Mit lehet tudni?
Hátha március tizenötödikében ott volt már augusztus tizenharmadika; október huszonharmadikában november negyedike.
Tanulságként is jól jöhet az alábbi:
Zúgó, vad, nyári vihar dühöng odakint, éjszakának idején. Zúg és bömböl az ég, fehér villámok cikáznak alá.
Július hava végét járja; és egy nemzet szabadságharca is.
Különös vihar ez: förgeteg szél tépi a fák lombjait, bontja házak zsindelyét, de szárazan lobban az ég, egy csepp eső nem sok, annyi sem esik.
”Szörnyű idő, szörnyű idő!” – gondolja Petőfi Sándor a kicsiny, kutyakaparónyi vendégfogadó egyetlen szobájában, melyben megszállt ez éjszakára, útban Fejéregyháza, Segesvár felé. Gondolata után öklével a tajtékos, zajgó, villámló ég felé üt a levegőbe:„Hát tán esküt tettél, hogy a magyart kiirtsad az utolsó szálig?”
Magas, szép, okos homlokán felhőráncokkal – mely hasonló a kinti nyári vihar egéhez – töpreng tovább a Költő.
„Hisz minden tagunkból vérezünk. Hogy is ne? villog ellenünk a fél világnak kardja.”
Ennek a nevezetes, ezernyolcszáznegyvenkilencedik esztendő február havának tizedike utáni négy napjában valami olyasmi költözött Petőfi hurrá-lelkébe, mit azelőttig nem ismert.
Kétely, aggodalom, szorongás…
Nem, ó nem a maga sorsa miatt, csakis nemzete forradalmának, szabadságháborújának kimenete miatt.
Önmaga sorsa fölött sosem aggodalmaskodott Petőfi Sándor.
Oka volt aggódni: Vízakna és Déva között négy februári napban fehér lett a világ, szép fehér hó hullotta be. Úgy omlott a piros vér a fehér hóra le. És ott elől a háború csak a kisebb baj; szomorúbb, mi hátul állt: a döghalál.
Mikor, ugyan mikor romlottak el a dolgok? – töpreng a Költő.
Aztán maga adja a választ: azonnal, már az elején.
Az a néhány ragyogó márciusi nap, mely az esős, borús, mégis fényes szerdai napot követte, hamar elmúlt.
Az áprilisban megalakult kormány: piha!
És gondolatban - de csak gondolatban - pök egyet Petőfi. Hisz nem volt benne tán abban a kormányban Eszterházy gróf, a „király személye körüli miniszter”? A kancellár? A király személye körül, hejh! Miféle király? Hogyhogy király? Itt a nyilam! mibe lőjjem? Királyi szék áll előttem!
A szabadság gesztenyéjét mi, pilvaxos ifjak kapartuk elő a parázs alól, aztán – mikor már nem kellett attól tartani, hogy megégetik becses ujjacskáikat - jöttek az „öreg” megfontoltak, a politikusok, és megint csak beszéltek, csak beszéltek, mást nem tettek. Egyezkedtek az udvarral, és ölbe tett karral nézték, amint Jellasics hadai a délvidékről, a Drávától Pákozdig özönlenek háborítatlan.
Piha! Köp ki újra Petőfi gondolatban, kurv’anyátok!
A dicső tábornokok, akik Bécsben, Schwechátban, egyebütt tanulták a katonamesterséget, és sehol a forradalmiságot. Piha!
Az a tábornok, az a forradalmi érzületűnek alig nevezhető, gyepes lelkű például, aki a nyakravalójáért teremtette le Petőfit. „Piha! Engemet gorombaságival elhalmozott, hogy két orcám pirúlt. Igen, pirúltam, de nem magamért, pirúltam a magyar sereg miatt, hogy annak egy ily tábornokja van.” És még hány ilyen, hány ilyen van a „népfölkelő” tábornokok között, akik nem annyira a csatatéren, hanem inkább a haditanács vitáiban jeleskedtek.
Görgey és a váci proklamációja!
A Költőnek minden haja szála égnek áll képzeletében, ha Görgeyre gondol és arra a gyalázatos, egyezkedni próbáló proklamációra.
Hát már hogyne halmoztak volna vereségre vereséget ezek a szűkkeblűek?
És Kossuth is: képtelen volt megregulázni ezeket; Vác után leváltotta ugyan Görgeyt, de aztán a tábornoki kar nyomására újra csak kinevezte.
”Igaz” – gondolja igazságosan Petőfi -, „igaz, hogy ott volt a branyiszkói áttörés, meg a nagy kápolnai vereség; bajos lett volna Kossuthnak mást kineveznie, mint Görgeyt. Bajos? És a csodálatos Bem Józsefet?”
Maga is tudja, hogy Bemet képtelen lett volna Kossuth kinevezni; tábornokai, azok a Bécsben, hol ott végzett katonák. Ugyan engedtek volna maguk fölé fővezérnek egy lengyelt? Ugyan már!
Pedig milyen szép volt az a márciusi nap, az a tizenötödik március 1848-ban!
”Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll a gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? Mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap... hátha holnapután már késő lesz! Kora reggel az ifjak kávéházába siettem.” – emlékszik vissza Petőfi. - „A kávéházban nyolc órakor csak egy-két fiatalember lézengett. Tán összesen hat - igen nyomott hangulatban, nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát magammal vittem, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk".
Hazamentek Petőfiék kis, hónapos szobájába. "Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül hogy valamelyikünket megsértett volna. - Jó jel! - kiáltánk föl egyhangúlag. Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma? - Szerda - felelt egyik. - Szerencsés nap - mondám -, szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott. A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.
Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proklamációt és én elmondtam a nemzeti dalt.”
Így kezdődött.
És bajokkal folytatódott: a képviselőválasztási kudarc szülőföldjén, az olasz forradalom ügyében történt szégyenteljes képviselőházi szavazás, a szerencsétlen schwecháti vereség, a Dunántúl, aztán Buda és Pest eleste. Meg a béke-pártiak gyarló egyezkedési kísérletei. Ó, a gyáva, törpe lelkek! Jókai is, igen Jókai is, a barát és fegyvertárs. Piha!
Mint ágyú hangja dörren meg a tajtékzó ég, és kis időre eltereli a Költő gondolatait. Anyja és apja váratlan és gyorsan egymást követő halála jut eszébe; képzelete édes, szép, ifjú hitvese felé száll, a szalontai Arany-ház felé, ahol most Júlia és hét hónapos fiacskája, Zoltán rejtőzik.
Sokáig nem marad ott a gondolat, hamar visszaszáll Hazája és a Világszabadság sorsa felé.
”A szőlőszem kicsiny gyümölcs, egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.” – próbálja lerázni magáról depressziós, szorongó gondolatait, és visszatérni szokott optimizmusához Petőfi. - „Idő, igen időt nekünk! Időt! A föld egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, s ha a kis szőlőszemnek egy nyár kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, amíg megérik? ez belékerűl évezredek vagy tán évmiljomokba…”
Továbbgondolja művének gondolatait: „A szőlő a napsugaraktul érik; mig édes lett, hány napsugár lehelte rája élte melegét?
A földet is sugárok érlelik, de ezek nem nap sugárai, hanem az embereknek lelkei.
Ezért kellettünk mi erre a földre, mi, pilvaxbéli ifjak, ezért kellettem magam is. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de csak a nagy lélek, s ez ritkán terem.”
Az új esztendő, az 1849. áprilisának első napjaiban a Költő reménye talpra és szárba szökkent: jöttek sorban a hírek Isaszeg, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Nagysalló felől, jó és lelkesítő hírek.
És eljött április tizennegyedike a debreceni nagytemplomban.
Bizony, a tömegben ott szorongott a Költő is, noha nem volt templomos ember, és elhomályosuló, örömkönnyektől elhomályosuló szemmel hallgatta a lelkesítő Igét, melyhez hasonló tán sosem kígyózott áhitatos tömeg feje fölé abban a templomban.
” Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk, s a hitszegő Habsburg-Lotharingeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem túlzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté.…”
Az eufóriás mámor hamar elmúlt: a cár üzent a császárnak, és háromszázezer, pikával fölszerelt orosz katona érkezett Erdély felől a hazába.
”Egy szálig elveszünk-e mi?” – gondolta a Költő akkor. – „Vagy fog maradni valaki, leírni e
vad fekete Időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, el tudja e gyászdolgokat beszélni, mint valának?”
Közben Európa is elcsendesült újra, elzúgtak forradalmai. „Szégyen reá!” – gondolja Petőfi – „ lecsendesűlt és szabadságát nem vívta ki. Magára hagyták, egy magára a gyáva népek a magyart; lánc csörg minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard. Még egy ideig…” – gondolja keserűen a Költő. - „Rövid ideig…” - sejti mellé gondolatainak.
Hajnalodik, és már ez is valami: a vihar és az éjszaka lassan végéhez közeledik, forró nyári nap ígérkezik, július harmincegyedike. 1849. év.
Az ordonánc – Petőfi Sándor -, akit Bem álparanccsal próbált eltávolítani a segesvári ütközet rémségéből, de aki makacsul Bem mellett akart lenni, összeszedelőzködik, kilép a kicsiny fogadó kapuján, ráfordul a Fejéregyháza - Segesvár felé vezető országútra, és indul: megy végzete felé…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése