Vojtina jegyzete

Nem állították helyre a szabad-blogomat, áthelyeztem hát székhelyemet ide.
Nincs szabadság, még blogolásban se!

Ülj mellém, Uram!

Most kel a Nap: bágyadt még, kora-téli,

de fénye szétárad, simogat. Ünnepi,

mint templomi zene, színház-esti fény.

Két könnyű felhő lebeg csak az égen,

e hajnalparki előadás kezdetén.

És Nap felé károgó varjúsereg,

bús feketében szállongva ellebeg.

És a parknak padjai fölragyognak,

mint ha megannyi sáron-rózsa volna,

pedig az éjsötétben csak padok voltak.

Rokokó-ecset festett ily hajnalokat.

Kelő nap-kéz könnyű érintésére

csöndes, reményrügy-dalra fakad

néhány aranyvessző meg a rekettye.

És nem tudom, hogy miképpen: de
valahogyan mindebben jelen van az
egek Ura: erre van a Teremtő.

Benne ragyog vagy fölötte lebeg,

nem tudom: de e hajnalban itt van Ő.

Megint egy új napnak kora reggele,

megint egy új, megint egy jó esély,

hogy keressem és sose leljem

e bokrokra-hulló kelő fényben

Istent. De ha nem lelem, hát nem.

Fontos, kellő csak maga a keresés.

Persze szép lenne, ha még ma meglelném,

és megszólíthatnám csendesen Őt:

„Uram! ketten maradtunk ládd e parkban,

nézzük együtt a Napot, a felkelőt!

És - bár nem vagyok méltó tekintetedre -,

ülj meg mellettem kicsit  e fénypadon!
Nem szólok, nem kérek semmit: hallgatok.”