„Szép az, ….ami érdek nélkül tetszik.”
Kamaszkoromtól kezdve sikítottam ettől a kanti meghatározástól, és ma sem tetszik igazán, még akkor sem, ha tudom, hogy egy hosszabb gondolat- és érvmenet végéről ragadtuk ki meglehetős önkénnyel, és még onnan sem teljes egészében ezt a mondatot.
A bajom a következő evvel a definícióval: miért, hogyhogy érdek nélkül?
Úgy értsem, hogy ami tetszik nekem, amit szépnek tartok, ahhoz nem fűződik érdekem?
Már hogy a sündisznóba ne?
Ugye, túl silány lenne kapásból avval érvelni, hogy vegyük a szép lányokat, asszonyokat: hihetetlenül komoly érdekem fűződik szépségükhöz, amennyiben mindegyik szépségét azonnal és gondolkodás nélkül birtokomba szeretném venni. Szóval hagyjuk ezt a példát, mert nem szerencsés.
De komolyan: a természeti és a művészi szépséghez is fűznek érdekek, ha egyéb nem, hát épp az, hogy érzékeim gyönyörködésére kívánom használni azokat.
És itt a kutya sírja: miben gyönyörködünk? Miért? Egyáltalán: mit jelent az érzékszervek gyönyörködése?
Természetesen, minthogy sem filozófus, sem esztéta nem vagyok, eszem ágában sincs besétálni abba a zsákutcába, hogy próbálkozzam egy jó meghatározással Arisztotelész, Platón, Plótinosz, az Acquinói, Hegel, Kant és mások után.
Én csak arról kívánok valamit röfögni, hogy mit is értékelünk, amikor gyönyörködünk? Amúgy „tudományosan”, tudálékosan.
Kezdjük avval, hogy mi az esztétika?
Nos: az esztétika a filozófiai tudományoknak az ember szépérzetével és a művészetek általános törvényszerűségeivel foglalkozó ága. Ennek megfelelően az esztétika hol a művészet filozófiája, hol pedig a szép filozófiája néven szerepel.
Ennek megfelelően tárgyköre lényegében két részre oszlik: a természeti szép és a művészeti szép vizsgálatára.
Én e helyütt a természeti szép megjelenési formáival és mibenlétével nem szeretnék foglalkozni, kicsike vagyok én ehhez, a fent mondott okoknál fogva.
Ami viszont a művészi szépség lényegét illeti, azt az esztétika a meglevő műalkotások elemzéséből kiindulva igyekezett minden időben meghatározni, és az általánosítás, elvonatkoztatás révén kereste a művészetekre általában jellemző törvényszerűségeket.
No, erre még tán én is alkalmas lehetek.
Minthogy illik minden kutakodást a kályhától indítani, világos: föl kell tennünk egy fontos kérdést: mi a művészi szépség?
Senki sem remélheti e sorsot eldöntő pillanatban, hogy választ fogok adni e kérdésre! Komolyan nem hiheti senki sem.
A dolog úgy áll, hogy ennek az első látásra egyszerű fogalomnak az értelmezése történelmi koronként, iskolánként és szerzőnként is jelentős eltéréseket mutatott, filozófusok hada törte már fejét és a kemény diót e témában, de hát csak annyi derült ki, hogy a szépséget illetően különbözik egymástól a köznapi, valamint a tudományos szóhasználat.
Csak néhány történeti példa: az ókori görögöknél a szépség fogalma nem csak szép dolgokra, alakokra, színekre és hangokra terjedt ki, de szép gondolatokra és szokásokra is. Platón szóhasználata szerint (Nagyobbik Hippiász, A lakoma) a szép és a jó ideája csaknem azonos.
Mármost ez az elképzelés már a Kr. e. 5. században megváltozott, ugyanis a szofisták szerint a szépség nem más, mint "ami kellemes a látás vagy a hallás számára".
Jöttek a sztoikusok, és hasonló meghatározást adtak: : "szép az, aminek megfelelő arányai és vonzó színei vannak".
Hajlamos lennék rábólintani, ha egyrészt nem bújna bennem egy kicsi ürdöng, aki megkérdi: oké, oké, de melyek a megfelelő arányok, és melyek a vonzó színek: másrészt, ha nem lett volna utóbb a középkor, a reneszánsz és a modern kor, kiknek gondolkodói nagyjából az antikvitás fogalmait használták, de kiegészítették őket saját elképzeléseik szerint.
Ez a tágabb értelemben vett szépség, ez volt az eredeti szépség-fogalom. Magába foglalta ugyanis a morális szépséget is, ennélfogva az esztétika mellett az etikát is.
Íme hát néhány további meghatározás, jelentős európai gondolkodók tollából: "a szép az, ami jó lévén, kellemes" (Arisztotelész); "a szép az, ami szemléléskor tetszést vált ki" (Aquinói Szt. Tamás); "a szép az, ami nem érzetek és nem is fogalom révén, hanem szubjektív szükségszerűséggel, közvetlenül, általánosan és érdek nélkül tetszik" (Kant).
És visszatértünk a kályhához, Kant melegéhez, ahonnan indultunk.
Tudom, tudom, kicsit bő lére sikerült ez az előétel, de kénytelen voltam fölgerjeszteni az étvágyat, hisz tán nem mindenki volt éhes a művészi szépség díszebédjére.
De most aztán belefogok, ígérem.
A művészetben rejlő szépség esztétikai kategóriákon keresztül nyilvánul meg, akár ahogy egy drámai mű mondandója a szereplőkön keresztül jelenik meg.
Fölsorolom a mű szereplőit, a teljesség igénye nélkül:
Signora Harmónia
Lánya, signorina Arányosság
Húga, a Tisztaság
Signore Erőteljesség
Arányosság testvérhúga, a Rendezettség
Nevezettek minden művészeti ág szereplői, ám a költészetben még további szereplők is előfordulnak, úgymint:
Zeneiség
Képszerűség
Szövegkohézió (csúnya neve ellenére fontos szereplő!)
És most lássuk egyenként Őket, ahogy színre lépnek!
A harmónia
Nekem határozottan úgy tűnik, hogy Teremtett Világunk alapképlete az ellentét. Bajos is lenne másként, nem?
Ugyanis ahol csak egy van, ott valójában nincs semmi sem, mert nincs honnan szemlélni az egyet.
Ha születésed pillanatától fogva fújnának egy kürtöt a füledbe Nyájas Olvasó, fogalmad sem lenne arról, hogy örök zajban élsz, mert ez lenne a létállapotod. Ha azonban abbahagynák a kürtrivallást, akkor rájönnél a csönd zamatára, megismernéd a csöndet, de – nem melllékesen – a zajt is akkor ismernéd meg.
Hogyan is mondja Madách Lucifere az Úrnak?
„Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény. -
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?”
Mert valóban: nincs értelme a Teremtőnek, ha nem teremt. Nincs honnan ránézni a Teremtőre, ha nem a Teremtett Világ felől.
És tényleg: nincs értelme a halálnak, ha nincs élet, és vica versa.
Nincs értelme a lehangolódásnak, ha nincs boldogság, nincs árnyék, ha nincs fény, nincs remény, ha nincs kétség.
És így tovább: nincs férfi, ha nincs nő; nincs hegy, ha nincs síkföld; általában: nincs egy, ha nincs kettő.
Az ám, de itt a trükk!
Mert a kettő kibékíthetetlenül áll szemben az egy-gyel.
A Sötétség a Fénnyel, Kicsi a Naggyal, Háború a Békével, Homorú a Domborúval, Jin a Janggal.
Az ám, de itt az újabb trükk!
Mert a Hegyről a Völgybe alá lehet szállni, és a Völgyből a Hegyre lehet kapaszkodni, és a köztük lévő Út, a Kiegyenlítődés maga a harmónia, a szépség egyik legfőbb kategóriája.
Írjad versedbe barátom, mondjuk: karcsú dereka gömbölyű csípőbe hajlott, s lám: az olvasód előtt harmonikus lányalak képe jelenik meg!
Írjad novelládba barátom a legszörnyűbb Gonoszt és a legtisztább Jót, és olvasód megsejdíti a harmóniát, és élvezkedni, gyönyörködni fog!
Fessed képedbe barátom a sötét égbolt terébe vágó villámfényt, szoborjad művedbe a váll és a csípő szögbe záródó vonalát, úgy, ahogyan a millói Vénusz áll, és gyönyörű, harmonikus szobrot alkottál!
És most vegyük szemügyre közelebbről az udvarhölgyek egy másik jelentős tagját, Arányosság hercegnőt!
A művészetben – mellesleg a matematikában is, de erről ne szóljunk - az arány az egyes részek méretének viszonya az egészhez, és minden rész méretének viszonya valamennyi rész méretéhez. Az arány minden alkalommal jelentkezik, valahányszor valaminek, ami önmagában teljes egész, különböző formájú és méretű részei vannak.
Minthogy az emberi alak legmegfelelőbb tárgya a művészeti utánzásnak, minthogy menthetetlenül antropomorf a gondolkodásunk, azért a művészetben az emberi test arányai jutottak a legnagyobb jelentőségre. (Azt mondták a görögök, hogy a dór oszlop férfi, míg az ión és a korinthoszi oszlop a női test arányait utánozza.)
Mármost fogjuk meg az arányosságot ezek szerint a mérés oldaláról, hisz ez bízvást megtehető, mivel a rész és egész egymáshoz MÉRÉSÉRŐL van szó: így aztán még etimológiailag is könnyen eljuthatunk a mérték elvéhez, a mértékhez, mely a világon talán a legkényesebb egyensúlyozás egy szörnyű, ijesztő szakadék fölött, és leginkább az íj-szimbólumával írhatjuk le.
Apollodórosz szerint egyszer valamelyik olümposzi – tessék megkövezni, de elfeledtem, hogy ki – megkérdezte Apollónt: hogy lehet, hogy őt, aki végül is legragyogóbb, legnagyszerűbb az Istenek között, nem próbálta Aphrodité soha elcsábítani. Apollón különös, majdnem érthetetlen választ adott: „Aphrodité fél az íjamtól.”
Nem Te vagy az egyetlen Nyájas Olvasó, akinek első hallásra fogalma nincs, mit akart Apollón mondani evvel.
Pedig nem oly nehéz ez.
Aphrodité a zabolátlan és zabolázhatatlan szerelem archetípusa, Apollón íja maga az örök mérték szimbóluma.
Nem feszíthető túl, nem feszíthető alá, mert vagy eltörik, vagy nem fog vesszőt röpíteni.
Apollón a mérték és mértéktartás íjas Istene, soha nem kerülhet össze Aphroditéval, a mértéktelenség Istennőjével, mert a szerelem – annyi egyéb között – a mérték helye, és nem a mértéktelenségé.
Teremtett világunkra gyakran használjuk a rend jelzőt, mely éppenséggel nem jelent egyebet, mint hogy a Teremtő a mérték elvét használta teremtése során, és ez a mérték vált renddé, ahol „egy szálló porszem el nem hibban”.
- folytatódik -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése