A Torinóval szinte egybeépült Valdoccoban, a Becchi tanyán álló anyaotthon, az „oratorio” mellett tágas tér nyílt, és ezen a téren volt a focipálya. A fiúk persze fociztak most is, ünnep ide, ünnep oda, és don Bosco, reverendáját térdig fölhúzva, maga is a rongylabdát kergette. Lorenzo épp elhibázott egy tökéletes gólhelyzetet, és fennhangon kiáltotta: „Ehi, cazzo duro di cavallo!”
(Nem fordítom le mondatát: elég talán annyi az olaszul nem tudóknak, hogy a duro keményet, a cavallo meg lovat jelent:a többi így tán kikövetkeztethető.)
Nem is lett volna semmi baj evvel a csúf mondattal, don Bosco legfeljebb tarkón legyintette volna, vagy még azt sem, mindössze szomorúan nézett volna Lorenzóra, és a fiúnak épp elég lett volna az is.
Ám a csúf mondattal épp egy időben érkezett Andrea Parrino esperes atya, Torino kerületi elöljárója, és mint ilyen, don Bosco elöljárója is.
Nem szólt, de elvörösödő arcán lehetett látni, hogy hallotta a káromkodást.
„Sebaj” - vigasztalta magát Lorenzo -, „sem az Atyáról, sem a Fiúról nem volt szó. A Madonnáról se.” – gondolta hozzá.
„Padre, ha ráér néhány szóra, kérem!” – szólt oda don Giovanni Boscónak az esperes, gúnyos, epés, ironikus felhanggal, amit nem mindenki szokott érteni és értékelni: don Bosco igen.
Lecsavarta hát hamar a reverendáját, és elindult a paplak felé. Az esperes, mielőtt követte volna, ujjának egyetlen mozdulatával magához intette Lorenzót: halkan mondott valamit a fiúnak, aki előbb elpirult, aztán elsápadt, és már nem állt vissza focizni.
Andrea Parrino csak ezután követte don Boscót.
„Adhatok egy pohár bort, monsignore?” – kérdezte don Bosco, amikor a kis paplakban letelepedtek, és az esperes rábólintott.
Koccintotak, megitták a pohár bort, don Bosco újratöltötte a poharakat, aztán Parrino esperes hozzákezdett.
„Tudja padre, sosem értettem egyet a módszereivel, gyakorlatával, ugye tudja? Azonban tegnap megérkezett a szent Szék állásfoglalása, ezt hozom önnek: a Szentatya engedélyezte a szalézi rend megalapítását. Gratulálok, és természetesen engedelmeskedem a felsőbbek utasításainak: nem fogok akadályt gördíteni az ön útjába.”
Az esperes megszemlélte az ide-odafolydogáló aranyszín bort a pohárban, aztán folytatta: „Mondja el nekem padre, milyen indíttatások vezérlik, hogy otthont alapít ezeknek az utcakölyköknek, hogy focizik, atletizál velük, és hagyja, hogy csúnyán beszéljenek?”
„Belső vagy külső indítékomra kíváncsi, monsignore?”
„Csak mondja fiam, ahogy jónak látja!”
„Nos, a külső okot ott kint láthatja, monsignore! Ezek a fiúk, ha nem itt töltenék az idejüket, talán bandákba verődnének, zsebtolvajjá lennének, és nem is oly sokára börtönben, kocsmában végeznék. Végtelenül szegény gyerekek ezek, védtelenül indulnak az életbe. Így, hogy magam köré gyűjtöm őket, talán egy keveset változtathatok kijelölt sorsukon!”
Don Bosco kifelé nézett, fiaira, pedig már belekezdeni készült a belső, a legbelső ok elmesélésébe.
"Körülbelül kilenc éves koromban álmot láttam monsignore, amelyet egész életemben soha el nem fogok felejteni. Álmomban úgy éreztem, hogy egy igen tágas udvaron álló ház közelében vagyok, ahol egy sereg gyermek tolongott. Egyesek nevetgéltek, mások játszottak, de voltak köztük olyanok is, akik káromkodtak. Mint az a fiú az imént. Amint ezeket az istentelenségeket meghallottam, közéjük rohantam, és rábeszéléssel meg ütlegekkel akartam őket elhallgattatni. Ebben a pillanatban egy javakorabeli, tiszteletreméltó, előkelő öltözetű férfi jelent meg. Egész alakját fehér köpeny burkolta, arca azonban olyan fényes, hogy rátekintenem is lehetetlen volt. Nevemen szólított, és azt parancsolta, hogy álljak a fiúsereg élére, miközben hozzátette: ’Nem veréssel, hanem szelídséggel és szeretettel teheted ezeket barátaiddá. Kezdd el tehát azonnal a munkát! Tanítsd meg őket a bűn utálatosságára, és az erény szépségére!’”
Don Bosco nem bírta tovább ülve: fölállt, háta mögött összekulcsolta kezeit, és föl-alá sétált a helyiségben. Útja mindig visszavezette azonban az ablakhoz, ott kis időre megállt, kinézett, és mosolyogva nézte fiait.
„Én ijedten jegyeztem meg, hogy tudatlan ifjú vagyok, tökéletesen képtelen arra, hogy a fiúkat vallásos oktatásban részesítsem. Amint ezt kimondtam, a fiúk abbahagyták a veszekedést, a zajongást és a káromkodást, és mind a férfi köré sereglettek. Majdnem öntudatlanul kérdeztem: ’Kicsoda hát ön, hogy ilyen lehetetlenséget kíván tőlem?’”
A püspök úr itt már nem állhatta tovább: „Nem azt akarja mondani padre, ugye nem azt, hogy egyenesen Istennel találkozott álmában, hogy Istentől van a küldetése?”
Don Boco visszafordult az ablaktól, szinte gyermeki módon mosolygott a prépostra, és így szólt: „Mondtam volna ilyesmit, monsignore? Hallgassa csak tovább! Álmomban így folytatta az az öreg ember: ’Éppen azért mert lehetetlennek látszik, végre kell hajtanod engedelmesség és tudomány által!’
’Hol és milyen eszközökkel fogom megszerezni ezt a tudományt?’
’Adok melléd egy tanítónőt, akinek védelme alatt bölcs leszel, akinek befolyása nélkül miden bölcsesség csak balgaság.’”
Don Bosco továbbvándorolt a helyiségben: „Akkor újra azt kérdeztem. ’De hát kicsoda Ön, hogy így beszél velem?’
’Annak vagyok a fia, akit napjában háromszor üdvözölni tanított a te édesanyád.’”
Az esperes most már feszülten figyelt. Don Bosco elbeszélése oly eleven volt, hogy nem hihette merő kitalálásnak.
„’Édesanyám azt parancsolta nekem, hogy az ő engedelme nélkül semmiféle idegen emberrel szóba ne álljak; mondja meg tehát a nevét!’
’Azt kérdezd meg az én anyámtól!’
Abban a pillanatban egy asszonyt láttam a férfi oldalán, igazi, fenséges alakot, olyan ruhában, amelyből pazar fényesség sugárzott, mintha csupa ragyogó csillaggal lett volna telehintve. Mikor megbizonyosodott növekvő zavaromról, közelebb hívott magához, jóságosan kézen fogott, és így beszélt: ’Nézz ide!’”
Don Bosco visszatért az asztalhoz, megtöltötte mindkettejük poharát, és folytatta történetét:
„Föltekintve észrevettem, hogy a fiúsereg eltűnt, és helyébe nagy tömeg kecske, kutya, macska, medve és egyéb állatokból álló nyáj került. A felséges Asszony tovább beszélt: ’Ez a te munkaköröd, itt működj. Légy alázatos, erős és férfias, és az átváltozást, amelyet ezeken az állatokon most látni fogsz, csináld meg később az én fiaimnál.’ Megint odatekintettem, és a vad állatok helyén ugyanannyi szelíd bárányt láttam. Ezek örömmel bégetve ugrándozták körül a férfit és az asszonyt, mintha hódolnának nekik. Ahogy ezt észrevettem, álmomban sírva fakadtam, és kértem a dicsőséges Asszonyt, magyarázza meg nekem, amit láttam, mert nem értettem, mit jelent mindez. Ő azonban csak a fejemre tette a kezét, és azt mondta: ’A kellő időben mindent meg fogsz érteni.’ Alig ejtette ki ezeket a szavakat, valami zörej fölébresztett az álomból, és minden eltűnt."
Csönd volt a paplakban, Parrino esperest láthatóan nem hagyta érintetlenül don Bosco elbeszélése. Emésztette az elbeszélést, aztán ivott rá egy korty bort.
„Olvastam padre rendjének alapító okiratát; nem volt nehéz, meglehetősen szűkszavú az az írás.” – tette hozzá szokott iróniájával. – „Nem nagyon olvastam abban böjtről, szerzetesi kötelmekről... Várjon csak!” – gondolkodott kicsit, aztán fejből idézgetett. – „Az ön jelszava: ’Da mihi animas, cetera tolle!’ - "Adj nekem lelkeket (Uram), minden mást vegyél el! Szép, de nem túl illő egy leendő rendfőnökhöz, nem gondolja, padre?”
Giovanni Bosco hallgatott, csupán kezének egy mozdulatával jelezte az esperesnek, hogy folytassa.
„Sose büntessetek addig, amíg minden más nevelői eszközt nem alkalmaztatok. Az ember szíve olyan, mint valami bevehetetlen fellegvár, melyet csak szeretettel, szelídséggel lehet megközelíteni. A szigorúság, ha valóban elkerülhetetlen, akkor válasszátok meg a büntetésre a kedvező pillanatot. Ne büntessetek azonnal a tett után, mert a növendéknek időt kell engedni a meggondolásra, magába szállásra, belső javulásra. Viszont a tanítónak is szükséges a várakozás, mert a gyermek érzi, hogy csak a tárgyilagos észnek van joga büntetni, nem pedig az indulatnak. Ezért kerüljétek még annak a látszatát is, mintha indulatból, önzésből büntetnétek. Adjátok meg a hibázónak a reményt arra, hogy teljes bocsánatot nyerhessen, és ezért a büntetés mellé adjatok egy kis biztatást. A jó nevelő legfőbb művészete elfeledni és elfeledtetni a tévedés szomorú napjait. A büntetés után egy szeretetteljes tekintettel vagy biztató szóval többet lehet elérni, mint sok dorgálással. Nem gondolja padre, hogy ezek a szavak inkább valamilyen iskola pedagógiai módszereit írják körül, és nem egy alapítandó, és most már – az engedély birtokában – rövidesen meg is alakuló szerzetesrend reguláját?”
Don Bosco bólintott, ivott egy kortyot, aztán újra beszélni kezdett: „Megvallom monsignore, eszem ágában sem volt eggyel szaporítani a katolikus szerzetesrendek számát, van azokból elég. Igen, igaza van, én tényleg inkább egy tanító-nevelő iskolai rendet kívánok alapítani. Ám azért vannak szilárd alapelveim például a szalézi lelkiséget illetően. Ennek alapvonása leend a keresztény reménységből fakadó optimizmus és öröm, bizalom a jó győzelmében, nyitottság minden emberi értékre, a mindennapok örömére. A mi rendünk, monsignore megszenteli az élet örömeit, és teret nyit a kallódó, szegény fiúknak és lányoknak, hogy boldogok lehessenek. Minden fiatalban van egy pont, amelyen keresztül megnyerhető a jó ügy számára; minden nevelőnek elsőrendű kötelessége a szívnek ezt az érzékeny pontját megtalálni és használni."
„Mondom: mindez pedagógiai, nem rendalapítói indulat!”
„Így is van, monsignore.”
„Hát, ha így van, és Őszentsége megadta az engedélyt, nekem nincs más dolgom, mint elfogadni. Már csak egy kételyem maradt, padre. Nem lesz ez túlontúl nehéz föladat önnek, fiam? Nem lesz olyan keserű kehely, amitől aztán majd nem tud szabadulni? Nem lesz túl nehéz e kereszt?”
„Tudja-e monsignore, melyik imát mondom legszívesebben a szalézi Szent Ferenc imái közül?”
Az esperes nemet intett fejével, mire don Bosco belekezdett:
„Azt a keresztet, ami most annyira nyomja válladat, mielőtt elküldte volna hozzád az Úr, mindenható szemével megvizsgálta, szerető irgalmával átmelegítette, mindkét kezével méregette, vajon nem nagyobb-e, nem nehezebb-e a te számodra, mint amennyit elbírsz? Aztán megáldotta, szent kegyelmével, irgalmával megillatosította, reád és bátorságodra tekintett és így érkezik a mennyből a Kereszt, mint Isten köszöntése, mint a te Istened szeretetének irgalmas ajándéka.”
Az esperes újra hallgatott egy sort, aztán lenyelte maradék borát.
Felkelt, eligazította papi ruházatát, és elindult kifelé.
A lemenőben lévő augusztusi nap arannyal árasztotta el a Becchi tanyát és környékét: még a focipályáról fölvert por is aranyszemcsék, apró, huncut villik ragyogó táncának tetszett ebben az édes illatú, olasz alkonyatban.
Andrea Parrino a kapu felé haladt; a kapun túl állt hintaja, mely visszaviszi Torinóba. Parrino esperes lassan, elgondolkodva haladt a kapu felé.
Don Giovanni Bosco egy kicsit utána nézett, aztán hirtelen mozdulattal föltűrte újra térdig a reverendát, befutott a legelőből lett focipályára; megjelenése oly váratlanul hatott a fiúkra, hogy egy pillanatra megálltak.
A padre meg kihasználta az alkalmat, megszerezte a labdát, ügyesen vezetgette a kapu felé, melyet három-három egymásra rakott tégla jelzett, aztán - vagy négy méterről - a kapu mellé bombázta a rongylabdát.
„Ehi!” – kiáltott föl bosszúsan don Bosco. – „Cazzo duro di cavallo!”
Az esperes már a kapun túl volt, a hintója felé tartott, de most visszafordult, és szemrehányóan nézett don Boscóra.
Emez meg könnyedén, mosolyogva odaintett, és azt kiáltotta:
„Bocsánat, monsignore!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése