Éltem - és ebbe más is belahalt már

(74 éve, 1937. december harmadikán, pénteken, 19 óra 36 perckor a1284. számú tehervonat kerekei alatt halt meg a Költő)

- önéletrajz a túlvilági portán -

Nagyon fáj, tudod? Még mindig
nagyon fáj!
Pedig hány éve is annak már?
Fölkeltél az asztaltól, felvetted másoktól
kapott kopott kabátod. Köszöntél Etusnak,
és a gyerekeknek.
Zsebedbe három utolsó
leveled tetted, és megindultál a sáros-havas úton
a szárszói posta felé.
Elindult akkor minden:
nemzet pusztulása, szerelmek halála,
az ember hallhatatlan magánya,
de te már mentél visszafoghatatlan.
Nem mondom én – hogy mondhatnám? –
hogy megérdemelted sorsodat. De
hogy várható volt, azt tudom és tudtad.
Hisz még nem nagy az ember, és te törpék
közt voltál hatalmas.
Csak hát kőbe
tejfoggal haraptál, mindig siettél,
bár el nem maradtál, és nem csak
mondtad, élted is vélt igazad.
Aztán töltött fegyver helyett – mit az ember
szívének szegezhet – a vonatkereket vetted.
Nagyon fáj, tudod? Pedig hány éve
is már ennek?
Bár születtél volna Indiában,
Hol éjjel a vadak zöld szeme
cikkan át a dzsungelen, és
nem ezen a Tiszatájon,
hol vadak közt élted le életed.
Bár ott ülhetnél még csillámló
sziklafalon, és kedves vacsorád
melegét élveznéd: mi Nekled
sohasem jutott…

1905-ben születtem  Budapesten, görög-keleti vallású vagyok.
Templomok kapuján, homlokzatán olvastam én olykor: „Tebenned bíztunk eleitől fogva: Uram, téged tartottunk hajlékunknak!”
Erről én ezt gondoltam:
Magamban bíztam eleitől fogva - / ha semmije sincs, nem is kerül sokba / ez az embernek. Semmiképp se többe, / mint az állatnak, mely elhull örökre.
Nem mintha nem hittem volna Istenben, az Ő végtelen Jóságában, Erejében, Igazságosságában, Dicsőségében, csak hát harminckét év nyomorúsága tanított meg inkább bízni magamban, mint benne: hisz rajtam Ő nem segített soha (akár csak mások), hozzám Ő nem szólt (akár csak mások), és nékem ő égő csipkefenyérben – se borban, se kenyérben - meg nem jelent. Sem bármi más módon: soha.
Különbség tétessék ember és Isten között!
Egyébként 1905-ben április tizenegyedikén születtem.
Bizony, ugyanazon a napon, mikor a muhi síkon zajlott a tragikus ütközet Batu és IV. Béla seregei közt, és amely nap nyomán országos lett a pusztulás.
Magam is, igen: országos voltam a pusztulásban.
Nem is sokkal utánam, egy ország feküdt vonatnak útjába.
Mert én csak odafeküdtem végül a csihogó alá.
Tudom: sokan kétségellik, sokan gondolnak és mondanak mást.
Aláestem, mondják.
Tán részegen estem alá.
Úgy bizony: de nézzétek meg csak elvágott testemet!
Lehet-e csihogó alá esni úgy, hogy fej alatt metsződjék egy volt ember, és két maga elé emelt karját is átvágják a kerekek.
Jaj, már!
Hát hogyan lehetne?
Még az sem lenne igazán igaz, hogy „alávetettem” magam a csihogónak: ó, dehogy is!
Nem vetődtem én: szelíden, megadón magam néked Uram, ráfeküdtem a hűvös sínre. Karjaimat letettem, mintha csak napozni akarnék, holott december volt, sűrű december, homályos, szürke, naptalan.
Mégis úgy feküdtem a végtelenbe - Pestre fel, Kanizsára le - futó sínpárra, megadón, mint aki napozva pihenni szeretne.
Szerettem napozni, igen: nagyon szerettem napra feküdni…
Talán, mert a naptalan  Ferencváros mélyén születtem, a Gát utcában, egyemeletes kis ház földszinti szoba-konyhájában, hová soha be nem sütött a nap.
Utóbb megismertem - hej, be jól megismertem - a külvárosi utcákat, tereket is.
Ismertem én a  Mátyás tér négyes számú házat; a Pászty rokonánál olyan jó felvágottat ettem mindig. Ő adott volna többet is, de szégyelltem volna már olyan nagyon sokat enni, amennyit szerettem volna.
 Mi van ezen sírnivaló?
Más is szégyelli magát: én másoktól tanultam szégyellni magamat!
Az Óriás uccán mentem oda, mikor hordtam a tejet Makaiéknak (a Szigony uccán át): olyan sokat bámészkodtam az uccán…
Sietni kellett volna, de istenem, mért siettem volna?

