Doktor Antonio megkísértései

(Le tentazioni di dottor Antonio)
Semmi kétség immár, hogy a születésemkor uralkodott csillagjegy - a Rák - felelős azért, hogy egész életemben fordítva, hátrálva működtem, ellentétben más normális emberekkel.
Mások, észnél való emberek ugyanis így tesznek: támad egy ötletük, novellát írnak abból, majd filmforgatókönyvet, és - ha esélyük van -, hát film lesz abból az ötletből.
Én meg: ezer évekkel ezelőtt láttam egy filmet, nemalvó korahajnalban eszembe jut, és megírom abból a novellát.
Ezt az írást – például - Tullio Pinellinek és Federico Fellininek köszönhetem.
De hisz más dolgaimban is rákmódra hátrálok, visszafelé nézve mindig, sosem előre.
Múltam van csak, jövőm nincsen.
Még a járműveken is úgy ülök le, hogy menetiránnyal háttal legyek: nem érdekel, miféle állomás következik, azt nézem, melyik múltállomás veszik huss! mocsokba, ködbe szét.
Na, ennyit erről: vágjunk bele derék olvasó, vágjunk bele a közepébe: velem, utánam: jöjj!
Kövess, olvasó!

*   *   *

Egy szép májusi reggelen, kilenc óra előtt pár perccel, Doktor Antonio kilépett lakótelepi házának kapuján, hogy rendelőjébe menjen.
A lakótelep, hová nem régiben Doktor Antonio költözött, még friss volt, mint egy épp kisült cipó. Sőt: mint egy majd sütendő, kelőben lévő cipó tésztája.
Itt és ott még épülőben voltak dolgok: mercatók, trattoriák, parfumeriák, pasticceriák.
Még épp csak ültették a majd fölcseperedő citrom- narancs- meg píneafákat, és csak a megásott gödrök várakoztak gyökerek ültetésére.
A buszhoz vezető utak sem voltak még mindenütt kijelölve a még nem telepített pázsiton által.
Sőt, a buszmegállóknak is csak a jelzései voltak még, a fedett várók nem épültek meg egyelőre, kijelölt helyüket szemlélhette csak a munkába induló.

Doktor Antonio a kapun kilépve rágyújtott, aztán megindult az építési területen át a rendelője felé, mely nagyjából ötszáz méternyire volt a háztól.
Doktor Antonio, az ötvenöt éves agglegény rosszul aludt aznap éjjel, és most a cigaretta sem esett jól. Azért, ha már meggyújtotta, hát szívta is.
És akkor szemébe ötlött az éjjel fölszerelt óriásplakát, a szemérmetlen, gusztustalan óriásplakát.

Két dolog is megdöbbentette a jó Doktort ebben a plakátban.

Először is a lány, aki a plakáton szerepelt: nem volt épp mezítelen az a lány, de olyan falatka ruhában hevert az oldalán, hogy az inkább hangsúlyozta meztelenségét, mint sem takarta.
A plakátlánynak különösen a melle volt szemérmetlenül kihívó. Hatalmas, dús, majdnem fedetlen keblek csábítgatták a nézőket.
Szörnyű volt az a két hatalmas mell, egyszerűen szörnyű: kihívó, kacér, csábító.
Ráadásul a plakát a tejivást volt hivatva reklámozni: a plakátlány kezében egy pohár hófehér, illatos tejet tartott, és a két dolog - a dús, majdnem mezítelen keblek és a pohár tej a kézben -olyan további asszociációkra csábíthatott, melyek végképp fölháborították Doktor Antoniót.

Doktor Antonio térben viszonylag közel, de időben középkori messzeségben Rómától, egy kis hegyi faluban – Marcetelliben - született a század első felében. Ebben a falucskában tényleg megállt az idő, elsősorban amiatt, hogy lassan elvénült, mert a fiatalok - akiknek nem tetszett az elhívatott hitélet - lépésről lépésre, szinte észrevehetetlenül,  elvándoroltak Rómába, mely mindössze negyvenöt kilométerre fekszik Marcetellitől, és csak az aggok maradtak, meg a fiatalok közül Antonio, aki akkor még korántsem volt doktor, viszont világnézetének, vérmérsékletének nagyon is megfelelt Marcetelli légköre.
Mármost, hogy ez genetikai sajátság vagy gondos nevelés következménye volt-e, azt ne firtassuk! Tény az, hogy Antonio Crotono mélyen vallásos gondolkodású volt már aprócska korában is.
Épp ezért szíve minden vágya szerint lelkész, padre szeretett volna lenni, ám szülei – akiknek amúgy nagyon is ínyére volt fiúk jámborsága – rábeszélték, a jóeszű fiút, hogy mégis csak jövedelmezőbb hivatást válasszon a padreségnél.
Így lett Doktor Antonioból doktor, de lelkészi lelkülete, hevülete megmaradt.

Érettségi után tehát Antonio Crotono elhagyta kis hegyi falucskáját, Rómába ment egyetemre, de szoros lelki szövetségben maradt otthoni lelkészével, miközben igyekezett kapcsolatokat találni a Vatikán köreihez is - persze nem a legmagasabb körökhöz - csak  - hogy úgy mondjam - az előszobához.
Közben szorgalmasan tanult, jeles vizsgákat tett, és buzgó hitéletet is élt.

Mindez idő alatt a nőktől egészségesen undorodott, mint a gonoszság megtestesült edényeitől,  „nem is lőn asszonnyal tartós barátsága”,  nem „lépett soha házasságra”, szűzen őrizte magát Isten nagyobb dicsőségére.

Már egyetemi évei alatt is, forró nyári napokon, az ostiai tengerparton keresett olykor felüdülést – mise után -, és rosszallva szemlélte az ott megnyilvánuló nyilvános mesterkélt mesterkedést, és a forró itáliai nap agyforraló melegében is gyakran megborzongott, és kiverte a hideg veríték a sok, majdnem mezítelen női test látványától.
Legyünk egészen igazságosak, nehogy valaki homoszexualitással gyanúsítsa meg drága hősünket: Doktor Antonio a mezítelen férfiak látványától is elborzadt, és sem szexuális, sem esztétikai okok nem vezették őt eme borzongásokban, mindössze etikai-vallási szempontok.
Doktor Antonio világosan emlékezett Isten és Ádám ama beszélgetésére, mely a mezítelenségről szól. Ezen az alapon ítélte meg az ember-állatok oktalan meztelenkedését az ostiai tengerparton, vagy akár Róma nyári utcáin és terein.

Képzelhető, hogy a majdnem mezítelen tejreklámos Lány szörnyű látványa mennyire földúlta lelkét,  amikor ama reggelen szemébe ötlött az éjjel fölszerelt óriásplakát, a szemérmetlen, gusztustalan óriásplakát.
Pillanatnyilag Doktor Antonio tehetetlen volt, és az is maradt egész délelőtt, hisz munkálkodnia kellett rendelőjében.
De amint hivatalát letette, azonnal tevékenykedni kezdett, mint szorgos kis csőszhangya.

Mindenek előtt a prefektúrára sietett, hogy megtudja, kinél kell följelenteni az óriásplakát tervezőit és – főként - kihelyezőit. Továbbá az is egylépéses dolognak tűnt szemében, hogy valakinek ülnie kell a prefektúrán, aki egyetlen tollvonással betilthatja ezt a szörnyűséget.
Nagyot kellett csalódnia, nagyot: ezt ne hallgassuk el!
Az Erkölcsrendészeten közölték vele, hogy csak valódi, hús-vér utcalányokkal foglalkoznak, azokkal is csak akkor, ha bárcával nem rendelkeznek.
Virtuális kurvákkal nem törődhetnek az Erkölcsrendészek.
A közszemérem-sértési osztályon is valami hasonló választ kapott: képekkel nem foglalkoznak.
Az egyik közszemérem-őr megkérdezte, hogy látszik-e a reklámlány fanszőrzete. Mert – fejtegette a csősz -, egy fotó csak ez esetben számít pornográfnak.
Doktor Antonio keményen vitatta eme álláspontot, mert szerinte erkölcstelen és pornográf más esetben is lehet egy óriásplakát, és még akkor – érvelt - a serdületlen ifjúság lelkére gyakorolt hatásokról ne is beszéljünk!
Meglepte a statisztikai adat, amely szerint – a csősz mondta – a serdületlen ifjúság hetvenöt százaléka buzgó látogatója az internetes pornólapoknak, ahol sokkal vadabbakat lát, mint az a Tejeslány.

Doktor Antonio lesújtva hagyta el a prefektúrát, és lesújtva hazament, hogy levelet írjon a Minisztériumnak.
Fogalma nem volt, hogy melyik Minisztériumnak írjon, de úgy vélte, hogy a dolog a vallás- és közoktatási helyre tartozik.
Hazafelé újra szemügyre vette az óriásplakátot, és nem kevésbé látta szörnyűnek. Ámbár azt el kellett ismernie – ha vonakodva is -, hogy a Plakátlány, amúgy szép. Arca harmonikus, afféle Madonna-arcocska: szép a szeme, szájának vonala harmonikus. És göndör az a szőke haja….
No, de épp ezért: még botrányosabb!

Este, odahaza leveleket fogalmazott vacsora helyett. Mert, ha már a minisztériumoknak írt (több minisztériumnak is írt, biztos, ami biztos), hát megeresztett néhány levelet a Lány tárgyában a Vatikánnak is, meg a Corriere della Sera, és néhány katolikus - konzervatív lap levelező rovatába is.
Hajnalig levelezett a jó Doktor Antonio.
Hiába, mert a Lány reggel ismét kacéran vigyorgott rá az óriásplakátról.
Nem tüntették el az éjszaka során, minden tiltakozása dacára sem távolították el!

Az elkövetkező napokban Doktor Antonio lázasan tervezgetett: előbb azt gondolta, hogy ragasztóoldóval leoldja az óriásplakátot, de aztán szerencsére eszébe jutott, hogy emiatt esetleg kártérítési pert zúdíthatnak a nyakába, ezért elállt tervétől.
Aztán azt is gondolta, hogy festéket szerez, és egyszerűen lemázolja az óriásplakátot.
Szerencsére időben eszébe jutott, hogy esetleg ez is sokba kerülhetne.
Végül döntött, és nagyon szerencsés döntésre jutott.
Festéket vásárolt, de nem: ó nem azért, hogy lemázolja a plakátot, nem!
Úgy döntött, hogy fölöltözteti a Lányt: szép, szürke, nyakban záródó ruhába öltözteti, és arcát fátyollal takarja el.
Nem egészen sikerült a terv, mert amikor a fátylat a Lány arcára akarta festeni – nos: erre képtelen volt.
Annak a lánynak az arcocskája valami különöset tükrözött: mintha széles mosolya mögött valami könnyű, könnyes szomorúsag is áthatotta volna a Tejlány szívalakú arcát: és ez olyan szívbemarkolóan szép volt, hogy Doktor Antonio nem volt képes fátylat mázolni rá.
És ráadásul az egész egészen fölöslegesnek is bizonyult, mert két nap múlva, amikor kilenc óra előtt pár perccel Doktor Antonio kilépett lakótelepi házának kapuján, hogy rendelőjébe menjen, a plakát újra ott virított a szeme előtt.
Éjjel újraragasztották.

Az elkövetkező napokban Doktor Antonio nem tett semmit, csak gőgösen elfordította arcát, amikor az óriásplakát felé járt.
Reggelente és délután, rendelése után.
Meg néha rendelés közben, amikor ki-kisétált a plakát felé ha épp nem volt páciense, hogy gőgösen elfordított arccal haladjon el a Plakátlány mellett. Mindössze ötször vagy hatszor napjában. Tényleg nem többször.
Meg néha-néha éjjel is, ha nem tudott aludni.

Egy nap aztán úgy döntött, hogy ez így nem mehet tovább: nem őneki van szégyellni valója, hanem a Lánynak a hatalmas, takaratlan melleivel.
Ezért jókor reggel útra kelt, hogy leszámoljon a Lánnyal, a könnyes-nevetős Lánnyal, hogy merészen a szemébe nézzen.
Ám a Plakátlány bátran és mosolyogva visszanézett rá.
Sőt: rákacsintott.
Sőt: hívta, hívogatta Doktor Antoniót.
Annyira hívta, hogy Doktor Antonio sarkonfordult, hozta a létrát – azt, amiről a ruhát festette a Lánynak -, odatámasztotta a plakáthoz, és mászni kezdett fölfelé, a drága, szép arcocska felé.

A Plakátlány tovább hívta, csalogatta Doktor Antoniot, aki lázasan lihegve dadogta fölfelé másztában:
„Jövök, jövök, egyetlen Szerelmem, mindenem, Drágaságom. Jövök….”
Fölért és ölelte a gyönyörű testet, csókolta a szívalakú arcocskát; hörgött és nyüszített…

Míg el nem jöttek a mentők érte.

De nem volt könnyű szerelmétől elszakítani Doktor Antoniót.

Nem volt könnyű!