„Kik vagytok?” – kérdezte Málgari.
„Néreidák.”
„Néreidák? Hisz akkor ti tudtok jövendőt mondani!”
„Igaz.”
„Megmondanád az enyémet?”
A csöpp néreida egy ideig nézte a lányt, aztán szólt:
„Zene és költészet szült téged, vissza kell térned a költészet és a zene birodalmába!”
Finom, szépen formált arcocskája volt a néreidának, akár egy kicsiny lánynak: ám gyönyörű szemei, szép, szomorú szemei inkább egy harminc éves nő szemeit formálták.
„Be gyönyörű vagy!” – szólt Málgari. – „ Jer ide, hadd csókoljalak meg!”
„Nem lehet. Mi, néreidák sosem érinthetjük a partot.”
„Eljöttök még hozzám majd?”
„Nem. Mi a tengeré vagyunk” – válaszolta akkor a szomorúbb, a barnahajú néreida. – „Te pedig az égé!”
És anélkül, hogy búcsút mondtak volna, mindketten váratlan mozdulattal eltűntek a tengeri szikla méhében.
Málgari aztán hazatért: nem beszélt a néreidákkal való találkozásáról, és soha többé nem faggatta Contarinát arról, hogy miért kell tőle távol tartani a zenét és a költészetet.
Az után az este után többé nem nevetett soha, ám egyre emberszeretőbbé vált.
Senki a szigeten nem élhetett át bút, bánatot, betegséget anélkül, hogy ő vele ne szenvedje el a bajt és bánatot; minden szenvedővel együtt érzett, együtt lélegzett.
Eljutott minden házhoz, minden beteg, szenvedő, bajba jutott lélekhez, és minden háznál és minden léleknél hagyott valamit fényéből.
Gyakran visszatért ahhoz az elhagyatott kis öbölhöz, de a néreidákat nem látta többé.
Tizenöt esztendősen arca és bájos alkata tizennyolc évesnek mutatta, annyira, hogy Contarina már azon gondolkodott, nem kéne-e férjet keresni számára?
Giovanni Contarini immár két évente sem jött a szigetre - levelet is csak ritkán küldött -; olykor, ha arra vitt útja a Borsarinak vagy a San Marconak (mindkettő Contarini kereskedelmi hajója volt), kikötöttek Syrán és levelet hoztak.
Ám egy ilyen ritka kikötés alkalmával nem jött levél, csak egy hír: egy felettébb rossz hír.
E hír arról tudósított, hogy szörnyű pestisjárvány pusztított Velencében; Contarina kétségbeesetten gondolt arra, hogy férje minő veszélynek van kitéve a Városban, és hogy senki nincs mellette, aki betegségében gondozza, ápolja.
De attól végképp megriadt a jó Hölgy, hogy Málgari - a maga rejtélyes, de határozott módján - kijelentette, vissza kell térniük Velencébe.
Contarina meghajolt lánya akarata előtt, akárha az Úr akarata előtt hajolt volna meg, és így történt, hogy tizenöt nap múlva a két hölgy belépett a Madonna del’Orto melletti palota kapuján, hol Giovanni Contarini már az előző napon meghalt a pestisben.
Contarina kétségbeesett, sírt és könyörgött Málgarinak, hogy azonnal forduljanak vissza, utazzanak el a pestises városból; ám a lány nem sikoltozott, nem zokogott, hanem azt mondta, hogy ha már Contarini így, ilyen elhagyatottan halt meg, nekik kell eltemetniük tisztességgel, hát ezért is maradniuk kell, de meg azért is maradni kell, hogy mások ne így pusztuljanak el, magányosan, szerencsétlenül. Ezért – tette hozzá – ő ápolni akarja a haldoklókat, a betegeket, vagyis mindenképpen maradnia kell.
Contarina halára vált az ijedtségtől, de nem mert Málgarival vitatkozni, aki olyan volt e pillanatban, mint egy királynő vagy egy valódi szent.
E bejelentéssel kezdődött Málgari működése. A szerencsétlen megbetegedettek gyakran maradtak magukra, senki, sem szüleik, sem kedveseik nem ápolták őket: nem ritkán ott vonszolták halálba magukat a nyilvános helyeken, callékon, piazzákon.
Málgari a maga misztikus szépségével, lágy hangjával, kecses, ügyes kezeivel nyújtott vigaszt mindegyiknek, lett légyen a haldokló szegény avagy gazdag: és áldották is őt szegények és gazdagok egyaránt, és tiszteletük jeleként madonna dell’Orto-nak nevezték.
Ápoltjai – és szerencsésen gyógyultjai – közt volt egy ifjú, külhoni zenész, ki valahonnan északi földekről jött Itáliába, és vele jött szép művészete is.
Ez a szegény, de szép és nemes ifjú, ahogyan gyógyult betegségéből, úgy esett más bajba, mert belészeretett ápolónőjébe. Nagyon megszerette a halk és szépszavú lányt, de szerelmét megvallani nem volt bátorsága. Hisz Málgari megérezte e feléje áradó érzelmet, de úgy vélte: nem szerelemnek és szépérzelmeknek idejét élik. És amint a halálveszély elmúlt, és az ifjú lábadozni kezdett, Málgari csöndesen elhagyta, és nem látta többé.
A lány tevékenységét buzgón ismerte el, és felettébb megtisztelte a Köztársaság Szenátusa, ám a dózse még ennél is többet tett: megkérte Málgari kezét.
Contarina – ki telve volt félelemmel, ha elképzelte, hogy milyen hűvösen fogja a lány visszautasítani a dózse ajánlatát – átadta a nagyúr házasságkérő üzenetét. És nem tévedett, természetesen Málgari visszautasította, de – mintegy tréfából – hozzáfűzte, hogy kezét nyújtja a Gran’signorénak, ha az menedéket ad Velence minden szerencsétlen koldusának, ellátja őket étellel, itallal, továbbá ha Harangtornyot építtet a Szent Márk téren, de úgy, hogy egyetlen építőmunkást sem kényszerít munkára erőszakkal.
A dózse azt válaszolta, hogy az első két feltételét máris vegye megvalósultnak, de a harmadikat csak házasságuk harmadik évére teljesítheti.
Málgarit e válasz elszomorította, hisz fogadalmat tett, hogy nem megy férjhez, mi több, örömöt érezni sem akar, míg oly sok ezren szenvednek, és iszonyodott attól, hogy igent kell mondania. Ám azt is érezte, hogy ezek után nem mondhat nemet, ráadásul úgy vélte, talán az is része áldozathozatalának, hogy férjhez megy: meghozta hát az áldozatot.
Hogy halogassa az esküvő napját, azt kérte, hogy Syra szigetén legyen a menyegző. A dózse ebbe is beleegyezett, és a jegyespár a Köztársaság két szép hajóján útnak indult, számos barát, rokon és cseléd kíséretében.
Augusztus havának teleholdja ragyogott a keleti égen az utazás második éjszakáján, csillagok fényében ragyogott az éj; Málgari magány-egyedül ment föl a fedélzetre, hogy élvezze a szép hold látványát és a hűs éji szellőt. Leült a hajóorrba, és a tengert szemlélte; kis idő múlva észrevett egy tengerészt, aki láthatóan közeledni szeretetett volna hozzá, de nem volt mersze.
A lány hát kedvesen rákérdezett, hogy szeretne-e valamit mondani, és akkor a tengerész még közelebb jött, és Málgari hirtelen felismerte ama tengerészben azt az ifjú, külhoni zenészt, aki fölgyógyult a pestisből.
A lány zavarba jött, oly nagy zavarba, hogy meg sem kérdezte, vajon hogy került a fedélzetre a fiú, tengerésznek álcázva magát: az ifjú pedig elmondta, hogy oly hirtelen hagyta magára őt akkor a lány, hogy köszönetet mondani sem volt módja, és boldog, ha most legalább ezt megteheti.
Málgari arcán piros rózsa nyílt e szavakat hallgatva, de aztán belefeledkezett az ifjú hangjába: kérte őt, hogy meséljen szülőföldjéről, és a fiú elbeszélése nyomán kibontakozott egy távoli, kicsiny ország valahol fönt északon, a Sarkkör vidékén, a nyugati tengerparton, ahol viharos és rövid a nyár, hosszú és fagyos a tél. Szomorú, szegény ország az, ahol sok a szikla, ám kevés az erdő, és ami van, az is jószerivel nyíres; mesélt arról is hogy a nyomor nem ritka éveiben még a betévő falat kenyeret is úgy kell elzsarolni a rideg földtől.
E föld egyszerű és jóindulatú lakói – halászok, kik pisztrángot kerestek a zuhatagok vizében, vadászok, kik vaddisznó, róka és medve nyomait kergették egészen a tengerpartig – nem voltak gazdagok, semmilyük sem volt éppenséggel, semmijük a világon, csak zenéjük és költészetük.
Málgari megrezzent ezt hallván: „Hogyan?” – kiáltott fel. – „Hogyan mondhat ilyet?”
Akkor az idegen ifjú, hogy bizonyítsa állítását, elmondta szülőföldjének egy csodálatos költeményét, amit még mindig dalolgatnak arrafelé, a hideg évszakban odabent a tűzhely mellett, nyaranta kint a szabadban a mezőkön vagy a tavak virágba borult partján.
És mesélt még több csodálatos költeményről: szerelemről és gyűlöletről, életről és halálról, háborúról és békéről szólókról.
Végezetül mesélt a lánynak egy agg és neves Költőről meg barátjáról, egy nagy Királyról, kik egyszer egy oly szép dalt énekeltek a lélegző tenger partján, hogy őket magukat is mélyen megindította, annyira, hogy sírtak, és könnyük a tengerbe hullva gyönggyé vált.
Málgari hátat fordított a holdnak, és az idegen ifjú arcát nézte: tágra nyílt szemmel követte az elbeszélést, kezeit szerelemmel és halálos fájdalommal lassan megtelő keblére szorította.
„Miért?” – súgta végül az ifjú fülébe. – „Miért nem előbb találkoztunk?”
Aztán elcsöndesedett, és elfordult a fiútól: a lágy tengert nézte.
És ím, úgy tűnt sok, kicsiny és ezüstös mozgó fény kél a tenger felől: majd kettő kivált e fények közül, és még közelebb – egészen közel - jött a hajóhoz. Emberi testük volt e fényecskéknek, egyikük napszőkén, másikuk erdőbarnán ragyogott, és ifjú lányokhoz voltak hasonlóak, és Málgari felismerte a két kis néreidát.
Viszzafordult a fiúhoz, tekintetük újra egybefonódott.
„Énekelj még!” – mondta neki. - „Énekeld el az agg Költő és a nagy Király dalát, kérlek!”
Az ifjú pedig ment, előhozta hangszerét, egy szépséges-szép hangú olasz hegedűt.
„Köszönöm.” – mondta Málgari, mikor viszatért. –„És kérlek, ne keress, ha majd nem leszek itt!”
Letelepedett a hajó orrába, hátát a hajókorlátnak támasztotta, és hallgatta az ifjú művészi játékát, énekét.
Mert az idegen játszott és énekelt, szerelmes és művészi lelkének teljességéből énekelt egy fenséges költeményt. Olyat, hogy szerelmes delfinek gyűltek a hajó köré, olyat, hogy a tengerészek, a hajózó hölgyek és urak, a szolgák mind, mind elnémultan hallgatták.
Csak játszott, játszott és énekelt, föl sem pillantva az ifjú idegen.
Akkor nézett csak föl, mikor bevégezte a dalt, hogy lássa: miként hatott Málgarira dala.
De a lány már nem volt sehol, csak egy könnyekkel áztatott keszkenő maradt a födélzeten.
Az ostoba emberek váltig állították, hogy a tengerbe vetette magát, ne kelljen a dózséhoz feleségül mennie.
Contarina Contarini szíve megszakadt a bánattól mikor látta, hogy lánya visszaváltozván igazgyönggyé az Tenger mélyére süllyedt, de magunk nem osztjuk e szomorú nézetet.
Hisz csak könnyekkel áztatott keszkenőt hagyott maga után, és mi tudjuk, hogy épp a gyöngy lett könnyekké és költői lélekké: mi tudjuk, hogy a kedves, barnahajú néreida azt mondta Málgarinak:
„Én a tengeré, te az égé vagy!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése