(fordító invokációja
Csúf, ködös, szomorú idők járnak, számításaim szerint nagyjából februárig, a Nap felhői közül ki se tekint: ilyenkor fokozottan fog el a vágy napfényű, kékegű Itáliám iránt: legyen hát Róma, az Örök Város, La Cittá Eterna! Legyen!
A Szerző nem is olyan rég még köztünk volt, 2010. májusában ment el…)
Gondolataimba mélyedtem, miközben az autóbusz észvesztően száguldott az Archeológiai-sétányon.
A széles sugárút végében van egy tér, ahol egymásba futnak az utak, itt a busz balra kanyarodott. Mostanára már egy nagy, kerek virágágyást alakítottak ki ott, ám történetem idején még az nem létezett, és a forgalom – különösen napközben – kissé zűrösnek volt mondható.
A busz a kanyar után hirtelen fékezett, és erősen jobb oldalára dőlt; csikorogva haladt még előre néhány métert, aztán megállt, engem meg a fékezés elröpített a hátsó peronra, a kalauz ölelő karjaiba, aki épp azt kiabálta:
„A fene egye meg!”
Arrafelé néztem amerre mutogatott, vagyis kinéztem az ablakon.
Nem voltunk sokan a buszon ezen az éjszakai órán; éjfél felé járt, négy-öt utas bámészkodott velem együtt kifelé, hökkenten.
A kalauz folytatta, mutogatva, kiabálva:
„Nézze, ott, nézze azt a szegényt…”
Közben a sofőr is felkelt, és ő is kiáltozni kezdett:
„Micsoda szerencsétlenség! Kis híján elgázoltam a miatt a balfácán miatt!”
Kinyílnak az ajtók, az utazók közt én is leszállok, nyomomban a döbbent képű kalauzzal.
A földön, a busz első kerekeitől centikre, egy fiúcska fekszik a földön, mellette földőlt bicikli; a kalauzzal egyszerre hajlunk le hozzá, hogy felsegítsük. Látom, húsz méternyire a busztól egy autó áll.
Más semmi, csak a csönd.
A fiúcska ijedten néz.
„Semmi bajod?” – kérdezi a kalauz.
Szó nélkül int nemet a fejével.
„Mutasd magad!”
A gyerek fölkel és azt mondja: „Uhh…” – de áll szilárdan, aztán a biciklijéhez hajol, hogy fölemelje.
„Hadd nézzelek!” – mondja egy ősz hajú nő, aki férficipőben van. – „Sápadt vagy.”
„Meghiszem azt.” – mondja egy másik nő, akit látásból ismerek, jegyszedő a Sala Umbertoban. – „Kéne egy pohár víz!”
A sofőr magában morogva az álló autó felé tart.
„Nem mozdul a csirkefogó, nem mozdul. Na, majd én kiugrasztom…”
Látom, amint odaér, és behajol a kocsi ablakán. Magam is odamegyek, én is behajlok.
„Ezt nézze!” – mondja a sofőr.
A kocsiban egy fiatal lány ül, mindkét kezével a volánba kapaszkodik, és merőn néz maga elé. Úgy tűnik, észre sem vesz minket.
„Kisasszony!” – mondja a sofőr. –„Hát hogy lehet így vezetni? Tudja, hogy maga miatt esett el ez a gyerek, és kis híján a buszom alá került? Tudja, hogy hajszál híján nagy bajba sodort engem is?”
A lány nem felel, ül továbbra is maga elé meredve.
„Kisasszony! Mi baj? Nem érzi jól magát?” – mondom és megérintem a vállát. Erre fölsóhajt.
„Nem érzi jól magát?” – kérdi a sofőr is.
A lány ezt az erőteljes hangot hallva ismét fölsóhajt, és egész testében megrázkódik. Felénk fordítja arcát, és most látom: remeg az ajka.
Kedves, szép lány. Haja rövidre vágva, fitos kis orra van, gyönyörű szája; sárga póló rajta.
„Mi történt?” – kérdi. – „Semmire sem emlékszem.”
„Hogyhogy semmire sem emlékszik? – kérdi a sofőr, és felém fordul. – „Nem emlékszik. Azt akarja mondani, hogy semmi sem történt?”
„Istenem, istenem, de hát mi történt?”
„Szerencsétlenség, az történt, illetve történhetett volna. A gyerek kis híján a buszom alá került! Adjunk hálát Istennek, hogy jól végződött! De történhetett volna szerencsétlenség, érti? Történhetett volna!”
„Segítsenek kiszállni, rosszul vagyok.” – mondja a lány cérnavékony hangocskán, de aztán mégis kiszáll magától.
Tényleg: nagyon szép.
Odébb az utasok kis csoportja álldogál, középütt a kisfiú, ott az álló busz nyitott ajtókkal, üresen. Éjszaka van, sötétkék az ég Róma fölött, a sötétkék égen viaszfehér felhők kódorognak.
A lányt nézem, a a kisfiúhoz megy:
„Ne haragudj, kedves!” – mondja a gyereknek, és megsimogatja arcocskáját. – „Nem szándékosan tettem.”
„Na, még szép, hogy nem szándékosan…” – dörmögi a férficipős nő.
„És most mi legyen?” – kérdi a kalauz.
„Nem kéne egy pohár vizet szerezni a gyereknek?” - néz körül a sofőr. – „De sehol se látok kutat.”
„Én is meginnék egy pohárral.” – mondja a lány. – „Nagyon megijedtem.”
„Itt közel, a Monte-d’Oron van egy trattoria. Nézzük meg, hátha nyitva még!” – mondom.
A sofőr órájára pillant.
„Mostanára már a végállomáson kéne lennünk… Mindegy, nézzük meg a vizet…”
„És mivelünk mi lesz?” – kérdi az egyik utas. – „Maradjunk itt?”
„Hisz kis híján súlyos baleset történt… Csak szánhatnak még rá öt percet…” – mondja a sofőr. – „Jöjjenek maguk is!”
A Monte-d’Oro két lépésnyire van, egy hosszúkás, téglalap alakú lugas. Felmegyünk a lépcsőkön, a trattoria éppen zár.
„Semmit se láttak?” – kérdezem. – „Csúnya baleset történt.”
„Mamma mia!” – kiáltja egy nő, aki előkeveredik a konyhából.
„Ülj ide!” – mondja a jegyszedőnő, és leülteti a gyereket a padok egyikére, melyek a lugas alatti márványasztalok körül állnak. – „Hozzon egy pohár vizet ennek a gyereknek, aki kis híján a kerekek alá került!”
Mi is leülünk az asztalok köré: a lány mellém kerül, szótlanul ül. Vigasztalni próbálom, ettől meglepve néz rám. Nyilván másra számított.
Kilencen vagyunk összesen. A sofőr azt kérdi: - „Mit csináljunk? Hisz mindnyájan megijedtünk kissé. Tudja mit, asszonyom? Hozzon egy jó kancsóval abból a vízből!”
Kezdjük jól érezni magunkat, ülünk a lugas alatt, langymeleg római éjszakában. Az égbolt innen nem látható, eltakarják a lugas lombjai, de velünk szemben, túl a kis falon, túl a píneák sötét lombjain, és a fekete ciprusokon, a kékellő ligeten, a Caracalla fürdő romjai emelkednek.
„Ott lenn a régi rómaiak fürödtek.” – mondja nekem a kalauz.
„Mi is rómaiak vagyunk.” – mondja a sofőr. – „Mi is szeretjük a bort, akárcsak ők.”
„Róma gyönyörű.” – jegyzi meg a férficipős asszony.
„Gyönyörű? Az nem szó! Nincs ennél különb város sehol!” – fűzi hozzá a tulaj. – „Itt sok külföldi megfordul, és mind ezt mondják. Egyszerűen tátva marad a szájuk. Nálunk aztán van minden: van ősi, van modern és még Pápánk is van.”
Aztán a beszélgetés visszakanyarodik a balesethez. Az autós lány megdermed, és úgy tesz, mintha nem hallaná, miről folyik a szó.
„Mondok én valamit önnek.” – szólítom meg. – „Már túl vagyunk rajta, vége, ne gondoljon rá többé!”
„Igen, igen! Szörnyű volt…!”
Lágy szellő kél, és édes füvek illatát hozza. Hallom, a szél zizzenve libben a lombok közt: óriás kezének tűnik most, mely lassan mozgatja és zizegteti a píneákat meg az egyéb, ligetben álló fákat.
Szeretnék elnyújtózni a réten, elrejtőzni a lágy fűben, és hagyni, hogy tekintetem szabadon kóboroljon az égen, a fehér felhők között.
Mikor aztán felállunk és elindulunk, a jegyszedőnő azt mondja nekem: „Tudja, nem emelkednek a nyugdíjak…”
„Hát nem…” – válaszolom sajnálkozva.
„Furcsa az élet.” – mondja a kalauz, miközben egy pillanatig a nyugdíjra gondol maga is.
Aztán még a sofőr még visszafordul, megnézi Caracalla thermáinak romjait.
„Róma viszont mindig Róma lesz!” – vonja le valamiből a végső következtetést.
És én magamban igazat adok neki…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése