„Gyere Kedves, menjünk tovább! Ha most balra fordulunk, mesélek Neked valamit…”
Nyájas és mélyen benevolis Lectorem, csak maradj szépen ülve, ha most egy oximoronikus mondatot olvasol: a halhatatlan Arany sírjától ugyanis kéz-a-kézben sétálunk még Lalagéval vagy ötven métert, és akkor a főúton balra fordulunk.
Innen már látszik Kossuth Lajos Mauzóleuma.
(Első kép fent)
Ez a mauzóleum 1903. és 1909. között épült eklektikus stílusban, építésze Gerster Kálmán volt, a különböző szobrokat Stróbl Alajos szoborta.
Különös építész volt ez a Gerster, különös vonzalmú.
Alig leled középületeit, miegyebeket, annál több síremlékét: a Kossuth-mauzóleumon kívül még ugyanitt - a Sírkertben – Deák Ferenc Mauzóleumát is Ő tervezte.
Tán Hádészből jött Apollón világába.
Na, de mást akartam én mesélni, mesélem is.
A dolog úgy áll, hogy míg tanítottam (harminc jó éven át), nem nagyon úszta meg osztály, hogy a Sírkertbe ki ne vigyem.
Tettem azért, mert rájöttem, ugyanúgy éri őket a sokkhatás, mint engem legelőször.
E sokkhatás abban áll, hogy a gyerekek többsége irodalomkönyvekbe zárva találkozik a Nagyokkal, a Legnagyobbakkal, és egyáltalán nem eleven embereknek véli őket, hanem afféle „irodalmi tananyagnak”.
De amikor ott áll egy sírnál a Gyerek, melyre – mondjuk – ráírták, hogy Radnóti Miklós, akkor váratlanul nem egy sírt lát, hanem megéli azt a rendkívüli dolgot, hogy ez a Radnóti talán nem csak tananyag, hanem élő ember VOLT, hisz – lám-lám – épp úgy sírja van, mint a nagyapjának.
Márpedig: nagyapjának azért van sírja, mert ÉLT, ergo: Radnótinak is élnie kellett, hisz itt a sírja.
Nem tudom, érthető voltam-e?
Tény, hogy valami ilyesmit láttam gyermekeim tekintetében valahányszor „rákényszerítettem” őket, hogy sétáljuk el a két magyar, két töri és – lehetőleg – legalább két matek órát.
Egyszer azonban másodállásban általános iskolában voltak tündér-bájos hatodikosaim, és őket is kihoztam ide.
Tudni kell, hogy a hatodikosok nagyon fölnőtteknek gondolják magukat, de igazából nagyon gyerekek: „józsef attilai” szempontból föltétlenül, vagyis ők még „őszinte emberek”.
E miatt történt a baj.
Azon a nevezetes napon én éppen a fentebb leírt útvonalon kísértem hatodikosaimat: megálltunk már Vörösmartynál (a Szózatot ismerték akkorra), megnéztük Arany János sírját (épp az időben élvezgettük a Toldit), aztán a mondott helyen balra indultunk a Főúton, és előbukkant a Kossuth-mauzóleum.
Innen kezdve hatodikosaim gondba esnek: „Ebben is van valaki, Gyuri bácsi?”
Miközben a mauzóleum, meg az eklektika dolgairól meséltem Nekik (persze, egyetlen szakszó el nem szóratott ott), amikor bal kéz felől fölbukkant Antall József síremléke, melyet – mint bölcsen tudják Kegyelmetek – Melocco Miklós alkotta, igen szimbolikus, meglehetősen modern, jelenkori stílusban.
(Második kép föntebb)
Kezdem magyarázni a szimbólum jelentését, de koránt sincs olyan könnyű helyzetem, mint mikor a Mauzóelum Védangyalát, vagy a kaput őrző két Oroszlánt mondom: mert a Melocco-szimbólum nem archetipikus, hanem jelenvaló.
Márványfüggönyöket (ha úgy tetszik, a Vasfüggönyt) húzza szét négy paripa a Világ négy tája felé.
(Nekem, ötven-valahány évesnek egészen evidens jelentéstartalmú, de ezt tessék elmagyarázni egy tizenkét évesnek!)
Bárhogy is van, magyarázat közben kicsúszik egy butaság belőlem, azt mondom ugyanis, hogy az a régi síremlék szebb, nemesebb, különb, mint a jelenlegi.
Sejthetitek: azt nem mondom, hogy a Melocco-mű csúfabb, mint a Gerster, ilyet nem szoktam mondani, mégis!
Óóóóó, mégis!
Az Antall síremlék – gondolom sokan tudják – balra van Kossuthétól, egy tágas, nyílt tér közepén.
„Odamegyünk, Gyuri bácsi?”
Sosem gátlom őket, ha úgy vélem, baj nem fenyeget, hát rábólintom: menjünk.
A „menjünk” náluk azt jelenti, hogy mint egy csapat guruló báránygolyó kezdenek átrohanni a térségen; nálam meg azt, hogy rágyújtok, komótosan utánuk ballagok a réten át…
De már fut is vissza vagy három közülük: „Gyuri bácsi! Gyuri bácsi! Itt van a néni!”
Néni? Miféle néni?
Szaporábban lépdelek, és amint a jelkép-függönyök egyikén belépek, tényleg ott van Antall József miniszterelnök úr Özvegye.
Egyetlen kormányőr van vele, az kicsit félrehúzódik, és az én hatodikosaim BESZÉLGETNEK az Özveggyel: kedves, okos nénivel.
Tényleg nagyon tetszik mindkét fél: Gyerekeim is okosak, műveltek, intelligensek, az Özvegy meg kedves, semmi tartózkodás benne.
De az én jó kis Olivérem láthatóan készül már valamire.
Oli a legizkékonyabb – ennél fogva legkedvesebb – kölyköm: gyönyörű, kedves arcában hatalmas, kerek, fekete szem, mely véletlenül sem képes „jól állni”.
Van is elég baja Olival a Tantestületnek, nekem meg a Testülettel: különösen osztályozó értekezletek idején, amikor Olivér hat tárgyból bukásra áll, csak magyar nyelv és irodalom tárgyból „jeles”, és töriből „jó”.
(Töriből rosszabb Oli, mert azt tanulni kéne, nem elég az intuíció…)
Néhány mondat, és aztán előjő a farbával Oli:
„És tessék mondani Néni, miért ilyen „randa” ez a síremlék, és nem olyan „szép”, mint a Kossuthé? Gyuri bácsi mondta!”
Esküszöm az élő Istenre, az Ő összes szentjeire, Krisztus urunk nevére, a Szentlélek jelenvalóságára, hogy nem mondtam, nem mondhattam „randát”.
Hamar összeterelem hatodikosaimat, udvariasan elköszönünk a néhai Miniszterelnök Özvegyétől.
Néhány Gyerekem közben autogramot kér a Nénitől, aki ugyanolyan kedvesen, ahogy eddig is beszélt velük írja alá a jegyzetfüzeteket, melyeket kötelező volt elhozni.
Olivér a kézfejére kapja az autogramot, mert – naná! – Olinál nincs jegyzetfüzet.
Imádom ezt a Kölket!
Mindenesetre alaposan megnézzük a Kossuth mauzóleumot, meg megyünk tovább jobb kéz felé is, de az már egy másik séta.
Megjegyzem: ha nem kunkorodunk el balra, hanem egyenesen tovább megyünk északnak, akkor váratlanul olyan helyen találjuk magunkat, mintha nem is a Város kellős közepén járnánk: csöndes kis erdőben, erdei úton, mely aztán elvezet hátra, egészen hátra a zsidó temető faláig.
De ott vége a dalnak: mostanában nem lehet ott átmenni a zsidó temetőbe, a kapu lezárva, csak az utca felől a főkapun lehet bemenni.
Néhány kedves kis újnáci olykor meggyalázta a zsidó temető sírjait, így – hisz nem tudják őrizni az átjárót – ez a lehetőség bezárult.
De a kis erdei úton jártunk mi ketten, jártunk arra, hol senki sem szokott járni: kéz-a-kézben, ugye Lalagé?
Ott készített fényképeddel tudom bizonyítani.
(Harmadik kép föntebb)
Második séta: a Kaputól egyenesen tovább
Majd holnap: holnap majd folytatom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése