Rezümé Fitó Ica Csendhangok című kötetéről

Gondosan csomagolt, tapintásra is kellemes kötetet kaptam minap a postámmal: Fitó Ica Csendhangok című könyvét. (A gondos csomagolás, a jól érinthetőség Ica ízlését dicséri persze, de hát ez elvárható egy Tanító nénitől, ugyan kitől tanulhatnának a Gyerekek jó ízlést, ha nem Tőle? Ez a része hát a dolognak egészen természetes.)
Mit szokott az ember elsőre megnézni egy új, épp most kézbevett kötet esetében?
Hát a címet, a borító hátoldalát, a bevezető ajánlásokat, és – ha van – az előszót.
Valóban, találtam egy szép, lírai curriculum vitaet a hátoldalon, de ezt nem kellett nekem túl mélységben olvasni, elég jól ismerem Icát, már amennyire ember embertársát egyáltalán ismerheti: az elmúlt évek néhány jelentős - olykor tragikus - életfordulatáról rendre beszámolt nekem.
A bevezető ajánlásokat átfutottam, jószerivel előre meg tudtam volna jósolni, mi lesz bennük, és nem is csalódtam.
Aztán jó időre leakadtam a címnél: Csendhangok.
Nem határozott formában, de valamire nagyon emlékeztetett ez a szép cím, hát ezen tökölődtem egy ideig.
Mire?
Mire is?
Persze! Bármely szép, impresszionista kötet címe lehetne ez, jutott eszembe aztán, és evvel – gondoltam dölyfösen – már meg is ragadtam Fitó Ica írásművészetének lényegét.
Ica különös hangulatú író-költő: fantáziáját soha nem szabadítja rá olvasójára, tematikailag földjáró alkotó, mondhatnám, realista. A trükk ott van, hogy valósághű írásait olyan költőiséggel szövi át, költői képei, metaforái oly egyedien „icásak”, ábrázolásai annyira a pillanat megragadásának bűvöletébe vonnak mindenkit, hogy ettől impresszionisták.
Mintha a valóságot mindig valami kontúrokat, erős vonalakat elmosó tejüvegen, vagy mondjuk esőfüggönyön keresztül szemlélné, és úgy vetné papírra.
Három szóban: szépek, igazak és jók ezek az írások, vagyis a klasszikus művészetesztétika minden követelményének eleget tesznek.
Na jó, persze, bizonyítanom illik az állítást, miszerint Ica versei (mellesleg prózája is), a realizmus és az impresszió késpengéjén táncolnak. Habár: nincs ám akkora különbség, mint ahogy a vájtfülűek gondolni vélik, de rajta pajtikám, bizonyítsad!
Szavamra, találomra ütöm föl e szép Kötetet, és amit találok, azt elemzem: persze, úgy, hogy igazam legyen.
Másként hogy lenne igazam?
A sorsfelütötte vers címe: Bogárzó-part mellett
Jól van sors, legyen, remek verset választottál!

Bogárzó-part mellett
keskeny út kanyarog,
arra barangolok,
ha lelkem kavarog.

Susogó nád hangja
dombérozó szélben,
szinte gyógyír, balzsam,
nyugtatónak érzem.

Náderdő húrjain
muzsikáló dallam,
mintha lenne hárfa,
oly szépen szól, halkan.

Lehet ködös ősz, tél,
vagy tavaszi este,
lelkem csendesíti
lágy, nyugtató zene.

(Mellesleg még annyit: Ica aztán máskor  leírta ezt a folyócskát télben, „Jeges csendben” is.)
A vers – mint sejthető – a tájversek ciklusba tartozik, a Keceli pillanatok címet viselőbe.
Mert - hogy el ne feledjem - a gondos Fitó Ica nem csak gondosan csomagol, gondosan alkot, de gondosan szerkeszt is, írásait ciklusokba rendezi, és már maguknak e ciklusoknak a címénél is érdemes elgondolkodva megállni. (Ady köteteivel vagyok így, aki köztudottan a legtudatosabb kötetszerkesztő volt.)

Barangol, susog, muzsikál ez a vers, mely, ahogy az a tizenkilencedik századtól szinte kötelező, valójában tájversbe oltott alanyi, szubjektív líra.
Ballagását a finoman egyensúlyozott versdallamnak köszönheti: egy pillanatig sem tudja az ember eldönteni, hogy felező hatosokat, vagy jambikus trimetert olvas-e? Mindenesetre az ütemhangsúly pattogását ballagóvá oldják a jambusok.
Susogását a hangzósságnak köszönheti: sok a sziszegő és sok a folyamatosan ejthető zöngés hang. Az egyik suttog, mint a szél, a szellő, a másik ballag, mint a folyócska.
A tárgyiasságot, a plaszticitást a majd minden sorban meglévő jelzős szerkezetek, és a mozgékony, tömör, de soha nem túllihegett metaforák biztosítják. (Ez Fitó Ica másik nagy erénye: a klasszikus mértéktartás elve.)
No, és akkor az ígért bizonyítás!
Emlékszem, amikor először olvastam ezt a Verset – sőt, szerkesztettem be valahová, csak már arra nem emlékszem, hogy a Kaptárba-e vagy a Toronyba -, Ica küldött egy magakészítette fotót is, és kérte, hogy azt szerkesszem a vers mellé.
Azon a képen minden apró és minden nagyobb részlet éppen úgy volt, ahogy a versben, vagyis elmondhatom joggal a költeményről, hogy „verismo”, realista a javából.
Csakhogy megint: egyetlen éles kontúr, határolóvonal part és folyó, ködös ősz és tavaszi est között itt bizony nincsen.
Foltokat látunk, hangulatokat sejtünk, ahogy a legnagyszerűbb impresszionista művekből szoktuk meg. Ha egy szót kéne használnom e vers jelzőjeként, bizonyára az lenne: tünékenység.

Számlálhatatlanul sok törvénye van az Alkotásnak, de van egy fő, egy másíthatatlan, egy kardinális: semminek, amit épp eddig a művedig csináltál, nincsen súlya, nem számít, semmiféle érdemet nem szerzett létrehozójának. Csak ez az egyetlen, amit épp ma festettél, szobortál, írtál, komponáltál meg, csakis ez élettapasztalataid középpontja, képességeid, tetőfoka, tehetséged próbaköve.
És ezt – látom, olvasom, hallom - Fitó Ica tudja.
Na, és ez, éppen ez az impresszionista-realizmus (bocsánat az új esztétikai kategóriáért, ami persze létezik még attól, hogy most ötlöttem ki) lényege.

Most még a prózáról, mert szép Verseken kívül, számos prózai alkotást (elbeszélést, szösszeneteket, és egy dokumentarista kisregényt is tartalmaz a kötet).
Ha azt mondtam Fitó Ica lírájáról, hogy impresszív, akkor prózájára meg azt mondom: expresszív, és ezért – bár prózai formában íródtak – csak líra az is.
Hogy kifogást is mondjak, ugye?
Nem tudom, volt-e a kötetnek lektora, ha volt, nem fogom túldicsérni! Fitó Ica természetesen szépen és nyelvileg helyesen használja költői anyanyelvét, de hát az Mindenkivel előfordulhat, hogy itt-ott egy vessző nem kerül a helyére, vagy a gép született butaságánál fogva rossz egy elválasztás, és bizony ilyesmi azért e Kötetben is előfordul. De ezt egy gondos Lektornak kellett volna javítania, és egyébként is: bár ennyi baj lenne más írók, költők köteteivel!
Összegezve: mindenkinek ajánlom Fitó Ica szép, nemes kötetét, a Csendhangok című életmű-összegzést!
Illetve, remélem, most marhaságot írtam, és az Életmű folytatódik még hosszan, sokáig, szépen, mindannyiunk örömére!