2011. november 16., szerda

Giotto

1277 júniusában, egy igaz-szép nyári délelőttön Cenni di Pepo, firenzei oltárképfestő, magányos sétát tett a Firenze környéki dombokon.
Igazán szólva elég messzire került a Várostól; jó darabig kocsival ment, aztán sétára váltott.
Balzsamos illatok úsztak a levegőben, melegen sütött a nap, az azúrkék égen hófehér bárányfelhők úsztak, madárkák daloltak, egyszóval igazi olasz nyári délelőtt volt.
A fentírt néven senki sem ismerte Firenzében a festőt, és ha bárki képet akart rendelni tőle, akkor maestro Cimabue-t kereste.
A domboldalon néhány bari legelészett: békésen, nagy, sőt végtelen nyugalomban. Őrzőjük, egy tíz év körüli fiúcska, kicsit távolabb, egy terebélyes olajfa árnyékába húzódva üldögélt.
Cimabue arrafelé vette sétaútját ahol a fiúcska ült, mert feltűnt neki, hogy a gyerek a földet nézi csak, föl sem emelve fejét.
„Mit csinál vajon, amibe így belemerül?” – kérdezte magától a maestro.
Közelebb érve azt látta, hogy a kisfiú egy pálcikával rajzol a homokba elmélyülten. Amint Cimabue meglátta, hogy mit rajzol, elakadt a lélegzete.
A földön a pásztorfiú előtt bégetésig eleven bárány képe feküdt. Tényleg: lélegzetállítóan élethű volt az a bárány.
A Mester közelebb lépett és ráköszönt a fiúra, aztán azt kérdezte:
„Mit csinálsz, fiú?”
„Semmit…” – mormogta rá a gyerek.
„Semmit? De hisz te rajzoltál, hozzá még milyen jól…”
„Rajzolás?” – kérdezett vissza a fiú. „Nem tudom…”
Cimabue türelmes magyarázatba kezdett:
„Az a bárány” – mutatott a modellre – „igazi, valódi, ugye? Itt meg a földön ez a bárány, ez rajz. Tehát te rajzoltál. Vagy te hogy mondanád, mi ez?”
„Teremtés.” – adta a választ hamarosan a fiú. „Teremtek ide egy bárányt, aztán ha elunom, eltörlöm, s teremtek amoda egy fát. Teremtek.”
A Mester elgondolkodott, majd rábólintott. Most meg, hirtelen ötlettől hajtva, azt kérdezte:
„Merre az apád, fiú? Hol laktok?”
A gyerek valahova a völgy felé bökött, hogy amarra.
„Abban a kis házban?” – kérdezte Cimabue, s a fiúcska rábólintott.

Nem volt nehéz megalkudnia. Bondone apa nagyon szegény volt, gyereke meg nem kevés: jól jött hát az is, hogy egy éhes szájjal kevesebb lesz a kunyhóban, meg a felajánlott összeg is jól jött: igazán jól.
Száz szónak is egy a vége: maestro Cimabue gyorsan megvásárolta giovanotto Bondonét (Giottot), és indult vele Firenzébe, a bottegájába.

Firenze!
Firenze a nagyváros, még ifjú, és tulajdonképp kis város volt. Lakóinak száma alig haladta meg a százhúszezret; de napra-nap fejlődött, szépült, épült. Hajnalonként, amikor az Arnoról fölszálló könnyű párákat a Város fölé emelte a melegedő napocska, kibontakozott a Duomo szépségesen épülő tömbje; a Boboli kertben kőről-kőre épült a Palazzo Pitti, és a Via Largán a Mediciek szép palotája.
Álomvárossá kezdett változni a Virágok Városa.
A kis falun túl, ahol Giotto meglátta a napvilágot, s ahol semmi nem változott soha, már elevenen éledt, mozdult, lélegzett egy másik, pezsgő világ: s ahogy a Virágváros virágzott föl, úgy virágzott ki e Városban a leendő nagy festő is.
Cimabue műhelye a Via de Agnolón állt, ahol más festőké is: ám fiatal festők képzése szempontjából a Maestroé kiemelkedett a többi bottega közül.
A kor művészképzésének alapját jelentő műhelyek, ahol az ifjú tehetségek töltötték inaséveiket nem tanintézet volt, hanem az élet iskolája.
A dómtól néhány percnyi sétára lévő műhely kétoldalt erkélyes házak között állt, és az utca felé élt. Főként nyáridőn ajtaja mindig nyitva volt, a művészinasok gyakran kergették meg egymást, ki a műhelyből, végig az utcák során, aztán ott birkózták le egymást valamelyik piazzettán. A nyitott ajtón szakadatlanul gyerekek és állatok – főként cicák – rohangáltak ki és be.
A mester képei a bejárati ajtó mögött voltak kitéve, a járókelők bármikor megszemlélhették azokat, és bármikor meg is vehettek egyet-egyet.

„Végy ciprusolajat, aztán szűrd le…” – tanította Cimabue Giottonak – „Végy egy nagy edényt, amelybe beleöntöd a leszűrt olajat, adj hozzá kellő mennyiségű vizet, míg borostyánszínt nem ölt. Fedd le gondosan, hogy ne párologjon el, s hagyd leülepedni…”
Később mást is tanult a fiú: színeket keverni, színeket fölvinni, tojást használni kötőanyagnak. Egyedül rajzolni nem tanult, mert azt nem kellett tanulnia.
Egy napon valami egészen érdekeset mutatott Giotto Cimabue-nak. Az egyik ablakot négyzetráccsal látta el, és egy kartonlapot szintén, persze arányos kicsinyítéssel. Az ablak az utcára nyílt, és ezt az utcarészletet négyzetről-négyzetre másolta át az ifjú festő a kartonra.
Cimabue csodát látott, hinni sem akart csodát. Mintha az utca terében állt volna, olyan volt az a kép. Mintha kilépett volna a karton síkjából, két dimenziójából…
Hihetetlen kép volt.
A Mester komolyan elgondolkodott…

Teltek az évek, az inasévek: Giotto már garzone, segéd címet nyert, és kisebb meg nagyobb megbízatásokat teljesített.
Leggyakrabban neki kellett a mester által megrajzolt figurákat színessé tenni. Cimabue sok munkát vállalt, szüksége volt garzonéja segítségére.
Most például, 1288 tavaszán, a Sta Maria templom oltárképét festette a maestro, miközben három vagy tán négy táblaképet is elvállalt.
Bevett gyakorlattá vált hát, hogy reggel utasításokban elmondta Giottonak, milyen legyen a kép alakjainak köpenye, ruhája, haja; ő aztán elment, gyakran egész napra elment, hogy a templomban fessen, miközben Giotto di Bondone szépen kiszínezte a rábízott kép részletét.

Befejezte már a kép aznapra rárótt részét, és épp nem volt semmi önálló, saját tennivalója, hát elbabrált még kicsit a kész képen. A megfestett, szépen elkészített angyal orrán javítgatott, piszkálgatott még valamit, aztán elvonult saját szobájába.
Fáradtan, öregedő fáradtan tért haza a bottegába Cimabue. Bort töltött egy kehelybe, aztán megnézte, mit végzett garzonéja.
Jó munkát végzett az, mint mindig. A színek épp olyanok lettek, mintha ő maga festette volna, senki meg nem fogja mondani, hogy lényegében ő csak a kontúrokat tette a táblára. Megint egy Cimabue-remekmű lesz – gondolta.
Az angyal orrára egy légy telepedett, Cimabue hát könnyedén odalegyintett, hogy elszálljon.
De a légy nem röpült fel…
Csak nem beleragadt a friss festékbe? – kérdezte magától a Mester.
Újra, már közelébbről legyintett a légyre, de az biz’ maradt.

És akkor meglátta Cimabue…
Meglátta, hogy a légy – festett, nem valódi légy.
Egy karosszékbe roskadt az agg festő, és nézte a festett legyet:
„Nem valódi” – suttogta maga elé – „festett légy! Ő festette, Ő!”
És lelkébe jéghidegen hasított a tény, a tény, a tény:
„Ez a fiú…ez a gyerek…ez nagyobb lesz nálam….”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése