2013. január 31., csütörtök

Egy igaz Város

Az új év új és szörnyű januárjának első napjaitól fogva súlyos, mocskos ködökből lassan Falak és Mennyezet épült a Város köré és fölé.
Az, hogy a Fal alulról - kutyaszarból, turhából, mocsokból - épült-e fölfelé, vagy föntről, a bemocskolódott égből szállt-e alá, nem volt pontosan tudható, és - úgy ám! - eleinte nem is volt észrevehető ez az épülgetés.
Legalábbis a gazdagabb, középosztálybéli városlakók, akik a belvárosban szórták szét  életüket, semmit sem vettek észre sem a Falból, sem a Mennyezetből, mert a külvárost, a Povericsittát borította be elsőként a koszkupola, vette körül a mocsokfal.
Az meg aztán egészen  természetes volt, hogy a város főpolgármestere, Daszinkó István, jó sokáig semmit sem tudott sem a falról, sem a plafonról, mert Daszinkó sem a Povericsittában élt.
Az már meglepőbb, hogy magának a szegénynegyednek a polgármestere, Kószinda Máté sem vett észre semmit: igaz, ő nagyon elfoglalt volt, ez igaz. Az idő tájt ő éppen azon ügyködött, hogy a városrész szegényeit, hajléktalanjait, megalázottait és megszomorítottait megszorongassa a töküknél fogva, hogy kiszorongassa őket valami láthatatlanabb helyre, mint a külváros, valami annál is jóval láthatatlanabb helyre.
Fölfogni nem lehetett azt, hogy hová, mert a Povericsittánál láthatatlanabb hely bizony nem akadt szerte a Városban.
Ellenben a külváros – a Povericsittá – lakói igen hamar fölneszeltek a súlyos, mocskos ködökből épülő falakra és az Eget beboltozó mennyezetre, mely a Város köré és fölé kezdett emelkedni, mivel az unikornisok, thresztrálok, durrfarkú szurcsókok, acsarkák, szkiapodok és a hüpatiák is kezdtek eltünedezni a Városból: menekültek.
A hajléktalan Tót Zaszen például igen hamar ráébredt hiányukra, és kesergett is  kocsmaszerte minden ismerősének az eltűnt lények hiánya miatt.
Ezek a kedves lények eleinte az emelkedő falakon ugrottak át, ám  - amint a fal egyre magasabb lett, és nem volt többé átugorható, még a nagyot ugrani tudó szkiapodok számára sem -,  szökésük a falban megjelenő, és a négy égtáj felé tartó kapukon át folytatódott.
Olykor a szegénynegyed lakói is átmentek ezeken a kapukon, és soha többé nem látta őket senki: léteztek-e aztán vagy sem: nem lehetett tudni.
 Egyáltalán a falon túli létezésről semmit sem lehetett tudni.

Történt, hogy azokban a szürkepiszkosra vált napokban, polgármester-választás közeledett, és Daszinkó István nagyon szeretett volna megfelelni a választóknak, újra nyerni, ezért megkeményítve lelke fenekét, meg a feneke lelkét a kampányidőszakban intézkedéseket hozott a hajlék nélkül élők, meg a maradék unikornisok, thresztrálok, durrfarkú szurcsókok, acsarkák, szkiapodok és a hüpatiák ellen, akik az idő tájt is szerettek tereken, egyéb közterületeken életvitelszerűen élni.
Ugyanekkor Tót Zaszennek is elege lett a Város légköréből, mocskából, a daszinkók és szindakók nemtörődömségéből, úrhatnámságából, elhatározta tehát, hogy maga is indul a polgármester-választáson. Tereken, játszóparkokban, kocsmákban meg a piac környékén gyűjtötte híveit: szerte a Povericsittában.

A Város Peremén – ahol egykor Veled jártam én, és ahol az egészen lehetetlen-létezésűek, meg az unikornisok, thresztrálok, durrfarkú szurcsókok, acsarkák, szkiapodok és a hüpatiák éltek, míg el nem tünedeztek a barnaszürkeszínű szarfalak mögött  - a Temető és a Piac közötti Mezőn tartották meg a korteshadjáratot.

Daszinkó beszédjében volt panaszolkodás és sok dicsekvés.
Így beszélt: „Ahhoz képest, hogy a Városnak milyen körülmények között kell ma működnie, a városvezetés elmúlt négy évének eredményei nem lebecsülendőek. Számomra a legfontosabb eredmény a  szolgáltató cégek visszaszerzése. Ezt a ciklus eddigi legnagyobb eredményének tartom. Fontosnak tartom azt is rögzíteni, hogy a Kormány számíthat a teljes politikai támogatásomra.”
Büszkén nézett körül, aztán ekként folytatta: „ A másik, legalább ugyanilyen fontos cselekedetem volt, hogy sikerült kiszorítani, sőt megbüntetni a város közszolgáltatásait jogtalanul használó, közterületeken élő, és a nyájas polgárság megbotránkozását kiváltó hajléktalanokat.
Ebben az új ciklusban – ha megválasztanak önök - a kisebb forrásigényű, befejezhető és a városlakók közérzetét jelentősen javító beruházásokat kell megvalósítanunk.”
 „Hát én minderről semmit sem tudok, és nem is akarok beszélni: én csakis fontos kérdésekről vagyok hajlandó beszélni.” – kezdte beszédét replikázva Zaszen. – „Arról beszélek, hogy tisztességes munkáért tisztességes bér járjon, hogy mindenkinek legyen hol lehajtani a fejét, hogy tűnjön el a kutyaszar az utcákról: nagy dolgokról akarok beszélni: városunkról, történetéről, és arról, hogy merrefele tartsunk!”
Kicsit elandalította magát, aztán lágy szóval így folytatta: „Arról akarok beszélni, hogy mennyire szeretem én ezt a Várost, szülőföldemet, gyermek- és ifjúkorom színhelyét.
Nekem a hidak, a terek, a folyó meg az utcarengeteg fontos: tudom, hogy saját életük van. Ide hallgassanak! Hagynám én ezt az egész választást a fenébe, lépnék vissza a jelöléstől, de félre kell tennem saját ambícióimat! Nehéz itt élni, sokszor szinte fölfoghatlannak érzem e Város nagyságát, bonyolultságát, de aztán újra- meg újra épp ebből nyerek erőt!  Tőle, a Várostól, mely él! Bátorítást ad nekem, tüze kiégeti azt a párát, mely oly sokszor homályosítja el arcát.”

Így beszélt Tót Zaszen, és persze az, hogy számlálhatatlanul nagy szavazattöbbséggel Daszinkó István lett újra a főpolgármester – helyettese meg az a pöcs Szindakó Máté -, semmiféle higalibát nem okozott: az igazat megvallva nem is nagyon lehetett másra számítani, ráadásul a higalibák is rég elköltöztek már a Falon túlra; Tót Zaszen számlálatlan és számlálhatatlan szavazatai a kanálisokban landoltak, és Povericsittá élete ment tovább szokott rendjében.
Illetve, nem!

Mert az új év új és szörnyű januárjának utolsó napjaiban Zaszen vezetésével elindultak a megalázottak és megszomorítottak, a megnyomorítottak, a mocsokfal mind a négy kapuján át meneteltek az unikornisok, thresztrálok, durrfarkú szurcsókok, acsarkák, szkiapodok és a hüpatiák nyomában át, át a falon egy ismeretlen világba.
Nem jött hír róluk többé, de a kiürült Povericsittá néhány bizonytalankodó lakosa, akik nem mertek a többiekkel tartani, azt a legendát mesélték és mesélik ma is, hogy a falon túl új Várost építettek az eltávozottak: egy új és igaz Várost…

2013. január 29., kedd

Január huszonkilencedike van

1860-ban e napon született Anton Pavlovics Csehov, nálam a dráma- és novellairodalom egyik csúcsa.
(Az orosz naptárreform sajátosságaival ezúttal nem törődtem: bizony, ma van Csehov 153. születési ünnepe.)
Drámát írni sokáig, nagyon sokáig, századévekig csak Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész szabályai szerint volt szabad és lehetséges.
Aztán hosszú-hosszú évekig Shakespeare, Corneille, Racine  és Moliére szabták a mértékét.
E klasszikus drámák, tragédiák definíció szerint „dialógus formában történő, jelen idejű cselekvéssorok”. Meghatározó esztétikai minőségük e meghatározás szerint a tragikum, mely emberi-köznapi mértéket meghaladó értékek visszavonhatatlan és jóvátehetetlen és hirtelen pusztulása;: a transzcendens érték bukása félelmet kelt a nézőben, befogadóban, mert abból kiderül, hogy létezik olyan erő, mely még ezt az emberfeletti értéket is képes elpusztítani; ez vált ki szánalmat, emeli a néző-olvasót magasba, a katarzis magasságába.
 A klasszikus drámához, tragédiához tehát szükséges egy fölöttünk magasodó érték, mely érték általános emberi értékként és érdekként jelentkezik.
A XIX. század második felében éppen ez a fölöttünk álló érték, mint általános jellemző vált  kétségessé (hogy milyen okokból, abba most nem mélyednék el), és ettől kezdve  kétségessé vált a tragédiának még a lehetősége is.
Modern, egzisztencialista, pozitivista gondolkodók – Nietzsche, Schopenhaur, Kierkegaard – vetették föl elsőként a problémát, és rövidesen megszülettek a művészi válaszok is.
Ilyen válasz volt a csodálatos Dosztojevszkijé, a megbomlott harmónia írójáé, aki az egység szétesését még egy feltételezett egység jegyében ábrázolta; ilyen volt Flaubert-é, aki  a műalkotás tökéletességét állította szembe a polgári világ rendezetlenségével. A nagy Tolsztoj ügyesen került bizonyos kérdéseket, hogy egy feltételezett abszolútumhoz (Isten? igen!) mérve adjon választ a világ és ember tproblémáira.
Csehov viszont a mának,  a széttöredezettségnek írója, mely töredékek  soha többé nem állnak össze egésszé. A tragikum hiányában ily módon a drámák mozgatója a dramaturgia lett Nála, a „jól-megcsináltság”, a működőképesség.
A dialógus háttérbe szorult, és előtérbe kerültek a köznapiságot jelző „kvázi” párbeszédek, illetve a polgári világ kommunikációképtelenségét, az emberek közötti elidegenedést jelző monológok.
És hát, mondjátok meg! Nem éppen így élünk, így beszélgetünk, így haldoklunk éppen azóta is?
A polgári dráma csehovi vonulatának sajátossága a kétszintesség. Van egy naturalista-realista szint, mely a létező világ mindennapjait, eseménytelenségét, hétköznapiságát jelzi; és van egy szimbolikus vagy jelképes szint, többféle rendeltetéssel. Jelezheti a szereplők által vágyott értékek világát, értelmezheti a szereplők törekvéseit, a mű konfliktusait, egy központi jelképbe sűrítheti a naturalista szintet. Ez a  szimbólum gyakran a művek címében is jelentkezik. (Sirály; Cseresznyéskert; Három nővér.)

Tudom, egész jól tudom, hogy sok-sok Olvasónak elsősorban Drámaírót jelent Csehov; de semmit sem tud Róla, aki nem olvasta gyönyörűséges elbeszéléseit!
Mire is gondolok én?
Hát a 6-os számú kórteremre;  A csinovnyik halála-ra; A kaméleonra; a Jonicsra; a Bánatra, és – ugye-ugye? – elsősorban a mindennél gyönyörűbb Fájdalom címűre, aminél szebbet alig írt még le Bárki is!

Fényből font dal

Napkeltekor megyek ki,
ha sikerül időben kelni,
kenyerekkel azonos órában,
és kezdem a fényt gyűjteni.
Két tenyerem zárva
nyújtom az Ég fele -
épp, mint ki vizet
 merni készülne -
csakhogy én hajnal fényét
gyűjtöm  óvó, két kezembe.

Rózsaujjú e fény:
benne halovány bíbor, sárga
és kék, csöndesülő
csalogánydalú szépség.
Pántlikaként fonnám
hajadba én.

Délben a fény színtelen.
Csibor-bogarak csöpp patakok
méhén szunnyadnak nesztelen,
és réten napoznak jó tehenek.
Fűre dőlök magam is: fény ízét
ízlelem töprengő ínyemen.
E déli fény is tiéd legyen,
melyben ugyan dal nem
fogan, nem kel, csak csend!

(Délután olykor felhősödik az ég.
Felröpűlök ekkor – gondolatban -
túl a felhők fölé, a Nap közelébe,
és – lám – csillognak csak
mégis-csillagok az égen.
Én kacagva rájuk kacsintok,
foltfűre hengeredve,
arra gondolok: más lenne
jó! fűföld helyett Tenger,
kocsi helyett Hajó:
hajó, hajó volna jó!
 Én szeretem a Tengert.)

Alkonyatkor nyújtom újra
kezemet  Fény felé.
Én akasztom le Égről a Napot,
és terelgetem jövendő lét felé
Uránosz birodalmán át.
Kié legyen e holnapi fény -
nézek körül - ugyan, kié?
Mi fény legyen Tiéd?
és mi fény legyen enyém?

2013. január 28., hétfő

Közelgő február előzetes krónikája

”Gyertyaszentelő melege
Sok hó s jégnek előjele,
Gyertyaszentelő hidege
Kora tavasznak előhírnöke.
Jeget olvaszt Mátyás, hogyha talál,
S ha nem talál, akkor bizony csinál.
Ha derűs a Román napja,
Ég áldását bőven adja.”


Elsején kilenc óra harminchat, tizennegyedikén tíz óra tizenöt, a hónap utolsó napján, huszonnyolcadikán tizenegy óra egy perc lesz a nappal időtartama: nő a Fény végre, oszlik a sötétség!
Tizedikén, vasárnap lesz holdújulás a Bak csillagképben, reggel nyolc órakor.
Ezen a napon kezdődik a Kígyó éve a kínai időszámítás szerint.
És újholdkor új hónap kezdődik a zsinagógai naptárban is: tizenegyedike az 5773. év ádár havának első napja.
Tizennyolcadikán tizennégy órakor a Nap a Halak jegyébe lép: ez az utolsó téli zodiákus jegy, utána már a tavaszi Kos következik.
Huszonötödikén, hétfőn, huszonegy órakor lesz telihold a Szextáns csillagképben:  következik ebből, hogy másnap kezdődik a 2556. buddhista év phálgúna hava.

1946. február 1-jén fogadta el a Magyarország államformájáról szóló 1946. évi I. törvénycikket az országgyűlés. Ennek emlékére 2005-ben a Magyar Köztársaság kormánya február elsejét a köztársaság emléknapjává nyilvánította. Vagyis e napon gondolhatunk szűkében lévő Köztársaságunkra, és arra, hogy „lesz még Magyar Köztársaság!”
 Másodika Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, ami eredetileg kelta tavaszváró, téltemető nap volt, az ősi Rómában meg Lupercalia, vagyis a lupus, a farkas segítségével jósoltak e napon tavaszt, a mi tájainkon és korunkban meg közismerten a mackó játszik szerepet e jóslatokban. A kereszténységben viszont arra emlékezünk, amikor Szűz Mária, negyven nappal Jézus születését követően, bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt Anna és az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása.
1945. február negyedikén kezdődött a jaltai konferencia – és tizenötödikéig tartott -, ahol a szövetséges hatalmak vezetői döntöttek a náci Németország lefegyverzéséről, és egyéb kérdésekről is.
Hatodikán kell gondolnunk Christopher Marlow-ra, aki 1564-ben e napon született, tehát egyidős volt Shakespeare-rel, szintén jeles drámaíró volt, és még barátok is voltak.
Ugyanezen a napon biztosan megemlékezem majd Francois Truffaut-ról is, aki 1932. február hatodikán született.
Hetedikét Charles Dickensnek szentelem, aki 1812-ben született.
Nyolcadika minden Arankák napja lesz, persze, elsősorban a Feleségemé!
Tizedike Itáliában - 1954 óta - az Emlékezés - másként a foibék – Napja, annak a mintegy tizenötezer lemészárolt olasznak az emlékére, akiket a szlovén halálbrigádok gyilkoltak meg 1945 május és júniusa során, és akiknek holttestét gyilkosaik a Karszt-hegyég mély szakadékaiba, az úgynevezett foibékba rejtették.
Tizenkettedikével – húshagyó keddel – véget érnek a farsangi mulatságok, kezdődik a böjtidőszak, és a húsvéti várakozás.
Február tizenharmadikán emlékezhetünk arra, hogy 1945-ben ezen a napon szabadult fel Budapest.
Tizennegyedike Szent Bálint napja, tizenötödike a buddhista gondolkodásúaknak szerte a dharma-lókában a Nirvána-nap néven ismert ünnep.
És Galileo Galileinek is e napon lesz a születésünnepe, a 449.
Tizenhatodikán ünnepeljük Hajnalkám, Leánykám 33. születésnapját!
Tizenhetedikén kezdődött egykor az antik Rómában a quirinalia-ünnepe. Quirinus a római mitológia kialakulásának kezdeti szakaszában nagyon fontos szerepet játszó isten, Iuppiter és Mars mellett az első isteni triász tagja volt. A hellenizálódás korszakától kezdve tisztelete visszaszorult, és csak Augustus uralkodásától kapott újra szerepet, de attól kezdve erősen összefonódott a Városalapító Romulus tiszteletével.
Jókai Mór 188. születésnapjára gondolok majd tizennyolcadikán, amiként Munkácsy Mihály 169. születésnapjára huszadikán.
Huszonnyolcadika Finnországban Kalevala-napja; Elias Lönnrot néprajztudós 1835. február huszonnyolcadikán tette közzé az első Kalevala-kötethez írt előszavát. Erre az eseményre emlékezik a Kalevala-nap; az atyafiság és az eposz szeretete miatt gondolom, nálam is ünnep lehet.

És persze naprakészen fogok még sok egyébre emlékezni itt, Vojtina blogjában…

2013. január 27., vasárnap

Január huszonhetedike van

Az auschwitz-birkenaui halálgyár gázkamráit a németek  még 1944. novemberében felrobbantották, mivel igyekeztek elrejteni tetteiket a közeledő szovjet csapatok elől.1945. január tizenhetedikén a személyzet megkezdte a láger evakuálását; a legtöbb foglyot gyalog elindították nyugatra. Akik túlságosan gyengék, vagy betegek voltak, azokat hátrahagyták: így aztán körülbelül 7500 foglyot szabadított fel a Vörös Hadsereg 322. lövészegysége 1945. január huszonhetedikén.
Ezt a napot 2005-ben az ENSZ közgyűlése egyhangú határozattal a holokauszt mintegy hatmillió áldozatának Nemzetközi Emléknapjává nyilvánította.
A holokauszt a görög holokautóma szóból ered, mely teljesen elégetett égőáldozat jelentéssel bír. A szó a szeptuagintából ered és a héber ólának - ami felmegy -, azaz a teljesen elégő áldozatnak a tükörfordítása. Zsidó terminusa azonban nem ez, hanem a soa vagy soá, ami a teljes pusztulást, kiirtást jelenti.
A holokauszt a náci Németország által kontrollált területeken a második világháború alatt végrehajtott, a nemzetiszocialista német kormány által eltervezett és irányított népirtás neve, amelynek körülbelül hatmillió európai zsidó és még legalább négymillió más üldözött esett áldozatul. A náci rendszer ugyanis más csoportokat is üldözött vagy próbált megsemmisíteni: a cigányokat – porajmos -, az oroszokat (különösen a hadifoglyokat), a lengyeleket, a fogyatékosokat, a homoszexuálisokat és a politikai vagy vallási ellenállókat.
Hajts főt és gyújts mécsest az áldozatok emlékére: én így teszek!

Salvatore Quasimodo
Auschwitz


 Ott lenn, Auschwitz mellett, távol a Visztulától,
az északi síkság mentén szerelmem,
a haláltáborban hideg, gyászos eső
csepereg a drótkerítés hálójára
és az elrozsdált vascölöpökre.
Se madár, se fa a szürke levegőben,
akár csak szikár gondolatainkban.
Nincs bennünk más, csak ernyedt
fájdalom, mely süket csendbe taszítja
az emlékezetet, benne se gúnyt,
se haragot nem találsz.
E tárt kapujú pokolból, a fehér
felirat mögül - "A munka felszabadít!" -,
szakadatlanul gomolygott föl
asszonyok ezreinek füstje, kiket hajnalban
lökdöstek ki egy jeladásra vackaikból a
kivégző falhoz, kik fuldokolva, csontváz-
szájjal  üvöltöttek kegyelemért a gázcsapok alatt.
Őket leled föl te is, te katona sorsodban,
akár csak folyókat, védtelen vadakat:
vagy te magad is Auschwitz hamuja vagy,
emlékérmese a néma csöndnek?
Még itt vannak üvegurnákba zárva a hosszú
hajfonatok, kámeák fogják össze őket,
és zsidógyerekek apró cipőinek és
szalagjainak végtelen árnyai: emlékjelei egy
kornak, mikor tudását pusztítás
kiagyalására tékozolta az ember.
Ím itt a mítosz, íme emberi változataink!
Elégiákat nem akarsz, idilleket sem: csak
töprengsz sorsukon itt e helyen,
hisz erőtlen vagy az ész pörlekedéseire
és bizonytalan az élet világos helyzeteiben.
Jelképek nélkül, Isten neve nélkül itt
látod a mítoszokat, az átlényegülést.
Ők maguk a tények láncolata, a föld térségei,
ők Auschwitz. Szerelmem, milyen gyorsan
változott füstté, köddé Alfeus és Aretusa teste!
És ott, hol sínylődik a szeretet
és a sírás, az undok esőben,
ott lenn, ezt döngte mellünkben a szív: Nem!
Hogy ebből a hamu-gödörből
többé ne ronthasson ránk a
halál: nem.
(ford: k.m.gy.)

2013. január 26., szombat

Esztergomi emlékkép

- 1992?
'93?
Ki tudja?
Régi…-


görbed az út már csöndes éj alá
elalvó kezed kezemre talál
lenn – a zugvölgyben – a kupola pihen
álmodból szövöm most holnapi létem
holnapi létemből épül a létünk
aludj csak kedvesem, egyet se féljünk
világ sötétsége nem árthat nekem
jelöli utamat csillagszép szemed

2013. január 24., csütörtök

Hoffmann mesél

-azért ma,  mert 1776. január huszonnegyedikén
született Lelkem Kedves Írója, Komponistája, Mesélője:
nagy-nagy Kedvencem -


Az 1822. esztendő melengető júniusának huszonharmadik napján, alkonyattájt, lassan nyílt a berlini Luther-féle pincekocsma sárga-feketére festett tölgyfaajtaja, és egy bal kezére, jobb lábára kacska-béna férfi lépdelt lefelé a hat lépcsőfokon.
A férfi, Ernst Theodor Amadeus Hoffmann, sok meghurcoltatás és egy rejtélyes, orvosok által meg nem nevezett betegség következtében – két esztendeje fokról -fokra bénult meg lassan, de a boroskupát emelni még tudta - lépett be az ajtón.
Hoffmann mester makacsul leszegzett tekintettel ment át a kocsmán, sem jobbra, sem balra nem nézett, pedig innen is, onnan is köszöntgették: "Jó estét adj isten, Hoffmann mester!”
"Jó estét! hát kegyelmed is eljött?"
Ám Hoffmann senkinek köszönését nem viszonozva ment  egy asztal felé, szemét a padozatra szegezve, mint aki bizonyos abban, hogy annál az asztalnál senki ülni nem fog; és úgy is volt bizony.
Az asztalkörülfogó csöndben várta Hoffmannt; ahhoz az asztalhoz ülni senki nem mert.
Amadeus viszont letelepedett abba a csöndbe, a kocsmáros pedig máris hozta borát, meg ételét. A sülthúst falatokra vágta előbb, mert kést és villát együtt Hoffmann kezelni – bénán - nem tudott.
Apró pecsenyét hozott hát a kocsmáros.
Hoffmann lassan, megfontoltan étkezett; két-három falatonként jócskán kortyolt borából, de továbbra sem nézett föl. Nem nézett sem jobbra, sem balra, csak asztalára, asztalán kupa borára, tányérjára, tányérján aprított pecsenyéjére.
Lassan pedig azért evett, mert még ép jobbjával hol egy húsfalatot, hol a fehér cipóból tört darabkát, hol a kupát emelte szájához, hisz béna balját használni nem tudta.
Fertály óráig tartott így hát étkezése; mikor befejezte, jött hamar a kocsmáros, letette az újabb kupa bort, és elvitte a piszkos fatányért a költő elől.
Üldögélt, üldögélt a csöndes kocsma-estben a mester, míg nem nyílt újra a festett tölgyfaajtó, és be nem jött azon Andres – Stellának, az énekesnőnek inasa –, ki levelet hozott Hoffmannak, és választ is várt rá, mint mondta.
A költő elolvasta a levelet, és most először az est folyamán, megszólalt.
Megszólalt?
Fölbődült hangosan. ”Még hogy azonnal? Még hogy ma éjjel, hozzá? Öleljem ezt, én, ki egy Aszpásziát tarték karjaimban? Ezt öleljem, kiben derengni látom ugyan annak vonásait, de csak úgy, mint hogyha csókjai között állattá vált volna?”
Most, hogy a költő-zeneköltő megszólalt, a kocsmában ivogatók – vékonypénzű diákok, kopottkabátú zenészek, rosszul-öltözött festők, egyéb haszontalan művészek - minthogy jól ismerték Hoffmannt, és mulatni akartak - kérlelni kezdték:
”Hát meséljen Hoffmann mester! Meséljen, Hoffmann úr!”
És Hoffmann mesélni kezdett…

Az 1806. esztendő balzsamos, fűszeres illatokkal terhes májusában ismét Velencében találtam magam.
Lehetetlen volt oda nem mennem, midőn megtudtam, hogy a Fenice színház az isteni Amadeus Don Giovannijának bemutatására készül.
A gondolást ezért a Fenice melletti riva Margherita egyik albergójához irányítottam, ahol aztán meg is szálltam szerencsésen.
Másnap délelőtt lassú sétát tettem a Város calléin, terein; meglestem a különös tengeri lények holt szemeit a Pescheria hosszú pultjain, benéztem az Accademia termeibe, hogy Veronese meg sok hős festő képein álmélkodjam; fölmentem a Campanile térre árnyat vető magas tornyába.
Midőn aztán a San Polo városrész - sestiere - mélyöblű harangjai elkongatták a délidőt, visszatértem szálláshelyemre, hogy elfogyasszam ebédemet.
Az étkezéshez egy palack könnyű pezsgőt ittam, talán ezért volt, hogy szobámba térve elszunnyadtam, és csak alkonyatkor ébredtem, holmi zenei hangokra.
Nem is igazán volt így: előbb éles csengőszó, velőtrázó kiáltás ébresztett álmomból: „Kezdődik az előadás!”
Aztán kezdtek a nagybőgők brummogni, üstdobok dörögtek föl, trombiták harsantak, oboák mormolódtak.
És míg az oboa tisztán kitartotta a lá hangot, hegedűk édes hangja szólalt meg.
Fölébredtem egészen: hátam mögött lógott a csengőzsinór impozáns bojtja, hevesen megrántottam, mire a szobapincér azonnal megjelent.
”Mi a mennydörgős mennykőt jelentsen ez a konfúzus zenebona a szomszédban?” – kérdeztem magam is mennydörgősen.
”Hát kegyelmed tán nem értesült róla, hogy albergónk össze van kötve a teatro páholyaival? Ez a tapétaajtó” – mutatott rá – „kis folyosóra nyílik, ahonnan ön, jó uram, egyenest a huszonhármas számú páholyba léphet.”
„Micsoda? Színház? Vendégpáholy?”
”Igen” – válaszolta készségesen a pincér -, „kis vendégpáholy, zöld tapétás, rácsos ablakú, közvetlenül a színpad mellett. Ha kegyelmed szíveskednék: ma a híres bécsi Mozart úr Don Giovanni című operáját adják elő, azon a nyelven, ahogyan ő írta, vagyis olaszul. A belépti díjat, egy tallért és nyolc fillért, hozzáadjuk majd a számlájához.”
Amikor utolsó szavai elhangzottak, én már nyitottam a páholy ajtaját, mert a mű címének  hallatán tüstént kiléptem a tapétaajtón, ki a folyosóra, onnan be a páholyba.
A nyitány akkordjai meggyőztek arról, hogy a zenekar kitűnő, hát a mestermű igazi élvezetben fog részesíteni.
Elzúgott a Don Giovanni nyitánya, felgördült a függöny: Leporello köpönyegébe burkolózva, fagyottan és kedveszegetten megjelent a színen, sötét éjben, a pavilon előtt, miként az isteni Amadeus megalkotta.
”Notte e giorno faticar…” – énekelte, de hamarost megjelent Don Juan, nyomában – köpönyegébe kapaszkodva – donn’Anna.
Micsoda látvány, micsoda nő!
Magas, remekmívű alak, fenséges járás, és miféle képbe metszett fej, miféle álom-arc?
Egy perc: az idő meg sem hőkölhetett, és szívem szerelemre lobbant, soha ennyire nem!
Az első szünetben megtudakoltam Madonnám nevét - Giulietta Padovana volt széphangzású neve -, a második szünetben már kopogtattam öltözője ajtaján, az előadás után ismét kopogtattam, és kicsiny idő múlva már ajkát illatoztam, csókoltam.
Így kezdődött.

Mindabból, mit eztán elmesélendő leszek, akkor és ott – álom Velencémben, álom-Giuliettámba, Giuletta-álomba szerelmesedve – nem tudhattam mindent.
Arról például, hogy Giulietta cavaliere Dapertutto bűvész és varázsló befolyása alatt él, csak később, évekkel később szereztem tudomást.
Hogyan tudhattam volna, hogy Dapertutto lovag pokolbéli gazdáinak parancsára lelkeket gyűjt a földi világból, mely lelkek aztán haláluk után az alvilágba kerülnek?
Hogyan tudhattam volna, hogy bűvbájoló hatalmánál fogva markában tartja Giuliettát, és őt használja föl gonosz praktikáihoz, hogy Giuliettám az ő hatalmánál fogva csavarja el férfiak fejét, és adja át lelküket a lovagnak és pokolbéli urainak?
De ha tudtam is volna: mit meg nem tettem volna, hogy Giulietta szerelmét élvezhessem? Hisz szerelmes voltam, mint még életemben soha, szerelmes, mint férfi sosem volt még asszonyba mióta az ember kétágú lett.

Az elkövetkező napok keserves kínokat hoztak: fogam csikorgattam a vágytól, beleőrültem a vágyba, de Giulietta mindig félresiklott a döntő pillanatban. „Majd…” – mondta -, „majd ha bizonyítékát adod szerelmednek. Akkor tiéd leszek in carne ed ossa ed anima mia…”

 A piazetta del Forner sarkán álló öreg palazzo minden ablakában világosság, és kapuja alatt is ezer kis lámpás fénye ég. Díszes vendégsereg gyűlt össze Giulietta Padovana otthonában, új imádója, Hoffmann úr tiszteletére.
Korábbi velencei utazásaim idején fölfedeztem én már ezt a csöndes kis téren álló szép palotát, és sokszor el is sétáltam előtte, persze, kapuja azelőtt mindig zárva volt számomra. Álltam hát csak az egykori Rambouillet-család palazzója előtt, megcsodáltam a frízek, párkányok, architrávok és pilaszterek tagolta fehérbe és palaszürkébe játszó szép homlokzatot, fölbámultam a fényes ablakokra, néztem, hogyan mennek be a szerencsés vendégek, és megpróbáltam elképzelni híresen szép belső kertjeit, tágas fogadótermeit.
Ma azonban másképpen volt: a palazzo kapuja hívogatóan nyitva állt előttem: hogyisne, az ünnepi vendég e napon én voltam.
Északi hazám úri palotáiban levendulaillat terjengett mindig, itt, Giuliettám otthonában számtalan virág-corbeille-től illatos termekben jártam, mintha az örök tavasz otthonába léptem volna. Más palazzokban központi lépcsőház uralta a fogadótermet, Giulietta palotájában a lépcsőt hátra, az udvar sarkába helyezték el, így a magas ajtajú-ablakú szobák és termek mind egymásból és egymásba nyíltak, és érkeztemkor szinte mindegyik teli volt vendégekkel.
Nem hízelegtem magamnak avval, hogy e díszes vendégsereg kizárólag miattam jött volna Giulietta palotájába, de bizonyára sokakat hozott a kíváncsiság és féltékeny irigység: látni akarták Giulietta Padovana legújabb gavallérját. Persze legtöbben mégis csak a ragyogó asszony miatt jöttek.
Giulietta a tágas fogadóteremben elébem jött.
Ah, de miként jött elém?
Miféle termet, miféle ringócsípejű járással jött elébem?
Kézenfogva vitt körül bemutatni: körülnézve sok, híres nevű, ősi család tagjait láttam a vendégsereg gyűrűjében, de névtelen, semmiben sem jeleskedő velencei aranyifjakat nem kevésbé.
Orseolók, Participaziók, Morosiniak, Gradenigók mellett jócskán voltak léhűtő, névtelen senkik is a vendégek koszorújában.
Ott volt aztán – persze – cavaliere Paolo Dapertutto, aki híres bűvész és varázsló hírében állt, mondhatnám egész Európában.
És ott volt a régi széptevő, egykori szeretője Giuliettámnak, honfitársam, és mind szerelemben, mind zeneművészetben vetélytársam, ellenfelem, Hans Schlemil is.

A bemutatásokon túlesve egy ablakmélyedésbe húzódtam, pezsgőspohárral kezemben, és onnan néztem a társaságot, de főleg gyönyörű Giuliettámat. Kecsesen okos csevegés tompított moraja hallatszott mindenfelől, a nagy terem minden pontjáról, és a szomszédos szobákból, termekből is.
Hans Schlemil állt mellém, rám köszöntötte poharát, aztán halkított hangon azt mondta: „Fogadjon meg egy jótanácsot barátom, egy baráti tanácsot. Kapja magát, menjen ki a kapun, sietve, vissza se nézzen! Utazzon el bárhová: haza, vagy Párizsba, akár Rómába, de minél messzebb utazzon Velencétől, amíg nem késő.”
”Ó, persze!” – válaszoltam gúnyosan. – „Baráti jótanács, igaz? Nem is féltékenységből fakad, igaz?”
Schlemil rám nézett, és azt felelte: „Higgyen, amit akar! Én komolyan beszéltem! Meneküljön innen, barátom, míg teheti!”
Még a könyököm is megfogta, hogy a palazzo kapuja felé irányítson, én azonban elrántottam magam, és odébb mentem.
Bár tudtam volna, miről beszél, bár hittem volna neki! Bár!
Közben a nagyteremben, az ott álló zongora körül heves, izgatott mozgolódás támadt, aztán kivált a csoportból Giulietta, két kezét kitárva jött felém, és így szólt: „Jöjjön barátom, jöjjön! Azt akarják, hogy énekeljek, önnek kell zongorán kísérnie!”
A pokol fenekére is mentem volna én vele, hogyne mentem volna a zongorához, melynek kottatartójára – elégedett örömömre – Sellő című operám partitúrája volt téve, egy szép áriánál kinyitva.
Miközben áhítattal hallgattam, amint saját áriám száll föl Giuliettám édes ajkairól, és boldogan játszottam alá a dallamot, többször rápillantottam, és ilyenkor tekintetünk mindig találkozott: vagyis ő meg engem nézett, és ez szárnyalóan boldoggá tett.
Az ária végeztével besöpörtük a dicséreteket, és amikor elültek a lelkesedés hangjai, és a társaság ismét kisebb csoportokra oszolva folytatta a csevegést, Giulietta belémkarolt, és magával vitt egy távolabbi, csöndes kis szoba felé. Még gyorsan üdvözölt egy későn érkezőt, valami Pitichinaccio nevű ifjat, be is mutatott neki sietve: mellesleg a fiatalember inkább gúnyos, lesajnáló, mint irigykedő tekintettel kezelt velem (kézfogása undorítóan lágy és nyirkos volt), aztán mentünk a kis helyiség felé.

Beléptünk, én rögvest átöleltem, és számmal száját kerestem, aztán szép nyakát, de – ahogy máskor is – Giulietta elvonta magát ölelésemből, és türelemre intett.
Ekkor térdre borultam imádottam előtt, combjait átfontam karjaimmal, fejem puha ölébe fúrtam, és lázasan lihegtem: ”Bocsásd meg Madonnám egy kétségbeesett ember jajszavát! Azaz hogy rá se hederíts: ugyan, melyik uralkodónak föladata, hogy törődjék vele, miként pusztulnak el rabszolgái? Belátom: mégis csak irigylésre méltó sors az enyém, hisz minő leereszkedés már az is részedről, hogy vesztemet okozod?! A halál, melyet szánsz nekem, örömömnek lesz forrása. Igen, a halál. Mert szeretni annyi, mint ráébredni, hogy két lélek egymásért teremtődött, ennélfogva ha az egyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, mi más marad számára, mint a halál? Mi más marad számomra, mint a halál?”
Giulietta most könnyedén megsimogatta fejemet, és hízelgően szólt: ”De hát nem kell meghalnod, bolondos szerelmem! Szeretlek én is téged, és tiéd is leszek, ha bebizonyítod, hogy igazán szeretsz! Teljesíted-e egy kérésemet?”
Talpra ugrottam, mint ki mindenre elszánt, harcra, győzelemre, vereségre, halálra, s úgy kiáltottam eszemet vesztve: „Bármit madonnám, bármily kérésed legyen, vedd teljesültnek!”
A szobában, ahová magával vont, mindössze egy kis asztal meg egy szófa állt bútor gyanánt, azonfelül egy hatalmas velencei tükör, nyílván Murano valamelyik üveggyárában csiszolt, díszes, káprázatos keretű. Madonnám most ez elé a tükör elé vezetett, ő mögém állt, és úgy beszélt hozzám a tükrön keresztül.
”Látod-e magad, barátom, látod-e magad a tükörben?”
Rábólintott tükörképem, mire ő folytatta: „Csak kép, ráadásul megtévesztő kép, melyen a valóság oldalai összecserélődnek. A valóság itt van…” – súgta-búgta a tükörbe, és vállamra tette mindkét kezét. – „Föl tudnád-e szerelmemért áldozni ezt a látszatot, le tudnál-e értem mondani e megtévesztő, talmi tükörképről?”
Felé akartam fordulni, hogy magyarázatát kérjem rejtélyes szavainak, de nem engedte. Két könnyű kezével visszafordított a tükörkép felé, és továbbra is a tükörképemhez beszélt tükörképe.
”Add nekem a tükörmásod, ezt a semmi képet, és a valóságos Giuliettát kapod cserébe! Ennyit kérek csak tőled, barátom…”
Nem is értettem egészen suttogó szavainak értelmét, nem is hittem egészen, hogy önszántamból elajándékozható a tükörképem; azt tudtam csupán, hogy mindennél jobban vágyom Giulietta édes csókjaira, ölelésére, rábólintottam hát kérésére.
A lány most levette vállamról könnyű kezeit, lassan emelni kezdte mindkét karját, előbb oldalsó tartásba, majd még tovább, egészen a fejem fölé.
Kecsesen, könnyedén, bájosan emelkedtek fölém karjai, mint ki spanyol fandangót táncolni készül, közben erősen tükörképem szemébe tekintett tükörszeme. Én is a tükröt néztem…
Már egészen fölém magasodott ez a karcsú, szép alak, fejem fölött tartotta magasra nyújtott kezeit, aztán egy gyors, váratlan mozdulattal lehullottak karjai mögöttem, és…
És tükörképem eltűnt.
Ugyanebben a pillanatban a nagyteremből tisztán áthallatszott a cavaliere nevetése: gúnyosan, hangosan, harsányan, borzongatóan nevetett.
A tükörben már csak Giulietta látszott, de őt sem láttam sokáig: ájultan omoltam össze.

Nem tudom, mennyi időt tölthettem ájulásban, perceket-e vagy órákat. Az utóbb történtekből vélem csupán, hogy nem lehetett csekély idő.
Mikor magamhoz tértem, a tükörszoba már üres volt, Giulietta elment, ott hagyott; ígéretét nem tartotta be, nem lett, nem akart az enyém lenni.
Kibotorkáltam a nagy fogadóterembe, de az is üres volt már: a vendégsereg eltűnt, kísérteties csönd honolt mindenütt. Csönd és nagy üresség kongatta a tágas palotát.
Valami, valami nem is tudom hanyadik érzékem azt súgta, hogy még megláthatom Giuliettát, ha elhagyom ezt a kísértet-palazzót, hát így cselekedtem. Kifutottam – lélekszakadva – a piazettára…

Utolsó pillanatban, utolsó lélegzettel érkeztem a riva del’Olio lépcsőjéhez. Giulietta Pitichinaccio karjaiba simulva már egy gondolában ült. A gondoliere a rio olajzöld vízébe merítette evezőjét, a gitáros megpendítette hangszerét, és belefogott egy barcarolába; a gondola tovasiklott a rión…

Hoffmann mester itt befejezte történetét; az emlék, mint barnamedve a juhot letaglózta, mancsának súlya alatt a költő leborult az asztalra, és hosszan, sokáig úgy maradt.

Másnap aztán el sem ment a kocsmába: volt, aki észre sem vette, volt, akinek hiányzott, és kérdezett is felőle.
Ezeknek aztán hiányzott hosszan még, mivel két nappal a fent leírt kocsmai történések, kocsmai mese után – 1822. meleg júniusának huszonötödik napján - Ernst Theodor Amadeus Hoffmann szívét elérte a titokzatos kór, a lassú bénulás, és meghalt.

2013. január 23., szerda

230 évvel ezelőtt – 1783. január huszonharmadikán – született Stendhal

azaz
Henri Beyle

- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás -
1842. július másodikán - szombati napon - egy csekély pénzen föladott hatalmas faláda döcög a Civitavecchiából Párizsba vezető országúton, és már a világ fővárosa felé jár.
Párizsban elhalad a montmartre-i temető mellett is, ahol a falnál elfeledett sír álmodik, rajta szűkszavú fölirat a halott szándéka szerint:
„Arrigo Beyle, Milanese: visse, scrisse, amó.”
Vagyis:
„A milánói Arrigo Beyle: élt, írt, szeretett!”
A faláda közönyösen továbbhalad, Párizs belvárosa felé, ahol Romain Colomb úrnak kézbesíttetik.
Az úr, Henri nagybátyja, a padlásra viteti a hatalmas ládát, és a következő napok egyikében kinyitja: döbbenten bámul belé – Ó, Istenek! -, micsoda tömegű papírhalmot talál abban a ládában, és milyen összevisszaságban, kuszaságban.
Titkosírással és olvashatatlan krikszkraksszal, rejtjelekkel összefirkált papírosok halmát leli.
Itt –ott értelmes mondatokra lel:
„Mi voltam? Mi vagyok? Ugyancsak zavarban lennék, ha meg kellene mondanom.”
„Nem tetszhetett, nagyon más volt, mint az emberek általában.”
„Ha nem látok tisztán, egész világom megsemmisül.”
„Nem vagyok a csordához tartozó állat, tehát semmi sem vagyok.”
„Semmi nevetségeset nem találok abban, ha valaki az utcán hal meg, hacsak nem szándékosan teszi.”
És végül:
 „Je serai célébre vers 1880!”
(1880 felé leszek híres!)
Romain Colomb úr a legolvashatóbb kéziratok közül néhányat szorgos hangyácskaként lemásol, aztán belefárad a munkába, és töprengeni kezd: mit kezdjen evvel a papírhalommal ezek után?
Kapja magát, visszacsomagol mindent szép akkurátusan, és a ládát továbbküldi az író ifjúkori barátjának.
Crozet úr az egész papírhalmot grenoble-i könyvtárába szállíttatja, és azok az írások ott is maradnak aztán négy évtizeden át.

Mi meg hátráljunk kicsit vissza az időben!

1841. március huszonkettedikén – hétfői napon – egy nagyon testes, mondhatni kövér úr vonszolja magát a párizsi boulevard-ok során té- és tova, tétován.
De a boulevard-ok ezúttal nem segítenek Stendhalon. Nem segít Balzac lelkes méltatása sem, amit a Pármai kolostorról írt, már egészen mindegy minden. Ugyan mit is számíthatna a bontakozó siker apró kis rügyecskéje annak a férfinek, akit már „egyszer megérintett a semmi”, aki felé a halál épp most kezdi nyújtogatni csontujjait?
Stendhal, mint sötét árnyék a tavaszi napsütésben vonszolja magát, aztán nyakát, halántékát simítja, és végezetül csöndesen leroskad a boulevard kövezetére.
Csődület, tolakodó kíváncsiak: a testes úr épp a tőzsdepalota épülete előtt hullott alá, és most ott fekszik elkékült arccal, holtan.
Gyöngéd kezek meglazítják ugyan a fojtogató gallért a nyakán, beviszik egy közeli gyógyszertárba, de mit számít már mindez? Aztán elviszik kis szállodai szobájába, de mindez Stendhalnak már egészen mindegy, mert Stendhal halott.

Lépjünk még hátrébb az időben!

Egy reggelen – 1832. október tizenhatodikán, kedden – Henry Brulard úr a római San Pietro in Montorio előtt áll, a Ianiculus-Gianicolo halmon, káprázatos napsütésben. A távoli Albano-hegy fölött gyönge, alig érzékelhető sirokkó lebbenti meg a felhőgomolyokat, és Stendhal lelkét végtelen életöröm járja át.
Ebben a szép őszi időben tisztán ki tudja venni a Frascatit és Castel Gandolfót távolabb, a pápa nyári rezidenciáját, meg a palestrinai sziklát is a Castel San Pietro hófehér tömbjével.
Stendhal töpreng: azon töpreng, hogy nem kellene-e hozzáfogni életírásához Henry Brulard élete címmel.
Egy életírás, egy következetes életírás talán elvezetheti őt a válaszhoz, a válaszhoz ama kérdésre, mely hónapok, hetek óta gyötri: végül is kicsoda ő?
„Hát hiszen ez az örök kérdés!” – szólal meg háta mögött egy hang. – „Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk?”
Stendhal súlyos testéhez mérten fürgén megpördül, és különös öregembert lát a háta mögött.
Korát meg nem tudta volna mondani, de öreg volt, tán eleve öregnek született. Hosszú volt szürkésfehér haja és szakálla: inkább piszkosnak tetszett mindkettő, mint ősznek.
A meleg ősz ellenére hosszú és nagyon kopott kabát rajta, gombjai rég leszakadtak már, ezért alapszínéhez egyáltalán nem illő – tán női – piros öv fogta össze azt. Az öregúr kezében hosszúnyelű öntőkanalat tartott, és mögötte egy kis kordé állt, rajta szerszámosláda és kicsiny, faszéntüzelésű kohó.
„Ki vagy?” – kérdezte Stendhal, miután alaposan végigmérte.
„A Gomböntő vagyok. Híres ember a magam módján, csak még te nem ismersz.” – elgondolkodott. – „Lássuk csak: most ezernyolcszázharminckettőt írunk, ugye? Akkor épp négy éves az a gyerek, aki majd harmincöt év múlva megír engem, és világhírűvé tesz. Ettől függetlenül én voltam, vagyok és leszek: a Gömböntő.”
„És honnan tudtad a gondolataimat? Ismered az emberek gondolatait? Belelátsz?”
„Természetesen. De ezúttal erre nem volt szükség, észre sem vetted, ám utolsó gondolataidat hangosan mondtad ki. ’Ki vagyok én?’, mondtad.”
„No, és ki vagyok?”
„Ólomgomb vagy, mint mindenki más, legfeljebb kicsit csillogóbb, díszesebb, de azért csak ólomgomb vagy te is.”
„Ólomgombok lennénk? Ennyi?”
„Ólomgombok.” – bólintja rá a piszkos kis öreg. – „Mi más? Formába öntenek titeket, fölvarrnak aztán titeket ide-oda, szolgáltok ennek vagy annak hatvan, hetven évet; annyi idő alatt elkoptok, megfakultok. Akkor jövök én, a Gomböntő, beolvasztalak, és fénylő, új gombot öntök anyagotokból. De nem elég, hogy csak ólomgombok vagytok, hozzá még – mérhetetlen önhittségetekben – újra meg újra fölteszitek a kérdést: Kik vagyunk? (Ó, szent együgyűség!) Honnan jöttünk? Hová megyünk? Neked magyarázzam? Neked, aki az Itáliai festészet történetét írtad? Hány olyan tárgyú festményt ismersz, ami épp ezt az önhitt kérdést teszi föl? Hogy arról már ne is szóljak, amit  te nem ismerhetsz, mert festője – lássuk csak – tizenhat év múlva születik majd, bizonyos Paul Gauguin képét. Pedig nincs itt semmi titok: formába öntelek titeket, fölvarrnak aztán titeket ide-oda, szolgáltok ennek vagy annak hatvan, hetven évet; annyi idő alatt elkoptok, megfakultok. Akkor jövök én, a Gomböntő újra, beolvasztalak, és fénylő, új gombot öntök anyagotokból. Akarsz-e beolvasztódni, te kopott gomb? Öntőkanalam mindig tiszta, nincs benne salak.”
„Nem tudom.” – gondolkodik el Stendhal. – „Ezen a nyomorult, csúnya, elhízott testemen szívesen változtatnék, efelől nyugodtan újraönthetnél, de a tartalmam? Arról biztosítasz-e, hogy velem marad legfőbb lényegem, lelkem tartalma? Mert ami belül van, az fontos. Másoknak is, nem csak nekem.”
Az öregember kicsit bámulja: „Ezt nem tudom. Mi bajod a testeddel?”
„Túlontúl nőies. Vegyük a bőrömet például. Túl finom bőröm van, nőies bőr (később mindig hólyagok jöttek a tenyeremre, ha akár csak egy óra hosszat markolnom kellett a kardot), minden semmiség fölsérti az ujjaimat (nagyon szép formájú ujjaim vannak), egyszóval a testem felülete nőies. Elhíztam, hozzá még női módra híztam el. Szép, női testem lett, és tán női lett a lelkem is. Talán ebben gyökerezik leküzdhetetlen irtózásom mindentől, ami piszkos vagy feketés vagy erőszakos. Márpedig ilyesmiből jócskán akad. De azért oly mértékben nem vagyok bűntevő, hogy beolvasztásra érett legyek. Voltak kis bűneim, de nagyok soha!”
„Ember, hiszen éppen itt van a bökkenő: magasabb szempontból nem vagy bűntevő; tested nem a poklok kínja várja: mint más ilyenek, te is, ide jöhetsz a kanálba.”
„Miért ily sietős?” – kérdi Stendhal úr. – „Igaz, épp arra gondoltam az imént, hogy végére járok a nagy kérdésnek, hozzákezdve önéletírásomhoz, mert a vége felé járok ennek az életnek, és tudnom kell, ki vagyok, ki voltam. De talán ennyire mégsem sürgetős, hogy most, még ma, azonnal…”
A nap följebb vándorolt az égen, és most rézsútosan bujkált fénye a Gomböntő piszkosszürke hosszú hajában. És a Gomböntő így adta a választ:
 „Tévedsz. Mindkettőnknek sietős a dolga, és mert nem szabad az időt pazarolnunk, megmondom a lényeget röviden: te magad mondtad az előbb nekem, hogy nem voltál nagy bűnös sohasem, barátom, alig közepes rendű, hogy nem tartozol sem ide, sem oda bűn és erény közül. De hát ebben a mi jelen világunkban az a nagy-nagy vétkező úton-útfélen nem is fordul elő. Épp csak megkopott gomb vagy már barátom.”
„Nem, Gomböntő, ez téves ítélet. Ha belém látnál, s látnád a vesémet, csak Henri Beyle-t lelnél ott is, soha mást, sehol egyetlen idegen vonást. És bár testileg szívesen újulna meg a Stendhal-test, nem tudsz biztosítékot adni arról, hogy bévül maradna Henri Beyle Stendhal, az író.”
„Lehetnél pityke ma, szemnek fényes ék világ mellényén, ámde füled nyomorék. Hát maradj, hogy iszapban élj!”
A piszkos kis öreg, ez a Gomböntő - ha az volt egyáltalán akinek kiadta magát - szedelőzködni kezdett. Összehúzta kabátját, megkötötte az övet, aztán a kis kordé szarvai közé állt, hogy nekivágjon.
„Te tudod.” – mondta. –„Én igazán jót akartam, azt hittem, örülni fogsz, ha megújult, fényes testben és lélekben folytathatod, de ha nem, hát nem! Majd találkozunk még!”
Elindult a Gianicolóról lefelé, Stendhal kicsit várt, aztán utána szólt:
„Leszek-e híres? És ha igen, mikor?”
A válasz olaszul érkezett távolabbról, már a lejtő felől: „Tu sarai celebre verso 1880! (1880. körül híres leszel!)”
És Stendhal elismételte magában anyanyelvén: „Je serai célébre vers 1880! (1880. körül leszek híres!)”

Alkonyat a via Traiana egyik palazzójának dolgozószobájában, Civitavecchiában. Az íróasztal két sarkán két vastag gyertya ég, Stendhal dél óta itt dolgozik.
Papírhalom előtte, az elsőn a cím: Henry Brulard élete.
Egyszerre az író megelégeli a munkát, leteszi a tollat, mára elege van.
Sétálni vágyik, valami jót enni, társaságba vágyik, vidám, lényegtelen fecsegésre, asszonycsevegésre vágyik.
Felkel az íróasztaltól, kezét-arcát megmossa, haját megfésüli, ruházatát igazgatja, közben belenéz a tükörbe, és figyelmesen szemléli magát. Nem, azt nem mondhatnánk, hogy elégedett a látvánnyal, mi több, még el is fintorodik. Durva, közönséges, kövér bulldog-ábrázat, visszataszító arc. Ahogy nagyapja mondta már gyerekkorában: „Csúnya vagy, de nem számít, nem ezért fognak szeretni.”
Igen, gondolja Stendhal, talán jobb lett volna beolvasztódni és újraöntődni, csak hát az a lélek és szellem, ami a rút külső mögött lakik! Azt nem szívesen engedné, legalább is addig nem, míg meg nem írja az önéletrajzát, ami segíthet neki fölismerni: ki is ez az örök hazudozó, ez a mindig álarcot és álnevet viselő, aki mindig, mindenben, még a dátumozásban, még a nevének megjelöléseiben is félrevezeti a világot, és aki mégis mindig bátran és alaposan mondja ki az igazságot?
Ugyan, ki ő?
Még egy pillantás a tükörbe, aztán vállrándítás és kézlegyintés: Stendhal kilép a dolgozószobából…

2013. január 22., kedd

1823. január huszonkettedikén

– huszonkét nappal Petőfi Sándor, egy nappal Madách Imre születése után –, képzeletem szerint alkonytájt, Kölcsey Ferenc, kálvinista középnemesi család sarja, gyermekkorától egyik szemére világtalan, visszahúzódó, magányos Költő, egy „büszke magyar, keleten nőtt törzsöke a  fának”, egy épp elkészült Költemény alá kanyarította nevét, melynek a Hymnus címet vagy műfaji megjelölést adta, és alcímnek odaírta még: A magyar nép zivataros századaiból.
1989 óta ezen a napon ünnepeljük A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁT.

A neves és jeles költeménynek, ennek a jeremiádnak –  a műfaj a török hódoltság idején terjedt el Magyarországon, felelevenítése a romantika korára jellemző – főcíme a műfajt, alcíme a témát jelöli ki.
A himnusz az ódai műfajcsoport egyike, kérés, Istenhez való fohászkodás fogalmazódik meg az ilyen imaszerű, magasztos hangvételű költeményekben.
 Kölcsey a mű nyitó- és zárókeretében Istenhez könyörög, a segítségét kéri: a vers szerkezete követi a himnuszok hagyományos szerkezetét: kérés – indoklás – kérés.
A kezdő és záró versszak azonban nem teljesen azonos, és ez sokatmondó: az elején még csak áldást kér Istentől – ami egészen helyénvaló egy himnusz esetében-, a végén viszont szánalomért könyörög. Ez a lemondás, ez a következtetés a vers teljes szövegéből érthető meg.
A bűnhődés motívumot a kereten belül támasztja alá: ezen belül az első egység a 2. és 3. versszak. Ez azt írja le, mikor Isten még szerette ezt a népet, és mindenféle jóval virágoztatta fel: ért kalásszal, nektárral, jóléttel, dicsőséggel.
A 4 - 5. versszak egysége áll ellentétben a 2-3. szakasszal: a romlás századait, a magyar nép szenvedéseit festi le. A hangvétel is megváltozik, éspedig a „Hajh” kötőszóval kezdve: a büntetéseket, pusztításokat, vereségeket sorolja fel.
A következő két versszak már a jelennel foglalkozik, a bűnök következményeivel: az üldözöttséget, a haza fokozatos elvesztését, hiányát sírja el, amit a romantikára oly jellemző módon egy paradoxonnal érzékeltet („nem lelé honját a hazában”).
A 7. versszak tele van a múlt és a jelen közötti ellentétekkel, leginkább itt érhető tetten a romantika: vár – kőhalom; kedv, öröm – halálhörgés, siralom. A múlt nagyszerű volt, de a jelen silány, szörnyű. Majd levonja a következtetéseket: „szabadság nem virúl a holtnak véréből” – hiába haltak meg annyian a hazáért, nem ért semmit, mert nincs szabadság.
És így jövőkép sincs: Kölcsey elkeseredetten visszazár a fohászhoz, és immár nem is áldást, hanem szánalmat kér Istentől.
(A jövendő alternatív lehetősége Vörösmartyra várt, a Himnuszhoz hasonlóan építkező Szózatra.
Nem véletlen, hogy mindkét Vers megzenésítve nemzeti énekünkké vált.)

2013. január 21., hétfő

Január huszonegyedike van

1823-ban ezen a napon született Madách Imre, költő, író, filozófus; ügyvéd, politikus, a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia tagja.
Irodalomkegyeletet sértő mondatot kockáztatok: Madách költőként is, drámaíróként is a második vonalban említtetnék, különösen egy olyan korban, melyben zsenik egész sora adatott Magyarországra. (Ne feledjük: huszonhárom évvel volt fiatalabb Vörösmartynál, hat évvel Aranynál, húsz nappal Petőfinél, négy évvel idősebb Vajda Jánosnál, azaz: kortársuk volt az Óriásoknak.)
Csakhogy ez az alsósztregovai magányba húzódó férfiú korának egyik legműveltebb embere volt (elképesztő az olvasottsága, ami például a Tragédiából is kiderül), ráadásul nagy, erős gondolkodó, aki nagyszerűen szintetizálta olvasmányait: így írhatta meg a világirodalom egyik legmélyebbre ásó filozófiai tankölteményét, emberiségdrámáját vagy nevezzük bárminek: Az ember tragédiáját.
Valljuk be azt is: szerencséje volt, hogy egy olyan nagyszerű és tisztességes Költőnek küldte el művét, mint Arany János, aki nyelvi, stiliisztikai, verselési szempontból csöndesen, szerényen alaposan átjavította, és különösebb csinadratta nélkül visszaajándékozta Madáchnak.

A nagy Műben, élete fő művében Madách megkísérelte bemutatni az emberi történelem uralkodó eszméit és azok sorsát, éspedig úgy, ahogy még egyetlen korábbi – jelzem későbbi – filozófiai, emberiségdráma vagy epikus mű sem volt rá képes.
Szerinte a múlt, a jelen és a jövő folyamat, ahol minden korszaknak megvan a saját domináns eszméje, amely kiteljesülése során és után önmagába fordul át és „elbukik”. Madáchra ebben a felfogásban hégeli dialektika volt hatással, de minthogy Madách önálló gondolkodó, nem szolgai másolásban, hanem teremtő gondolkodásban.
Ádám a Műben az élet célja után kutatva mindig az adott kor eszméje iránt lelkesedik, Lucifer azonban rideg de következetes logikájával bizonyítja annak tökéletlenségét, embertelenségét. Az ezután következő szín pedig az előző kor ellentettjének tekinthető, így a mű láncszerűen halad előre.
Szemben Ádám – olykor fárasztó – lelkesültségével, szemben Lucifer örök tagadásával, Éva maga az eleven, örökké változó természet: hol felemeli, hol porba veti Ádámot, de Ő a megoldás is.
Melyek az emberiséget irányító eszmék?
A szabadság, a testvériség és a tudomány: forrásuk tiszta és nagyszerű, de az Ember egyikükkel sem képes élni. Ez az egyik tragédiája az Embernek, mint a történelembe vetett Lénynek.
A másik tragédia: az Ember evett a Tudás fájának gyümölcséből, így tudóvá vált, mint maga a Teremtője; ám nem evett az Öröklét almájából, így csak egy nyúlfarknyi lét adatik az egyéni élet számára, és abban az isteni Tudás nem bontakozhat ki.

