Röpíts oda ma is, tarkaszárnyú képzelet!
Ezen a szent földön minden volt, volt minden, még mielőtt a kálijúgá csúf kora ránk köszöntött, és minden földet tönkre- és egyformává tett.
Még megromlott korunk beköszönte előtt Madrá szép táján voltak művelt földek jó terméssel; voltak időben áradó, és jó talajt terítő szép folyamok, melyeket cserregő patakok tápláltak vizükkel; voltak sűrű-lombú dzsungel-erdők is, no és - nem utolsó sorban - kékellő óceán szegélyezte Madrá partvidékét.
Halban, vadban gazdag vidék volt e táj: kezes jószágok épp úgy éltek, mint dúvad-tigrisek a dzsungelben, meg kedves elefántok szerteszéjjel: bizony mondom, kígyók is éltek ott, de akkortájt, a szép ősidőkben, békés barátságban éltek ők az emberekkel, Madrá lakóival.
Ahol egy település megtelepült, határában mély gödröt ástak a férfilakók, aztán odavettek egy sziszegő Kát, mert az a kígyó tekergőzve védte és óvta a falvat, települést, várost.
Így aztán maga a város szó is a kígyó – nága – szóból képződött az „összerakott” szamszkritá nyelvben, és lett a Város: nágara.
Nehéz ezt a szót a mi nyelvünkre tenni, de - tán megbocsátják nékem írástudó brahminok - legyen a szó: „kígyós”.
Nos hát, Madrá ősi, vörös földjén sok „nágara” (kígyós) végnevű szép város épült még a kálijúgá, a sötét vaskor jötte előtt, de bizony mondom Néktek: legszebbik volt közülük, Kushinágara.
Még mielőtt történelmünk folyama elindult volna forrásvidékéről, már állt Kushinágara: templomai szökkentek ég felé, szántóföldjei lesték a jó esőt, házai nyitott ajtóval várták a betérő vendéget.
És palota is épült már a szép Városban, és ott élt ama Palotában Ásvapáti, ki a Trimúrti kegyelméből Kushinágara jó rádzsája volt.
Ásvapáti szent uralkodó volt, szent és jámbor, ki sosem mulasztotta el, hogy áldozatokkal tisztelje a fényes isteneket; erős karja, lágy bölcsessége védte és oltalmazta városa lakóit, mindenben megsegítette embertársait, lett légyenek azok akár súdrák, akár bármiféle varnából valók.
És hát az is való és tény, hogy alkonyattól a szép hold följöttéig a Palotát zene és dal és égi apszaraszokhoz hasonló, dúscsípejű lányok tánca töltötte be.
És mégis, mégis: Ásvapáti nem volt boldog, nem bizony.
Már sok-sok fehér hajszál vegyítette ébenhaját, jócskán túl volt élete delelőjén, de palotája gyermektelen szomorkodott: sem fiú-, sem leánygyermek kacagó csivitelése nem verte föl a palota csöndjét.
És amint ismét új év ért meg az Idők Vén Fáján, és lehullt, semmibe fúlt, úgy lett Ásvapáti egyre szomorúbb, míg egy nap – élete alkonyát érezvén közelítni – szent elhatározást tett: elhagyta székvárosát, az erdők magányába tért; ott megtartóztatta magát ételtől-italtól, a védákban jegyzett vezeklések hosszú sorát vitte véghez, és egyetlen megszentelt himnuszt, a gájatrít gajdolta nappal és éjjel.
Ez a szépséges himnusz Szávitárt, a Fény és Világosság istenét invokálta, ezért másként szávitrínek is neveztetett a rügvédában.
És napok, hetek, havak, évek múltak erdei magányban, míg egy hajnalon, mikor az áldozati tűz utolsó zsarátnoka is ellobbant, megjelent a fényes Szűz, az Imádság Szép Szűze, gyönyörű, ifjú lány képében: megáldotta Ásvapátit és szólott hozzá:
„Vezeklésed, ím Rádzsa, végéhez érkezett: kávjáid meghallgattattak, és Szvajámbhú – az Önmagában Létező – kegyéből leánygyermeket lelsz. Térj haza, ó, nagy Rádzsa, Mahárádzsa, nagy király!”
És növekedett és elfogyott a gyönyörű Hold az égen: kilencszer kerekedett ki orcája, és kilencszer hullott a sötétségbe, mire megszületett az Egek szép ajándéka, egy leánygyermek, de oly szépséges, hogy szemei már születésekor kék ragyogással árasztották el Kushinágara egész vidékét, akár a Hold lótuszvirágai a folyópartot.
Szávitrínek nevezte el boldog és büszke atyja, mert az Imádság Úrnője adta, áhítatos imádság jutalmaképpen.
Nőtt, nevelkedett gyönyörű Szávitrí: új évszakok, új szépségeket, üde bájt, kecsességet, virágszíneket - kezeket és hangokat adtak testének és lelkének, míg a nőiesség hajnalsugáránál úgy ki nem virult tökéletessége, mint hajnalban fakadó bimbó bája.
És hát persze Bhárata-szerte széjjelszállt Szávitrí szépségének, kellemének híre, oly nagyon és oly messzire, hogy mindenfelől ifjú hercegek, szépséges és bölcs rádzsák jöttek, kérték az Egekből alászállt szűz szerelmét, lelkét és kezét.
Egyszer, hajnaltájban Szávitrí a kékellő tenger sárga fövényén ült az áldozat tüze mellett: tejet, olajat hintett, és sárga, fehér, kék és vörös virágszirmokat szórt az áldozati tűz lángjába, aztán Atyja elé járult.
Ásvapáti kedvtelve gyönyörködött szépséges, kecses testű lányában kis ideig, aztán ekként szólt:
„Lányom, Szávitrí! Elérkezett az idő, hogy vőlegényt, férjet válassz magadnak, kit szíved tiszta szeretettől telve sugallt választása kiszemel, és én büszkén áldásom adom rátok, vőmül fogadva örökösömmé teszem.”
Szávitrí engedelmesen hajolt meg atyja előtt, aztán előkészületeket tett, hogy beutazza Madrá földjét, de távolabbi országokat is: semmi módon nem kívánta elsietni élete fontos döntését.
És az esős évszak elmúltával egy napon Szávitrí útnak indult: bejárta szép Bhárata városait, erdőit; bölcs szanyjászik szent ligeteiben pihent meg, és a békesség templomaiban.
És amerre járt, bőséges adományokat osztott a szegényeknek és elesetteknek, táplálékot az éhezőknek, reménységet a reménytelenségbe süppedteknek.
És most hagyjuk fordulni néhányszor a kálacsakra mutatóját: telt-múlt az idő; minden jósággal teli Szávitrí talált sok mindent: szenvedést talált és boldogságot, betegséget és halált; örömöt és szomorúságot és még gonoszságot is talált, ámde férjet nem talált sehol. Vagyis, vagyis: türelem olvasó, tán talált olyat is.
Megüzente hát királyi atyjának, hogy visszatér, és a király repeső szívvel várta drága lányát, és lelkét mindenféle reménykedés töltötte el.
És aztán ölelték egymást, messzi utakat megjárt Szávitrí királyleány, és elaggott atyja Asvapáti király.
Szólt Asvapáti, így szólt: „Merre járt-kelt szép Szávitrí, jó leányom? És férjre talált-e?”
„Messze földeket jártam jó apám”- így adta válaszát a leány -; „magas tornyú, tágas városokat, aranyban díszelgő palotákat, és ilyen város határában, nem palotában leltem meg férjemet. Leltem városban palotára, hol az elaggult dicső király, Djumatszéna élt egykoron, ki megrokkanván erdei magányba húzódott.”
Atyjára emelte szép tekintetét Szávitrí, és csillagok szégyenükben hulltak az égről.
„És Djumatszénával menekült erdei magányba fia Szatjaván is, a fényes-holdhomlokú: őt választottam férjemül apám.”
A jós, szent látnok Nárada, ki ott állott Ásvapáti trónusa mellett, mind éjjel, mind nappal, egekbe nézve és látva szólt:
„Ó, nagy király, igaz: királyi, nemesvérű, magasztos lelkű Szatjaván, mégis: lányod szomorú balsors áldozata lesz majd Szatjaván oldalán. E nemes, ifjú uralkodó képében a végzet közelíti lányod!
Szúrjának fia ő bár, Mahéndrának ereje buzog az ifjúban, mégis: születésétől fogva bús végzet lebeg a fiatal uralkodó feje fölött.”
Elgondolkodott Ásvapati, jó király és apa.
„Tiszteletreméltó risi: mi a végzete lányom választottjának?”
„Végzetes hiba gátolja házasságukat. Mert a baljós végzet a királyfi homlokára írta, hogy épp tizenkét hónap múlva a sorsverte királyfinak meg kell halnia.”
És miközben a hallottakon a rádzsa elgondolkodott, miként gondolkodik kicsit az esős évszak felhője, hogy hullassa-e már esőterhét, megszólalt Szávitrí:
”Apám, uram és jó királyunk, és te is, bölcs Nárada, halljátok! Ez vagy amaz legyen végzete Szatjavánnak, így vagy úgy legyen végzetem, nincs más végzet, nincs más szat, mint amely kettőnkké. Én hozzá megyek, asszonya leszek, körüljárom vele háromszor a házioltár-tüzet, véle akarom kerülni a daksinacsárát, és mellette leszek végzetéig. Mit mondasz erre atyám, mit nagy risi?”
Összenéztek, egymás szemébe mélyedtek Nárada és Ásvapáti, és bólintottak mindketten.
Hullottak levelek, hullottak egyre, Kála Vén Fája alá avart teregetve: teltek és múltak a hónapok: tizenkét hónapot élt választott ura oldalán Szávitrí, szép királylány, hűséges, odaadó és mély szerelemben. Segítette amazt minden munkájában, gyámolította férje agg szüleit, és nem aranytól csillogó, gyémánttól roskadó, hivalkodó ruhákban járt, hanem faháncsból szőtt egyszerű ruha födte szép testét. És vidámkodott is Szávitrí egyre, pedig szívében szörnyű szenvedések kínja nőtt: egyre ott kongtak fülében Nárada szavai, és hatah-súlyként telepedett lekére a bánat és a szorongás.
És végtére már csak három nap maradt hátra az évből, három röpke nap csupán…
Ekkor tett Szávitrí szigorú fogadalmat: a három éji vezeklés fogadalmát tette, fogadta, hogy három éjjel és három napon át virraszt szakadatlan, szomjan és éhen, hiába mondták néki kik mit sem tudtak a közelgő Végzetről, hogy nem való fiatal nőnek ez a szörnyű vezeklés, hiába.
És minden napfölkeltével közelebb és közelebb került a Végzet, és elérkezett az utolsó ébren töltött éjjel, és szólt magában nagyszerű Szávitrí, csodaleányka: „Holnap meghal a férjem.”
Eljött a reggel, és szóltak sokan az ifjú asszonynak: „Jöjj Szávitrí, jöjj! Vége a vezeklés három napjának, egyél, igyál vélünk!”
„Nagyszerű urak, szépséges hölgyek: még ezt az egy napot hadd töltsem vezeklésben, míg égi szekerén le nem gördül Szúrjá, a ragyogó Nap!”
Csakhogy, csakhogy a végzet semmi módon el nem kerülhető, el nem kerülhető, sem ima, sem vezeklés, sem semmi módon.
Déltájt lehetett: az utolsó nap utolsó dele lehetett - magason járt már Szúrja -, amikor Szatjaván homlokán sűrű verítékcseppek jelentek meg. Szíve akadozni kezdett, tétova léptekkel lépkedett hű felesége oldalán, aztán egy pipála fa alá dőlt, hátát annak támasztotta, és akadozó nyelvvel szólt Szávitríhez:
„Édes hitvesem: kegyetlen fájdalom járja át testemet, szorítja mellkasom, tapogatja fejem, ezernyi tű szúrogat… Édes, szép, ifjú hitvesem: azt hiszem, én most meghalok…”
A lány mellé telepedett, ölébe vette izzadó fejét, fölé hajolva csókolta szemét, és úgy vonta magához az ifjú rádzsa testét, mint soha meg nem született gyermekükét vonta volna.
És az erdő mélyéből sötét árnyak kúsztak elő, ráborultak Szatjavánra, és a boldogtalan ifjú immár a halál álmát aludta hitvese ölén.
Különös, látomásos felhő kerekült most az Erdő fölé, és leborult fák lombjai között az erdei fövenyre, és a lány ámuló szemei előtt kilépett a felhőből isteni Jáma, a halál eleven Istene, és szólt:
„A mindenható Úr vagyok, kihez a halandók térnek földi útjuk végeztével; elképzelhetetlen birodalmamba száll a purusa, midőn földi útját bevégezte teste. Magam jöttem hozzád királylány – mert odaadásoddal, hű szerelmeddel kiérdemelted -, hogy megjelentsem neked: férjed földi útja véget ért, ládd kezemben e hálót! Halhatatlan részének egy szikráját ebbe húzom föl, és viszem. Minden, mi marad e világban, annak te add meg a végső tisztességet, de tudd: az csak anyagi, evilági része az. A lényeg az enyém!”
És indult Szatjaván purusájával az isten: csakhogy a szerelem nem tud határokról, nem ismer korlátokat, nincs útjában halál, vagy bármi rontó, romboló hatalom.
Amint Jáma hálója emelkedett, Szávitrí és fölkelt kedvese holtteste mellől, és szótlanul, de határozottan követte szerelmese valódi lényegét, az olthatatlan szikrát, melyet Jáma emelt isteni egekbe.
És ment, ment a királylány, Jáma nyomát követve ment…
Lábait törte szörnyű, sosemjárt utak köve, sötétbe nézett tekintete: szörnyek tapogatták bokáját, combját, ölét, de ment Jáma után rendíthetetlen a lány.
Mígnem maga Jáma, ki a megszánást nem ismerte, megszánta Szávitrít, és szólt:
„Térülj vissza királyleány, térj vissza helyedre Szávitrí!”
„Nem tehetem, ó te fenséges!” – mondta a csillagszemű. - „El kell kísérjem kedvesem, birodalmadig, szerelmesem, férjem, bárhová vigyed is, mert semmilyen Törvény – a tiéd sem – választhatja el a szerelmeseket. Nem! Sohasem!”
„Egyre gyöngébb és fáradtabb leszel leány! És magad is a halál felé lépdelsz, ki az én utamon jár: enyém lesz!” – figyelmeztette jó Jáma, jó Halál Szávitrít.
De a lány csak ment, ment, tovább ment, véle ment a Halállal.
Már a kapunál jártak, a végső kapu táján, mikor visszafordult Jáma: alaposan megnézte magának Szávitrít, gyönyörű lányt, csillagég-szépszeműt, zuhataghajút, és szólt:
„Úgy legyen! Úgy! Megállta szerelmed a próbát. Éljen tovább férjed-kedvesed, a holdhomlokú, legyen apa, legyen jó király, rádzsa, és gyermekeitek hosszú sora kövesse trónján. Tanultam újra: női hűség túléli az élet elröppenő leheletét, legyőzi úrságomat, és a tiszta nőiség igaz szerelmének mindennél nagyobb hatalma. Erősebb, mint magam, ki a halál vagyok…”
Erdő, erdő mélye újra.
Szávitrí ölében tartja izzadtságtól bemocskult kedvese fejét, törli homlokát, és ébresztgető szavakkal szólítgatja életbe halálból…
És igaz szerelem ébresztő dobbanására ébred Szatjaván szíve dobbanása…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése