Január huszonkilencedike van

1860-ban e napon született Anton Pavlovics Csehov, nálam a dráma- és novellairodalom egyik csúcsa.
(Az orosz naptárreform sajátosságaival ezúttal nem törődtem: bizony, ma van Csehov 153. születési ünnepe.)
Drámát írni sokáig, nagyon sokáig, századévekig csak Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész szabályai szerint volt szabad és lehetséges.
Aztán hosszú-hosszú évekig Shakespeare, Corneille, Racine  és Moliére szabták a mértékét.
E klasszikus drámák, tragédiák definíció szerint „dialógus formában történő, jelen idejű cselekvéssorok”. Meghatározó esztétikai minőségük e meghatározás szerint a tragikum, mely emberi-köznapi mértéket meghaladó értékek visszavonhatatlan és jóvátehetetlen és hirtelen pusztulása;: a transzcendens érték bukása félelmet kelt a nézőben, befogadóban, mert abból kiderül, hogy létezik olyan erő, mely még ezt az emberfeletti értéket is képes elpusztítani; ez vált ki szánalmat, emeli a néző-olvasót magasba, a katarzis magasságába.
 A klasszikus drámához, tragédiához tehát szükséges egy fölöttünk magasodó érték, mely érték általános emberi értékként és érdekként jelentkezik.
A XIX. század második felében éppen ez a fölöttünk álló érték, mint általános jellemző vált  kétségessé (hogy milyen okokból, abba most nem mélyednék el), és ettől kezdve  kétségessé vált a tragédiának még a lehetősége is.
Modern, egzisztencialista, pozitivista gondolkodók – Nietzsche, Schopenhaur, Kierkegaard – vetették föl elsőként a problémát, és rövidesen megszülettek a művészi válaszok is.
Ilyen válasz volt a csodálatos Dosztojevszkijé, a megbomlott harmónia írójáé, aki az egység szétesését még egy feltételezett egység jegyében ábrázolta; ilyen volt Flaubert-é, aki  a műalkotás tökéletességét állította szembe a polgári világ rendezetlenségével. A nagy Tolsztoj ügyesen került bizonyos kérdéseket, hogy egy feltételezett abszolútumhoz (Isten? igen!) mérve adjon választ a világ és ember létproblémáira.
Csehov viszont a mának,  a széttöredezettségnek írója, mely töredékek  soha többé nem állnak össze egésszé. A tragikum hiányában ily módon a drámák mozgatója a dramaturgia lett Nála, a „jól-megcsináltság”, a működőképesség.
A dialógus háttérbe szorult, és előtérbe kerültek a köznapiságot jelző „kvázi” párbeszédek, illetve a polgári világ kommunikációképtelenségét, az emberek közötti elidegenedést jelző monológok.
És hát, mondjátok meg! Nem éppen így élünk, így beszélgetünk, így haldoklunk éppen azóta is?
A polgári dráma csehovi vonulatának sajátossága a kétszintesség. Van egy naturalista-realista szint, mely a létező világ mindennapjait, eseménytelenségét, hétköznapiságát jelzi; és van egy szimbolikus vagy jelképes szint, többféle rendeltetéssel. Jelezheti a szereplők által vágyott értékek világát, értelmezheti a szereplők törekvéseit, a mű konfliktusait, egy központi jelképbe sűrítheti a naturalista szintet. Ez a  szimbólum gyakran a művek címében is jelentkezik. (Sirály; Cseresznyéskert; Három nővér.)

Tudom, egész jól tudom, hogy sok-sok Olvasónak elsősorban Drámaírót jelent Csehov; de semmit sem tud Róla, aki nem olvasta gyönyörűséges elbeszéléseit!
Mire is gondolok én?
Hát a 6-os számú kórteremre;  A csinovnyik halála-ra; A kaméleonra; a Jonicsra; a Bánatra, és – ugye-ugye? – elsősorban a mindennél gyönyörűbb Fájdalom címűre, aminél szebbet alig írt még le Bárki is!