Fényből font dal

Napkeltekor megyek ki,
ha sikerül időben kelni,
kenyerekkel azonos órában,
és kezdem a fényt gyűjteni.
Két tenyerem zárva
nyújtom az Ég fele -
épp, mint ki vizet
 merni készülne -
csakhogy én hajnal fényét
gyűjtöm  óvó, két kezembe.

Rózsaujjú e fény:
benne halovány bíbor, sárga
és kék, csöndesülő
csalogánydalú szépség.
Pántlikaként fonnám
hajadba én.

Délben a fény színtelen.
Csibor-bogarak csöpp patakok
méhén szunnyadnak nesztelen,
és réten napoznak jó tehenek.
Fűre dőlök magam is: fény ízét
ízlelem töprengő ínyemen.
E déli fény is tiéd legyen,
melyben ugyan dal nem
fogan, nem kel, csak csend!

(Délután olykor felhősödik az ég.
Felröpűlök ekkor – gondolatban -
túl a felhők fölé, a Nap közelébe,
és – lám – csillognak csak
mégis-csillagok az égen.
Én kacagva rájuk kacsintok,
foltfűre hengeredve,
arra gondolok: más lenne
jó! fűföld helyett Tenger,
kocsi helyett Hajó:
hajó, hajó volna jó!
 Én szeretem a Tengert.)

Alkonyatkor nyújtom újra
kezemet  Fény felé.
Én akasztom le Égről a Napot,
és terelgetem jövendő lét felé
Uránosz birodalmán át.
Kié legyen e holnapi fény -
nézek körül - ugyan, kié?
Mi fény legyen Tiéd?
és mi fény legyen enyém?