2012. március 15., csütörtök

Az utolsó éjszaka

Persze, hát persze, hogy nem ünnepet rontani jöttem, hisz én is egyik legszebb történelmi eseményünket ünneplem, de nem feledtem el  gondolkodni.
Mit lehet tudni?
 Hátha március tizenötödikében ott volt már augusztus tizenharmadika; október huszonharmadikában  november negyedike.
Tanulságként is jól jöhet az alábbi:


Zúgó, vad, nyári vihar dühöng odakint, éjszakának idején. Zúg és bömböl az ég, fehér villámok cikáznak alá.
Július hava végét járja; és egy nemzet szabadságharca is.
Különös vihar ez: förgeteg szél tépi a fák lombjait, bontja házak zsindelyét, de szárazan lobban az ég, egy csepp eső nem sok, annyi sem esik.
”Szörnyű idő, szörnyű idő!” – gondolja Petőfi Sándor a kicsiny, kutyakaparónyi vendégfogadó egyetlen szobájában, melyben megszállt ez éjszakára, útban Fejéregyháza, Segesvár felé. Gondolata után öklével a tajtékos, zajgó, villámló ég felé üt a levegőbe:„Hát tán esküt tettél, hogy a magyart kiirtsad az utolsó szálig?”
Magas, szép, okos homlokán felhőráncokkal – mely hasonló a kinti nyári vihar egéhez – töpreng tovább a Költő.
„Hisz minden tagunkból vérezünk. Hogy is ne? villog ellenünk a fél világnak kardja.”
Ennek a nevezetes, ezernyolcszáznegyvenkilencedik esztendő február havának tizedike utáni négy napjában valami olyasmi költözött Petőfi hurrá-lelkébe, mit azelőttig nem ismert.
Kétely, aggodalom, szorongás…
Nem, ó nem a maga sorsa miatt, csakis nemzete forradalmának, szabadságháborújának kimenete miatt.
Önmaga sorsa fölött sosem aggodalmaskodott Petőfi Sándor.
Oka volt aggódni: Vízakna és Déva között négy februári napban fehér lett a világ, szép fehér hó hullotta be. Úgy omlott a piros vér a fehér hóra le. És ott elől a háború csak a kisebb baj; szomorúbb, mi hátul állt: a döghalál.
Mikor, ugyan mikor romlottak el a dolgok? – töpreng a Költő.
Aztán maga adja a választ: azonnal, már az elején.
Az a néhány ragyogó márciusi nap, mely az esős, borús, mégis fényes szerdai napot követte, hamar elmúlt.
Az áprilisban megalakult kormány: piha!
És gondolatban - de csak gondolatban - pök egyet Petőfi. Hisz nem volt benne tán abban a kormányban Eszterházy gróf, a „király személye körüli miniszter”? A kancellár? A király személye körül, hejh! Miféle király? Hogyhogy király? Itt a nyilam! mibe lőjjem? Királyi szék áll előttem!
A szabadság gesztenyéjét mi, pilvaxos ifjak kapartuk elő a parázs alól, aztán – mikor már nem kellett attól tartani, hogy megégetik becses ujjacskáikat - jöttek az „öreg” megfontoltak, a politikusok, és megint csak beszéltek, csak beszéltek, mást nem tettek. Egyezkedtek az udvarral, és ölbe tett karral nézték, amint Jellasics hadai a délvidékről, a Drávától Pákozdig özönlenek háborítatlan.
Piha! Köp ki újra Petőfi gondolatban, kurv’anyátok!
A dicső tábornokok, akik Bécsben, Schwechátban, egyebütt tanulták a katonamesterséget, és sehol a forradalmiságot. Piha!
Az a tábornok, az a forradalmi érzületűnek alig nevezhető, gyepes lelkű például, aki a nyakravalójáért teremtette le Petőfit. „Piha! Engemet gorombaságival elhalmozott, hogy két orcám pirúlt. Igen, pirúltam, de nem magamért, pirúltam a magyar sereg miatt, hogy annak egy ily tábornokja van.” És még hány ilyen, hány ilyen van a „népfölkelő” tábornokok között, akik nem annyira a csatatéren, hanem inkább a haditanács vitáiban jeleskedtek.
Görgey és a váci proklamációja!
A Költőnek minden haja szála égnek áll képzeletében, ha Görgeyre gondol és arra a gyalázatos, egyezkedni próbáló proklamációra.
Hát már hogyne halmoztak volna vereségre vereséget ezek a szűkkeblűek?
És Kossuth is: képtelen volt megregulázni ezeket; Vác után leváltotta ugyan Görgeyt, de aztán a tábornoki kar nyomására újra csak kinevezte.
”Igaz” – gondolja igazságosan Petőfi -, „igaz, hogy ott volt a branyiszkói áttörés, meg a nagy kápolnai vereség; bajos lett volna Kossuthnak mást kineveznie, mint Görgeyt. Bajos? És a csodálatos Bem Józsefet?”
Maga is tudja, hogy Bemet képtelen lett volna Kossuth kinevezni; tábornokai, azok a Bécsben, hol ott végzett katonák. Ugyan engedtek volna maguk fölé fővezérnek egy lengyelt? Ugyan már!
Pedig milyen szép volt az a márciusi nap, az a tizenötödik március 1848-ban!
”Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll a gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? Mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap... hátha holnapután már késő lesz! Kora reggel az ifjak kávéházába siettem.” – emlékszik vissza Petőfi. - „A kávéházban nyolc órakor csak egy-két fiatalember lézengett. Tán összesen hat - igen nyomott hangulatban, nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát magammal vittem, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk".
Hazamentek Petőfiék kis, hónapos szobájába. "Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül hogy valamelyikünket megsértett volna. - Jó jel! - kiáltánk föl egyhangúlag. Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma? - Szerda - felelt egyik. - Szerencsés nap - mondám -, szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott. A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.
Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proklamációt és én elmondtam a nemzeti dalt.”
Így kezdődött.
És bajokkal folytatódott: a képviselőválasztási kudarc szülőföldjén, az olasz forradalom ügyében történt szégyenteljes képviselőházi szavazás, a szerencsétlen schwecháti vereség, a Dunántúl, aztán Buda és Pest eleste. Meg a béke-pártiak gyarló egyezkedési kísérletei. Ó, a gyáva, törpe lelkek! Jókai is, igen Jókai is, a barát és fegyvertárs. Piha!

Mint ágyú hangja dörren meg a tajtékzó ég, és kis időre eltereli a Költő gondolatait. Anyja és apja váratlan és gyorsan egymást követő halála jut eszébe; képzelete édes, szép, ifjú hitvese felé száll, a szalontai Arany-ház felé, ahol most Júlia és hét hónapos fiacskája, Zoltán rejtőzik.
Sokáig nem marad ott a gondolat, hamar visszaszáll Hazája és a Világszabadság sorsa felé.
”A szőlőszem kicsiny gyümölcs, egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.” – próbálja lerázni magáról depressziós, szorongó gondolatait, és visszatérni szokott optimizmusához Petőfi. - „Idő, igen időt nekünk! Időt! A föld egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, s ha a kis szőlőszemnek egy nyár kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, amíg megérik? ez belékerűl évezredek vagy tán évmiljomokba…”
Továbbgondolja művének gondolatait: „A szőlő a napsugaraktul érik; mig édes lett, hány napsugár lehelte rája élte melegét?
 A földet is sugárok érlelik, de ezek nem nap sugárai, hanem az embereknek lelkei.
Ezért kellettünk mi erre a földre, mi, pilvaxbéli ifjak, ezért kellettem magam is. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de csak a nagy lélek, s ez ritkán terem.”

Az új esztendő, az 1849. áprilisának első napjaiban a Költő reménye talpra és szárba szökkent: jöttek sorban a hírek Isaszeg, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Nagysalló felől, jó és lelkesítő hírek.
És eljött április tizennegyedike a debreceni nagytemplomban.
Bizony, a tömegben ott szorongott a Költő is, noha nem volt templomos ember, és elhomályosuló, örömkönnyektől elhomályosuló szemmel hallgatta a lelkesítő Igét, melyhez hasonló tán sosem kígyózott áhitatos tömeg feje fölé abban a templomban.
” Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk, s a hitszegő Habsburg-Lotharingeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem túlzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté.…”
Az eufóriás mámor hamar elmúlt: a cár üzent a császárnak, és háromszázezer, pikával fölszerelt orosz katona érkezett Erdély felől a hazába.
”Egy szálig elveszünk-e mi?” – gondolta a Költő akkor. – „Vagy fog maradni valaki, leírni e
vad fekete Időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, el tudja e gyászdolgokat beszélni, mint valának?”
Közben Európa is elcsendesült újra, elzúgtak forradalmai. „Szégyen reá!” – gondolja Petőfi – „ lecsendesűlt és szabadságát nem vívta ki. Magára hagyták, egy magára a gyáva népek a magyart; lánc csörg minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard. Még egy ideig…” – gondolja keserűen a Költő. - „Rövid ideig…” - sejti mellé gondolatainak.

Hajnalodik, és már ez is valami: a vihar és az éjszaka lassan végéhez közeledik, forró nyári nap ígérkezik, július harmincegyedike. 1849. év.
Az ordonánc – Petőfi Sándor -, akit Bem álparanccsal próbált eltávolítani a segesvári ütközet rémségéből, de aki makacsul Bem mellett akart lenni, összeszedelőzködik, kilép a kicsiny fogadó kapuján, ráfordul a Fejéregyháza - Segesvár felé vezető országútra, és indul: megy végzete felé…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése