Átadom a szót Petőfi Sándornak, az Igazi Igaznak!
„Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttük volt, meghíttam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg újra vissza nem jövünk.
Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim bele egyeztek, Bulyovszky és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.
- Jó jel! - kiáltánk föl egyhangúlag.
Amint a proclamatio elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma?
- Szerda - felelt egyik.
- Szerencsés nap, mondám, szerdán házasodtam meg.
Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.
(A nemzeti dalt két nappal előtt, március 13-án írtam, azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.)
A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.
Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proclamatiót és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professor, és azt mondta nagy pathossal:
- Urak, a törvény nevében...
Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülök Vidács emelt szót, elmondta, hogy professoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proclamatiót s a tizenkét pontot, s énvelem elszavaltatták a nemzeti dalt. Mindkettőt fanaticus lelkesedéssel fogadták, s a refrainbn előjövő "esküszünk"-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.
- Most menjünk egy censorhoz, és vele írassuk alá a proclamatiót és a nemzeti dalt! - kiáltott valaki.
- Censorhoz nem megyünk – feleltem -; nem ismerünk többé semmi censort, el egyenesen a nyomdába!
Mindjárt beleegyeztek és követtek.
Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, odamentünk. Jókait, Vasvárit, Vidácsot és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Dél felé elkészültek a nyomtatványok s ezrenként osztottak szét a ép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott.
A szakadó eső dacára mintegy 10.000 ember gyűlt a múzeum el, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel, először. rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. óriási kitörése a lelkesedésnek!... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen ijedt arcot sem láttam... Minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!
- Budára, Budára!... a helytartó tanácshoz!... nyittassuk meg a Stancsics börtönét!... Budára!...
Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő, s a helytartó tanácsot fölszólítandó, hogy a censurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék.
A választmány legalább húsz ezer ember kíséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz, és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.
Ez volt március 15-ke. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyat történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.”
Egyebekben:
Isten éltesse az 55 esztendős Élet és Irodalmat, az ÉS-t!
2056 évvel ezelőtt – Kr.e. 44-ben – a szenátus ülésén köztársasági összeesküvők meggyilkolták Julius Caesart.
933-ban ezen a napon zajlott le Merseburg mellett a csata, melynek végén Madarász Henrik német király seregei csúf vereséget mértek a kalandozó magyarokra.
1848-ban e nap estéjén sietve műsort váltottak a Nemzetiben. A Bánk bán került színre. Mi más?
1849-ben a forradalom első évfordulóján Bem József altábornagy jelentette, hogy megtisztította Erdélyt az ellenséges erőktől. Imádom Bem Józsefet!
152 évvel ezelőtt – 1860. március tizenötödikén – nagyszabású tüntetés volt Pesten az osztrák önkény ellen. Merészség, bátorság, igaz hazafiság kellett ehhez akkor.
1883-ban ezen a napon született Egry József festőművész. Csodálatos Művész.
1892-ben e napon Jesse Reno világszabadalmat nyújtott be mozgólépcsőjéről.
118 évvel ezelőtt született Aba Novák Vilmos.
Bátorság, hazafias elszántság kellett ahhoz is, hogy hetven évvel ezelőtt – 1942. március tizenötödikén – nagy háborúellenes tüntetés legyen Budapesten.
1944. március tizenötödikén indult meg a harmadik offenzíva Monte Cassino ellen, melynek során az USA légierő porig bombázta a cassinói kolostort.
1972. március tizenötödikén több száz fős tömeg tüntetett a Belvárosban. A rendőrség a tüntetést brutálisan nagy erőkkel oszlatta szét. Tudom, magam is jó néhány gumibot-ütést, majd a Mosonyiban jó pár pofont kaptam. A tüntetést eredetileg az váltotta ki, hogy a KISZ avatást abban az évben március huszonegyedikéről a Nemzeti Ünnep napjára tették, és a Múzeumkertbe, ahová mi, a nem KISZ tagok nem mehettünk be. Átettük tehát – spontán módon – délutánra és a Petőfi szoborhoz KISZ-mentes ünneplésünket. Sajnos a rendőröket, ifigárdistákat és munkásőröket nem sikerült távol tartani.
Attól kezdve aztán jó pár éven át március tizedike körül kaptam egy rendőrségi felszólítást, hogy a FIN (Forradalmi Ifjúsági Napok) – amit mi nemes egyszerűséggel elláttunk a végén egy „G” – betűvel – rendezvénysorozatán ne tartózkodjak az utcán, mert bevisznek.
És évekig így is volt aztán.
Különösen nagy balhé volt 1986. március tizenötödikén. („Lánchídi csata”). Vajon gondoltuk-e a rendőri akció fájdalmas gumibotozása, kardlapozása közben, hogy már csak négy évük van hátra?
Nem igazán. Én biztos voltam abban, hogy annak a rendszernek buknia kell, de nagyon messzire, sok évtizedre tettem az időpontot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése