Sírkerti séták (1)

Belevezető

Azt Ti el sem tudjátok gondolni, hogy mióta elszédelegtünk Feleségemmel egymástól, hány jó helyen laktam ebben a Városban, Budapesten.
Nem is mondom el, mert nem erről szeretnék mesét mondani.
Tény, hogy néhány évig a Köztársaság téren, a „nyóckerben” is éltem, és minden ismerősöm azt a pecómat csesztette leginkább.
Pedig: jó hely volt az: ott volt Lalagé is, meg az a hely is, a Nemzeti Sírkert, amiről mesébe fogok most.
Kipp-kopp-kipp-kopp…
Ki jön velem?
Niki?

Ha abból az albérletemből kiléptél volna velem a ház kapuján Nyájas, és jobbra vettük az irányt (miként oly gyakorta megtettük a Kedvessel: tréfálódva, szójátékolva életen és halálon  -meg sem fontolva, hogy Temetőkertbe megyünk -, akkor másfél saroknyira lakhelyemtől, és kevéske séta után  -ha lehet a Kedvessel, ha nem: hát nem: mindent nem lehet -, a Sírkert bejáratához jutunk.)
Ha azon a Kapun átmegyünk, akkor három lehetséges irányt kínálok föl Néked Benevolis Satöbbi.
És ma az elsőn vonlak végig.

Pisiltél a Kapu mellett balra lévő vécében?
Megnézted a Kapu melletti virágüzletet?
Azt ki ne hagyjad!
Hoztál a vécé melletti automatából valami szénsavmentes ásványvizet?
Hoztál-e magaddal mécseseket Attilának, Miklósnak?
Igen?
Akkor, menjünk!
Lényegi rész

Első séta: jobbra térülünk a Kaputól

Ha a Kaputól jobbra indulunk (miért is ne arra?), akkor előbb vagy utóbb föltűnik balkézről a Sírkert Kegyeleti Múzeuma, aztán – ha be nem megyünk oda – el is tünedezik hamar.
(Ha éppen időnk engedi, nem rossz ötlet a Múzeumba is bemenni: ha egyébért nem, hát Dris „festett koporsói” miatt. Dris, régi kedves barátom, kivel együvé voltam ipari tanulónak tételezve, már tizenéves korában is jó – mi több -, kiváló festő volt. Dris amúgy: Gerő András, Andris, Dris.
Sok évtized múlva vélni kezdte, hogy „rendes” tájakon a koporsókat is megfestik, megfestették a mi népköltészeti tájainkon is: és mert sok jó és nagypénzű amerikai váratlanul beleszeretett ebbe a „projektbe”, és még jó sok pénzt is adtak a festett koporsókért, és mert azok a koporsók tényleg SZÉPEK, hát Andris, néhány szépen megfestett koporsója most a Múzeumban is kiállíttatott.

De most mi nem megyünk be a Múzeumba – ugye, Drága? -, hanem haladunk a Sírkert fala mentén, és közben – nagyon magam vagyok ma, el ne feledd Benevolis! -, mint Micimackó szokta, dalocskát dúdolok:

Drága, szép Kedvesem:
be különös járni e helyeken,
önmagamban szaporázni
léptemet, és lépteidhez nem
igazgatni semmimet:
valahogy nagyon
megszoktalak
Tégedet.
Csakhogy,
ma nem jöttél velem,
és nem jössz tán
sohasem.

Legelső „fontos” helyként Vörösmarty „Mihál” sírkövét érjük el, jobboldalt, a Sírkert fala mentén tűnik föl.
Sírkövének obeliszk-teteje amúgy a huszonnégyes villamosról is látszik, s ha arra utatazom éppen, lesem az utazókat: látják-e azt a lantot a Sírkert falából nőttet, és vajon tudják-e, hogy hol nyugszik itt Vörösmarty Mihály?
Többnyire nem látok fölragyogó tekinteteket…

Egész biztos-e, hogy nagy tévedésben vagyok, ha az egyik legnagyobb magyar költőnek ítélem Őt?
Meglehet, nagyon is meglehet: értékítéleteim gyakorta szubjektívek, semmi közük nincs a tényekhez.
Viszont, ha azt mondom, hogy a legszebb, legtöbb romantikus fantáziával megáldott Költő volt a „Mihál”, akkor nem szubjektív voltam, hanem nagyon is tényszerű.
(Tessék, Benevolis?
Szerinted nem?
Hisz akkor Te B. Lectoris valószínűleg nem olvastad a Cserhalom, a Tündérvölgy, a Délsziget című elbeszélő költeményeket!
No, ha Róla vélekedni szeretnél, kapd csak elő ezeket! Ja: a Széplakot is vedd melléjük!
Légyszi!
Ha elolvastad ezeket, akkor tedd föl kezedet, és én szívesen elbeszélgetek Veled Vörösmarty „Mihál” – ról.)

Aztán az is eszembe jut sírköve előtt állva, hogy nagyon szégyellem mai magyarságomat!
Mert nem ilyenek, nem ilyen egymás-torkát-átharapók voltunk mi egykor.

Amikor 1855. november tizenkilencedikén Ő meghalt, a bécsi kamarilla igen csak titokzatosra vette a hírt. Mondjam, hogy elkussolta?
Tudni kell még azt is, hogy hat évvel Világos után, legtiltottabb olvasnivaló a Szózat volt.
(Teljesen megértem Bécs álláspontját: vérlázító lett volna a Szózat, forradalmat robbantgató. És Bécs mindent inkább szeretett volna  -nagy külpolitikai bajokban tengetőzve -, mint egy újabb magyar „rebelliót”.)
No, lényeg, hogy titokban akarta a „hivatal” tartani Vörösmarty halálát.
Ám a halálhír sebesen terjedt el Pest-Budán.
És csöndes tüntetésként (persze: betonba tiprott kis ország mi mást tehetett volna?) Erzsébet-napi mécsesek, gyertyák gyulladtak a pest-budai ablakokban.
Erzsébet neve napja volt, ugyan ki szólhatott volna névnapi mécsek ellen?
Csak: csak nem volt oly pest-budai, aki ne tudta volna: Őérte gyulladtak a kis esti fények.
És hahogy valamely ablakban mégsem gyulladtak mécsek, gondos kezek törték be azokat az ablakokat.

És eljött a reggel.
A halála utáni reggel, november huszadika.
És minden napilap – mely egyáltalán létezhetett a Bach-korszakban -, első oldalát gyászkeretbe foglalta, és Vörösmarty képe ott volt a díszoldalon, és alatta ott volt a Szózat.
Össze nem beszéltek azok a szerkesztők!
Egyszerűen: ilyenek voltunk akkor tájt, ilyenek is tudtunk lenni.
Milyenekké lettünk?
Na!

Én pedig sok évtizede gyötrődöm valamin, valamin, amiben tán semmi igazam nincs.
Osztogathatom?
Tudjuk: Vörösmarty nagyon, nagyon elhallgatott 1849. augusztusa után.
Alig szólt.
Tudjuk: meg is kapta a magáét (Gyulaitól például), és válaszolt is.
Válasza a Vén cigány volt: a világirodalom egyik legnagyobb, legdermesztőbb alkotása.
(Most sem nem tréfáltam, sem nem túloztam. Ki nem hisz nekem, olvassa el újra figyelmesen!)
Miért hallgatott Vörösmarty?
Ezen töprengtem, töprengek régi évek óta.
Mondhatom, mire jutottam?
Ha nem engeditek, akkor is elmondom, elmondom újra és újra.
Tessék újra figyelmesen olvasni a Szózatot, úgy, ahogy nem szoktuk: figyelmesen!
Ott áll-e fehéren feketével, ott áll-e?
„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.”

Mármost: mi történt?
Mi látszhatott a jövőben 1855-ben, mikor Ő meghalt?
Jobb kor?
Vagy a nagyszerű halál?
A nemzethalál?
Ó persze, nem is kétséges.
Vörösmarty úgy halt meg, hogy a nemzet halálát látta, mert ’55-ben nem látszott más.
Mármost tessék elgondolni, hogy egy oly érzékeny lelkű ember, mint Költőnk, azt gondolja: Istenem, hisz EZT én ajánlottam Nemzetemnek!
Ne feledjük: a Szózat volt az etalon azokban az időkben. Nem a Himhusz, hanem a Szózat!
Én azt hiszem, ebbe tényleg bele lehetett őrülni, és tényleg arra lehetett jutni, hogy örökre letegye pennáját a Költő!
Iszonyatos teher lehet ilyesmi egy Költő lelkén.
Kevésbé érzékeny lelkű is belepusztult volna, nem?
És a nagy fenekedésekre („No, Mihál, miért nem írsz? Te, a Szózat költője hallgatsz?), válaszol.
Válaszol, és e válasz nem mondható semmiségnek!
Tényleg? – kérdi Vörösmarty. Költő dolga annyi, hogy verseljen?
Akkor is, ha „Odalett az emberek vetése.”?
Akkor is, ha „Isten sírja reszket a szent honban.”?
Akkor is, ha „A vak csillag, ez a nyomoru föld / Hadd forogjon keserű levében,”?
Verselni minden áron, mindenképpen?
Á!
Ugyan!
Hogyan lehet verset írni, húzni a dalt a hegedűn, nyűtt bottá fogyó vonóval, ha minden, de minden elveszett?
Hogyan?
Akkortájt még becsületesek voltak a Költők: bévülről írtak és nem kívülről és nem kifelé.
Hát Vörösmarty inkább hallgatott.
Micsoda tehetség a hallgatni tudás!
Nem a legnagyobb tehetség-e?

Tovább megyünk - képzeletben - kéz-a-kézben, ahogy egykor mendegéltünk.
És egykor – egy júniusi napon – ekkortájt kezdett alkonyulni: lassan lement a nap, visszafelé sugaraztatta sugarait, arynfénye átbújt Lalagé haján, és arannyá festette haját.
Én meg – mielőtt Arany Jánoshoz értünk – magamban Salvatore Quasimodót fordítgattam:
„Magányos az est szívében minden ember
teste. Által egy sugár jár csupán:
és már itt is az este.”
Vörösmarty sírköve után már nem árt balra nézelődni. Igaz, előbb majd elkapod a fejed attól a szörnyű szocreáltól, attól a nagyon ide nem illőtől, amit Munkásmozgalmi Pantheonnak hívnak (amúgy már a név is ciki: pán-teósz? Hisz az azt jelenti: minden istenek?), és amit legalább külső díszletként nem ártana egy Tervezőnek újra tervezni. Hírdetem is egyre! Építészek, tervezők „dizájnerek”!
Eszembe sincs újra sírokat boncolni, remélem demokratikus korunknak az újratemetések, újrakidobálások már soha többé nem jutnak eszébe, de egy rendes „panteont” megérdemelne az a szocreál szörnyűség.
Sebaj, jelenleg azt teszem, hogy nem nézek oda.
Kicsit később fordítom fejemet balra, és arra fordítom Niki szép fejét is gondolatban.
„Hát itt van!” – mondom neki gondolatban.

Elhúzódva minden más sírtól öreg, hajlott tölgyfa borul egy síremlékre.
Hogyne?
Ott szeretett üldögélni utolsó éveiben, egyedül, minden más embertől elhúzódva, a tölgyek alatt, minden Költők legnagyobbika: Arany János.
Most is: félrehúzódva, senkivel nem pörölve nyugszik, imádott Juliskája, Júliája, Piroskája hamvai mellett, Ő.

Vedd csak a nevét, egyszerűen a nevét Benevolis Lectorem!
Mondd csak ki: Arany János.
Nos?
Remélem, remélem történt Veled valami!
Csengenek-e, bonganak-e már a sorok?
Csengenek-e, bonganak-e már a magyar nyelven leírt leggyönyörűbbek?
Hát persze!
Hallgassuk e sorokat, Lalagé!
„Nem annyira bortól feje pedig tompa,
Mint a tegnapi nagy indulat elnyomta.
   Csak a lehetetlent lehetne letetni:
Piroska személyét egy percre feledni!...”

„Harmadnap olyankor, egy fölleges estén,
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert, bánatja jelével,
Behinte lehulló, sárga falevéllel.
   Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.”

„Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
   Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: "benneteket várlak!"
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.”

„Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
   Mert hogy' szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?”

„Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.”
„Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.”

Megfogom – képzeletben –a Kezed, és azt mondom csöndben:
„Gyere Kedves, menjünk tovább! Ha most balra fordulunk, mesélek Neked valamit…”

De majd csak  holnap…