1066-ban ezen a napon – legalább is írásban – először regisztrálták a Halley-üstököst.
1842-ben csúf nap volt március 23. Meghalt Henri Beyle, azaz hogy: Stendhal.
Emlékének elbeszéléssel tisztelgek a Krónika végén.
1881-ben ezen a napon született Roger Martin du Gard, Nobel díjjal elismert, nagyszerű francia író. Persze, hogy fő műve a Thibault család, de érdemes elolvasni – ha hozzá tudsz jutni – az Önéletrajzi és irodalmi emlékek címűt is. (1955. óta nem tudok kiadásáról, az tény.)
De még du Gard születésénél is – nekem! nekem! – fontosabb évfordulat, hogy 1897-ben - 115 évvel ezelőtt – egy keddi napon megszületett Hamvas Béla.
Amikor kötelező olvasmányként adták föl a buddhológián a Scientia Sacrát (természetesen gépelt, szamizdat kiadásban), őszintén bevallom, fogalmam nem volt, ki is Ő. (Régen volt ez, vagy negyven éve.) Mivel azonban első két gimnáziumi évemet leszámítva, nagyon jó, szófogadó és jó tanuló diák voltam, kezembe vettem, elolvastam, és aztán napjainkig már sosem szabadultam az Ő hatása alól.
Részlet a Bor filozófiájából
”Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek. A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja.
A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel.
A szcientifista az ateizmusnak veszélytelen, ügyefogyott és komikusabb alakja. A puritán agresszív ember. Támadásához nem kis részben az ad neki erőt, hogy azt hiszi, az élet egyetlen helyes módját megtalálta. Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista, vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, ha-nem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség.
A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni.
Az a tudás, hogy életének csak akkor van értelme, ha feláldozza, mindenkivel vele születik. Az élet akkor sikerül, ha feláldozom. Józan és komoly embernél ez a feladat önmagától megoldódik, amikor életét Isten rendelkezésére bocsátja. Az ateista azonban fél. Oktalan fél, neki is fel kell áldoznia. Fel is áldozza, de nem természetes módon, Istennek, mint Ábel, hanem valami értéktelen szamárságnak. Önmagának? Ha még! Gyönyörnek? Hatalomnak? Gazdagságnak? Ha botor is, de ez még valamiképpen érthető. A puritán azonban elvnek áldozza fel magát. Emberiség! szól. Vagy: Szabadság! Vagy: Morál! Esetleg: Jövő! Haladás! Mi az, hogy szabadság és humanizmus és jövő? Istenszurrogátum. És mi rejtőzik e mögött a méreteiben is iszonyú önsanyargató őrültség mögött? Az, hogy ő a desperát ember. Tudja, hogy nem megy, mégis csinálja. Tudja, hogy szerencsétlen bolond, mégis kitart. Azért szigorú, azért ingerült, azért harcias, azért sötét, azért komisz, azért erőszakos, mert ő a desperát. Nem megy és mégis csinálja. És mégis tovább csinálja. Tudja, hogy mit tesz, de nem akar segíteni magán, és ezért még desperátabb lesz. Még desperátabb és még absztraktabb és még ingerültebb és még komiszabb és még alattomosabb, és gyanakvóbb és sötétebb. És megint csak tovább csinálja. A boldogtalan!”
109 évvel ezelőtt – 1903. március 23-án – agyament szabadalmat jegyeztettek be a Wright-testvérek: egy irányítható, motorral hajtott, levegőnél nehezebb eszközzel való röpködő szerkezetről, a repülőgépről.
Tizennyolc éve már – gondoljatok bele Barátaim, Szép, Jó és Igaz kedvelői! – nincs ezen a Világon Gelsomina, Cabiria, Júlia, Ginger azaz hát: Giulietta Masina, imádottam.
Persze nagy kérdés, afféle exegézis-vita tárgya: e Világon volt-e valaha is?
* * * * * * * * *
Henri Beyle
- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás -
1842. július másodikán - szombati napon - egy csekély pénzen föladott hatalmas faláda döcög a Civitavecchiából Párizsba vezető országúton, és már a világ fővárosa felé jár.
Párizsban elhalad a montmartre-i temető mellett is, ahol a falnál elfeledett sír álmodik, rajta szűkszavú fölirat a halott szándéka szerint:
„Arrigo Beyle, Milanese: visse, scrisse, amó.”
Vagyis:
„A milánói Arrigo Beyle: élt, írt, szeretett!”
A faláda közönyösen továbbhalad, Párizs belvárosa felé, ahol Romain Colomb úrnak kézbesíttetik.
Az úr, Henri nagybátyja, a padlásra viteti a hatalmas ládát, és a következő napok egyikében kinyitja: döbbenten bámul belé – Ó, Istenek! -, micsoda tömegű papírhalmot talál abban a ládában, és milyen összevisszaságban, kuszaságban.
Titkosírással és olvashatatlan krikszkraksszal, rejtjelekkel összefirkált papírosok halmát leli.
Itt –ott értelmes mondatokra lel:
„Mi voltam? Mi vagyok? Ugyancsak zavarban lennék, ha meg kellene mondanom.”
„Nem tetszhetett, nagyon más volt, mint az emberek általában.”
„Ha nem látok tisztán, egész világom megsemmisül.”
„Nem vagyok a csordához tartozó állat, tehát semmi sem vagyok.”
„Semmi nevetségeset nem találok abban, ha valaki az utcán hal meg, hacsak nem szándékosan teszi.”
És végül:
„Je serai célébre vers 1880!”
(1880 felé leszek híres!)
Romain Colomb úr a legolvashatóbb kéziratok közül néhányat szorgos hangyácskaként lemásol, aztán belefárad a munkába, és töprengeni kezd: mit kezdjen evvel a papírhalommal ezek után?
Kapja magát, visszacsomagol mindent szép akkurátusan, és a ládát továbbküldi az író ifjúkori barátjának.
Crozet úr az egész papírhalmot grenoble-i könyvtárába szállíttatja, és azok az írások ott is maradnak aztán négy évtizeden át.
Mi meg hátráljunk kicsit vissza az időben!
1841. március huszonkettedikén – hétfői napon – egy nagyon testes, mondhatni kövér úr vonszolja magát a párizsi boulevard-ok során té- és tova, tétován.
De a boulevard-ok ezúttal nem segítenek Stendhalon. Nem segít Balzac lelkes méltatása sem, amit a Pármai kolostorról írt, már egészen mindegy minden. Ugyan mit is számíthatna a bontakozó siker apró kis rügyecskéje annak a férfinek, akit már „egyszer megérintett a semmi”, aki felé a halál épp most kezdi nyújtogatni csontujjait?
Stendhal, mint sötét árnyék a tavaszi napsütésben vonszolja magát, aztán nyakát, halántékát simítja, és végezetül csöndesen leroskad a boulevard kövezetére.
Csődület, tolakodó kíváncsiak: a testes úr épp a tőzsdepalota épülete előtt hullott alá, és most ott fekszik elkékült arccal, holtan.
Gyöngéd kezek meglazítják ugyan a fojtogató gallért a nyakán, beviszik egy közeli gyógyszertárba, de mit számít már mindez? Aztán elviszik kis szállodai szobájába, de mindez Stendhalnak már egészen mindegy, mert Stendhal halott.
Lépjünk még hátrébb az időben!
Egy reggelen – 1832. október tizenhatodikán, kedden – Henry Brulard úr a római San Pietro in Montorio előtt áll, a Ianiculus-Gianicolo halmon, káprázatos napsütésben. A távoli Albano-hegy fölött gyönge, alig érzékelhető sirokkó lebbenti meg a felhőgomolyokat, és Stendhal lelkét végtelen életöröm járja át.
Ebben a szép őszi időben tisztán ki tudja venni a Frascatit és Castel Gandolfót távolabb, a pápa nyári rezidenciáját, meg a palestrinai sziklát is a Castel San Pietro hófehér tömbjével.
Stendhal töpreng: azon töpreng, hogy nem kellene-e hozzáfogni életírásához Henry Brulard élete címmel.
Egy életírás, egy következetes életírás talán elvezetheti őt a válaszhoz, a válaszhoz ama kérdésre, mely hónapok, hetek óta gyötri: végül is kicsoda ő?
„Hát hiszen ez az örök kérdés!” – szólal meg háta mögött egy hang. – „Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk?”
Stendhal súlyos testéhez mérten fürgén megpördül, és különös öregembert lát a háta mögött.
Korát meg nem tudta volna mondani, de öreg volt, tán eleve öregnek született. Hosszú volt szürkésfehér haja és szakálla: inkább piszkosnak tetszett mindkettő, mint ősznek.
A meleg ősz ellenére hosszú és nagyon kopott kabát rajta, gombjai rég leszakadtak már, ezért alapszínéhez egyáltalán nem illő – tán női – piros öv fogta össze azt. Az öregúr kezében hosszúnyelű öntőkanalat tartott, és mögötte egy kis kordé állt, rajta szerszámosláda és kicsiny, faszéntüzelésű kohó.
„Ki vagy?” – kérdezte Stendhal, miután alaposan végigmérte.
„A Gomböntő vagyok. Híres ember a magam módján, csak még te nem ismersz.” – elgondolkodott. – „Lássuk csak: most ezernyolcszázharmincekettőt írunk, ugye? Akkor épp négy éves az a gyerek, aki majd harmincöt év múlva megír engem, és világhírűvé tesz. Ettől függetlenül én voltam, vagyok és leszek: a Gömböntő.”
„És honnan tudtad a gondolataimat? Ismered az emberek gondolatait? Belelátsz?”
„Természetesen. De ezúttal erre nem volt szükség, észre sem vetted, ám utolsó gondolataidat hangosan mondtad ki. ’Ki vagyok én?’, mondtad.”
„No, és ki vagyok?”
„Ólomgomb vagy, mint mindenki más, legfeljebb kicsit csillogóbb, díszesebb, de azért csak ólomgomb vagy te is.”
„Ólomgombok lennénk? Ennyi?”
„Ólomgombok.” – bólintja rá a piszkos kis öreg. – „Mi más? Formába öntenek titeket, fölvarrnak aztán titeket ide-oda, szolgáltok ennek vagy annak hatvan, hetven évet; annyi idő alatt elkoptok, megfakultok. Akkor jövök én, a Gomböntő, beolvasztalak, és fénylő, új gombot öntök anyagotokból. De nem elég, hogy csak ólomgombok vagytok, hozzá még – mérhetetlen önhittségetekben – újra meg újra fölteszitek a kérdést: Kik vagyunk? (Ó, szent együgyűség!) Honnan jöttünk? Hová megyünk? Neked magyarázzam? Neked, aki az Itáliai festészet történetét írtad? Hány olyan tárgyú festményt ismersz, ami épp ezt az önhitt kérdést teszi föl? Hogy arról már ne is szóljak, amit te nem ismerhetsz, mert festője – lássuk csak – tizenhat év múlva születik majd, bizonyos Paul Gauguin képét. Pedig nincs itt semmi titok: formába öntelek titeket, fölvarrnak aztán titeket ide-oda, szolgáltok ennek vagy annak hatvan, hetven évet; annyi idő alatt elkoptok, megfakultok. Akkor jövök én, a Gomböntő újra, beolvasztalak, és fénylő, új gombot öntök anyagotokból. Akarsz-e beolvasztódni, te kopott gomb? Öntőkanalam mindig tiszta, nincs benne salak.”
„Nem tudom.” – gondolkodik el Stendhal. – „Ezen a nyomorult, csúnya, elhízott testemen szívesen változtatnék, efelől nyugodtan újraönthetnél, de a tartalmam? Arról biztosítasz-e, hogy velem marad legfőbb lényegem, lelkem tartalma? Mert ami belül van, az fontos. Másoknak is, nem csak nekem.”
Az öregember kicsit bámulja: „Ezt nem tudom. Mi bajod a testeddel?”
„Túlontúl nőies. Vegyük a bőrömet például. Túl finom bőröm van, nőies bőr (később mindig hólyagok jöttek a tenyeremre, ha akár csak egy óra hosszat markolnom kellett a kardot), minden semmiség fölsérti az ujjaimat (nagyon szép formájú ujjaim vannak), egyszóval a testem felülete nőies. Elhíztam, hozzá még női módra híztam el. Szép, női testem lett, és tán női lett a lelkem is. Talán ebben gyökerezik leküzdhetetlen irtózásom mindentől, ami piszkos vagy feketés vagy erőszakos. Márpedig ilyesmiből jócskán akad. De azért oly mértékben nem vagyok bűntevő, hogy beolvasztásra érett legyek. Voltak kis bűneim, de nagyok soha!”
„Ember, hiszen éppen itt van a bökkenő: magasabb szempontból nem vagy bűntevő; tested nem a poklok kínja várja: mint más ilyenek, te is, ide jöhetsz a kanálba.”
„Miért ily sietős?” – kérdi Stendhal úr. – „Igaz, épp arra gondoltam az imént, hogy végére járok a nagy kérdésnek, hozzákezdve önéletírásomhoz, mert a vége felé járok ennek az életnek, és tudnom kell, ki vagyok, ki voltam. De talán ennyire mégsem sürgetős, hogy most, még ma, azonnal…”
A nap följebb vándorolt az égen, és most rézsútosan bujkált fénye a Gomböntő piszkosszürke hosszú hajában. És a Gomböntő így adta a választ:
„Tévedsz. Mindkettőnknek sietős a dolga, és mert nem szabad az időt pazarolnunk, megmondom a lényeget röviden: te magad mondtad az előbb nekem, hogy nem voltál nagy bűnös sohasem, barátom, alig közepes rendű, hogy nem tartozol sem ide, sem oda bűn és erény közül. De hát ebben a mi jelen világunkban az a nagy-nagy vétkező úton-útfélen nem is fordul elő. Épp csak megkopott gomb vagy már barátom.”
„Nem, Gomböntő, ez téves ítélet. Ha belém látnál, s látnád a vesémet, csak Henri Beyle-t lelnél ott is, soha mást, sehol egyetlen idegen vonást. És bár testileg szívesen újulna meg a Stendhal-test, nem tudsz biztosítékot adni arról, hogy bévül maradna Henri Beyle Stendhal, az író.”
„Lehetnél pityke ma, szemnek fényes ék világ mellényén, ámde füled nyomorék. Hát maradj, hogy iszapban élj!”
A piszkos kis öreg, ez a Gomböntő - ha az volt egyáltalán akinek kiadta magát - szedelőzködni kezdett. Összehúzta kabátját, megkötötte az övet, aztán a kis kordé szarvai közé állt, hogy nekivágjon.
„Te tudod.” – mondta. –„Én igazán jót akartam, azt hittem, örülni fogsz, ha megújult, fényes testben és lélekben folytathatod, de ha nem, hát nem! Majd találkozunk még!”
Elindult a Gianicolóról lefelé, Stendhal kicsit várt, aztán utána szólt:
„Leszek-e híres? És ha igen, mikor?”
A válasz olaszul érkezett távolabbról, már a lejtő felől: „Tu sarai celebre verso 1880! (1880. körül híres leszel!)”
És Stendhal elismételte magában anyanyelvén: „Je serai célébre vers 1880! (1880. körül leszek híres!)”
Alkonyat a via Traiana egyik palazzójának dolgozószobájában, Civitavecchiában. Az íróasztal két sarkán két vastag gyertya ég, Stendhal dél óta itt dolgozik.
Papírhalom előtte, az elsőn a cím: Henry Brulard élete.
Egyszerre az író megelégeli a munkát, leteszi a tollat, mára elege van.
Sétálni vágyik, valami jót enni, társaságba vágyik, vidám, lényegtelen fecsegésre, asszonycsevegésre vágyik.
Felkel az íróasztaltól, kezét-arcát megmossa, haját megfésüli, ruházatát igazgatja, közben belenéz a tükörbe, és figyelmesen szemléli magát. Nem, azt nem mondhatnánk, hogy elégedett a látvánnyal, mi több, még el is fintorodik. Durva, közönséges, kövér bulldog-ábrázat, visszataszító arc. Ahogy nagyapja mondta már gyerekkorában: „Csúnya vagy, de nem számít, nem ezért fognak szeretni.”
Igen, gondolja Stendhal, talán jobb lett volna beolvasztódni és újraöntődni, csak hát az a lélek és szellem, ami a rút külső mögött lakik! Azt nem szívesen engedné, legalább is addig nem, míg meg nem írja az önéletrajzát, ami segíthet neki fölismerni: ki is ez az örök hazudozó, ez a mindig álarcot és álnevet viselő, aki mindig, mindenben, még a dátumozásban, még a nevének megjelöléseiben is félrevezeti a világot, és aki mégis mindig bátran és alaposan mondja ki az igazságot?
Ugyan, ki ő?
Még egy pillantás a tükörbe, aztán vállrándítás és kézlegyintés: Stendhal kilép a dolgozószobából…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése