Értékárusító Szaküzlet

A sokak által lenézett és elkerült „nyóckerben”, Budapesten, a Kálvária és a Kőris utca sarkán van egy kicsiny üzlet.
Ezen a környéken szanálásra váró földszintes vagy egyemeletes, roskadozó bérházak állnak, melyek már itt voltak nemecsek ernő korában is, és azóta egyvégtében  romlanak, pusztulnak, mint omladék állanak.
Még állanak.
Hogy az a kis üzlet, melyről mesélni fogok, mióta áll itt, arról nincs tudomásom; én az elátkozott huszadik század utolsó éveiben láttam először, azóta bizonyosan itt áll.
Tulajdonosa egy meglehetősen koros – mondhatnám: öreg - zsidó emberke; alacsony, joviális, szemüveges, ősz hajú úr. Ő a Tulaj, más szóképpen: a Mágus.
A Mágus úgy véli, hogy az elátkozott huszadik század első harmadában kezdtek gyűlni a bajok, második felében már omlott, bomlott,  hullott minden a semmibe, az utolsó évtizedben aztán világossá vált a besötétedés, és az azt követő húsz év maga volt a minden értékek végső pusztulása, ahogy magában gyakran nevezte a kort.
A Mágus, ki hosszú és tartalmas életében filozófiával és vallásfenomenológiával is foglalkozott, úgy látta, hogy az általános elsötétülés oka a hagyományos, egykor volt értékek el-kitűnése világunkból.
A világnak épp világossága hullott setétségbe.
Azt tisztán látta a Mágus, hogy maguk az értékek persze nem vesztek el, valahol, valahogyan léteznek, megvannak azok, csak az emberek megkavarodtak, mindenféle mást gondoltak az értékek felől, aztán persze szenvedtek szegények, hogy rosszul értelmeztek mindent, de mindent.
Rossz irányból gondolkodtak Szerelemről, Barátságról, Hazaszeretetről, Hitről és minden más értékről is.
Amikor ezt megértette a Mágus, mágikus hatalmánál fogva kísérletezni kezdett, és sikeresen állított elő érték-hormonokat, érték-pasztillákat, értékszóró gázokat, tablettákat, miegyebeket.
Aztán megnyitotta boltját, mely azt megelőzően régiség- és antikvár könyvesbolt volt.
A Mágus persze jól tudta, hogy valójában illúziókat állít elő csupán: a világban sem pontosabbak nem lettek az egykor volt értékek, sem meg nem jelentek: ő csak azt tudta, hogy rajta kívül is vannak emberek, kik szenvednek az értéktelenségek fenomenális világában. Az ő számukra kísérletezte ki illúzió-pasztilláit, gázait, gőzeit, tablettáit, kanalas érték-folyadékjait. Aki megvette, és használta azokat, annak számára – de csakis annak számára – az értékek megjelentek.
Ezt követően kiakasztotta kicsiny boltja fölé az új cégtáblát: „Értékárusító Szaküzlet”; és fölakasztott belül egy másik táblát, afféle reklámot: „Valódi Értékre vágyik? Nálam megveheti!”
És aztán csak várt.

No hát, nem sokára nyílt a bolt ajtaja, szólt a kis csengő az ajtó fölött, Középkorú Férfiember jött be, hangos szóval: „Szabadság!”
A Mágus fölnézett a pultról, és halkan szólt: „Uram, ez a köszönés már jó ideje kimúlt, nincs divatban!”
”Bocsánat!” – mondja a Férfiember. – „Nem köszöntem én, elnézését kérem türelmetlenségemért: szép, jó napot kívánok! A szabadság szó – melyet Ön köszönésnek vélt - arra vonatkozott, hogy szívesen vennék abból… Szabadságot szeretnék venni, uram!”
”És mit gondol róla? Nem szeretnék önnek bóvlit adni.”
”Mit értek szabadságon? No…” – töpreng el a Középkorú. – „Mondjuk: bármilyen külső erőtől való függetlenséget. Az önkibontakoztatás lehetőségét! Szabadságot, uram, szabadságot vennék!”
”Pontosabban?” – kérdi a Mágus.
” Lehetőséget vennék Boltos, lehetőséget, hogy döntéseket hozhassak, és döntéseim alapján cselekedhessek! Ezt szeretném! Arra vágyom, hogy a hatalom megbüntethesse ugyan lépésemet, de ne tudja megelőzni azt! Adjon nekem képességet – érti? Képességet! - az értelemmel összhangban lévő cselekvésre, képességet az egyetemesen elfogadott értékekkel összhangban való cselekvésre! Szabadságot vennék!”
A Mágus még egy utolsót kérdezett: „És mások szabadsága?”
”Soha! Soha nem szeretnék olyan szabadságot venni Öntől, mely másokat korlátok közé szoríthat!”
Erre a Mágus - pár ezer forintért - adott néki Szabadságot: a Középkorú boldogan ment világgá.

Másodjára – időben még, zárás előtt – álmodó tekintetű, ifjú lányka nyitott be. Szeme tenger, haja ében, termete leomló ágú nyírfa.
”Szerelmet kérek!” – szólt halkan.
A Mágus rokonszenvvel nézte: ”Úgy érti Kisasszony, hogy egy szeretett személy iránti vágyban és odaadásban megnyilatkozó, nemi vonzalmon alapuló érzelmet venne?”
”Ó nem!” – álmodozik a Lányka. – „Nem rólam van szó, én szerelmes vagyok. És ehhez a szexnek… nincs köze, az más! Tudja, olyasmit vennék, amiben én lehetnék a szeretett személy, aki iránt Ő vágyban és odaadásban… Hisz tetszik érteni?”
A Mágus hátra sem nézve fölnyúlt a polcra, levett egy dobozt, és azt mondta: „Itt van Kisasszony! Majd nyissa ki, és mondja: viriavarázslat, legyenaparádé… És éljen Ön boldogan!”

Másnap, nyitás után azonnal, betoppant egy meglehetős ifjú férfi: ’”Van hazaszeretete?”
”Milyenre gondol? Van petőfifélém, kölcseysem, aztán vannak újabbak is: mélymagyar, kicsit fasiszta, olyan jobbikféle, piros-fehér-zöld látókörű, nagymagyarországosak… Van aranyjánosim is, tán a legjobb fajta. Akarja?”
”Inkább olyan józsefattilás, radnóti-félés kéne nekem!”
A Mágus keresgél a polcon, olvassa a dobozok feliratát: ”És mégis, magyarnak, számkivetve… Ím, itt e kő…Az érzés egyre megy: a költő, s a... cipész-inas, nem egy.”
És kap egy doboz Hazaszeretetet az Ifjú: a dobozon ez áll: „Íme hát, megleltem…”

Most Öreg Néne érkezik a bolt elé, őzikéjét kint hagyja; benyit, köszön halkan, és kérdezi: „Jósága van-e?”
”Megöltük a Jóságot, de mi az?” – így a Mágus. – „Jó, aki jó életet él? Templomos öregasszonyok, jók-e? Ismerjük a Jóság különös dadáit: a betegeket ápolják, az öregeket gondozzák, és az őrülteknek kandiscukrot adnak! De mi az a Jóság, no? Mi?”
”Nem tudom: én Jóságot vennék!”
És a Mágus ad neki: igazit, valódit.

Tizennégy éves kisfiú a következő.
”Csóóókolom!”
”Szervusz. Mi kéne, ha vóna?”
”Tetszik tudni, egyedül ülök az első padban, soha senki sem jön gombfocizni hozzánk, ha játszom, én vagyok a fradi is meg az újpest is. Tetszik árulni Barátságot?”
”Van éppen: tudod, olyan önként vállalt, szimpátián alapuló, elmélyült, bizalmas kapcsolatom, az van. Szeretnél olyat?”
A Kisfiú rábólint, a Mágus meg ingyen adja neki. Ki ingyen ad, azt a Kisfiú szereti érte: máris van egy Barátja.

És most már jönnek sorban Hősiességért, Hitért, Szeretetért a vásárlók.


Tegnap aztán arra jártam én is, a Kálvária és a Kőris utca sarkán. Rövid töprengés után benyitottam, és köszöntem szépen.
„Mivel szolgálhatok?” – kérdezte a Mágus. – „Szabadság? Szerelem? Vagy mindkettő egyben?”
”Én… én kérem, kérem szépen… a Múltamat szeretném… megvenném!”
Csakhogy a Mágus ezúttal sajnálkozva tárta szét karjait…