé, oda, hol a magyar irodalom egyik legragyogóbb napja nyugszik, hogy szép képzavarral éljek!

- persze: majd holnap. Rá föl kell kicsit készülni lelkileg, igaz? -