A három bibliai keretszín után, a történeti színekben, a távoli ókorban, az egyiptomi civilizációban Ádám a fáraó alakjában éli át a zsarnokságot. A köz teljesen alá van rendelve az egyéni akaratnak, de ez a kapcsolat kölcsönösen rossz: Ádám nem talál boldogságot, a nép pedig szenved. Éva hívja fel erre figyelmét, Ádám pedig lelkesülten hirdeti meg a zsarnokság ellentettjét: a korlátozatlan szabadságot. Ennek otthona, Athén azonban meg is adja erre az ellenpéldát. Ebben a színben, a teljes szabadságban, pontosan az előző korral ellentétes képet kapunk: a köz elnyomja az egyént. Ádám ezután a hedonizmusba menekül, a szabadságot a szabadosság váltja föl, így Rómában a társadalom és a köz darabokra hull, az egyén kénye a meghatározó. Az emberek saját igényeik szerint cselekednek, nem törődvén másokkal. Eddig vannak az ókori színek.

A középkorban a meghatározó eszme a testvériség, a kereszténység. Konstantinápolyban azonban Ádámnak látnia kell, hogy egyetlen, kiterjedt eszme szintén káros hatású: aki nem tud a társadalomba beilleszkedni (jelen esetben a kereszténység egy ágazatába), annak buknia kell.

Prágában a vallással ellentétben a tudomány kerül előtérbe. Ezt azonban az emberek nem értékelik, nem fontos nekik. Ádám elalszik, s egy rövid bepillantást nyerhetünk a Tragédia egyetlen  „szintézis-színébe”, Párizsba és a francia forradalom korába. Hasonlóan az athéni színhez, itt is az egyén köznek való alárendeltsége a kérdés, illetve a tömeg  befolyásolhatósága. Madách mégis követendőnek tartja a szabadság eszméjét,  Prágába visszatérvén a tanítvánnyal folytatott beszélgetésben megfogalmazza Madách a saját ars poeticáját. A tudomány, az univerzális tudás céltalanságáról beszél, helyette a szabályokat felrúgó művészetet (ez a romantika természetesen) hirdeti. Ezt keresi Ádám immáron az író jelenében, a kezdődő kapitalizmusban. Amit talál, az csak szürkeség, az egyéni érdek maga alá gyűri a művészeteket.
A következő színek már a jövőben játszódnak: a Falanszter a tudomány egyéniséget, érzelmeket eltaposó utópiáját, míg az Eszkimóvilág a mű során felsorakoztatott eszméket alapjaiban vonja kétségbe: ráadásul kiderül az is – a Világűr-színben -, hogy menekülés sincs, nem lehetséges.

2013. január 20., vasárnap

Egészen igaz történet a művészet hatalmáról

Hadd emlékezzem Federico Fellinire és csoda-Giuliettájára ma, amikor kilencvenhárom éves lenne a Maestro - és bár lenne! -, hisz 1920. január huszadikán született a képi mesemondás legjelesebb Mestere.

Minden idők – szerintem - legszebb, legjobb filmjét, Fellini La stradáját 1954-ben mutatták be, és – csak emlékeztetőül – a főszerepet, az enyhén értelmi fogyatékos lányt, Gelsominát, Giulietta Masina – akkor már Fellini felesége – alakította. Sietve teszem hozzá: zseniálisan.
Körülbelül egy évvel a bemutató után történt, amiről mesélni szeretnék.
Róma ekkortájt kezdett afféle hírhedett hely lenni, ezúttal nem szépsége, történelmi múltja, hanem a megszaporult bűncselekmények révén.
Elsősorban jött divatba a motorkerélpáros, robogós rablás. Ennek az volt a módja, hogy a motorkerékpáron hátul ülő fickó a legegyszerűbb módon letépte a nők válltáskáját, és a motorosok elfüstöltek.
Fellini a háború alatt költözött Riminiből Rómába, és nagyon biztonságos, nyugodt helynek vélte az Ő Rómáját: nem is igen hitt a rablásokról szóló történetekben, meg az ajánlott védekezési módszerekben. Giulietta sem.
A módszer szerint egyébként, a nőket intették, hogy ne hordjanak maguknál válltáskát, csupán egy-két naranccsal telt nejlon-szatyrot, mely átlátszó révén jelezte, hogy nincs benne semmi. (A pénztárca, egyéb érték a narancsok mögött húzódjék meg – így szólt a jó tanács.)
Történt egy nap – valamikor 1955. nyarán -, hogy Giulietta Masina betett néhány szép ékszert, meg Federico egy kedvenc kézelőjét a táskájába, hogy javíttatni vigye egy ékszerészhez, aztán vállára akasztva a táskát, kettesben elindultak. Alig tettek meg húsz métert házuk kapujától, amikor megjelentek a motoros rablók, letépték Giulietta táskáját, és elporzottak.
Federico Fellini két utcasarkon át megpróbálta üldözni őket; esélytelenül, mondanom sem kell. Eleve esélytelen egy futó, hogy beérjen egy motort, ráadásul Fellini – ki gyerek- és kamaszkorában döbbenetesen, szégyenletesen sovány volt - épp ekkortájt indult elhízásnak. Szóval többszörösen esélytelen volt.
Ráadásul a rablók dörzsölt fickók lehettek, mert amint meghallották hátuk mögött, ahogy a magából kikelt Fellini azt rikoltozza „Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg!” - ami egyébként Federico csöndes, halk stílusától merőben idegen volt – maguk is kiáltozni kezdtek, mintha a rablót üldöznék: „Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg!”
Két sarok után  Fellini kimerülten abbahagyta hát az üldözést, és a carabinierével próbálkozott, ki egy ideig türelmesen hallgatta Federico lihegő sürgetését, hogy azonnal vegye üldözőbe a rablókat, aztán fölsóhajtott, és azt kérdezte: „Van fogalma hány motoros rablás történik naponta Rómában?”
Fellininek nem volt fogalma; végül a csendőr azt a tanácsot adta, hogy tegyen följelentést, ha azt akarja, hogy a kapitányságon is röhögjenek egyet a kollégák.
A házaspár tehát levonva a tanulságot, nem tett följelentést.
Eltelt néhány nap: egy este, mikor Federico hazafelé tartott, a kapujukban idegen ember szólította meg, ráadásul a keresztnevén, és a telefonszámukat tudakolta.
Fellini rendszerint vagy azt a választ adta ilyen alkalmakkor, hogy épp most cserélteti a telefonszámot, olykor azt mondta, hogy nincs telefonjuk; most azonban – ösztönösen megérezve valamit – megadta az idegennek a számot.
Még aznap, késő este csengett a Fellini lakáson a telefon, és egy idegen hang Giuliettát kérte.
A hang aztán csak annyit mondott, hogy Masina táskája, teljes tartalmával Vittorio trattoriájában – a via Mecenatén, a pályaudvar közelében – átvehető.
Másnap hát elbaktattak Vittorio kocsmájába, és ott rendben meg is kapták Giulietta retiküljét, barna papírba csomagolva, átkötve.
Amikor kibontották a csomagot, egy levélkét is találtak, otromba betűkkel írt levélkét.
Mindössze ennyi állt abban: „Bocsáss meg, Gelsomina!”

Doktor Antonio megkísértése

Ünnepnap van ma: kilencvenhárom évvel ezelőtt, 1920. január huszadikán született Federico Fellini, a képi mesemondás legjelesebb Mestere.
Tiszteletére és emlékére álljon itt egy elbeszélésem!

Semmi kétség immár, hogy a születésemkor uralkodott csillagjegy - a Rák - felelős azért, hogy egész életemben fordítva, hátrálva működtem, ellentétben más normális emberekkel.
Mások, észnél való emberek ugyanis így tesznek: támad egy ötletük, novellát írnak abból, majd filmforgatókönyvet, és - ha esélyük van -, hát film lesz abból az ötletből.
Én meg: ezer évekkel ezelőtt láttam egy filmet, nemalvó korahajnalban eszembe jut, és megírom abból a novellát.
Ezt az írást – például - Tullio Pinellinek és Federico Fellininek köszönhetem.
De hisz más dolgaimban is rákmódra hátrálok, visszafelé nézve mindig, sosem előre.
Múltam van csak, jövőm nincsen.
Még a járműveken is úgy ülök le, hogy menetiránnyal háttal legyek: nem érdekel, miféle állomás következik, azt nézem, melyik múltállomás veszik huss! mocsokba, ködbe szét.
Na, ennyit erről: vágjunk bele derék olvasó, vágjunk bele a közepébe: velem, utánam: jöjj!
Kövess, olvasó!


Egy szép májusi reggelen, kilenc óra előtt pár perccel, Doktor Antonio kilépett lakótelepi házának kapuján, hogy rendelőjébe menjen.
A lakótelep, hová nem régiben Doktor Antonio költözött, még friss volt, mint egy épp kisült cipó. Sőt: mint egy majd sütendő, kelőben lévő cipó tésztája.
Itt és ott még épülőben voltak dolgok: mercatók, trattoriák, parfumeriák, pasticceriák.
Még épp csak ültették a majd fölcseperedő citrom- narancs- meg píneafákat, és csak a megásott gödrök várakoztak gyökerek ültetésére.
A buszhoz vezető utak sem voltak még mindenütt kijelölve a még nem telepített pázsiton által.
Sőt, a buszmegállóknak is csak a jelzései voltak még, a fedett várók nem épültek meg egyelőre, kijelölt helyüket szemlélhette csak a munkába induló.

Doktor Antonio a kapun kilépve rágyújtott, aztán megindult az építési területen át a rendelője felé, mely nagyjából ötszáz méternyire volt a háztól.
Doktor Antonio, az ötvenöt éves agglegény rosszul aludt aznap éjjel, és most a cigaretta sem esett jól. Azért, ha már meggyújtotta, hát szívta is.
És akkor szemébe ötlött az éjjel fölszerelt óriásplakát, a szemérmetlen, gusztustalan óriásplakát.
Két dolog is megdöbbentette a jó Doktort ebben a plakátban.
Először is a lány, aki a plakáton szerepelt: nem volt épp mezítelen az a lány, de olyan falatka ruhában hevert az oldalán, hogy az inkább hangsúlyozta meztelenségét, mint sem takarta.
A plakátlánynak különösen a melle volt szemérmetlenül kihívó. Hatalmas, dús, majdnem fedetlen keblek csábítgatták a nézőket.
Szörnyű volt az a két hatalmas mell, egyszerűen szörnyű: kihívó, kacér, csábító.
Ráadásul a plakát a tejivást volt hivatva reklámozni: a plakátlány kezében egy pohár hófehér, illatos tejet tartott, és a két dolog - a dús, majdnem mezítelen keblek és a pohár tej a kézben -olyan további asszociációkra csábíthatott, melyek végképp fölháborították Doktor Antoniót.

Doktor Antonio térben viszonylag közel, de időben középkori messzeségben Rómától, egy kis hegyi faluban – Marcetelliben - született a század első felében. Ebben a falucskában tényleg megállt az idő, elsősorban amiatt, hogy lassan elvénült, mert a fiatalok - akiknek nem tetszett az elhívatott hitélet - lépésről lépésre, szinte észrevehetetlenül,  elvándoroltak Rómába, mely mindössze negyvenöt kilométerre fekszik Marcetellitől, és csak az aggok maradtak, meg a fiatalok közül Antonio, aki akkor még korántsem volt doktor, viszont világnézetének, vérmérsékletének nagyon is megfelelt Marcetelli légköre.
Mármost, hogy ez genetikai sajátság vagy gondos nevelés következménye volt-e, azt ne firtassuk! Tény az, hogy Antonio Crotono mélyen vallásos gondolkodású volt már aprócska korában is.
Épp ezért szíve minden vágya szerint lelkész, padre szeretett volna lenni, ám szülei – akiknek amúgy nagyon is ínyére volt fiúk jámborsága – rábeszélték, a jóeszű fiút, hogy mégis csak jövedelmezőbb hivatást válasszon a padreségnél.
Így lett Doktor Antonioból doktor, de lelkészi lelkülete, hevülete megmaradt.
Érettségi után tehát Antonio Crotono elhagyta kis hegyi falucskáját, Rómába ment egyetemre, de szoros lelki szövetségben maradt otthoni lelkészével, miközben igyekezett kapcsolatokat találni a Vatikán köreihez is - persze nem a legmagasabb körökhöz - csak  - hogy úgy mondjam - az előszobához.
Közben szorgalmasan tanult, jeles vizsgákat tett, és buzgó hitéletet is élt.
Mindez idő alatt a nőktől egészségesen undorodott, mint a gonoszság megtestesült edényeitől,  „nem is lőn asszonnyal tartós barátsága”,  nem „lépett soha házasságra”, szűzen őrizte magát Isten nagyobb dicsőségére.
Már egyetemi évei alatt is, forró nyári napokon, az ostiai tengerparton keresett olykor felüdülést – mise után -, és rosszallva szemlélte az ott megnyilvánuló nyilvános mesterkélt mesterkedést, és a forró itáliai nap agyforraló melegében is gyakran megborzongott, és kiverte a hideg veríték a sok, majdnem mezítelen női test látványától.
Legyünk egészen igazságosak, nehogy valaki homoszexualitással gyanúsítsa meg drága hősünket: Doktor Antonio a mezítelen férfiak látványától is elborzadt, és sem szexuális, sem esztétikai okok nem vezették őt eme borzongásokban, mindössze etikai-vallási szempontok.
Doktor Antonio világosan emlékezett Isten és Ádám ama beszélgetésére, mely a mezítelenségről szól. Ezen az alapon ítélte meg az ember-állatok oktalan meztelenkedését az ostiai tengerparton, vagy akár Róma nyári utcáin és terein.

Képzelhető, hogy a majdnem mezítelen tejreklámos Lány szörnyű látványa mennyire földúlta lelkét,  amikor ama reggelen szemébe ötlött az éjjel fölszerelt óriásplakát, a szemérmetlen, gusztustalan óriásplakát.
Pillanatnyilag Doktor Antonio tehetetlen volt, és az is maradt egész délelőtt, hisz munkálkodnia kellett rendelőjében.
De amint hivatalát letette, azonnal tevékenykedni kezdett, mint szorgos kis csőszhangya.

Mindenek előtt a prefektúrára sietett, hogy megtudja, kinél kell följelenteni az óriásplakát tervezőit és – főként - kihelyezőit. Továbbá az is egylépéses dolognak tűnt szemében, hogy valakinek ülnie kell a prefektúrán, aki egyetlen tollvonással betilthatja ezt a szörnyűséget.
Nagyot kellett csalódnia, nagyot: ezt ne hallgassuk el!
Az Erkölcsrendészeten közölték vele, hogy csak valódi, hús-vér utcalányokkal foglalkoznak, azokkal is csak akkor, ha bárcával nem rendelkeznek.
Virtuális kurvákkal nem törődhetnek az Erkölcsrendészek.
A közszemérem-sértési osztályon is valami hasonló választ kapott: képekkel nem foglalkoznak.
Az egyik közszemérem-őr megkérdezte, hogy látszik-e a reklámlány fanszőrzete. Mert – fejtegette a csősz -, egy fotó csak ez esetben számít pornográfnak.
Doktor Antonio keményen vitatta eme álláspontot, mert szerinte erkölcstelen és pornográf más esetben is lehet egy óriásplakát, és még akkor – érvelt - a serdületlen ifjúság lelkére gyakorolt hatásokról ne is beszéljünk!
Meglepte a statisztikai adat, amely szerint – a csősz mondta – a serdületlen ifjúság hetvenöt százaléka buzgó látogatója az internetes pornólapoknak, ahol sokkal vadabbakat lát, mint az a Tejeslány.

Doktor Antonio lesújtva hagyta el a prefektúrát, és lesújtva hazament, hogy levelet írjon a Minisztériumnak.
Fogalma nem volt, hogy melyik Minisztériumnak írjon, de úgy vélte, hogy a dolog a vallás- és közoktatási helyre tartozik.
Hazafelé újra szemügyre vette az óriásplakátot, és nem kevésbé látta szörnyűnek. Ámbár azt el kellett ismernie – ha vonakodva is -, hogy a Plakátlány, amúgy szép. Arca harmonikus, afféle Madonna-arcocska: szép a szeme, szájának vonala harmonikus. És göndör az a szőke haja….
No, de épp ezért: még botrányosabb!

Este, odahaza leveleket fogalmazott vacsora helyett. Mert, ha már a minisztériumoknak írt (több minisztériumnak is írt, biztos, ami biztos), hát megeresztett néhány levelet a Lány tárgyában a Vatikánnak is, meg a Corriere della Sera, és néhány katolikus - konzervatív lap levelező rovatába is.
Hajnalig levelezett a jó Doktor Antonio.
Hiába, mert a Lány reggel ismét kacéran vigyorgott rá az óriásplakátról.
Nem tüntették el az éjszaka során, minden tiltakozása dacára sem távolították el!

Az elkövetkező napokban Doktor Antonio lázasan tervezgetett: előbb azt gondolta, hogy ragasztóoldóval leoldja az óriásplakátot, de aztán szerencsére eszébe jutott, hogy emiatt esetleg kártérítési pert zúdíthatnak a nyakába, ezért elállt tervétől.
Aztán azt is gondolta, hogy festéket szerez, és egyszerűen lemázolja az óriásplakátot.
Szerencsére időben eszébe jutott, hogy esetleg ez is sokba kerülhetne.
Végül döntött, és nagyon szerencsés döntésre jutott.
Festéket vásárolt, de nem: ó nem azért, hogy lemázolja a plakátot, nem!
Úgy döntött, hogy fölöltözteti a Lányt: szép, szürke, nyakban záródó ruhába öltözteti, és arcát fátyollal takarja el.
Nem egészen sikerült a terv, mert amikor a fátylat a Lány arcára akarta festeni – nos: erre képtelen volt.
Annak a lánynak az arcocskája valami különöset tükrözött: mintha széles mosolya mögött valami könnyű, könnyes szomorúsag is áthatotta volna a Tejlány szívalakú arcát: és ez olyan szívbemarkolóan szép volt, hogy Doktor Antonio nem volt képes fátylat mázolni rá.
És ráadásul az egész egészen fölöslegesnek is bizonyult, mert két nap múlva, amikor kilenc óra előtt pár perccel Doktor Antonio kilépett lakótelepi házának kapuján, hogy rendelőjébe menjen, a plakát újra ott virított a szeme előtt.
Éjjel újraragasztották.

Az elkövetkező napokban Doktor Antonio nem tett semmit, csak gőgösen elfordította arcát, amikor az óriásplakát felé járt.
Reggelente és délután, rendelése után.
Meg néha rendelés közben, amikor ki-kisétált a plakát felé ha épp nem volt páciense, hogy gőgösen elfordított arccal haladjon el a Plakátlány mellett. Mindössze ötször vagy hatszor napjában. Tényleg nem többször.
Meg néha-néha éjjel is, ha nem tudott aludni.

Egy nap aztán úgy döntött, hogy ez így nem mehet tovább: nem őneki van szégyellni valója, hanem a Lánynak a hatalmas, takaratlan melleivel.
Ezért jókor reggel útra kelt, hogy leszámoljon a Lánnyal, a könnyes-nevetős Lánnyal, hogy merészen a szemébe nézzen.
Ám a Plakátlány bátran és mosolyogva visszanézett rá.
Sőt: rákacsintott.
Sőt: hívta, hívogatta Doktor Antoniót.
Annyira hívta, hogy Doktor Antonio sarkonfordult, hozta a létrát – azt, amiről a ruhát festette a Lánynak -, odatámasztotta a plakáthoz, és mászni kezdett fölfelé, a drága, szép arcocska felé.

A Plakátlány tovább hívta, csalogatta Doktor Antoniot, aki lázasan lihegve dadogta fölfelé másztában:
„Jövök, jövök, egyetlen Szerelmem, mindenem, Drágaságom. Jövök….”
Fölért és ölelte a gyönyörű testet, csókolta a szívalakú arcocskát; hörgött és nyüszített…
Míg el nem jöttek a mentők érte.

De nem volt könnyű szerelmétől elszakítani Doktor Antoniót.

Nem volt könnyű!

2013. január 18., péntek

Két versecske annak emlékére,

hogy 131 évvel ezelőtt – 1882. január tizennyolcadikán -
született Alan Alexander Milne

Nárcisz
Sárga kis napsapkát viselt,
és hozzá zöld szoknyát.
Odafordult a déli szélhez,
és meghajtotta magát.
Fordult aztán keleti szélbe,
és fejet is hajtott.
Megsúgta a szomszédjának:
„A tél már halott.”

Keresztelő
Az egeremnek kéne
egy találó név.
A szeme picike:
a farka épp elég.

Néha úgy hívom:
Rettentő Péter,
mert a farka már több,
mint egy deciméter.
Máskor úgy hívom,
 Rettentő Pál,
hisz a farka már
hosszabb magánál.
Néha a neve,
 Rettentő Jenő,
mert a farka csak nő,
csak nő:
és nő!

De mégis csak,
maradjon Elek,
mert Ő az, kit
leginkább
kedvelek.
(ford: Maróti György)

2013. január 16., szerda

még két vers, aztán jóccakát


Két elveszett versszak
(az Egy szerelem három éjszakájából)

Kívánok jóccakát!
Az éj most majd leszáll,
és nincs remény, csak sok talány,
és minden gondom is silány:
mi vár holnap reám?

Kívánok jóccakát!
Lelélecelt pár barát,
ki sülve-főve együtt járt,
miként a három vén király:
Gáspár, Menyhért, Boldizsár.

***   ***   ***

Élet(telen)kép

Kicsi ember, kis konyhában
( konyha hidege dárdaként
fúródik hátába, derekába),
ócska, vacak kardigánban
leveskét főz: tésztával.
Hamis kis leveskét.
Forr már fél liter vize,
leveskocka kerül bele
(így lesz a víznek íze):
húsra nem futja már rég.
Múlt év januárig
bírta hússal (volt nyugdíja),
azóta csak „járadékból” él.
Nem baj: a leves így
gyorsabban
 kész.

Víz és leveskocka: hamari főzés, de így is
- hipphápp-dal a rádióban,
és hippp-hopp leves
ebédig ér!
Kong a harang -
Úr harangja.
Ehető és jó és forró, 
melengető az
étkezés.

Az „ebédet” szobára viszi, ott eszi
meg. (A szoba nem annyira hideg,
egyes fokozaton konvektor fűti.)
Míg a levest eszegeti (hozzá Krisztus
 két szeletnyi testét
is magához veszi), fütyülget egy buta dalt,
bár sem nem madár
és boldognak sem mondanám.
Csak szokásból fütyörész,
miként szokásból eszik,
megszokásból él.

Kicsit sótlan a lé: két könnycsepp
kerül a levesbe -
restelli -, férfi ne sírjon
soha se! De
csak kicsordul ez,
csak úgy, magától,
akár a kérdés az agyából:
a mai nap e levesből megélsz:
és holnap… mi lesz az ebéd?

2013. január 15., kedd

Yorick koponyája

Temetőben járunk, keresztyén temetőben, régestelen-régen, nem mai időkben, Dánia földjén, Helsingør ősi várának faltövében, a Sjaeland sziget északkeleti partján.
Épp - midőn föl- vagy legördül a függöny -, két sírásó jő, ásóval, kapával. Az egyiket úgy hívják, Kasper, a másikat Második sírásónak hívják.
A sírásók többnyire – általában - nem vonják, nem vonhatják be magukat a családi gyászba; mi is lenne velük, ha mindenkit, kinek sírját ássák, meggyászolnának?
Nékik egészen mindegy, hogy a szomszéd paraszt sírját ássák-e, vagy az öreg Hamlet királyét, vagy a sajátjukét; nékik mindegy.
Kasper azonban ma borús hangulatúnak, depressziósnak tűnik; nem tudni, a jövendő temetés miatt ilyen, vagy a várra és a temetőre ereszkedő súlyos felhők romlasztják hangulatát?
Na, és ezen okból – mert látja társának rossz kedélyállapotát – egy darabig a Második, sem szól, aztán csak megkérdezi, ami a csőrén van:
„Szabad-e temetni keresztyén temetőbe egy olyan leányt, ki maga jószántából kereste az örök világosságot?”
„Szabad, ha így döntöttek: ezért amondó vagyok; ássuk meg neki szaporán a gödröt! A  halottvizsgálók törvényt tettek rá, és úgy találták, hogy megilleti a keresztyén temetés.” – szól a hallgatagságból beszélővé vált Kasper.
„ Na, de hogy lehet az, csak nem önvédelemből fúlt a vízbe?”
„Már pé'g azt úgy találták, és nekünk nem a gondolkodás a kenyerünk, hanem a sír megásása! Lássunk hozzá szaporán, amondó vagyok!”
Hozzáfognak hát, és most ásnak.
Közben Kasper, ím, így töpreng magában: „Ej, ez a lányka, ej! Szép is volt, nemeslelkű is, meg származásra nézve is nemes: ugyan miért szánta magát a folyó zúgó habjainak? A királyfinak gondolták feleségül, Hamlet – úgy hírlik – kedvelte is, el is vette volna… Miért, hej, miért?”
És – elkeseredésében mi telhetett tőle? -, mélyre vágta ásóját a rideg, fagyott földbe.

Most, távol, a temetőkert kapujában fölbukkan Hamlet királyfi Horatio társaságában: a királyfi nagy veszedelemből menekült az éjjel: de hát ez egy egészen más történet, miként az is, hogy merre jár e pillanatban a hajó Rosencrantz-cal és Guildersternnel a fedélzetén.

A közeledőket egyébként Kasper nem veszi észre: majdnem elkeseredetten ássa a sírgödröt. Közben a Második, ásás közben dalolni kezd: Kasper nem szól rá, semmit nem szól.
”Hajdanta, míg ifjú valék;  tartottam szeretőt;  kényemre, hej! kedvemre, húj!  Tölthettem az időt.”
A közeledő királyfi megtorpan - ha nem lenne annyira lejáratott, elcsépelt szöveg, azt mondanám, földbe gyökerezett a lába -, aztán Horatiohoz fordulva szól:
„Hát nem érzi e fickó, hogy mit csinál? hogy dalol, midőn sírt ás?”
„A megszokás közönyössé tette gyászos munkája iránt.” – vélekedik Horatio.
„Úgy lehet, bizonyára: kevés dolgú kéznek ennél finomabb lenne az érzése.” – szól Hamlet.
Közelebb érnek a munkájukba merült sírásókhoz, és épp akkor Kasper egy koponyát hajít föl a gödörből, éppen Hamlet lába elé.
A királyfi felveszi, megnézi, eltöpreng, és szól Horatiohoz:
„E koponyának egykor nyelve volt: tudott beszélni, dalolni; és hogy dobálja most e pimasz, mintha Káin állkapcája volna!”
Csend támad fenn, az ásott sír felett: Horatio nem felel semmit sem, csak a késő őszi szél búgatja a különféle fák hárfaágait.
” Úgy lehet, egy államférfi agya is lehetett, kinél most e szamár különb cselszövő; egy olyané, ki az Úristent is rászedte volna; nem meglehet?”  - kérdi a királyfi.
„Lehet, fönséges úr.” – feleli Horatio.
„Vagy udvaroncé, ki oly szépen tudta mondani: jó reggelt, édes úr! Hogy vagy, jó uram? Bármi néven őméltóság is lehetett, ki égig magasztalta egy más néven létező őméltósága lovát, ha el akarta csalni tőle: ugye, lehetséges?”
„Igen, fönséges úr.”
„Így van ez, így is lehetett: és most féreg népségé beesett pofája.” – folytatja Hamlet, a dán királyfi. – „Furcsa átalakulás zajlik itt; bárh’ beléláthatnánk! Hát csak azért kellett táplálnia a létnek e csontokat, hogy most tekézzenek velök?”
Ebben a pillanatban egy másik koponya gurul lábuk elé: azt is a sírásók vetették elő.
”Hopp, egy másik…” – szól Hamlet -, „ez lehetett akár egy ügyvéd koponyája. Átruházó okmányai, jogiratai, levelei alig férnének egy ruhaszekrényben, és most a birtokosnak sincs tágabb tere? Mi?”
„Hajszállal sincs több néki, uram.” – véli a másik, úgy lehet Hamlet barátja, társa: az meg nem állja tovább, leszól a sírba:
 „Ki sírja ez, hé!”
Kasper fölnéz Hamletre a sírból, és úgy adja a választ:
 „Az enyém, uram.”
”Gondoltam, hogy tiéd ez a zug, ha egyszer te ásod, és benne vagy, és dal is zúg ott lenn, szemtelenen!”
„Az úr meg kívül zúg, ha zúg; és így nem is az úré e sír; én, hazug nem vagyok benne, mégis enyém.”
„Abban vagy hazug, hogy benne lévén, magadénak mondod” – folytatja a szóötlést Hamlet -, „mert halottnak való e gödör, nem elevennek. Miféle embernek ásod ezt?”
Kasper se rest tovább játszani a majdnem kész sír fenekén:
 „Nem-embernek, uram, csak nő-embernek.”

A dán királyfi mit sem sejt: ha sejtené a temetendő halott nevét, öklét harapdálva vetné magát a nyitott sírba!
Ó, szépséges, drága, jó Ophélia!

Ehelyett így szól Kasperhez: ”Ej, átalkodott semmirekellő! Az ember kótábul beszéljen hozzád, különben megölöd a szójátékaiddal. Mióta vagy sírásó?”
Még néhány simítás jön az ásóval, aztán Kasper, a megkészült sírgödörből Isten világába tér föl – ó, szentséges föltámadás a mélyből!-, csak akkor felel a királyfinak:
„Az esztendő minden napjai közül azon a napon adtam rá magamat, mikor néhai Hamlet királyunk legyőzte Fortinbrast.”
Hamlet teszi, mintha nem ismerné az időpontot pontosan:  „Mennyi ideje annak?”
„Hát nem tudja? Hisz minden bolond tudja azt! Éppen aznap volt, mikor az ifjú Hamlet világra lett, tudja, az, aki megbolondult, aztán Angliába küldte Claudius királyunk.”
Hamlet, amint Kasper közelebb lép, megszagolja a sírásó felől szálló levegőt, és így szól: „Vuhh! Rossz a leheleted! Milyen szagod van?”
”A halálé ilyen uram: több időt vagyok halottak, mint élők közt: halálszagom van.”
„És aztán mért küldték azt a bolondot Angliába?”
A jó sírásó Kasper ím így adja a választ: Hát, mert bolond volt; ott majd eszire tér, vagy ha nem, ott úgyse baj! Ott szembe se tűnik; ott minden ember olyan bolond, mint ő.”
”Aztán hogy bolondult meg?” - kérdi Hamlet a sírásót, és Kasper így felel: „Nagyon furcsán, aszondják.”
„Furcsán? Hogyhogy?”
„Hát csak úgy biz'a, hogy elment neki az esze. A gutába!”
”Nem a gutába, hanem itt,Dániába’…” - véli magában a királyfi, aztán másra gondolva, azt kérdezi: - ”Meddig áll el az ember rothadás nélkül a földben?”
Felel Kasper így „Hát bizony, ha már halála előtt meg nincs rothadva (mert mai  napság annyi franc’ette test kerül ide, aki temetést is alig bírja), eláll az nyolc vagy kilenc esztendeig; a cserzővarga, az eláll kilencig.”
Most a királyfi kezébe veszi, és megkérdezi a legutóbb, gödörmélyről hajított koponyát:
„Kié volt ez, tudod-e, sírásó?”
„Hej, kurafi bolond egy fickóé volt ez; mit gondol, kié?”
„Nem tudom.” – szól a királyfi.
„Nyavalya  essék a gaz bolondjába! Egyszer egész palack rajnait a nyakam közé öntött. Ez a tulajdon kaponya, uram ez a tulajdon kaponya Yorick kaponyája volt, a király udvari bolondjáé.”
”Ez?” – kérdi hökkenten Hamlet. – „Hadd lám!”
És veszi Hamlet a kezébe Yorick koponyáját.
”Haj, szegény Yorick! Ismertem, Horatio! végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt: engem a hátán hurcolt ezerszer: és most hogy irtózik tőle a képzeletem!
Yorick, jó Yorick! Hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid? Villámló élceid, melyek az egész asztalt hahotára fakasztották? Hová lettek?”
Borulj hát hamar, borulj le földig a keresztútnál, ó Hamlet! Megtudod majd még, kit kell igazán gyászolnod!
Szól Hamlet: „Egy sincs már tréfáidból Yorick, hogy kimajmolnád saját torzképedet? Bezzeg most eshet le az állad! No, eredj halálasszonyság öltözőjébe, és mondjad neki: fesse bár magát ujjnyi vastagon, erre jut az arca;  eredj, kacagtasd meg vele! Kérdjed aztán őt: hová tevé boldogtalan fiait?
Valamit kérdenék tőled Horatio!” – szól Hamlet.
„Mi lesz az, fönséges úr?”
„Mit gondolsz, Nagy Sándor is ilyenné lett a földben? Caesar is? Atyám nem de képpen?”
„Éppen.” – vélekedik Horatio.
„És ilyen szaguk van? Piha!”
”Éppen ilyen, fönséged.”
Hát ily célokra használ minket az élet? Bennünket is, Horatio, téged és engem? Nyomozza-e képzeletünk a Sándor nemes porát, míg végre, mint hordóakna tapaszát leli meg?”
„Nagyon tűhegyre vennők, ha így vennők fel!” – adja a jó választ Horatio.

És éppen e pillanatban, e szavak tűnőbe hullása után jelent meg a gyászmenet: még annyit elmondott jó Hamletem, hogy Sándor meghalt; Sándort eltemették; porrá vált; a por föld; földből sárt csinálnak: és így azzal a sárral, mely őbelőle lett, miért ne dughatnák be a söröshordót?
De már érkezik a gyászoló had: Claudius, és mindenki vele: Láertész is, igen, érkezik,  húgát, apját  temetve gyászoló.

****    ***   ***

Úgy gondolom, hiszem, tudom – és aki velem együtt gondolja, az barát: a többi éljen boldogan, hörpintse fenékig borát! -, hogy mindannyiunknak szüksége lenne egy Yorick-koponyára, hogy jobban érthessük a múltat, az életet s a halált.

2013. január 14., hétfő

Blues


- akinek nem blúza,…-

Szépen kérlek, Bébi,
ha sárcipőben vagy,
ne lépj a pofámra,
mert elszáll az agyam!
Ne feledd azt, kérlek,
hómezőn kószálsz:
kihűlt az én lelkem,
mióta elhagytál.
Csak nem most
akarsz bőgni?
Sírhattál vo’n’ tán,
amikor leléptél:
de akkor nem sírtál.
Ne haragudj, Bébi,
szalámivég nem vagyok:
elhúzok a francba:
útnak indulok.

”Találd el az utat Jack
and don't you come back
 no more, no more,
no more,
 no more!
Hit the road Jack
 and don't you come back
no more!”

Mondja Ő!
Mit beszélsz?

Kérlek szépen Bébi,
tudod, úgy van az,
hogy nem lehet kibírni,
ha átgázolsz rajtam,
s hozzá még sárcipőben vagy!
Ne lépj a pofámra,
mert elszáll az agyam!
Ne haragudj, Bébi,
sercli nem leszek,
kezdeted nem tudok lenni,
a francba: elmegyek!

”Találd el az utat Jack
and don't you come back
 no more, no more,
no more,
 no more!
Hit the road Jack
 and don't you come back
no more!”

2013. január 13., vasárnap

Rezümé Fitó Ica Csendhangok című kötetéről

Gondosan csomagolt, tapintásra is kellemes kötetet kaptam minap a postámmal: Fitó Ica Csendhangok című könyvét. (A gondos csomagolás, a jól érinthetőség Ica ízlését dicséri persze, de hát ez elvárható egy Tanító nénitől, ugyan kitől tanulhatnának a Gyerekek jó ízlést, ha nem Tőle? Ez a része hát a dolognak egészen természetes.)
Mit szokott az ember elsőre megnézni egy új, épp most kézbevett kötet esetében?
Hát a címet, a borító hátoldalát, a bevezető ajánlásokat, és – ha van – az előszót.
Valóban, találtam egy szép, lírai curriculum vitaet a hátoldalon, de ezt nem kellett nekem túl mélységben olvasni, elég jól ismerem Icát, már amennyire ember embertársát egyáltalán ismerheti: az elmúlt évek néhány jelentős - olykor tragikus - életfordulatáról rendre beszámolt nekem.
A bevezető ajánlásokat átfutottam, jószerivel előre meg tudtam volna jósolni, mi lesz bennük, és nem is csalódtam.
Aztán jó időre leakadtam a címnél: Csendhangok.
Nem határozott formában, de valamire nagyon emlékeztetett ez a szép cím, hát ezen tökölődtem egy ideig.
Mire?
Mire is?
Persze! Bármely szép, impresszionista kötet címe lehetne ez, jutott eszembe aztán, és evvel – gondoltam dölyfösen – már meg is ragadtam Fitó Ica írásművészetének lényegét.
Ica különös hangulatú író-költő: fantáziáját soha nem szabadítja rá olvasójára, tematikailag földjáró alkotó, mondhatnám, realista. A trükk ott van, hogy valósághű írásait olyan költőiséggel szövi át, költői képei, metaforái oly egyedien „icásak”, ábrázolásai annyira a pillanat megragadásának bűvöletébe vonnak mindenkit, hogy ettől impresszionisták.
Mintha a valóságot mindig valami kontúrokat, erős vonalakat elmosó tejüvegen, vagy mondjuk esőfüggönyön keresztül szemlélné, és úgy vetné papírra.
Három szóban: szépek, igazak és jók ezek az írások, vagyis a klasszikus művészetesztétika minden követelményének eleget tesznek.
Na jó, persze, bizonyítanom illik az állítást, miszerint Ica versei (mellesleg prózája is), a realizmus és az impresszió késpengéjén táncolnak. Habár: nincs ám akkora különbség, mint ahogy a vájtfülűek gondolni vélik, de rajta pajtikám, bizonyítsad!
Szavamra, találomra ütöm föl e szép Kötetet, és amit találok, azt elemzem: persze, úgy, hogy igazam legyen.
Másként hogy lenne igazam?
A sorsfelütötte vers címe: Bogárzó-part mellett
Jól van sors, legyen, remek verset választottál!

Bogárzó-part mellett
keskeny út kanyarog,
arra barangolok,
ha lelkem kavarog.

Susogó nád hangja
dombérozó szélben,
szinte gyógyír, balzsam,
nyugtatónak érzem.

Náderdő húrjain
muzsikáló dallam,
mintha lenne hárfa,
oly szépen szól, halkan.

Lehet ködös ősz, tél,
vagy tavaszi este,
lelkem csendesíti
lágy, nyugtató zene.

(Mellesleg még annyit: Ica aztán máskor  leírta ezt a folyócskát télben, „Jeges csendben” is.)
A vers – mint sejthető – a tájversek ciklusba tartozik, a Keceli pillanatok címet viselőbe.
Mert - hogy el ne feledjem - a gondos Fitó Ica nem csak gondosan csomagol, gondosan alkot, de gondosan szerkeszt is, írásait ciklusokba rendezi, és már maguknak e ciklusoknak a címénél is érdemes elgondolkodva megállni. (Ady köteteivel vagyok így, aki köztudottan a legtudatosabb kötetszerkesztő volt.)

Barangol, susog, muzsikál ez a vers, mely, ahogy az a tizenkilencedik századtól szinte kötelező, valójában tájversbe oltott alanyi, szubjektív líra.
Ballagását a finoman egyensúlyozott versdallamnak köszönheti: egy pillanatig sem tudja az ember eldönteni, hogy felező hatosokat, vagy jambikus trimetert olvas-e? Mindenesetre az ütemhangsúly pattogását ballagóvá oldják a jambusok.
Susogását a hangzósságnak köszönheti: sok a sziszegő és sok a folyamatosan ejthető zöngés hang. Az egyik suttog, mint a szél, a szellő, a másik ballag, mint a folyócska.
A tárgyiasságot, a plaszticitást a majd minden sorban meglévő jelzős szerkezetek, és a mozgékony, tömör, de soha nem túllihegett metaforák biztosítják. (Ez Fitó Ica másik nagy erénye: a klasszikus mértéktartás elve.)
No, és akkor az ígért bizonyítás!
Emlékszem, amikor először olvastam ezt a Verset – sőt, szerkesztettem be valahová, csak már arra nem emlékszem, hogy a Kaptárba-e vagy a Toronyba -, Ica küldött egy magakészítette fotót is, és kérte, hogy azt szerkesszem a vers mellé.
Azon a képen minden apró és minden nagyobb részlet éppen úgy volt, ahogy a versben, vagyis elmondhatom joggal a költeményről, hogy „verismo”, realista a javából.
Csakhogy megint: egyetlen éles kontúr, határolóvonal part és folyó, ködös ősz és tavaszi est között itt bizony nincsen.
Foltokat látunk, hangulatokat sejtünk, ahogy a legnagyszerűbb impresszionista művekből szoktuk meg. Ha egy szót kéne használnom e vers jelzőjeként, bizonyára az lenne: tünékenység.

Számlálhatatlanul sok törvénye van az Alkotásnak, de van egy fő, egy másíthatatlan, egy kardinális: semminek, amit épp eddig a művedig csináltál, nincsen súlya, nem számít, semmiféle érdemet nem szerzett létrehozójának. Csak ez az egyetlen, amit épp ma festettél, szobortál, írtál, komponáltál meg, csakis ez élettapasztalataid középpontja, képességeid, tetőfoka, tehetséged próbaköve.
És ezt – látom, olvasom, hallom - Fitó Ica tudja.
Na, és ez, éppen ez az impresszionista-realizmus (bocsánat az új esztétikai kategóriáért, ami persze létezik még attól, hogy most ötlöttem ki) lényege.

Most még a prózáról, mert szép Verseken kívül, számos prózai alkotást (elbeszélést, szösszeneteket, és egy dokumentarista kisregényt is tartalmaz a kötet).
Ha azt mondtam Fitó Ica lírájáról, hogy impresszív, akkor prózájára meg azt mondom: expresszív, és ezért – bár prózai formában íródtak – csak líra az is.
Hogy kifogást is mondjak, ugye?
Nem tudom, volt-e a kötetnek lektora, ha volt, nem fogom túldicsérni! Fitó Ica természetesen szépen és nyelvileg helyesen használja költői anyanyelvét, de hát az Mindenkivel előfordulhat, hogy itt-ott egy vessző nem kerül a helyére, vagy a gép született butaságánál fogva rossz egy elválasztás, és bizony ilyesmi azért e Kötetben is előfordul. De ezt egy gondos Lektornak kellett volna javítania, és egyébként is: bár ennyi baj lenne más írók, költők köteteivel!
Összegezve: mindenkinek ajánlom Fitó Ica szép, nemes kötetét, a Csendhangok című életmű-összegzést!
Illetve, remélem, most marhaságot írtam, és az Életmű folytatódik még hosszan, sokáig, szépen, mindannyiunk örömére!

2013. január 12., szombat

San Francesco d’Assisi

- annak emlékére, hogy 832 évvel ezelőtt, 1181. január tizenkettedikén születetett Szent Ferenc; legenda vagy szép história -

Sic: ,,Két kezemmel dolgoztam, és folytatni akarom, és
megparancsolom a többi testvérnek is, hogy dolgozzanak,
valami tisztességes mesterséget folytassanak.''

 

Egyszer – épp csak fölkelt a Nap  -, jókor hajnali órán, a kolostorkerttől nem messze, egy ébredő rigófüttytől dalos gyümölcsösben Ferenc bevégezte imáját, és visszatért kerti magányából a kolostor refektóriumába.
Akkor történt, hogy frate Masseo töprengve azt kérdezte tőle:
”Miért neked? Miért…? Miért neked?”
Ferenc így viszonozta a kérdést:
”Mit kérdezel frate Masseo, barátom?”
”Az egész világ utánad megy…” - hangzott a válasz – „Mindenki téged akar látni, téged akar hallani, neked akar engedelmeskedni. Pedig nem vagy szép ember, művelt, tanult sem vagy, nem vagy bölcs ember, sem előkelő nem vagy. Hogy van ez, hogy a világ mégis utánad megy?''
És mi is azt kérdjük, igazán és őszintén azt kérdjük: ki volt hát ez az ember?
Ki volt Ferenc, hogy Ő miatta, Ő általa, Ő vele szólt Krisztus bárányaihoz?
Miért Ő a szent?

Ferenc származása semmit meg nem indokol, hisz olyan családból való volt, ahol az érdeklődés homlokterében az anyagi jólét és gyarapodás állt, és korántsem a szellemi – lelki útonjárás.
Atyja - Pietro Bernardone - egyszerű posztókereskedő volt, igaz, Assisi az idő tájt leggazdagabb embere. Ser Pietro Franciaország iránt olthatatlan szeretetet táplált, amelyben nagy része volt provance - i származású feleségének, Ferenc édesanyjának, Pica asszonynak, meg a franciák anyagiasabb, földközelibb gondolkodásának egyaránt.
Történetünk idején ugyanis a francia kézműipar és kereskedelem jóval fejlettebb volt, mint a szétzilált egykori itáliai birodalom ide-oda csatlakozó városállamainak gazdasága. Hisz még Nápoly és Firenze, Genova és Velence valahogy elboldogult, de a többi Város? Még a nápolyi, perugiai, firenzei bankárok is inkább francia kereskedőházakkal kötötték jövedelmező üzleteiket: no még a kis Assisi.

Pietro és Pica asszony gyermekét Jánosnak keresztelték, de dajkálása, ringatása közben anyja „francescónak”, „francesco mio” -nak, azaz kis franciának becézte.
Bernardone nem törődött azzal, hogy Ferenc iskolába járjon, a septem artes liberalesben jártassá váljon: kereskedőt akart nevelni fiából, latinul és franciául ezért csak hibásan tudott beszélni, és írni is nehezen tudott, ami élete végéig nagyon bántotta.
Assisiben töltötte futkosó, játszadozó gyermekkorát Ferenc.
Tehát Assisi.

Ha Perugia felől közelít az utazó, alföldes tájakon, olaj- és narancsligetek közt viszi útja egészen Bastia Umbráig, ott aztán a szép Adria felé, keletnek kell utazni, hogy dombok, völgyek, lankák kísérjék az utat Assisi városáig. A város szőlői, narancsligetei, olajfái egyetlen hegyre, a négyszáz méter magas monte Subasiora kúsznak föl, amúgy síkvidéken járunk.
Assisin túl azonban már hegyek, sziklaszirtek között járna az utazó, ha meg nem állna Assisiben.
Ha valaki ily módon utazik oda, akkor San Niccoló kedves városkáján kell utolsó állomásként megállnia: ott fogyaszthat még némi umbriai veresbort, elbeszélgethet a helybéliekkel – a vendéglőssel például -, és megkérdezheti őket Ferencről: sok és szép legendát fog hallani. Legendákkal telve utazhat tovább néhány mérföldet, és a via Porticán lovagolva, kocsikálva vagy gyalogszerrel haladva aztán bejuthat a dombok, lágy ölek közt alvó Assisi városkába.

Minthogy a Várost még az antik Róma napjaiban alapították – akkor Asisiumnak nevezték -, és katonai táborként alapították, eredetileg két egymásra merőleges fő utcája volt, melyek a falon belüli területnek nagyjából a közepén futottak bele az egykori Forumba, mely persze nevet változtatott, és Ferenc gyermekkora idején a piazza Molinaio nevet viselte.
Ezen a téren állt a nagytemplom, mellette pedig a Porciuncola-kápolna, a kedves kis épület, a gyermek aztán a huszonhét esztendős Ferenc szíve-kedvence.

1209. február 24-én - kicsit zimankós keddi napon -, Szent Mátyás apostol ünnepén Ferenc a Porciuncola-kápolnában vett részt a misén. Hallgatta az evangéliumi részt, mely arról szólt, hogy Jézus elküldte a Tizenkettőt, és meghatározta életformájukat, mondván: ne vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát; ne legyen két ruhájuk, se sarujuk, még botjuk sem. Ferenc úgy érezte, hogy ez személy szerint neki szól, és felkiáltott: -,,Ez az, amire vágyom, amit keresek!''.
És azonnal, még azon a napon szó szerint elkezdte megvalósítani a hallottakat: saruját elvetette, mezítláb ment ki a kápolnából a zimankós térre; díszes övét kötélre cserélte a derekán. Színes ünnepi ruháját elajándékozta egy téri koldusnak, szürkésbarna csuhát öltött.
Ilyetén váratlan és hihetetlen megtérése után nem akadt assisibéli – nemzőatyját is beleértve – aki  bolondnak ne nézte volna a fiút.
Az ám, folyhattak volna rendben is a dolgok, de eljött az óra, amikor nem kerülhette el a világgal, elsősorban az apjával való összeütközést.
Egy nap Ferenc minden búcsúzás nélkül, egy lóval és egy vég posztóval eltűnt a szülői házból. Atyja kerestette, és mikor nyomára bukkant, felverte az összes szomszédot, és kisebb sereggel vonult a San Damiano-kápolnához, ahová Ferenc bekvártélyozta magát. A fiú megneszelte a dolgot, és mint egy ijedős állat, elmenekült a hegyekbe, egy hegybéli barlangba.
Atyja pedig semmit sem értett.
Szerető és mindent megértő édesanyját, Pica asszonyt viszont akkor fogta el a rémület, amikor egy hónappal később a város utcáin egy kiéhezett, ápolatlan „őrültben'' - akit az utcagyerekek kacagva táncoltak körül és kövekkel dobáltak - felismerte tulajdon fiát. Az anya zokogva visszavonult, míg az apa haraggal futott fia után, megragadta, és bevonszolta egy közeli házba, megpofozta, és annak utána bezárta házuk pincéjébe.
Röviddel ezután Ser Pietro egy másik városba ment üzletei nyomában eljárni, és mikor napok múlva hazatért, látnia kellett, hogy Pica asszony és a cselédek kiszabadították, és futni hagyták a fiút.

Így indult Ferenc vándorútja.

Sokfelé járt, sokfelé nem várta őt senki, de volt úgy is, hogy ha egy városba megérkezett, örült a papság, zúgtak a harangok; örvendeztek a férfiak és az asszonyok és velük együtt a gyermekek. Mindenki tapsolt örömében, gallyakat törtek a fákról, és úgy vonultak elébe. Sokan úgy vélték, hogy Krisztus hason- képmása jött közéjük, hogy üdvösséget hozzon, ezért siettek az emberek, ,,hogy lássák és hallják, mintha a másvilágról jött volna valaki''.

Sokfelé járt aztán, és az Úr 1224. esztendejének szeptember havában Ferenc a liguriabéli La Spezia városka felé utazott, hogy ott halászbárkát béreljen, és útra keljen Szardínia szigetére, majd tovább Afrika felé.
Útja során Vezzanoban pihent meg egy vendégfogadóban, és tizenhetedikén jókor hajnalban nekivágott a Vezzano melletti Alverna – hegy megmászásának, mert ott egy kis kápolnában – mint Ferenc hallotta a helybéliektől - a keresztre feszített Üdvözítőt ábrázoló gyönyörű festménynél akart imádkozni a hajnali Nap fényében.
Midőn fölért a kápolnához, letérdepelt és imádságába fogott: különös tekintettel vette imájába Nap-fivérét és Hold-nővérét meg a Teremtettek számlálhatatlan fajait.
Magának nem is kért semmit imájában.
Énekes madárkák szálltak Ferenc vállára, megpihentek rajta, és bájos kis dalokat csiviteltek fülébe. És néki minden madárkához volt egy kedves szava, rövidke prédikációja.
Kései cserebogarak, katicák másztak a fűben, és Ferenc hozzájuk is szólt néhány Istentől való szót.
A rovarok nagyon figyeltek az Úr igéire.
Pillangók röppentek feje körül, földi giliszták, az Úr csúszómászó lényei kapaszkodtak Ferenc kezére, térdeplő lábaira, és Ő egyet sem sodort le.
Így folytatta imáját úgy fertály órán át, amikor mindkét tenyerében éles fájdalmat érzett.
Szétvette két imádkozó kezét, és azt látta, hogy tenyeréből, épp onnan, ahová a római gyilkosok az Úrjézus kezébe verték a szögeket, lágyan és melegen csordogál a vér.
A vér, a vér, a vér…
Órák, hosszú órák teltek és múltak, és ezekben az órákban Ferenc  nem  látott  és nem hallott semmit, a külvilág ingerei  nem  hatoltak el hozzá, fűszálak nem susogtak, fenyők nem zúgtak Alverna fenyvesében, madarak nem daloltak, tücskök nem hegedültek.
Este  kilenc  körül  lassan  elállt  a vérzés, és a férfi magához tért, fölemelkedett elrévüléséből, és azt gondolta: „Ezután senki sem okozhat nekem kellemetlenséget, mert én az Úr Jézus jegyeit viselem testemen”
Visszatért a vendégfogadóba: nyugovóra tért, és soha, soha – két év múlva (1226. október 11-én) bekövetkezett haláláig soha-, senkinek nem mondta, hogy a Krisztus sebeit viseli. Csak mikor holttestét fürösztötték vették észre e stigmákat testvérei…

Mindez azért történt, hogy az emberek szeme előtt megelevenedjék az Úr Jézus földi élete. Mióta ugyanis a keresztes lovagok nagy számban megfordultak a Szentföldön, és látták Jézus földi életének helyeit, hazatérve elbeszélték a látottakat, hallottakat. Ennek következtében a Krisztusról alkotott elképzelések lassan megváltoztak: az Atya jobbján trónoló Krisztus, aki még a keresztről is kormányozza az összes népet, a hívők szívében nagyon is hús-vér emberi alakot öltött, és a népek áhítatos tisztelettel fordultak Krisztus valóságos embersége felé, aki a mi földünkön szegényen és szenvedések közepette élt. És akkor jelent meg egy ember, az az ember, aki Jézus Krisztust egészen egyedülállóan képviselte itt a földön.

Mondják Ferencről, hogy seprűt hordott magánál, és ha egy templomot piszkos állapotban talált, kitakarította.

Mint egy ártatlan gyermek, teljesen közvetlen és bizalmas kapcsolatban állt a természettel, és nem engedte, hogy a teremtményeket, „Isten gyermekeit” bárki is bántalmazza. Betegsége idején egyik barátjától kapott egy fácánt, és a „fácán testvért” nem volt szabad levágni, abból néki levest főzni.
 Máskor egy kis kakas menekült hozzá, és Ferenc úgy gondozta, mint anya a gyermekét. Ismét máskor egy hálóba került halat szabadított meg és bocsátott útjára.
Hogy a gubbioi farkassal miként esett?
Nosza, tintába pennám, mesére föl!

Ferenc gyakran hosszú gyalogutakat tett Assisi környékén, ekként jutott egy napon, 1219. július második napján, a kedves kis Gubbio városkába, mely Assisitől nem messze, a hegyekbe zártan állt. Sok más umbriai településhez hasonlóan Gubbiót is zegzúgos sikátorok tagolták, házain a bejárat mellett befalazott ajtók álltak - a halottak titokzatos kapuja -, és Ferenc korában mindössze egyetlen kútja volt a városnak. Oda jártak vízért az asszonynépek, fiatal lányok, mert a vízhordás az ő dolguk volt.
Egyszer azonban, kevéssel Ferenc Gubbioba érkezése előtt, egy vad és nagyon éhes farkas lebódorgott a hegyekből, megjelent a városban, és letelepedett a kútnál.
Ott feküdt szótlan egykedvűséggel és csak napszállta után indult útnak, hogy ennivaló zsákmányt szerezzen Gubbio éléskamráiból.
Jóllakván visszafeküdt a kúthoz: mondani sem érdemes, hogy az asszonyok és lányok nem mertek többé a kúthoz menni; a hosszú és bizonytalan utat választották inkább, vagyis hogy San Niccoló kútjáról hordták a vizet. Úttalan erdei utakon, három fertály órát kellett megtenniük, aztán vissza ugyanúgy, de most még a víz terhe alatt görnyedezve.
Nincs mit csodálkozni hát, hogy amikor Ferenc a városkába érkezett, Gubbio hangos volt az átkoktól, szidalmaktól, melyeket a farkas fejére szórtak.
Ferenc útbaigazíttatta magát a kút és az ott tanyázó farkas ügyében, aztán ment egyenest oda.
A bestia rávicsorított, ám amikor ez a különös ember egyenest pofája elé a földre telepedett, a farkas figyelni kezdett: figyelt, de közben résen volt, résen ám, hogy bármelyik pillanatban rávesse magát a néki halkan duruzsoló furcsa kis emberre! Ó, csak egy rossz mozdulat holmi fejsze vagy szekerce után, és a vadállat szétmarcangolja Ferencet.
Ám nem történt ilyen mozdulat. A szürkésbarna gúnyában földön ülő ember továbbra is halkan, lágyan prédikált a bestiának: elismerte, hogy tán csak a szörnyű éhség vezette rosszra, de azt is elmagyarázta, hogy ehhez nem kell ijesztgetnie a városka lakóit, nem kell az éj leple alatt lopnia az élelmiszert.
”Légy szelíd testvérkém, légy olyan, mint házőrző testvéreid; lám az emberek azoknak önként adnak. Önként adnának néked is testvérkém, csak légy szelíd, jó és engedelmes!”
Kicsit még duruzsolt az állatnak, aztán ment Gubbio főterére, elújságolni a hírt: a gubbiói farkas megjavult, már bátran mehetnek vízért, csak vigyenek holmi élelmet is annak a szegény jószágnak.
Caterina - Biondo uram Caterina lánya - volt az első, aki odamerészkedett, és ím! Visszafelé már úgy jött, hogy a farkas oldalára voltak kötözve korsói, és a szörnyű bestia engedelmesen bandukolt a lány mellett, vitte neki a vizet.
És így volt aztán mind egészen ama farkas haláláig; amikor pedig elérkezett halála napja, sírt ástak az állatnak, abba temették a városlakók, aztán sírja fölé még kis kápolnát is szenteltek. A gubbiói farkas nyughelyét rejtő parányi kápolna, a sír, melyben az állat nyugszik aztán valóságos zarándokhely lett, és az mindmáig: a megszelídített vadállat még haló poraiban is Szent Ferenc áldott emlékét őrzi.

Assisiben Ferencet gyakran látták a város előtt lévő leprás- házban, ahol ellátta a legalantasabb szolgálatokat is. Egyszer megvallotta: „Itt édessé vált a testem és a lelkem számára az, amit korábban keserűségnek tartottam.”
Hadd mondjam meg Néktek: teológiát biz’ soha nem tanult Ferenc testvér, ezért soha sem a tudós fölényével beszélt, hanem szívéből áradt a szó. Tanítványainak is a lelkére kötötte: „Először belül kell felhevülnie a prédikátornak, különben csak hidegen csengő szavakat fog kimondani. Mielőtt szólsz, bánd meg a bűneidet, add vissza az idegen javakat, és engesztelődj meg felebarátaiddal!”
Ilyen volt Ferenc, ki - miként Krisztus - szeretetébe fogadta az egész teremtett természetet, de tudott haragudni is ám! Egy alkalommal átkot mondott egy vörösbegyre, mert úgy látta, az eleszi a gyengébb madarak elől a szemet; nem túlzottan kedvelte a hangyákat, mert azok gyűjtenek maguknak, viszont különösen kedvelte azokat a teremtményeket, amelyekben Isten vagy a ferences rend képmását látta, így például a búbospacsirtát meg a bárányt.
Baráti módon tudott szólni az állatokhoz, mintha az egész teremtés paradicsomi állapotából jutott volna el hozzá egy kései sugárnyaláb.

És igen, így is volt bizonyára: Ferenc volt „az Édenkertnek egy késő sugára…”