Az elbeszélőnek gondosan el kell kerülnie két rút csapdát, Szkülláét és Kharibdüszét. Ne legyen patetikus, de ne röhögtesse olvasóit, mintha hónuk alá pökött volna!
A történet ugyan csiklandós is, tragikus is, de valójában egyik sem: a kettő között kell finoman egyensúlyozni.
Mi más lenne a groteszk?
És egyensúlyozni két véglet között csakis bölcs, öreges megfontoltsággal lehet.
Minden tiszteletem az ifjú Költőké, Íróké: tudnak valamit, amit a vénember már semmiképp sem tud; tűz és láng lobog műveikben.
De – bocsássák meg az ifjak! - a mérték művészetét nem ismerik, nem ismerhetik.
Márpedig Philoktétész történetének elbeszéléséhez lelki nagy nyugalom és mértéktartás kelletik.
Ezért nem mertem magam sem elmesélni az elmúlt negyven valahány évben; lehet, nagy merészség, ha azt gondolom, immár megtehetem.
Tehát: Philoktétész: legyen!
*** *** ***
Zúgott a szél, döngött a tenger: az összegyűlt hadigályák semmiképpen sem tudtak útra kelni, Ilionba elhajózni, mert minden vad szél a túlpartról támadt az akháj partok felé.
Ismerjük a történet e részét, ugye kegyes Olvasó, ismerjük mindannyian: látod Te is, hogy az a balfácán Agamemnón jóslatot kér, és a jóslat nyomán még balabbá válva áldozná föl gondolkodás nélkül elsőszülött leányát Iphigeneiát; eszembe sincs erről regélni, mert fölfordul a gyomrom, ahogy – gondolom – Klütaimnesztrának, az anyának is fölfordult akkor.
De erről majd máskor mesélnék: lenne épp mit.
Kevesebben tudják, hogy a vak jós, Theiresziász, még egy isteni üzenetet hozott, meglehetősen rejtélyeset.
Rövid, lakonikus üzenet volt (persze, hogy az volt, hisz Lakóniából származott, mert hogy Lakóniának hívták abban az időben a Peloponnézoszt): „Vigyétek magatokkal Philoktétészt!”
Naná, hogy az akháj lófők ugyanazt kérdezték, amit ti is kérdeztek most: „Ki az a Philoktétész, és miért olyan fontos, hogy magukkal vigyék?”
Végül Meneláosznak támadt ötlete; elhívatta vezéri sátrába Homéroszt és Hésziodoszt, a kor két mesetudóját, mítosz-szövőjét.
A két kiváló műtoszloposz mindenek előtt legurított fejenként két xesztész jó vörösbort, megettek mellé fejenként egy-egy lepényt olajbogyóval; ez teljesen helyénvaló volt, azokban az időkben a költészetmondóknak egyéb fizetségük nem is volt, aztán a következőket közölték az akhájok főembereivel.
Egykor, héroszok idején Héreklész, a nagy és örök hérosz legyőzte a lernai hüdrát, annak méreggel fertezett vérébe mártott néhány nyílvesszőt. Elég volt, hogy megsebezzen egy ilyen nyílvessző valakit, az illető az Alvilág kínjait szenvedve múlt ki.
Az idők során Héraklész jó néhány nyílvesszőt elhasznált: evvel lőtte le Ethont, az óriás saskeselyűt, mikor Prométheuszt megszabadította kaukázusi fogságából. Szó se róla, volt rossz találata is; a kentaur-lapita háborúban például barátját és mesterét találta el a bokáján. Kénytelen is volt a szenvedő Kheiróntól átvállalni a halhatatlanságot, hisz a halhatatlanok is szenvednek, épp csak a megváltó halált nem élhetik meg.
Volt abban a nagy háborúban egy kentaur, Nesszosz, aki elmenekült Phóloéból, és az Euénosz folyónál révészkedett, és szabad idejében vadul gyűlölve Héraklészt várt a bosszú pillanatára. Ennek ideje akkor jött el, mikor Héraklész ifjú feleségével, Déianeirával Trakhiszba tartva az Euénosz folyóhoz érkezett, és őt találták ott révészként. Nesszosz fizetség fejében vállalta, hogy Déianeirát átviszi hátán a túlpartra, elegendő, ha Héraklész maga úszik át. Héraklész kifizette a kért bért, átdobta íját és buzogányát a túlpartra, és beleugrott a vízbe. Erre Nesszosz felkapta az asszonyt, elrohant vele az ellenkező irányba, majd félmérföldes távolságban a földre dobva őt, meg akarta erőszakolni. Déianeira segélykiáltására Héraklész a túlpartról célozva lőtte át mérgezett nyilával Nesszosz mellét. A haldokló Nesszosz Déianeirának egy varázskeveréket ajánlott, amivel – mondta - Héraklész ingét bekenve, annak hűségét biztosíthatja magának. A varázsszer gusztusos összetevői ekként alakultak: Nesszosz földre lövellt ondója, a sebéből kiömlött – és a lernai hüdra mérgével fertezett - vére, meg olivaolaj. Déianeira, szegény, féltékeny, buta liba, hallgatott rá, és sietve korsóba gyűjtötte, majd lepecsételte a hozzávalókat, Héraklész előtt pedig mindezt elhallgatta.
”Na, mikor jön már Philoktétész?” – izgult Agamemnón, és – kivételesen – Akhilleusz pártját fogta, noha amúgy utálta Agamemnónt, jobban, mint a rozsgölödint. – „Igen, igen! Halljuk Philoktétészt!”
Amire Homérosz csak annyit szólt: „Nyugi!”.
És a két mítosztudó újabb xesztésznyi vörösbort kortyolt el fejenként, aztán komótosan folytatták.
Déianeira Héraklész számos szeretőjét tűrte el amíg, már idősebben, rászánta magát a varázsszer használatára. Történt ugyanis, hogy Héraklész elég pofátlanul azt kívánta tőle, hogy egy fedél alatt éljen egy új asszonnyal. Elküldte hát urának a fertezett inget, és csak amikor már elküldte, akkor döbbent rá, hogy nem szerelmi varázs lesz a mérgezett ing hatása, mert az udvar kövére kivetett maradék gyapjú a nap hevében égni kezdett, és az udvar kőlapjai közül is bugyborékoló, vörös tajték tört elő
Az oltár tűzénél áldozó Héraklész húsát emészteni kezdte a méreggel átitatott ing, ám szabadulni attól nem tudott: se le, se föl. Héraklészt gyilkos őrjöngésbe kergette a kín, fákat tépett ki, vétlen embereket ölt, de meghalni nem tudott, hisz maga vállalta magára a halhatatlanságot Kheirón helyett. A folyóba is hiába vetette bele magát; akkor aztán szólította apját, Zeuszt, vegye el a halhatatlanságát. A Villámló ezt is megtette kedvenc fiáért, csakhogy a hérosz oly baromi erős volt, hogy meghalni nem tudott. Akkor meg a legmagasabb hegycsúcson, tölgyfából és vadolajfa-törzsekből rakott máglyát magának, könyörgött barátainak, hogy valaki gyújtsa meg a máglyát, de bizony, ezt senki nem vállalta magára.
Ekkor jött a képbe Philoktétész, a pásztorfiú, aki épp arra legeltette nyáját. Őt kérte meg három utolsó nyílvesszejét ígérve neki jutalmul a hérosz; Philoktétész meg, mit sem tudva arról, kinek a máglyáját lobbantja lángra, alágyújtott Héraklésznak.
És hát – ugye? -, noha jót tett a hőssel, Zeusz páter csak megbüntette, mert hát végtelenül igazságos a mi főistenünk.
Álmában Zeusz-küldte kígyó marta meg a pásztorfiút; de nem halt meg, ó dehogy! Sebe azonban nem gyógyult, tárva-nyitva maradt, és szörnyű bűzt árasztott; mérföldnyi távolságban ember ki nem bírta körülötte. Philoktétész elmagányosodott, elzüllött.
Őt kell hát az akhájoknak nyílvesszőstől magukkal vinniük, ha Trója alatt győzni akarnak, sőt, ha egyáltalában Trójáig el akarnak jutni.
Így végezte történetét a két nagy mítikus; az akhájok meg küldöttek révén – a küldöttek befogták orrukat – akarták elkunyerálni Philoktétész nyílvesszőit.
Most kéretik az olvasó kettőzött figyelme, mert a történetbe ezen a ponton lép be az az esztétikai kategória, melyet narratívám bevezetőjében bátorkodtam a groteszk névvel illetni. Képzeljük csak el szegény Philoktétészt, aki mégis csak egy nevetésre ingerlő bajtól szenved – melyet ráadásul nem érdemelt ki semmiféle bűnnel, de-, ami számára végtelenül tragikus, mert leválasztotta az emberek nyájáról, és amely baj végképp lehetetlenné tette, hogy valaha is a hősök sorába lépjen, miközben – ezt jól tudjuk – a legutolsó hazudozó is majd igazi hőssé válik, még Nesztór is, aki tényleg nem hős: minden, csak nem hős…
És most egyszerre eljön a világ Philoktétészhez, kiderül, hogy nélküle – legalább is három nyílvesszeje nélkül – nincs hősiség, nincsenek eposzok, nincs és nem lehet semmi sem!
Persze, hogy azt gondolja és kéri: vigyék magukkal, ne akarják csak a nyílvesszőket, akarják őt magát, a kitaszítottat, a nevetségeset, a zeusz-sújtottát…
A küldöncök hát – orrukat befogva – magukkal viszik Philoktétészt, fölszerelnek egy hajót neki is, megparancsolják, hogy egy nap hajóútra maradjon mögöttük, mert bűzölgése elviselhetetlen, aztán az akháj hajóhad útnak ered Ilion felé.
Igen, csakhogy sebének bűzét, illetve fájdalmas ordítozását, ha rátörtek a rohamok, a többiek nem tudták elviselni; Odüsszeusz tanácsára Lémnosz szigetén szépen elhagyták Philoktétészt, és nélküle hajóztak tovább Ilion felé. A szél elnyugodott, legalább is immár jó irányból fútt, a görög hősök joggal úgy érezték: nincs már szükségük se Philoktétészre, se nyílvesszeire.
De Trója ostromának tizedik évében kiderült, hogy Philoktétész híres nyílvesszei nélkül mégsem lehet bevenni Tróját, újabb isteni üzenet érkezett, és az akhájok megint ott voltak az eredeti problémánál, mondhatnám a kályhánál.
A haditanácsban Odüsszeusz vállalta, hogy Neoptolemosszal, Akhilleusz fiával kettesben elhozza a nyílvesszőket. Neoptolemosz közreműködésére azért volt szükség, mert ő csak apja halála után csatlakozott a sereghez, ezért nem volt részese Philoktétész cserbenhagyásának, benne tehát az egész sereget gyűlölő hős megbízhatott.
Lémnoszon igazi tragikus kart alkottak ezek ketten, mármint Odüsszeusz és Neoptolemosz:megígérték Philoktétésznek, hogy hazájába viszik vissza, csak adja át a nélkülözhetetlen nyílvesszőket.
Addig magyaráztak, énekeltek, szavaltak, míg a szerencsétlen Philoktétészre rá nem tört egy újabb szörnyű roham; kábultságában, fájdalmában a nyílvesszőket az ifjúra bízta.
A történetnek e pontján túl majd mindenki másként mesél tovább: van, aki szerint amikor Philoktétész magához tér, Neoptolemosz elismeri, hogy kétszínű játékot űzött vele. Hősünk kétségbeesik, és visszaköveteli a nyílvesszőket, ám ekkor beront Odüsszeusz, durván elutasítja a sebesült hőst, Neoptolemoszt pedig felszólítja, hogy kövesse.
A fiú azonban úgy dönt, hogy visszaadja a nevezetes nyílvesszőket, és hazaviszi a hőst. Már indulnának, amikor megjelenik Héraklész árnya, és arra inti Philoktétészt, hogy engedjen: így a hős és az ifjú mégis Trója alá indul.
De van persze másik verzió is: Odüsszeusz és Neoptolemosz egyszerűen ott hagyják Philoktétészt, aki tovább bűzölög és magánykodik, majd eltűnik a mítoszok süllyesztőjében, míg a legsenkibbek, olyan gyáva, ostoba kis senkik, mint Meneláosz (ezt nem én mondom róla, nehogy félreértés legyen: Akhilleusz mondja róla Homérosznál) is hősökké válnak. Mindezt meg nem tehették volna Philoktétész nyílvesszői nélkül.
Mondd hát, Olvasó! Sírjak vagy nevessek Philoktétész történetén?
Becsületesen szólj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése