Irodalomkegyeletet sértő mondatot kockáztatok: Madách költőként is, drámaíróként is a második vonalban említtetnék, különösen egy olyan korban, melyben zsenik egész sora adatott Magyarországra. (Ne feledjük: huszonhárom évvel volt fiatalabb Vörösmartynál, hat évvel Aranynál, húsz nappal Petőfinél, négy évvel idősebb Vajda Jánosnál, azaz: kortársuk volt az Óriásoknak.)
Csakhogy ez az alsósztregovai magányba húzódó férfiú korának egyik legműveltebb embere volt (elképesztő az olvasottsága, ami például a Tragédiából is kiderül), ráadásul nagy, erős gondolkodó, aki nagyszerűen szintetizálta olvasmányait: így írhatta meg a világirodalom egyik legmélyebbre ásó filozófiai tankölteményét, emberiségdrámáját vagy nevezzük bárminek: Az ember tragédiáját.
Valljuk be azt is: szerencséje volt, hogy egy olyan nagyszerű és tisztességes Költőnek küldte el művét, mint Arany János, aki nyelvi, stiliisztikai, verselési szempontból csöndesen, szerényen alaposan átjavította, és különösebb csinadratta nélkül visszaajándékozta Madáchnak.
A nagy Műben, élete fő művében Madách megkísérelte bemutatni az emberi történelem uralkodó eszméit és azok sorsát, éspedig úgy, ahogy még egyetlen korábbi – jelzem későbbi – filozófiai, emberiségdráma vagy epikus mű sem volt rá képes.
Szerinte a múlt, a jelen és a jövő folyamat, ahol minden korszaknak megvan a saját domináns eszméje, amely kiteljesülése során és után önmagába fordul át és „elbukik”. Madáchra ebben a felfogásban hégeli dialektika volt hatással, de minthogy Madách önálló gondolkodó, nem szolgai másolásban, hanem teremtő gondolkodásban.
Ádám a Műben az élet célja után kutatva mindig az adott kor eszméje iránt lelkesedik, Lucifer azonban rideg de következetes logikájával bizonyítja annak tökéletlenségét, embertelenségét. Az ezután következő szín pedig az előző kor ellentettjének tekinthető, így a mű láncszerűen halad előre.
Szemben Ádám – olykor fárasztó – lelkesültségével, szemben Lucifer örök tagadásával, Éva maga az eleven, örökké változó természet: hol felemeli, hol porba veti Ádámot, de Ő a megoldás is.
Melyek az emberiséget irányító eszmék?
A szabadság, a testvériség és a tudomány: forrásuk tiszta és nagyszerű, de az Ember egyikükkel sem képes élni. Ez az egyik tragédiája az Embernek, mint a történelembe vetett Lénynek.
A másik tragédia: az Ember evett a Tudás fájának gyümölcséből, így tudóvá vált, mint maga a Teremtője; ám nem evett az Öröklét almájából, így csak egy nyúlfarknyi lét adatik az egyéni élet számára, és abban az isteni Tudás nem bontakozhat ki.
A három bibliai keretszín után, a történeti színekben, a távoli ókorban, az egyiptomi civilizációban Ádám a fáraó alakjában éli át a zsarnokságot. A köz teljesen alá van rendelve az egyéni akaratnak, de ez a kapcsolat kölcsönösen rossz: Ádám nem talál boldogságot, a nép pedig szenved. Éva hívja fel erre figyelmét, Ádám pedig lelkesülten hirdeti meg a zsarnokság ellentettjét: a korlátozatlan szabadságot. Ennek otthona, Athén azonban meg is adja erre az ellenpéldát. Ebben a színben, a teljes szabadságban, pontosan az előző korral ellentétes képet kapunk: a köz elnyomja az egyént. Ádám ezután a hedonizmusba menekül, a szabadságot a szabadosság váltja föl, így Rómában a társadalom és a köz darabokra hull, az egyén kénye a meghatározó. Az emberek saját igényeik szerint cselekednek, nem törődvén másokkal. Eddig vannak az ókori színek.
A középkorban a meghatározó eszme a testvériség, a kereszténység. Konstantinápolyban azonban Ádámnak látnia kell, hogy egyetlen, kiterjedt eszme szintén káros hatású: aki nem tud a társadalomba beilleszkedni (jelen esetben a kereszténység egy ágazatába), annak buknia kell.
Prágában a vallással ellentétben a tudomány kerül előtérbe. Ezt azonban az emberek nem értékelik, nem fontos nekik. Ádám elalszik, s egy rövid bepillantást nyerhetünk a Tragédia egyetlen „szintézis-színébe”, Párizsba és a francia forradalom korába. Hasonlóan az athéni színhez, itt is az egyén köznek való alárendeltsége a kérdés, illetve a tömeg befolyásolhatósága. Madách mégis követendőnek tartja a szabadság eszméjét, Prágába visszatérvén a tanítvánnyal folytatott beszélgetésben megfogalmazza Madách a saját ars poeticáját. A tudomány, az univerzális tudás céltalanságáról beszél, helyette a szabályokat felrúgó művészetet (ez a romantika természetesen) hirdeti. Ezt keresi Ádám immáron az író jelenében, a kezdődő kapitalizmusban. Amit talál, az csak szürkeség, az egyéni érdek maga alá gyűri a művészeteket.
A következő színek már a jövőben játszódnak: a Falanszter a tudomány egyéniséget, érzelmeket eltaposó utópiáját, míg az Eszkimóvilág a mű során felsorakoztatott eszméket alapjaiban vonja kétségbe: ráadásul kiderül az is – a Világűr-színben -, hogy menekülés sincs, nem lehetséges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése