A mohácsi csatát követően Szulejmán egyszerűen nem akarta elhinni, hogy mindössze másfél órán át volt képes Lajos király serege ellenállni az ütközetben, hadicselre gyanakodott.
Így hát – miközben katonái a csatatéren heverő magyarokat, meg a környékbéli kis falvakat fosztogatták – a szultán két portyázó alakulatot küldött ki, mielőtt a Duna nyugati partján húzódó hadiösvényen Buda felé vonult volna.
Elindult hát délkeleti irányban felderíteni a helyzetet Bali bég, aki – nándorfehérvári pasa lévén – erős helyismerettel rendelkezett arrafelé.
Délnyugatnak, amerről különösen Frangepán Kristóf mozgásban lévő csapataitól lehetett tartani, Paragli Ibrahimot küldte Szulejmán.
Ez az alakulat érkezett Misleny határába az udvarház közelébe.
A „kastélyt” majorsági földek vették körül leszámítva a dél felőli részt, ahol egy csalitos, fenyéres kis pagony terült el jelentéktelen gyümölcsfákkal, de inkább akácokkal. A későnyári melegben már sárguló levelek hulltak a földre, és távolabb a szőlőtőkéken is érett a termés.
Az udvarházat a Barsa nemzetségbéli Kádán lakta néhány szolgával és két hat éves fiacskájával, az ikrekkel: Mike és Tarcal nevezetűekkel.
Nem sokkal azután, hogy a fiúk anno 1520-ban megszülettek anyjuk meghalt; Kádán akkor elhúzódott addigi tivornyás-vadászgatós életmódjától, és minden idejét az ikreknek szentelte.
Amikor feleségét temette, Kádán elővett két aranydénárt; egyiket felesége koporsójába tette, a másikat kettétörte, egyenként láncra fűzte, és afféle védőtalizmán gyanánt a két fiú nyakára fűzte.
A kószáló, felderítő seregrész nem sokkal alkonyattájt előtt ért az allódiumhoz; már alant szállt a nap, mint fáradt madár, amikor nekiláttak az udvarház földúlásának, kirablásának.
Barsa Kádán maroknyi szolgájával hősiesen próbált védekezni, mindhiába. Szolgái sorban buktak az udvar véres porába, már lángolt néhány gazdasági épület zsindelye, már kötőféken vezették a törökök a lovakat, egyéb jószágokat.
Midőn Kádán átlátta, hogy mindhiába az oroszlánharc, odakiáltott a fiainak: „Fussatok! Futás! A pagony felé…! Meneküljetek!”
És a fiúk futni kezdtek; hiába azonban, hogy ikrek voltak, nem egyforma testi képességűek. Tarcal gyors volt, mint a csík, Mike lassúbb, így hát egy szpáhi megragadta, lovára emelte a fiúcskát, hiába harapott, karmolt az.
Ő még látta, amint apjuk elesett és holtan hanyatlott az udvar porába…
Az oszmán - török haderő legfontosabb és katonailag legütőképesebb részét a reguláris, a szultánnak engedelmes portai seregnek nevezett kapi-kuluk adták. A portaszolgáknak az a része, amely a padisah és a legfőbb állami vezetők közvetlen oltalmazására rendelt az enderun néven ismert belső szolgálatot adta, míg a katonai és félkatonai apparátust birunnak, külső szolgálatnak nevezték.
Már Mohács előtt jó száz évvel azonban az addig dicsőségesen harcoló katonák sorozásakor egyre több visszaélésre derült fény, mi több: a dezertálás sem volt ritka. A megoldást Kara Rusztem vezír ötlete jelentette, miszerint válasszanak ki a hitetlenek gyermekeiből ezret és százezreket, és neveljék őket a hit terjesztésére katonáknak.
És megindult a devsirme, a keresztény gyermekek begyűjtése és kiképzése.
Mondják, ruházatukat csodatevő, illetve hős személyek ruhadarabjaiból állították össze, és mivel újonnan felállított seregtestről volt szó, elnevezték őket jeni cserinek, új seregnek.
A devsirme során összegyűjtött gyermekekről részletes személyleírást készítettek, majd kétszáz fős csoportokba osztották őket, és elindították őket Isztambul felé. Ott a személyleírást és nevet tartalmazó defter alapján ellenőrizték, körülmetélték majd hitük megtagadására kényszerítették, és képességeik szerint három csoportba osztották őket: a szépeket és formásakat a szultáni palotához, vagy magas rangú török urak szolgálatára rendelték,az erőseket a palotakerthez irányították . Az átlagos képességű gyermekeket Rumélia és Anatólia kiképzőtáboraiba vitték. A „kiképzés” célja az volt, hogy igazhitű, gyökértelen harcosokat neveljenek a hadsereg számára, akik csak a padisahtól függenek.
Be hosszú, be keserves volt az út Sztambulig! És múlt közben hosszú, nyájas ősz, farkasokat ordíttató tél; mire a Boszporuszhoz ért a menet már tavaszodott arrafelé. Pedig a devsirme során összeszedett magyar fiúkat még szeptemberben útnak indították egy kisebb csapategységgel, nem kellett Budára fölmenniük Szulejmánnal, aki csak valamikor decemberben húzódott vissza főhadaival Sztambul felé.
Mivel Mike angyalarcú és jó kiállású fiúcska volt, egyelőre a fővárosban maradt, és egy janicsár aga szolgálatába került, ki nagy úr volt, önálló dívánnal rendelkezett, azon felül helyet kapott a nagyvezír dívánjában is.
Itt maradt Mike kilenc éven át, itt kezdődött – és tulajdonképpen itt is fejeződött be átnevelése muszlim janicsárrá.
Ha magyarul szólalt meg, pálcát kapott; ha nem ette meg a török ételeket, pálcát kapott; ha nem Allah – dicsőség néki minden időkben! – nevét vette a szájára, pálcát kapott. Itt nyert igen hamar új, török nevet, és lett belőle Hilal Yeniay, azaz holdsarló, utalva evvel a török félholdra is, meg arcának ezüstös sugárzására is.
Még amikor a következő nagy török hadjáratra 1532-ben sor került, Mike akkor sem került kiképzőtáborba, ám amikor a szultánt a keleten zajló események, a nagy keleti háború foglalta le, egyre több katonára lett szüksége: ekkor aztán Hilal Yeniayt is elvitték Kusadasiba, ebbe a szép tengerparti városkába, ahol a janicsárképző tábor állt.
Tarcal vagy két napig nem mert előjönni az akácos, bokros, fenyéres pagonyból, ám az éhség mégis csak előcsalta: jólelkű parasztok vették gondjaikba, és nevelték tizenöt éves koráig; akkor aztán Frangepán Kristófhoz vitték a fiút, ő pedig úgy döntött, hogy végvári katonát faragjanak belőle.
Így került Tarcal előbb Dobó István majd Losonczy István temesi ispán és főkapitány keze alá vitéztanoncnak.
Kusadasi szép, kellemetes kis város; csöndes halászvároska, békés lakosokkal. Megfoghatatlan, miért ide, az öböl északi földnyelvére telepítették a janicsárképző tábort: dohogtak is magukban a halászok eleget.
A kiképzés hosszú és nehéz volt, de a jókötésű Hilal Yeniay remekül viselte. Kevés szabadidejében a városka utcáit rótta, és ébenhajú török lányok szívét tördelte darabokra.
Az ébenhajú, szép török lány lassan elcsendesült, kéjes sikolya csöndes zihálássá szelídült, és mikor a férfi a hátára hengeredett, odabújt annak széles mellkasára, és két ujjával játszadozott mellszőrzetében. Aztán fölkönyökölt, kezébe vette a kettétört dénárt, és azt kérdezte: „Mire való ez?”
A férfi emlékeiben kutatott, de nem talált semmit, vagy legfeljebb halvány, rég mély szelleméjbe süllyedt emlékfoszlányokat.
”Nem tudom.” – felelte végül az ébenhajúnak. – „Úgy rémlik, mindig itt lógott a nyakamban, de hogy hogyan került oda, mi végre, azt nem tudom. Talizmán lehet, hát ezért nem válok meg tőle.”
Az 1541-es hadjáratban – mikor Budát törökké tette a szultán - Holdsarló még nem vett részt, de két év múlva már keleten harcolt a fényes padisah dicsőségéért.
És eljött az 1552. esztendő. Ennek az évnek nagy hadjárata tulajdonképpen bosszúhadjárat volt, válasz Castaldo egy évvel korábbi egyesítési kísérletére. A Porta két hadsereget indított Magyarország ellen: az elsőt Ali budai pasa vezette és a felvidéki végvárak elfoglalását tűzte ki célul: Drégely és Eger voltak a célkeresztben.
A másik török sereg Lippa, Jenő és végül Temesvár felé indult Szulejmán Ahmed másodvezír irányítása alatt.
Temesvárt és annak várát a krónikák 1212-ben említették meg először castrum regium Themes néven, aztán Károly Róbert uralkodása alatt királyi székhely lett, a nagy király itt tartotta udvarát hosszú időn át. Az 1443. évi nagy földrengés során a vár jelentős része leomlott, Hunyadi János építtette helyre. Antonio Bonfini mester szép épületekkel ékes mezővárosnak írta le akkor, mikor Kinizsi Pál volt a főispán.
Dózsa György mezítlábasai rövid időre ostrom alá fogták a várat, de 1514. június 15-én Szapolyai János fölszabadította, a parasztokat kardélre hányta, és Székely Dózsát itt, a vár piacán ültette tüzes vastrónusra.
Szulejmán Ahmed másodvezír és Szokollu Musztafa Rumélia beglerbégje 50000 fős, félelmetes hadával június 17-én ért Temesvár alá, és 24-én megkezdte a vár körülzárását. Losonczy főkapitány uram kis híján be sem jutott az ostromlott várba, mert megkésve, csak 19-én érkezett. Mindenesetre kalandos útja volt, de hát ez egy másik történet.
A kevés ágyúval rendelkező védősereg mindösszesen 1000 magyar lovasból, 200 hajdúból, 300 cseh, 250 spanyol és 150 német zsoldosból állott.
Az ostrom – ahogy mindig – a vár lövetésével kezdődött, a külső várfalon akartak a törökök rést nyitni, melyeken aztán beáradhatnak a janicsárok a vár területére. „Hadd zúgjon az álgyú!” * – pogány Ahmed szólt így. A várfal lövetése, szétzúzása a kiürített Sziget külváros területéről, június 27-én kezdődött: minden tüzes ördög népet, falat ontott**.
A keletkezett réseken át indított első nagy janicsár roham július 3. napján következett el. Az ostromlétrákon ott kapaszkodott a rés felé Holdsarló is, és hős Rusztem módjára küzdött.
Ám ezt a rohamot még a védők viszaverték: a küzdelmekben kitűnt hősiességével Tarcal, Losonczy uram kedvelt vitéze.
Három nappal később indult a második roham, de minthogy ezt –az elsőnél is hevesebb támadást – is visszavetették a védők, az az ostromlók alkudozásba kezdtek a védőkkel. A várkapitány ráállt az alkudozásra, mert a várba nem sikerült élelmet, lőszert és erősítést bejuttatni. Várkapitány uram ugyanis feleségét, Pekry Annát levélben utasította ékszerei és egyéb vagyontárgyai elzálogosítására, és a várba sürgős segély juttatására.
Ám a parancs végrehajtását megkísértő Tót Mihály hajdúkapitány csapatait a törökök a Marosnál szétverték, kifosztották, így a várba semmi sem jutott el.
A tárgyalások, alkudozások elakadtak, az ostrom folytatódott, segítség sehonnan immár várható nem volt.
Július huszadikától fogva a törökök a város és a vár összeköttetését biztosító Vízitorony elfoglalására összpontosítottak. Ismét zúgtak az álgyúk, gondos tüzérségi előkészítés után a janicsárok huszonnegyedikén törtek be a belső várudvarba: aznap még sikerült meghátrálásra kényszeríteni őket, ám a következő napon megismételt roham a védőket egészen a várba szorította.
És ott ádáz kézitusa kezdődött: Losonczy, mint oroszlán harcolt, Barsa Tarcal, mint holmi tigris.
Félhold a füstködben is egyre csak a főkapitányt kereste, akár azért, hogy levágja, akár azért, hogy elfogja; őt csak a dicsőség vágya hajtotta.
***A Víztorony aljában talált a várkapitányra; rémes üvöltéssel – ahogyan Kusadasiban tanulta – vetette rá magát, és vitéz hadakozásban súlyos sebet ejtett rajta.
Mikor Tarcal látta földre bukni apjaként imádott várurát, gurgulázó üvöltéssel – pedig ő nem is kapott kiképzést oszmánok földjén - rávetette magát Félholdra, és karddal, foggal, körömmel tépték marták egymást.
Mindketten egyszerre hagytak kis rést mellkasukon a tépett, elrongyolódott ingujjas alatt, és mindkettejük kardja egyszerre találta meg azt a rést a másik testén.
Halálos sebet osztottak: előbb a Víztorony falánál porba rogyott Tarcal, aztán melléje zuhant arccal a véres porba Holdsarló is. Néki még annyi ereje maradt, hogy hátára guruljon: így halt meg aztán.
A cafattá kaszabolt, megtépett, véráztatta ujjasok alatt mindkét férfi mellén egy-egy félbetört aranydénáron csillant a nap utolsó sugara…
* Ezt a szép mondatot csaknem változtatás nélkül a drága Arany Jánostól kölcsönöztem.
** És ezt is.
*** Innen kezdve a történeti hűséget megváltoztattam kissé: valójában Losonczy 25-én újra tárgyalásokat kezdett Ahmeddel, és megállapodott vele abban, hogy az őrség fegyveresen – minden vagyonával –, szabadon elvonulhat, és a törökök nem rabolják ki a várost. A törökök természetesen nem tartották be a megállapodást, és megtámadták az elvonuló védőket: ekkor újra harcba vetette magát Losonczy, és ebben a küzdelemben sebesült meg. A törökök aztán magukkal hurcolták, és Sztambulban lefejezték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése