1823. január huszonkettedikén

– huszonkét nappal Petőfi Sándor, egy nappal Madách Imre születése után –, képzeletem szerint alkonytájt, Kölcsey Ferenc, kálvinista középnemesi család sarja, gyermekkorától egyik szemére világtalan, visszahúzódó, magányos Költő, egy „büszke magyar, keleten nőtt törzsöke a  fának”, egy épp elkészült Költemény alá kanyarította nevét, melynek a Hymnus címet vagy műfaji megjelölést adta, és alcímnek odaírta még: A magyar nép zivataros századaiból.
1989 óta ezen a napon ünnepeljük A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁT.

A neves és jeles költeménynek, ennek a jeremiádnak –  a műfaj a török hódoltság idején terjedt el Magyarországon, felelevenítése a romantika korára jellemző – főcíme a műfajt, alcíme a témát jelöli ki.
A himnusz az ódai műfajcsoport egyike, kérés, Istenhez való fohászkodás fogalmazódik meg az ilyen imaszerű, magasztos hangvételű költeményekben.
 Kölcsey a mű nyitó- és zárókeretében Istenhez könyörög, a segítségét kéri: a vers szerkezete követi a himnuszok hagyományos szerkezetét: kérés – indoklás – kérés.
A kezdő és záró versszak azonban nem teljesen azonos, és ez sokatmondó: az elején még csak áldást kér Istentől – ami egészen helyénvaló egy himnusz esetében-, a végén viszont szánalomért könyörög. Ez a lemondás, ez a következtetés a vers teljes szövegéből érthető meg.
A bűnhődés motívumot a kereten belül támasztja alá: ezen belül az első egység a 2. és 3. versszak. Ez azt írja le, mikor Isten még szerette ezt a népet, és mindenféle jóval virágoztatta fel: ért kalásszal, nektárral, jóléttel, dicsőséggel.
A 4 - 5. versszak egysége áll ellentétben a 2-3. szakasszal: a romlás századait, a magyar nép szenvedéseit festi le. A hangvétel is megváltozik, éspedig a „Hajh” kötőszóval kezdve: a büntetéseket, pusztításokat, vereségeket sorolja fel.
A következő két versszak már a jelennel foglalkozik, a bűnök következményeivel: az üldözöttséget, a haza fokozatos elvesztését, hiányát sírja el, amit a romantikára oly jellemző módon egy paradoxonnal érzékeltet („nem lelé honját a hazában”).
A 7. versszak tele van a múlt és a jelen közötti ellentétekkel, leginkább itt érhető tetten a romantika: vár – kőhalom; kedv, öröm – halálhörgés, siralom. A múlt nagyszerű volt, de a jelen silány, szörnyű. Majd levonja a következtetéseket: „szabadság nem virúl a holtnak véréből” – hiába haltak meg annyian a hazáért, nem ért semmit, mert nincs szabadság.
És így jövőkép sincs: Kölcsey elkeseredetten visszazár a fohászhoz, és immár nem is áldást, hanem szánalmat kér Istentől.
(A jövendő alternatív lehetősége Vörösmartyra várt, a Himnuszhoz hasonlóan építkező Szózatra.
Nem véletlen, hogy mindkét Vers megzenésítve nemzeti énekünkké vált.)