”Most mi a szent szar legyen?” – ismételte meg a kérdést Dávid.
Bizony mondom néktek, jobban járt volna a Nagy Király, ha megmarad önnönmaga kérdezésénél, és Sámuélt békén hagyja, mivel a főpap-próféta pillanatnyi időt sem hagyva, dörgedelmes prédikációt és példabeszédet zúdított a nyakába.
” Ó, jaj, az asszonyok, a nők! Akiknek ösvényeik görbék, és akik az ő útjaikban járnak, azok gonoszok. Akik elhagyják az igazságnak útját, hogy járjanak a setétségnek útjain azok asszony után futnak. Két dolgok vannak, melyek Isten ellen vannak. Sőt: három dolgok! Útjuk azoknak, kik örülnek gonoszt cselekedvén, vígadnak a gonosz álnokságokon; azoknak akiknek ösvényeik görbék, és a kik az ő útjaikban gonoszok. Ez kettő volt? Na, hát akkor két dolgok vannak, melyek Isten ellen vannak.” - Sámuél kicsit gondolkodott, aztán hozzáfűzte: - „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig. Ez három, nem?”
No, ezen kellett volna Dávid királynak eligazodnia, pedig igen nagy bajban volt.
A baj pedig a Világ Teremtése utáni 2780. esztendő tamúz havának tizenötödik napján kezdődött, vasárnap, alkonyattájt. Mert úgy lőn, hogy estefelé, mikor felkelt Dávid az ő ágyából, és a királyi palota tetején sétála, láta a tetőről egy asszonyt fürdeni, ki igen szép termetű vala. A szemérmetlen perszóna házuknak tetején fürdött anyaszülten, és ama ház szemben volt a királyi palotával. És hát az asszony dúskeblű, szépcsípejű, sötét és göndör szőrzetű volt, fönt is, lent is. Azaz: fekete csigabigákba göndörödött hosszú haja, és…
Na jó: a többit tessék elképzelni!
A király csak bámulta, bámulta azt a fürdőző nőt, nyelte nyeldegelte nyálát, aztán lesietett palotájába, és elküldött szolgálókat, hogy tudakozódjanak az asszony felől. Az egyik ilyen szolgálónak mondta egy ember: „Nemde nem ez a Bethsabé, Eliámnak leánya, a Hitteus Uriás felesége. Cafka yalda…” – fűzte hozzá.
Visszament a szolgáló, és szöveghűen átadta az információt a királynak; akkor követeket külde Dávid, és elhozatta azt a nőt, ki így, közelről nézvést, semmivel sem bizonyult csúfabbnak, mint messziről nézvést.
Dávid – királyhoz méltón – rádörrentett az asszonyra: „Lányom, lányom! Hát illik ez? Istenhez méltatlanul mutogatod magad? Miért nem a fürdőhelyiségedben tisztálkodol, miért teszed közszemlére vitathatatlan bájaid?”
Betsahbé lesütötte tekintetét, és tisztelettudóan mondta: „Hogyan másként hívhattam volna föl az én uramnak figyelmét magamra? Ládd királyom: számításom bevált. Észrevetted a te szolgálólányodat, ímé!”
Dávid eltöprengett, aztán kevésbé dörögve szólt: „Nem szabadna szóba állnom veled, mert egy szemérmetlen yalda vagy, de irtó klasszak a melleid…”
És így - szóra-szó - aztán derékon kapta az asszonyt, és indult a hálószoba felé vele, ki beméne őhozzá, és vele hála; és annak utána visszaméne az ő házához. És idő múltán izent Dávidnak ilyen szóval: „Teherbe estem király. Mi tévő legyek, mondd?”
Ekkor szakadt ki Dávidból a kérdés: „Most mi a szent szart csináljak?”
A dolog ugyanis a következőképpen állt: az esztendő fordulásakor, mikor a királyok hadba szoktak menni, elküldte hős Dávid Joábot, seregek parancsnokát, vezérkari főnökét, és az ő szolgáit ővele, és mind az egész Izráélt, hogy elveszejtsék az Ammon fiait, és megszállják Rabba városát; Dávid pedig Jeruzsálemben maradt. Ment viszont a haddal a Hitteus Uriás, Betshabé férje, kinek fejére az otthon maradt király oly szép szarvakat aggatott, hogy öröm vala nézni.
No, ha Sámuél nem, hát adott tanácsot Dávidnak Ábner ben Nér. Kiváló tanácsot.
Ábner ben Nér tervezete, melyet a király íróasztalára tett, a zseni keze nyomát viselte magán - magyarázta Ábner ben Nér Dávidnak.
Hívassa haza a király Uriást, aki – nyilván – ily hosszú önmegtartóztatás után együtt fog hálni csinos feleségével, aztán visszatér a csatába; így a születendő gyermeket majd az ő számlájára lehet elhelyezni a Hitteus-család házában.
Ennek értelmében akkor Dávid izene Joábnak: „Küldd haza hozzám a Hitteus Uriást!”
És elküldé Joáb Uriást Dávidhoz a harcmezőről Jeruzsálembe.
Mikor pedig eljutott Uriás ő hozzá, megkérdé őt Dávid Joábnak békessége felől, a népnek békessége felől és a harc folyása felől. Ezt követően meghívta Uriást egy jó vacsorára, ahol is etette, itatta – főként itatta, hogy lerészegednék – és csábító ajánlatokat tett egy kellemes, saját ágyában eltöltendő éjszakára, saját felesége oldalán.
Vagy rajta.
Monda Dávid Uriásnak: „Úgy hallom, szép és ifjú feleséged van. Nosza! Menj haza, és mosd meg lábaidat, aztán tedd oda az asszonyodnak, amid van!”
Gondolatban hozzátette: bár cserélhetnék veled!
De az a fafejű megmakacsolta magát, és azt mondta: „Uram, semmi kincsért nem tennék én ilyesmit. Amikor Jahve katonája gyanánt harcolok Érte és Érted, be nem szennyezném magam asszonyi vétekkel. Majd ha vége lesz a harcoknak, akkor szeretni fogom az én asszonyomat, addig nem.”
Dávid magában olyan káromlást eresztett el, melyet a tóra összes parancsolata tilt, és – ugyancsak gondolatban – a haját tépte. De Uriás minden kísértésnek ellenállt, és egyre csak a harcok alatt való tisztaságról fecsegett. Végezetül Dávid kénytelen volt tekintélyét elővenni, és parancsot adott Uriásnak – mint legfőbb Hadúr -, hogy távozzék, és menjen haza.
Kimenvén pedig Uriás a király házából, a király ajándékot külde utána – kalácsot, sültet, bort, fügét, miegyebet -, de keservesen csalódnia kellett. Mert a Hitteus nem ment ám haza, miként a szolgák hajnalban jelentették Dávid királynak.
Ez a tökfej csak lefeküvék a királyi palota bejárata előtt az ő urának minden szolgáival, mondván, hogy ő szolgálatban van, és nem méne a maga házához.
Dávid megint tanácstalanul nézett maga elé, és már-már kiszakadt belőle a szokásos kérdés, de aztán inkább hívatta Ábner ben Nért.
”A Hitteus nem ment haza a feleségét szuttyongatni” – panaszolta a király -, „ellenben azt mondta mindenkinek, hogy az Isten ládája, Izráel és Júda nemzetsége sátorokban laknak, és az én uram Joáb, és az én uramnak szolgái a nyílt mezőn táboroznak: hogy mennék én be az én házamba, hogy egyem és igyam és feleségemmel háljak? Na, most mit tegyünk?”
”Hát királyom, te nevelted őket erre a jahve-katonás szellemre, ne légy meghökkenve!”
Kevés gondolkodás után Ábner új tervvel állt elő.
„Írj egy levelet uram Joábnak, küldjed el azt Uriással, és abban a levélben kérjed meg a főparancsnokot, hogy állítsa az első sorba a Hitteust, hadd verekedjék csak bátran, igazi Jahve-katonájaként. Aztán, ha az ellenség megölné, bár súlyos lesz a veszteség, de könnyet hullatni nem fogsz érte, igaz?”
Dávid eltöprengett.
”Jjjjó… Jó! Tehát ugyanazt tegyem, mint Claudius Hamlettel? De hisz ott se jött be!”
”Jaj, bölcs és nagy királyom!” – felelte Ábner ben Nér. – „Hisz a Hamlet még nincs is, jó két és félezer év múlva fogja csak megírni az avoni hattyú, hát bátran megteheted, amit ajánlok. Legfeljebb azt a levelet, amit majd Claudius fog Hamlettel küldeni, uriás-levélnek fogják hívni…”
Tetszett a tanács Dávid királynak, hamar levelet írt Joábnak, és írá pedig a következőket: „Állassátok Uriást legelől, a hol a harc leghevesebb és háta mögül fussatok el, hogy megölettessék és meghaljon.”
Aztán hívatta Uriást, megparancsolta, hogy azonnal szedelőzködjék, és vigye ama levelet egyenest Joábhoz. „ Adassék e levél Joábnak tulajdon kezébe, senkinek se másnak!” – mondta a király, mert ha már plágium, hát legyen tökéletes, nem? Ha már tréfli, hát csöpögjön a zsírtól, nem?
És a Hitteus - ez a majom - sietve visszatért a harctérre halálos ítéletével a zsebében.
Lőn azért, hogy mikor ostromlotta Joáb a várost, odaállította Uriást arra a helyre, ahol tudta, hogy erős vitézek vannak. És kijövén azért a városbeli nép, megharcolának Joábbal, és elhullának egyesek a nép közül, Dávid szolgái közül; és a Hitteus Uriás is meghalt.
Meghallá pedig Uriásnak felesége, hogy meghalt Uriás, az ő férje, siratta az ő férjét. De mikor a gyászolásnak ideje eltelt, érette külde Dávid és házába viteté őt, és lőn néki felesége, és szült néki egy fiat.
De ez az egész dolog, a melyet Dávid cselekedett, nem tetszék az Úrnak.
Felettébb nem tetszék…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése