Martha szőlőskertje

Mottó:

 There’s nothing ill can dwell in such a temple:
 if the ill spirit have so fair a house
good things will strive to dwell with’t.

Nem lakhatik ilyen templomban gonoszság:
ha a gonosz léleknek ilyen lenne a háza,
a jóság is vele kívánna élni.
Shakespeare: Vihar  I.
Miranda mondja



Sárgarigó - feketében: szépen szólt az ének.
Szépen tudtam minden este meghalni Teérted.
Minden este arra vártam, hogy eljön a reggel,
megszólítod énekemet sárga - feketében.
Aranyrigó sűrű éjben: hónak - hava hull ránk:
szeptemberi decemberben hagyott el a „hagyd rám”.

Messzefölde Amerikában, fent északon, hol gyakran fagy el a Nap, Dakota vad hegyein túl, Nantucket közelében, az indiánok századunk hajnaláig túlélték a kiirtást. Sokan foglalkozás után néztek, és mert ott hullámzott a Tenger, hajósokká, halászokká és bálnavadászokká lettek. Ezt a tizenkilencedik század eposzába való hős-férjfiú foglalkozást űzték férjek és fiúk Ők hajóztak a Pequod-ok fedélzetén a tátott szájú, félelmetes ismeretlenbe. Évek-évek-évek múltak, nap hullt, napra nap, otthontalan, családtalan, de azért a hajók vissza-visszatértek Nantucketbe. Ha kibomlott a hajnali páraködből az otthoni part, és fátyol alá állt a városka, elsőként a Szájat látták meg, a sziklaszirtet, mely tárt állkapcsú sziláscetre formázott; ekkor már nem lehetett baj, a hajóról rév felé közeledtek. Indiánok adták a szirtnek a nevét, meg a mögötte heverő lankának is: Martha Szőlőskertje.
Nem tudom én, ki volt ez a Martha, és mit rejtett szívében, és miben állt kertjének varázsa? de a múlt század indiánjai tudták még, mert maga volt az otthon. Talán minden idők uralkodó Úrnőjéről nevezték el; de talán arról a Kicsi Lányról, aki egy viharzó reggelen a Szájról a semmibe zuhant, talán Martharól, aki maga Lilith, akit Sophiával egy órában teremtett az Úr; az Ég Leányát, a Parthát, a Szüzet trónusa mellett tartotta a Kristályegekben, hogy minden férfiban legyen egy őskép, egy vonzó, egy felhúzó a Szépségről, mert anélkül, ugyan hogy szállhatnának Tengerre a hős férfiak, megvívni a Leviatánnal? Marthat viszont közénk engedte az Úr, mert asszony is kell az embernek, aki éveken át hazavár, melegen tartja a főztet: tán Róla nevezték el a Szőlőskertet? én nem tudom.
Én nem tudom, mert nem ismertem Őket, és csak álmodom, de ismertem én egy Mártát, aki egy rövid évig mellettem élt a Szőlőskertben, az ő Vadszőlősében. Mártát, őt ismerem.
Az Atya, az Úr, az Isten, teremtője mindennek, ami ismert és ami ismeretlen, elmosolyodott, mikor Márta született; elégedett volt, azért volt elégedett, mert a Teremtés rendező napjaiban Róla elfeledkezett, és aztán millió éveken át űrt érzett, mondhatatlan űrt; nevezetlen hiányt, de Vele egyszerre teljes lett a Mű. Ezért lett talán Márta oly tökéletes, olyan gyönyörű.
Szürke és csúnya és vastagfalú épületben éltünk mi háromszázhatvanöt napig egymás közelében, sokszor reggel fél nyolc - háromnegyed nyolctól késő délutánig; ennyi időn át szíttam magamba lényének gabonaillatát. Ha órám volt is a beszakadozott, szürke ajtó mögött, lépteinek dallá vált kopogását meghallottam, mikor végigrepült a sötét, hosszú börtönfolyosón. Hullámkacagását meghallottam akkor is, ha három vaskos, atombiztos kaszárnyafalon túl kezdett áradozni; nyírfatestének lágy hajlását akkor is láttam a könyvtárteremben, ha behunyt szemmel már csak én ültem egymagam a megcsöndesedett iskolában. Így voltunk mi ketten hétfőtől péntekig, de hétvégére hárman lettünk, vagy három - kettővé: ők és én.
Az én Mártám Szőlőskertje az a csúf, szürke és vastagfalú épület volt, az volt az ő vadszőlőse. Kaszárnya volt egykor, aztán fiatalkorúak zárt nevelőintézete. Fiatalkorúaké, akik valahogy nem akarták megérteni a szocialista embertípust. Aztán Mártának, Mártáért, Márta által iskola lett.
Egy nap, nemrégmúlt napon, azt találtam ki, hogy már semmiképp sem hat rám Márta, hogy nyugodt és indulattalan úton járok, vagyis nem indulok. Napokig hittem ebben a hazugságban, hogy élni tudjak legalább. Aztán egy este véletlenül fordítva zuhantam az ágyba, forgolódtam is, hiába, hajnalig el nem aludtam; akkor föladtam, és a kelő Nap pirkadatában a szembelévő falat néztem, amit addig sose láttam, mert fordítva zuhantam estre-est ágyba. Egyszer csak ott ragyogott lángbetűkkel neve a falon, visszájáról, mert hát visszájáról zuhantam az ágyba: ATRÁM. Akkor elszégyelltem magam, és elismertem: így! Így van: Márta ‘at rám ! Még mindig! Bizony!

Márta, te egyetlen, Márta, te szép!
Márta, te távoli kék-arany ég…


Hogy miért zúzódtam szét annyira? miért fontos ez már? Ő tette vagy én tettem? mit számít? Ha a korsó kőre hull, jaj a korsónak! Ha korsóra zuhan a kő, jaj a korsónak! Mindenképpen jaj a korsónak!
Márta haja meleg-aranybarna; szeme zöldarany. Ez úgy lehet lehető, hogy az írisze köré aranypontocskákat festett Valaki. Teste sugárzó. És különös, hogy - noha valójában erősen fejlett - fűzfaringású.
Semmi sem mondható a kezéről és a szájáról, mert egyetlen röpkeségig sincs nyugalomban. Sokszor úgy, de úgy rákiáltottam volna: állj meg, így nem tudlak ábrázolni!
Az orra valamikor fitosnak indult, de nagylánykorára kialakult, és - mondjuk - szépenformált lett. Maradt némi pisze-gyermeki, de úgy egészében fölnőtt.
A hangja. Mikor naplemente tájt a langy-meleg tengerben hűsítőznek a halacskák, fölugrálnak a jövendő hold felé: ilyenkor mély, alt hangon, mollban búgnak a hullámok, nyugodt egyenletességgel, négynegyedes tákban, és szopráncsobbanással titiznek a halak. Ilyen szapora-lassú ritmusban, fent és lent búgott a hangja. Leírhatatlanul? No persze, leírhatatlanul!
Úgy volt, hogy egy délután ott voltunk ketten a lélegző tenger partján: én az árbockosárban lestem a Leviatánt, Márta csak hűsölt. Aztán fölszólt, hogy ne legyek olyan nagyra az olasz tudásommal, mert ő francia nyelven tud egy verset. Allora si l’ho detto di non parlando italiano bene, ma lei non mi hai ascoltato. Már(ta) mondta is a verset, én meg fordítottam, noha valahol, valaki már szebben, de ott a Pequod fedélzetén az enyém is jó volt:
Ő mondta szépül:

Letéptem ezt a hangaszálat:
már tudhatod: az ősz halott.
E földön többé sose látlak.
Ó idő szagú hangaszálak
és várlak téged tudhatod.

Én is mondtam: szépül?
Én is mondtam, ahogy tudtam:

Őszi füvet szakítok le
minden nyaram szakad vele.
Nem látlak én többé téged
ősz ködében lesz a véged
ott is várlak, várlak ott.

A nyomorultnak imádsága, amikor eleped:
151. zsoltár
Márta, hallgasd meg az én imádságomat, és kiáltásom jusson el hozzád!
Ne rejtsd el a te orcádat tőlem, mikor szorongatnak engem, hajtsd hozzám a te füledet: mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem!
Mert elenyésznek az én napjaim,  mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely: üszkösök.
Letaroltatott és megszáradt, mint a fű az én szívem: még kenyerem evéséről is elfeledkezem.
Nyögésemnek szavától csontom a húsomhoz tapadt.
Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz: olyanná lettem, mint bagoly a romokon.
Virrasztok és olyan vagyok, mint magányos madár a háztetőn. Bizony a port eszem kenyér gyanánt, és italomat könnyekkel vegyítem.
A te felindulásod miatt: mert felemeltél és földhöz vertél engemet.
Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék, magam pedig, mint a fű, megszáradtam. De te, Márta örökké megmaradsz, ugyanaz maradsz, és a te esztendeid el nem fogynak.

Márta körül lengett minden íz és illat, de leginkább a tavaszé. Kezében a Teremtő minden érintése, hangjában minden elmúlt és eljövendő dallam. Testét - melyet oly ártatlan-tudatlan használt - minden közelébe kerülő férfi megkívánta, akár elérhető volt, akár nem. Énrám másként hatott: én megnyugodtam testének melegétől, ezért szerettem annyira bebújni aurájába. Mert aurája volt, aranyragyogású, aranymelegségű aurája volt, mint Laurának.
Legyen övé minden arany-babérkoszorú! Meg az édesanyjáé, aki még nála is közelebb állt a Legfőbb Jóhoz, és aki ezerszer áldott azért is, mert a világra hozta őt.
Egy borús, szürke, viharos reggelen a Pequod tatfedélzetén álltam, a zavaros, haragoszöld nyomdokvizet néztem; delfinrajok kergették a hajót, cápauszonyok meredeztek, és rám lesett az óceán minden szörnye. „Iszonynap, szörnynap, zordnap” suttogtam a végeláthatalan szürkeségbe. Fent az ég teherként rajtam, lent a víz: még ma eljövő halálom torka: majd felfal, elnyel, elemészt.
Egyedül fújta hajam a szél: a fedélzeti csapóajtó lezúdult a hátam mögött, s egyszerre ott állt mellettem Marthá. Eljött a Szőlőskertjéből értem. Lágyan vállamra hajtotta a fejét, elárasztott a távoli búzamezők illatával. Halk, sosemvolt dallamot búgott a fülembe, a pillanat teremtette buta kis dalt, könnyűt, kábítót, édeset. Szörnyek merültek alá, démonaim megfutottak; kékült az ég, felragyogott a délszaki nap, a tenger vize elsimult, tajtékok haltak el, örvények szelídültek, s én élni tudtam újra. Jaj, Marthá, Szőlőskert leánya, szép, édes, ifjú szerelmem! miért hagytál a démonokra? Miért nincs vállamon a fejed, miért nem dúdolsz egy éltető dalt nekem? Hová legyek a vad óceánon, csillagtalan éjben, édesvíz nélkül, egy szál ócska tutajon, mely már holnap elsüllyed! Meddig úszhatok magamban?


Régen
a szívem tiszta volt, lelked válaszolt
szerelemmel.
Múltam:
és most hallgatok, csönddé változott
türelemmel.
Rég volt,
együtt voltunk még, bennem maradt a kép,
ma is úgy ég.
Hangod
a szélben szinte szállt, hallom nevetésed
muzsikáját.
Ezüst,
arany volt a Nap, és borzasan szállt
aranyhajad.
Hittem:
a hosszú távollét kettőnk életét nem
tépi szét,
hittem:
mégse vártál rám. Pusztult év után
nem ismersz már.

Márt, Mártanghah annyit tett az ősi Indiában: Nap, napfény, Arka-fa.
Mártika meg azt: tisztító, porhüvelykészítő, agyagformáló, agyagkorsó, göröngy, földnek a röge.
Ne mondjátok, hogy van véletlen, csak buta ember beszél erről! Minden, minden Törvény!

Szólítsatok Ismaélnek! Hívjatok Egyedülvalónak, Kávjamitrának, Mártátlan Élőnek.

Egy fényben fürdő reggelen, a lélegző Tenger partján, Marthá Szőlőskertjében, Kalikuttól délre slókát írtam Neked:

Aranyhajú, sudártestű, csillagszemű ragyogj reám!
Szép Parvati, jó Prakriti, ezüst Laksmí vigyázva járj!
Itt a földön, e zord tájon eltévedhetsz kicsiny sugár.
Nem ismered, nem tudhatod, hány rút csapda ajtaja vár.