Aztán ott volt az Üllei út 63. harmadik emelet.
Titelék.
A Titelék Margit nevű lányával játszottuk első erotikus játékainkat; abból állt az, hogy ő megmutatta nekem, mi van a bugyijában, én megmutattam neki a magamét.
Remek játék volt, míg komollyá nem vált.
Később: főleg a Gyömrőivel.
Hej, be komollyá vált az a szép játék!
Gyilkosan komollyá!

Apám - néhai József Áron - három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig; már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek - disznópásztorkodtam.
Öcsödön rossz volt: kellett volna két kis ló, kis nő, kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza - minden arányosan hozzám, mint ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz.
Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van?
Arányok: no, arról annyit mondanom kell, hogy egész életemben aránytalan voltam: aránytalanul remek, aránytalanul meleg lelkű, aránytalanul rossz, aránytalanul rideg.
Csakhogy most mindenki így szól: a tragikus sorsú.
Tragikus sorsú lettem volna?
Én igazán, sokáig vidám és jó voltam.
Néha tán konok: voltam konok bizony, ha úgy éreztem, létbevágóan fontos dologban bántották vélt igazamat.
Mert vélekedtem: olykor vélekedtem.
Vélekedtem nyilvánvalóan és nyilvánosan, mert megadatott a megírás képessége.
Jut eszembe: ezt, ezt talán mégis Tőle kaptam.
Mert hogyan is lehetne magyarázható, hogy a Gát utca legmélyebb sötétjéből csillagos égre emelkedett Költő lettem.
Hisz Költő vagyok.
Persze, nem érdekelt soha a költészet maga: szép az - igazán szép -, mikor az éji folyó tükrén csillognak az égi csillagok, de az a tudós, aki ott vizsgálná a folyón a csillagok színképtípusát…
 No, csak lenne vélekedésem tudósságáról.
Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.
Szép a csillag odafönt, az Univerzum végtelen mozivásznán; szép a csillag idelent, az éji folyó lassú, nyugvó hullámain: de a tudós csak az égi csillag tüzét vizsgálhatja, a Költő meg mondjon szép metonímiát a folyón tükröződő csillagmiriádról.
Nem keverhetjük a dolgokat össze: a Tudós legyen tudós, a költő legyen Költő. És férfiak a férfiak, meg nők a nők. Az illatos, drága, szép nők.
Én – szerencsétlen – Költő vagyok.
Szerencsétlen szakmához folyamodtam.
Folyamodtam Tehozzád Szerelem, Költészet!

Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek, s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák.
Íme, imé’: már gyermekként is: én lementem volna a boltba, ha a mama nem küldte volna vissza oly sokszor, amit hoztam: ez nagyon megalázó volt, hiszen én magam meg kellett ott hogy nézzem, hogy jó-e az árú, aztán én - ha már elfogadtam -, hogyan vigyem vissza?
Meg az is oly megalázó volt, hogy én vigyek le egy tyúkot legelni a térre, és a többi fiúk röhögjenek ki…
És megalázó volt a menhelyi szalmakalap is: már messziről hirdette, hogy menhelyi.
A kabát is.
A kalapot kicsipkéztem: nagyon megvertek, én nem tudtam mást hazudni, mint hogy nem én csipkéztem ki.
Másodszor is kicsipkéztem a szélét, ismét nagyon megvertek.

Jaj mama,  ne tessék bántani!

Az anyád, az a büdös kurva, már megdöglött! Mit orditsz? Mit orditsz mindig, nem tudsz halkabban beszélni?
Igenis:
igenis.

Hét esztendős koromban anyám - néhai Pőcze Borbála - visszahozott Budapestre, és beiratott az elemi iskola második  osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet.

A harmadikos olvasókönyvben érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen.
Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.
Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.
Most jönnek hozzám.
Most jönnek hozzám?
Ki vagy?
Ki kopogsz?

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül is…

Ki vagy?
Én is: ki.
Vagyok.
Ki.
Aus.
Heraus mit uns: buta zsidók vagyunk, buta, terelhető zsidók, fára feszíthető messiások vagyunk mindahányan…

Most jöttek hozzám, igazán: jött a Szász Zoltán, abbahagytam, nem folytatom, nem hiszek én semmiben. Jött a Nagy Lajos, abbahagytam, nem folytatom, nem hiszek én semmiben.
És én is megyek:mennem kell a Gyömrőihez: abbahagyom, nem folytatom, nem hiszek én semmiben.
Pedig már-már – hajnaltájt, mikor ölelkezni kezdenek a lombok -, kihirdettetett a hir: jó hir. Kis hal, jó hal, jó ha meghal. Mindegy hogy ki hal meg, én vagy más: Bertalan és Tamás.

Kilenc éves koromban kitört a világháború, egyre rosszabbul ment a sorunk.
Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból - volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorra kerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam.
Vizet árultam a Világ moziban.
Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk.
Ezt elmondom, ezt így kellett tenni: bejön a vagon, és rendelnek hozzá egy bicegő őrt.
Neki kéne körül-körüljárni a vagónt.
Teljes hosszában, mindkét oldalról.
Mi meg – utcasuhancok – a vagón egyik oldalán lapulunk.
A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
És amikor ment a hallgatag, bicegő őr, néhány széndarabot kellett a vagón túloldalára dobni: erre az őr – gyanakvón, hogy lopják a szenet – átbicegett erre az oldalra, csakhogy akkor mi már a másikon vagyunk. Akkor lehetett a szenet erről az oldalról lelopni: néhány vödörnyit, néhány gyermekfürdésnyit.

1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki.

Ödön jó volt hozzám, igazán jót akart nekem, de folyvást lelkiéletem körül ődöngött.
Mást ne mondjak: beíratott matrózinasnak, hadd erősödjem: így hát egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam.
Akkor aztán sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát.

A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.
Árva.
Egy ideig könyvügynök is voltam itt Budapesten, majd az infláció idején hivatalnokoskodtam a Mauthner féle magánbankházban. A Hintz-rendszer bevezetése után itt a könyvelőségbe osztottak be s nem sokkal utóbb idősebb kollégáim bosszúságára engem bíztak meg annak ellenőrzésével, hogy kasszanapkor milyen értékek adhatók ki.
Nékem volt sütnivalóm, az öreg hivatalnokok már nem sütöttek ki semmit sem!
Iparkodásomat itt egy kissé kikezdte az, hogy saját munkámon kivül önnön dolgaik egy részét is nyakamba varrták idősebb kollégáim, kik nem mulasztották el különben sem, hogy bosszúságot okozzanak nekem a lapokban megjelenő verseim miatt. "Ilyen idős koromban én is írtam verseket" - mondogatta mindegyikük.
A bankház később megbukott.
De én, József Attila - hejh burzsoá! hejh proletár! – itt vagyok!

Egyszerre csak – lám, no lám - a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezőnek alkalmazott megalakulásakor: referenciával - azt hiszem - szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm.
Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki: az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal. 
Bajok kezdődtek - egyebek közt - a fogaimmal: szaporodott bennük az idegen anyag, mint szívemben a halál.
És nem működött már a libidóm, vagy hát rosszul működött.
Csak a szerelem maradt, libidó, potencia nem.  Impotencia, túl az ó potencián.
A lovak az uccán szarnak, vizelniök meg kell állni: meg kell halni.
Szétverni a világot, póznára huzni…Itt egy nő: nősülni?
Kezdetét vette a lassú haldoklás, aminél szörnyűbb nincs, nem lehet.
Szurkálni, óvni kezdtek a tudós orvosok, miközben írtak nekem a külvilágból, és én olvastam is, amikor tudtam. Válaszolni is próbáltam, csak oly sokszor rám tört a kettős látás, és ilyenkor nem volt mindig világos, hogy a levélpapír-e, melyre írok, levélpapír-e vagy a kórházi asztal. De még ha el is találtam olykor a papírt, írásom elcsúszott, a bal felső sarokból levándorolt a mondat vége a jobb alsóba.
Bár előbb jött volna ez a kettős látás: bár akkor jött volna, amikorJuditot láttam az ágyban magam mellet szunnyadni.
Juditból kettőt is elviseltem volna: de nékem a kórházi szoba jutott duplázva.
Hivatalomtól így hát megváltam: beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek.
Csak hát nem: nem, nem, nem!

Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ című irodalmi és kritikai lapnak.

Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ című irodalmi és kritikai lapnak?

Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is: egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem.
Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors, és hogy munkában szívós vagyok.
Értek a sajtó nyomdatechnikájához.
Tudok szabatosan fogalmazni.

Tudok szabatosan fogalmazni.

 Nem középiskolás fokon.