nélkül. 5 percen túl már csak vegetatív állapotba lehet visszahozni az embert.”
A bal karjában és vállában percekkel előbb megdermedt fájdalom, mely e testrészek dörzsölgetésére késztette, továbbá a mellkasán elterpeszkedő mázsasziklányi nyomás egy villanásnyi idő alatt, mondhatni egy csapásra szűnt meg: egyszerűen elmúlt. A fájdalom helyébe könnyű lebegőérzet és békesség jött; nagy-nagy megnyugvás.
Egyszerre úgy vélte, hogy magasból – úgy másfél méternyi magasságból - látja magát, önnön testét, és elcsudálkozott azon, hogyan állnak lábai. Viccesek voltak különös helyzetükben. Ez nem zavarta, az zavarta viszont, hogy bár az alatta heverő énnek nyitva volt a szeme, mégsem tudott belenézni. A szem üres volt, üveges, nem volt tekintete.
Még vagy tíz percen át – vagy fél óra lehetett? – hallotta és látta a teste körül folyó hajcihőt: látta, hallotta a nővérek, ápolók, orvosok hangját, látta, ahogy különféle gépeket gurítanak sietve porhüvelyéhez, de közben egyre magasabbról látta, hallotta ezt a nyüzsgölődést. Lassan egyre feljebb emelkedett, és a kép elmosódott, a hangok elnyelődtek a semmiben.
Csend lett.
Egyszerre egy alagútban – vagy csőben? vagy miben? – találta magát, melyben hangtalanul, és minden fájdalom nélkül, de eszement sebességgel csúszott fejjel előre. Csúszott? Inkább száguldott? Csúszva száguldott?
Az alagút, cső, szülőcsatorna vagy bármi, teljesen sötét volt, és alkalmazkodott testéhez, egészen körülölelte; a végén pedig nagy fényesség látszott. Forrása nem volt ennek a fénynek, homogén, mindenütt és mindenfelé sugárzott.
Bármilyen sebesen száguldott is az alagútban, az utazás órákig tartott, a fény hosszú időn át semmivel sem látszott közelebb.
Sok idő múltán aztán erősödni kezdett a fény, ő kibukkant az alagút végén, és tágas, élüszioni mezőn találta magát. A tarkán hímzett rét, lanka dombhát fénylényekkel volt teli, kik ott sétálgattak, társalkodtak, néhány fénylény pedig éppenséggel feléje indult.
Váratlanul úgy érezte, hogy fölébe került addig megélt életének, és nem folyamatként, hanem dologként tárult elébe élete; igazán és szó szerint minden részletet látott, még saját születését is. Ez a látvány nem az időben zajlott, meg nem tudta mondani, mennyi ideig szemlélte életeseményeit: lehetett egy másodperc is éppen, de akár hatvan-hatvanegy év is; az időnek itt nem volt ereje, hatalma, sem jelentősége.
Érdekfeszítő volt élete egyben és külön-külön is látható képe, amit szemlélt: nem csak az eseményeket látta, hanem képes volt arra, hogy az események rajta kívül álló résztvevőinek, másoknak szempontjából figyeljen minden történést. Látta, belátta és megértette, hogy saját cselekedetei milyen hatást gyakoroltak másokra.
Néha egy-egy fénylény közelebb jött hozzá – ő pedig felismerte valamely egykor volt társát, szülőjét, kedvesét -, és gyengéd szeretettel figyelmeztette arra, hogy az élet értelme a szeretet, és hogy az élet megítélésekor csak az számít, mennyi szeretetet adott társainak, életútján vele haladóknak.
Ismét béke és nyugalom töltötte el, ráadásul fölmérte ama fénylények boldogságát, békességét is: úgy érezte megérkezett, és az idők végeztéig szeretne részese lenni ennek a békének, nyugalomnak és szeretetnek. De idő múltán – ó, nem! nem idő múltán, mert nem létezett az idő: minden egyszerre, egy időben történt: minden akkor és ekkor volt egyszerre – a lények figyelmeztették őt, hogy dolga van még, tovább kell lépnie.
Újra föl- és elemelkedett arról a békés mezőről, és rövidesen – vagy nagyon is sokára? – új helyekre érkezett.
Barlangi vidékeken röpült most, és minden barlangba bekukkantott kis időre, néhány évre, évtizedre. Volt barlang, amiben ásványokat látott csupán, volt, amelyben csak szépséges növényeket, növényi vegetációt.
Egy másik barlangban állatok, megint másikban különböző emberek, jók és rosszak, ostobák és megvilágosodottak, gyilkosok és áldozatok laktak.
Járt az örökké éhező és szomjazó démonok, szörnyek, a préták barlangjában, és megjárta a dévák, az istenek barlangját is.
De mindegyikből odébb röppent, mert mindenütt kísérte egy hang, egy szózat:
„Ó, testvér: ez útkeresésed ideje, de tudjad! Egyik út sem valóságos, minden létforma önnön tudatod káprázata csupán!”
Továbbállt hát e barlangi világból.
És most hamari, gyors váltásokkal különböző világokba, lakóhelyekre került: hosszú időt egyik helyen sem töltött, átlagban negyven évet, de volt, ahol csak húsz-egynéhányat, másutt öt évtizedet: összességében alig tíz évszázadnál többet. E hazák és házak térben is, időben is szét voltak szórva a létesült Világ különböző lókáiba; volt földi múltbéli és jövőbéli közöttük, és volt extraterresztriális is szép számmal.
Megszületett és élt - egyebek közt - a tibeti Amdo-régió Teng-ster nevű falucskájában, egy olyan lakóházban, melynek építési szerkezete a tér ősi hármas felosztásának (az alvilági alsó, a földi középső és a mennyei felső) alapján épült: az alsó szint az állatok, a fölötte levő szint az emberek, a teraszos tető pedig az isteneknek szánt füstáldozat helye volt.
Élt az észak-indiai Khankar városkában a tizenkettedik században, szorgos, földmíves, sudra-család fiaként.
Több, mint hat évtizedet élt Magyarország fővárosában, Budapesten, a huszonegyedik század negyvenes éveiben, és majdnem ugyanennyi ideig Prágában, a tizenhetedik században.
Itáliának számos városát bejárta, sok helyütt jó ideig megmaradt, legszívesebben San Gimignanóban időzött: majd hetven évig.
Megszületett és élt valamennyi időt a 16. század második részében az angliai Hackneyben, Stardford-on-Avon szomszédságában, amiként a frankföldi Saint-Palais-sur Merben, a tengerparti kis városkában, amiként az a Városka neve alapján is sejthető. La Rochelle közelében élt itt, a 18. század első éveiben.
Megszületett a hispániai Huescában, és az Égei tengerben fürdő Mikonos szigetén – dolgos halászember negyedik gyermekeként -; született és élt Kicevóban, a bulgáriai Hamanliban, és még mily sokfelé.
De bárhol született és élt, a hang minden esetben ekként szólt: „Ó, testvér! Eljött most útkeresésed ideje. Ezért, míg lélegzeted még meg nem szakadott, benned íme megjelenik az, amit a köztes lét első alap-fényvilágosságának nevezünk: annak makulátlan és mezítelen ismerete.” – szólt a hang magasból és messziről, és mindenfelől.
”Minden Törvény, mint az ég, olyan, teljességgel meztelen és üres; világossága üresség, sem határa, sem közepe. Ismerd meg benne önnön arcodat, s maradj abban az állapotban. Itt, ott és mindenütt, ahol te vagy, most megjelent az alap fényvilágossága. Ismerd meg arcát! Igyekezz, kérlek, a tapasztalás csúcsára! Időzz a tapasztalás csúcsán!
A te mostani bölcsesség-ismereted veleje a legtisztább üresség, ennek sem anyaga, sem jegye, sem színe, sem bármije velejében nincs, csak a legtisztább üresség, ez pedig a Törvénylényegű, Egyetemes Jóság.
Ameddig ez a te bölcsességismereted üres” – folytatta a hang -, „addig nem szakad meg az üresség sem. Ez az ismeret, a Megtisztultan Kiterjedt Egyetemes Jóság. Önnön ismereted veleje sem készült bármiféle anyagból, hanem üres, és önnön bölcsesség-ismereted a legfényesebb és legvilágosabb.”
Így szólt a hang, bárhol, bármilyen formában született is újra- meg újra az évszázadok során.
Öt és fél perccel a szíve leállását követően visszavonhatatlanul halott volt, biológiailag halott. 2013. április huszonharmadika volt, délelőtt.
A következő negyvenkilenc napot tudata a köztes létben töltötte, aztán május tizenegyedikén, 1513-ban, egy kedves, barátságos firenzei asszony méhét választotta, és Fabrizio Martinelli fiaként született meg, 1514. március tizenharmadikán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése