Felteszem, ez így nem mindenkinek jelent sokat, ezért újra nekifutok: 260 évvel ezelőtt született Lotte, Goethe (és Werther) ifjúkori szerelme.
” Június 16.
Hogy miért nem írok neked? - Ezt kérdezed, noha bölcs koponya vagy? Kitalálhatnád, hogy jól érzem magamat, éspedig - egy szó, mint száz, olyan ismeretséget kötöttem, amely kissé közelebbről érinti a szívemet. Olyan - de nem tudom.
Nehéz lesz sorra elmesélni, hogyan történt, hogy megismerkedtem a legszeretetreméltóbb teremtések egyikével. Örülök és boldog vagyok, és ennélfogva nem jó történetíró.
Egy angyallal! - Eh! ezt mondja minden fiatalember a választottjáról, ugye? És mégsem vagyok képes elmondani, milyen tökéletes, és miért tökéletes ez a lány; egyszóval, minden gondolatomat magához láncolta.
Annyi egyszerűség annyi értelem mellett, annyi jóság annyi határozottság mellett, és a lélek nyugalma az igazi, tevékeny élet mellett.
Pocsék szószaporítás mind, amit mondok, csupa siralmas absztrakció, egyetlen vonását sem fejezi ki az ő lényének. Majd máskor - nem, nem máskor, most rögtön el fogom mesélni. Ha most nem teszem, akkor sohase. Mert, magunk közt szólva, amióta elkezdtem ezt a levelet, már háromszor le akartam tenni a tollat, hogy nyergeltessek és kilovagoljak. Pedig ma reggel megesküdtem, hogy nem lovagolok ki, és mégis minden percben az ablakhoz megyek, megnézni, mily magasan áll a nap.
Nem bírtam megállni, ki kellett mennem hozzá. Most megint itt vagyok, Wilhelm, bekapom az esti vajas kenyeremet, és írok neked. Milyen gyönyörűség volt a lelkemnek őt a kedves, vidám gyerekeknek, nyolc testvérének körében látni!”(Részlet a Wertherből)
Goethe 1772-ben joggyakornokként járt Wetzlarban, ahol egy táncmulatságban ismerte meg Lottét. Június kilencedikén Goethe wetzlari nagynénje, Lange asszony, bált rendezett a szomszédos falu, Volperthausen vadászlakában, valószínűleg Charlotte nővére, Karoline Buff születésnapja alkalmából. (Karoline és Lange asszony fia eljegyzés előtt álltak.) A bálon Goethe Charlotte Buff kísérője volt, noha ebben az időben a tizenhét éves Johannette Lange körül forgolódott. Amint azonban Goethe megismerte Charlottét, elfelejtette Johannettét, annyira elvarázsolta Lotte megjelenése és nyílt modora. Ahogy a Werther-ben megírta, egész este vele táncolt.
Édesanyja egy évvel előbb bekövetkezett korai halála miatt Lotte vezette az apai háztartást és gondoskodott kilenc kisebb testvéréről. Lotte ugyan a második legidősebb lány volt a családban, de alkalmasabb volt erre a felelősségteljes tisztségre, mint nővére, Karoline. Goethe és Lotte testvérei szintén jól megértették egymást. Kestnerrel, Charlotte jegyesével is jó viszonyt ápolt ennek visszatérése után, a Wertherben azt állította, hogy Lotte után Albert volt számára a legkedvesebb. Goethét annyira nyomasztotta a Lottéhoz fűződő kapcsolat kilátástalansága, hogy elhagyta Wetzlart és levélben vett búcsút a jegyespártól. Az elválás irodalmi feldolgozása lett aztán a Werther-regény.
Charlotte 1773-ban férjhez ment Kestnerhez és Hannoverbe költöztek. A Kestner-házaspár és Goethe továbbra is leveleztek: amikor 1774 őszén a Werther megjelent, az író küldött nekik egy példányt. A szereplők az íróhoz fűződő barátságuk elárulásaként fogadták a regényt és a jó kapcsolat Goethe többrendbeli magyarázkodása ellenére sem állt helyre. Charlotte utóbb nem vette zokon, hogy Werther Lottéjaként ismerik fel, Kestner azonban semmi esetre sem akart a regénybeli Albert lenni.
Aztán, tizennégy gyermekes családanyaként, amikor Goethe már világhírű, vitathatatlanul korának legnagyobb írója-gondolkodója volt, 1816 szeptemberében Charlotte néhány hétre Weimarba utazott férjezett húgához, és ott találkozott Goethével. A találkozás azonban csak formális lett, és nem ismétlődött meg.
Aki erről a látogatásról többet és szebbet akar tudni, az persze a másik zsenihez folyamodjék, mert ezt a találkozást örökítette meg némi írói szabadsággal Thomas Mann az 1939-ben megjelent Lotte Weimarban című remekművében.
„Visszament az asztalhoz, félkesztyűs, finom ujjú kezével a fogadósnétól átvette a madzagon lógó palavesszőt, és még mindig nevetve, a bejelentő tábla fölé hajolt, amelyen már néhány név volt olvasható.
Lassan írt, közben fokozatosan abbahagyta a nevetést, és utólag csak néhány apró, sóhajszerű, vidám hang jelezte elnémuló derültségét. Nyakának biccentgető remegése, nyilván kényelmetlen tartása miatt, most még feltűnőbb volt.
Többen nézték. Egyfelől a lánya pillantott át a válla fölött, csinos, szabályosan ívelő - anyjától örökölt - szemöldökét felvonva, száját gunyorosan szorosra zárva és félrehúzva; másfelől Mager pincér kukucskált az írásba, félig csak ellenőrzésül, hogy a hölgy helyesen tölti-e ki a vörössel megjelölt rubrikát, félig kisvárosias kíváncsisággal és kajánságtól nem mentes elégtétellel, hogy lám, itt a pillanat, amikor valakinek abba kell hagynia az ismeretlenséggel együtt járó, meglehetősen hálás szerepet, és kénytelen színt vallani, megnevezni magát. Valamilyen okból az irodai alkalmazott és a brit utas is abbahagyta a beszélgetést, és mindketten figyelték a biccentgetve író hölgyet, aki szinte gyerekes gondossággal rajzolta a betűket.
Mager hunyorogva olvasta: Kestnerné szül. Charlotte Buff, udvari tanácsos özvegye Hannoverből, utolsó tartózkodási helye Goslar, született Wetzlarban, 1753. január 11-én, vele van leánya és szolgálója.”
”Mager…hunyorgott, mégpedig úgy, hogy időközönként mindig kétszer-háromszor igen gyorsan megrebbentette szemhéjait, aztán egy ideig mozdulatlanul meresztette kivörösödött szemét, száját pedig bambának nem mondható, hanem úgyszólván finom, szabályozott módon nyitva tartotta. Az első lépcsőfordulónál megállította a társaságot.
- Engedelmet! - szólalt meg. - Ezer bocsánat, ha kérdésem... Nem holmi közönséges és illetlen kíváncsiság, ami... Vajon az a szerencse ért bennünket, hogy Kestner udvari tanácsosné, született Charlotte Buff úrnő, Wetzlarból...?
- Az vagyok - hagyta helyben mosolyogva az idős hölgy.
- Értem... Igen, persze, de úgy értem... Csak tán nem Charlotte - vagy röviden Lotte - Kestner, született Buff, a wetzlari Német-házból, a német lovagrend wetzlari házából, az egykori...
- De igen, barátom. Csakhogy egyáltalán nem vagyok egykori, nagyon is jelenvaló vagyok itt, és módfelett szeretném, ha a számomra kijelölt szobát...”(Részlet Thomas Mann Lotte Weimarban című művéből)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése