Yorick koponyája

Temetőben járunk, keresztyén temetőben, régestelen-régen, nem mai időkben, Dánia földjén, Helsingør ősi várának faltövében, a Sjaeland sziget északkeleti partján.
Épp - midőn föl- vagy legördül a függöny -, két sírásó jő, ásóval, kapával. Az egyiket úgy hívják, Kasper, a másikat Második sírásónak hívják.
A sírásók többnyire – általában - nem vonják, nem vonhatják be magukat a családi gyászba; mi is lenne velük, ha mindenkit, kinek sírját ássák, meggyászolnának?
Nékik egészen mindegy, hogy a szomszéd paraszt sírját ássák-e, vagy az öreg Hamlet királyét, vagy a sajátjukét; nékik mindegy.
Kasper azonban ma borús hangulatúnak, depressziósnak tűnik; nem tudni, a jövendő temetés miatt ilyen, vagy a várra és a temetőre ereszkedő súlyos felhők romlasztják hangulatát?
Na, és ezen okból – mert látja társának rossz kedélyállapotát – egy darabig a Második, sem szól, aztán csak megkérdezi, ami a csőrén van:
„Szabad-e temetni keresztyén temetőbe egy olyan leányt, ki maga jószántából kereste az örök világosságot?”
„Szabad, ha így döntöttek: ezért amondó vagyok; ássuk meg neki szaporán a gödröt! A  halottvizsgálók törvényt tettek rá, és úgy találták, hogy megilleti a keresztyén temetés.” – szól a hallgatagságból beszélővé vált Kasper.
„ Na, de hogy lehet az, csak nem önvédelemből fúlt a vízbe?”
„Már pé'g azt úgy találták, és nekünk nem a gondolkodás a kenyerünk, hanem a sír megásása! Lássunk hozzá szaporán, amondó vagyok!”
Hozzáfognak hát, és most ásnak.
Közben Kasper, ím, így töpreng magában: „Ej, ez a lányka, ej! Szép is volt, nemeslelkű is, meg származásra nézve is nemes: ugyan miért szánta magát a folyó zúgó habjainak? A királyfinak gondolták feleségül, Hamlet – úgy hírlik – kedvelte is, el is vette volna… Miért, hej, miért?”
És – elkeseredésében mi telhetett tőle? -, mélyre vágta ásóját a rideg, fagyott földbe.

Most, távol, a temetőkert kapujában fölbukkan Hamlet királyfi Horatio társaságában: a királyfi nagy veszedelemből menekült az éjjel: de hát ez egy egészen más történet, miként az is, hogy merre jár e pillanatban a hajó Rosencrantz-cal és Guildersternnel a fedélzetén.

A közeledőket egyébként Kasper nem veszi észre: majdnem elkeseredetten ássa a sírgödröt. Közben a Második, ásás közben dalolni kezd: Kasper nem szól rá, semmit nem szól.
”Hajdanta, míg ifjú valék;  tartottam szeretőt;  kényemre, hej! kedvemre, húj!  Tölthettem az időt.”
A közeledő királyfi megtorpan - ha nem lenne annyira lejáratott, elcsépelt szöveg, azt mondanám, földbe gyökerezett a lába -, aztán Horatiohoz fordulva szól:
„Hát nem érzi e fickó, hogy mit csinál? hogy dalol, midőn sírt ás?”
„A megszokás közönyössé tette gyászos munkája iránt.” – vélekedik Horatio.
„Úgy lehet, bizonyára: kevés dolgú kéznek ennél finomabb lenne az érzése.” – szól Hamlet.
Közelebb érnek a munkájukba merült sírásókhoz, és épp akkor Kasper egy koponyát hajít föl a gödörből, éppen Hamlet lába elé.
A királyfi felveszi, megnézi, eltöpreng, és szól Horatiohoz:
„E koponyának egykor nyelve volt: tudott beszélni, dalolni; és hogy dobálja most e pimasz, mintha Káin állkapcája volna!”
Csend támad fenn, az ásott sír felett: Horatio nem felel semmit sem, csak a késő őszi szél búgatja a különféle fák hárfaágait.
” Úgy lehet, egy államférfi agya is lehetett, kinél most e szamár különb cselszövő; egy olyané, ki az Úristent is rászedte volna; nem meglehet?”  - kérdi a királyfi.
„Lehet, fönséges úr.” – feleli Horatio.
„Vagy udvaroncé, ki oly szépen tudta mondani: jó reggelt, édes úr! Hogy vagy, jó uram? Bármi néven őméltóság is lehetett, ki égig magasztalta egy más néven létező őméltósága lovát, ha el akarta csalni tőle: ugye, lehetséges?”
„Igen, fönséges úr.”
„Így van ez, így is lehetett: és most féreg népségé beesett pofája.” – folytatja Hamlet, a dán királyfi. – „Furcsa átalakulás zajlik itt; bárh’ beléláthatnánk! Hát csak azért kellett táplálnia a létnek e csontokat, hogy most tekézzenek velök?”
Ebben a pillanatban egy másik koponya gurul lábuk elé: azt is a sírásók vetették elő.
”Hopp, egy másik…” – szól Hamlet -, „ez lehetett akár egy ügyvéd koponyája. Átruházó okmányai, jogiratai, levelei alig férnének egy ruhaszekrényben, és most a birtokosnak sincs tágabb tere? Mi?”
„Hajszállal sincs több néki, uram.” – véli a másik, úgy lehet Hamlet barátja, társa: az meg nem állja tovább, leszól a sírba:
 „Ki sírja ez, hé!”
Kasper fölnéz Hamletre a sírból, és úgy adja a választ:
 „Az enyém, uram.”
”Gondoltam, hogy tiéd ez a zug, ha egyszer te ásod, és benne vagy, és dal is zúg ott lenn, szemtelenen!”
„Az úr meg kívül zúg, ha zúg; és így nem is az úré e sír; én, hazug nem vagyok benne, mégis enyém.”
„Abban vagy hazug, hogy benne lévén, magadénak mondod” – folytatja a szóötlést Hamlet -, „mert halottnak való e gödör, nem elevennek. Miféle embernek ásod ezt?”
Kasper se rest tovább játszani a majdnem kész sír fenekén:
 „Nem-embernek, uram, csak nő-embernek.”

A dán királyfi mit sem sejt: ha sejtené a temetendő halott nevét, öklét harapdálva vetné magát a nyitott sírba!
Ó, szépséges, drága, jó Ophélia!

Ehelyett így szól Kasperhez: ”Ej, átalkodott semmirekellő! Az ember kótábul beszéljen hozzád, különben megölöd a szójátékaiddal. Mióta vagy sírásó?”
Még néhány simítás jön az ásóval, aztán Kasper, a megkészült sírgödörből Isten világába tér föl – ó, szentséges föltámadás a mélyből!-, csak akkor felel a királyfinak:
„Az esztendő minden napjai közül azon a napon adtam rá magamat, mikor néhai Hamlet királyunk legyőzte Fortinbrast.”
Hamlet teszi, mintha nem ismerné az időpontot pontosan:  „Mennyi ideje annak?”
„Hát nem tudja? Hisz minden bolond tudja azt! Éppen aznap volt, mikor az ifjú Hamlet világra lett, tudja, az, aki megbolondult, aztán Angliába küldte Claudius királyunk.”
Hamlet, amint Kasper közelebb lép, megszagolja a sírásó felől szálló levegőt, és így szól: „Vuhh! Rossz a leheleted! Milyen szagod van?”
”A halálé ilyen uram: több időt vagyok halottak, mint élők közt: halálszagom van.”
„És aztán mért küldték azt a bolondot Angliába?”
A jó sírásó Kasper ím így adja a választ: Hát, mert bolond volt; ott majd eszire tér, vagy ha nem, ott úgyse baj! Ott szembe se tűnik; ott minden ember olyan bolond, mint ő.”
”Aztán hogy bolondult meg?” - kérdi Hamlet a sírásót, és Kasper így felel: „Nagyon furcsán, aszondják.”
„Furcsán? Hogyhogy?”
„Hát csak úgy biz'a, hogy elment neki az esze. A gutába!”
”Nem a gutába, hanem itt,Dániába’…” - véli magában a királyfi, aztán másra gondolva, azt kérdezi: - ”Meddig áll el az ember rothadás nélkül a földben?”
Felel Kasper így „Hát bizony, ha már halála előtt meg nincs rothadva (mert mai  napság annyi franc’ette test kerül ide, aki temetést is alig bírja), eláll az nyolc vagy kilenc esztendeig; a cserzővarga, az eláll kilencig.”
Most a királyfi kezébe veszi, és megkérdezi a legutóbb, gödörmélyről hajított koponyát:
„Kié volt ez, tudod-e, sírásó?”
„Hej, kurafi bolond egy fickóé volt ez; mit gondol, kié?”
„Nem tudom.” – szól a királyfi.
„Nyavalya  essék a gaz bolondjába! Egyszer egész palack rajnait a nyakam közé öntött. Ez a tulajdon kaponya, uram ez a tulajdon kaponya Yorick kaponyája volt, a király udvari bolondjáé.”
”Ez?” – kérdi hökkenten Hamlet. – „Hadd lám!”
És veszi Hamlet a kezébe Yorick koponyáját.
”Haj, szegény Yorick! Ismertem, Horatio! végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt: engem a hátán hurcolt ezerszer: és most hogy irtózik tőle a képzeletem!
Yorick, jó Yorick! Hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid? Villámló élceid, melyek az egész asztalt hahotára fakasztották? Hová lettek?”
Borulj hát hamar, borulj le földig a keresztútnál, ó Hamlet! Megtudod majd még, kit kell igazán gyászolnod!
Szól Hamlet: „Egy sincs már tréfáidból Yorick, hogy kimajmolnád saját torzképedet? Bezzeg most eshet le az állad! No, eredj halálasszonyság öltözőjébe, és mondjad neki: fesse bár magát ujjnyi vastagon, erre jut az arca;  eredj, kacagtasd meg vele! Kérdjed aztán őt: hová tevé boldogtalan fiait?
Valamit kérdenék tőled Horatio!” – szól Hamlet.
„Mi lesz az, fönséges úr?”
„Mit gondolsz, Nagy Sándor is ilyenné lett a földben? Caesar is? Atyám nem de képpen?”
„Éppen.” – vélekedik Horatio.
„És ilyen szaguk van? Piha!”
”Éppen ilyen, fönséged.”
Hát ily célokra használ minket az élet? Bennünket is, Horatio, téged és engem? Nyomozza-e képzeletünk a Sándor nemes porát, míg végre, mint hordóakna tapaszát leli meg?”
„Nagyon tűhegyre vennők, ha így vennők fel!” – adja a jó választ Horatio.

És éppen e pillanatban, e szavak tűnőbe hullása után jelent meg a gyászmenet: még annyit elmondott jó Hamletem, hogy Sándor meghalt; Sándort eltemették; porrá vált; a por föld; földből sárt csinálnak: és így azzal a sárral, mely őbelőle lett, miért ne dughatnák be a söröshordót?
De már érkezik a gyászoló had: Claudius, és mindenki vele: Láertész is, igen, érkezik,  húgát, apját  temetve gyászoló.

****    ***   ***

Úgy gondolom, hiszem, tudom – és aki velem együtt gondolja, az barát: a többi éljen boldogan, hörpintse fenékig borát! -, hogy mindannyiunknak szüksége lenne egy Yorick-koponyára, hogy jobban érthessük a múltat, az életet s a halált.