Paolo és Francesca

- szép história -

Paolo beszél a Költőnek
Ha Te, barátom az igazat szóltad, és nem hazudtál nekem, és valóban csak utazó vagy e tájon, úgy neked elmesélem: elmesélem, éspedig avval a céllal, hogy ha majd tőlünk, árnylelkektől visszatérsz a naplelkek közé, elmondhasd szomorú történetünket, és azt a soha nem szűnő kínt, amit itt kiállok az idők végeztelen végeztéig.
Jaj,  jóságos lény, nyájas-szavú, bátor, csak neked mondhatom el szenvedéseimet: e lelkek itt köröttem a saját szenvedéseikkel elfoglaltak, miért is érdekelné őket e tengernyi fájdalom közepette az én saját kínszenvedésem?
Ha az ember megtisztult lélekkel, ünnepre készülődve lép át a halál kapuján, akkor elmúlása a boldogságba vezet. Ha azonban úgy, olyan bűnösen távozik, mint én és a Kedves, olyan bűnteli ágyról, amely még nedves vérünk bíborától: akkor… Akkor mi másra számíthat, mint a Teremtő büntetésére? Te, ki eljöttél égő legünkbe a földről, a Világból - kérnők, legyen béke rajtad! -, ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör, hallani vágysz vagy szólni akar ajkad?
Beszéljünk mi, vagy figyeljünk igédre, amíg a szél - mint most - egy percre, hallgat.

És a Költő bólintott szépen, hogy beszéljen.

A széphistória
Rimini városa a menny fényességéből vétetett, vára a föld sötét sarából épült. Elnehezült, vastag falai mögött akkor is nyirkos homály honolt, mikor odakünn ezer marokkal szórta aranyát a nyár.
Rimini: Rimini büszke-ifjú volt akkortájt, és mindenütt termett benne a szerelem, mint kerti, szapora virág.
De a vár, a Castello éppoly sötét volt, mint arca, szomorú homloka a bentlakónak, a nagyúrnak.
Sétálj olvasó, Rimini városában!
Járj dalló utcákon, olaj és jázmin illatában: indulj a Nagy Kék felé, fordulj a dombrakúszó szőlők felé: azt a sikátort biztosan megtalálod. Azt az egy sikátort, mely főutakról vezet ki a Malatesták híres várához, melyet újjáépítője után Castello Sigismondonak is neveznek.
Kanyarodnod kell az utakról egy kissé, és azután, mintegy varázsütésre tűnik szemed elé ama vár. Sötétlő tornyaival, mohos címerével kapuja felett, omladozó falaival úgy áll, mint a múlandóság, a halál szomorú jelképe.
Egy ideje ebben a múlandóságra-düledező várban élt és szenvedett Francesca da Polenta.
A Kedves.
Ott született, ahol a partvidékre leszáll a Pó, és a tengerbe tér meg.
Francesca!
Ó, hát Francesca merőben más volt, mint a sötét várbörtön sötét ura. Szerelemszív-alakú arcocskáján holdmosolygás élt mindig. Holdé, mert könnyű szomorúság fátyolozta mosolyát. E különös mosolynak megvolt a titka: Francesca szájának két szegletében valóban ott ült e mosoly, ám tekintetét mindig könnyű, lágy pára födte, s ez kölcsönzött szemének oly vonást, mintha könnyes lenne. E két ellentét – a mosoly és könny – oldódott Francesca arcán harmóniává. Soha, soha harmonikusabb arcot!
És mit mondjunk Francesca alkatáról?
A píneák sudársága, és a vidám bokrok szelíd gömbölydedsége: képzeled, Barátom? Csípője hullámrezgése, hajának omlása.
Karja és válla dombszerűsége.
Bokája, ó a bokája…

Szelíd-szép életet élt Francesca Ravenna ősi városában, körülálló dombvidékein, lélegző tengerpartján: társnői kedves karéjában járta e helyeket: olykor a tengerbe ömlő csermelypatak partján játszottak labdajátékokat, „testüket ápolták, fürdőztek lágy nyugalomban.”

Úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy Giangiotto Malatesta, a nagyhatalmú úr egy napon rászánakozott a házasságra. Minthogy híre járt a partvidéken Guido da Polenta lányának nemes szépségéről, lelkének kellemetességéről, termetének sudárságáról, Giangiotto úgy határozott: az a lány lesz felesége.
Elhívatta hát Ravennából Riminibe – a sötét Castello Sigismondóba – Guido Minorét, az apát, hogy elkérje leánya kezét tőle.
Mármost, hogy tetszett-e a házasság ötlete Guidonak avagy sehogysem tetszett? tetszése nem játszott szerepet semmiben. Ravenna hercege nem mondhatott ellent Rimini nagyhatalmú urának, hát a házassági szerződés létrejött.
Mit érzett a drága Francesca?
Senki nem tudhatja azt, mert Francesca szótlanul, magára maradt.
Társnőitől elszakadt akkor, napokon át, hosszú napokon át, magányosan sétálgatott a réteken: beillatozta, magába szívta a jó tavaszi levegőket: arra járt amerre a füvek friss zöldje összeért a fenyvesek, a píneák sötétebb, haragosabb zöldjével: a két zöld határán járt a Drága, de ez máskor is szokása volt.
Hosszúszárú vadfüvek hullámoztak Francesca lépteinek nyomában, foglyok és fácánok hessentek fel amerre járt: magányútjairól nem tudunk semmit igazán.
Hogy töprenkedett-e afelett, ami várt rá?
Hát ki mondja meg?
Volt mellette azokban a napokban valaki?
Te?
Én?
Bárki?
Hát senki sem.

Paolo gondtalan ifjúként élt Giangiotto bátyja árnyékában: ha lett volna is gondja, gondűző vadászatok, gondűző lakomák, gondűző borocska mellett élte vígan életét, az udvari ember, a cortese életét. Jó árnyék volt a Giangiotto árnyéka, dolga semmi nem volt Paolonak. Bőségesen megelégült avval, hogy ő volt a szép Paolo, amint Riminiben terekszerte emlegették.
Két nappal a Ravennában kötendő házasság előtt Giangiotto magához rendelte Paolot, a szépet, s ekként szólt, korántsem kérve, mint inkább parancsolva:
„Öcsém! Két napkelte múlva nékem esküvőm lesz Ravennában, mint azt jól tudod. Csakhogy aznap lesz a nagyvadászat is cerianoi dombokon, erdőkön, amire én hivatalos vagyok már régen. Hogy rövid legyek: te mégy Ravennába helyettesemként, feleségül veszed nevemben Francesca da Polentát! Sok dolgod evvel nem lészen: az oltár előtt nevemben igent mondasz, meggyűrűzöd a lányt, aztán másnap jókor reggel elhozod Riminibe!”
Durván fölröhögve mondta még hozzá:
„A nászéjt rám hagyhatod!”

Kingtak, kongtak és borongtak a harangok az esküvő napján: a fölött borongtak, hogy vajon mi lesz az édes Francescával?
Az esküvő pedig a helyettessel is meglett: nem volt abban semmi hiba, nem lett volna semmi hiba, ha Paolo és Francesca egymásra nem néznek. De egymásra néztek, és a szerelem úgy lobbant ott föl, amint város lángja lobban tűzvészek idején.

És egy későtavaszi délelőttön, amikor a keleti szél, a jó zefirosz a lonc illatát sodorta Rimini fölé, és szétterítette, hogy minden lakó – légyen szegény vagy gazdag; jólelkű vagy gonosz; sötétképű vagy dallamarcú – magába szívhassa és megjobbuljon tőle, Paolo és Francesca hazatértek.
A sötét várba, a ragyogó Városba.

Szó se róla: Giangiotto Malatesta aztán a nászhéten megemberelte magát, öt hosszú napon át nem ment el sem vadászni, sem háborúzni, pedig e két foglalatosság volt szívének a legkedvesebb. Öt napon át maradt Francesca mellett, a szomorú Castello Sigismondoban.
Az öt nap alatt napjában többször is magáévá tette feleségét, úgy végezve a szeretkezés dolgát, mintha holmi környékbeli parasztlányon tett volna erőszakot. A szerelemnek ő más módját nem is ismerte: hogy kedves szavakat szóljon a lányhoz? hogy megdicsérje testének-lelkének szépségeit? ó ezt bűnös gyengédségnek vélte az ostoba.
Pedig éppen azért maradt öt napon át Francesca szoknyája mellett, mert a lány nagyon, nagyon tetszett neki. A maga baromélet módján tetszett. Az érzékeinek kedvére tetszett.
De…de kimondani azt a szót? kimondani?
Ugyan már!
Csakhogy öt nap múltán a baromszerelemre is ráunt, s akkor mégiscsak elment egy vadászatra.
Aztán Lodinál akadt harcolnivalója: így lassan a drága Francesca egyedül maradt a szörnyű várban. Pedig akkor már ő maga lett a szerelem! A szelíd szerelem volt ő, mint a tavaszi szellő fuvallata, gyengéd és öntudatlan, akit boldogságra formált valamely virágból az Isten. De ez virág hervadóban volt. Reggelente brokátos ruhát öltött, aztán elment a Santa Chiara templomába imádkozni. Hazatérve hímezgetett, olykor bánatos énekeket énekelt csak úgy magának, és olvasgatott.
Paolo meg hol mellette élt, hol kényszeredetten ment bátyja útjain: háborúba, mulatságba, vadászatra.
És nagyon megváltozott Paolo. Fölnőtt? Vagy érzelmei emberré tették? Mindenesetre egyre többször érezte rosszul magát Giangiottoval, egyre sekélyesebbnek, fölszínesebbnek, bosszantóbbnak látta a tagbaszakadt férfi hiábavalóságait. És egyre gyakrabban lélegzett szíve Francesca társaságában.
És Francescának szegénynek, kétségbeesésében Paolo lett egyedüli vigasza, szomorú boldogsága. Nagyon beleszerelmesedett Paoloba. Hallgatag virág-módra volt szerelmes.
A vár lovagtermében, Francesca kis szobájában, a csacsogó csermelyek partján, az erdők lombjai alatt álmodoztak sokszor együtt, míg a férj és báty, ki tudja, hol barangolt? Vad, szilaj természete véres kalandokba kergette, és ilyenkor nem irgalmazott senkinek, mert legédesebb zenéje a haldoklók hörgése volt.

És úgy történt – úgy kellett történnie - , hogy Júnó istennő havának egy langymeleg napján, együtt üldögéltek Paolo és Francesca a várkert fái alatt. Veszedelmes közelségben ültek egy kőpadon, és míg a Paolo Lancelot és Guinévra gyönyörű regéjét olvasta hangosan, Francesca könnypárás tekintete révedezve kalandozott az égen, ahol darvak csapata szállt éppen a folyóra. És akkor úgy látta Francesca, hogy nyári káprázatruhájában a szerelem halad el padjuk mellett éppen, és hogy szerelemistennő képe tükröződik Paolo szemében.
A szerelem, a szerelem, a szerelem, amit titkoltak és nem titkoltak igazán, de amit a tiltott dolgok közé száműztek.
És bár a szívük egyszerre dobbant már – halhatatlanul – hallhatóan -, nem mertek egymásra pillantani.
Paolo kétségbeesve olvasott tovább, lázas aggódással, oda sem figyelve: ám egyszerre ahhoz a részhez ért az olvasásban, midőn a szépséges, szőke királyasszony megcsókolja a szerelmes Lancelot lovagot, kiesett Paolo kezéből a könyv: Nyár istennője illatkönnyű-ruhájában megállította egy pillanatra az időnek folyását, és ebben a nem-időben - miként a monda két szerelmese -, hosszú, önfeledt csókban forrott össze ajkuk.
Egymás szájára csókolták mindazt, amit elmondani nem tudtak, amit elmondani nem lehetett.

És azon túl így, ilyen időtlen időben, időn kívül éltek: folyóból állóvízzé lett számukra az idő, valahányszor kettesben maradtak a szomorú Castelloban, és azon túl az időtlenségben találkoztak ott a mohos fal tövében, a fák alatt, a kőpadon.
És szerelmük kiteljesedett és beteljesedett: és szerelmük melegétől nyíltak a virágok Rimini mezein, domboldalain: körülöttük megállt a nyár és mindörökre maradni kívánt, pedig  ősz volt.
Bizony, már őszre járt.
Őszi alkonyatkor leste ki őket a herceg valamelyik cselédje, és hamar elárulkodott mindent sötétarcú urának.
Mit érzett Giangiotto?
Féltékenységet biztosan nem, mert féltékeny csak az lehet, aki szeretni tud, ő pedig nem tudott: szégyent – azt talán érzett, igen. Gyűlöletet bizton. Meg irígységet: ó hogy irigyelte és gyűlölte annak a kettőnek szép ifjúságát, boldog szerelmüket.
Hej, micsoda indulat volt az!
Haragjában rohant volna felettük ítéletet tartani, de aztán fékezte haragját. Látni akarta a párt, mielőtt megöli őket.
Várt, lesett, figylet tehát, mint holmi gyilkos szörnypók a hálójában, mint szörnypók készítette gyilokját gyilkolásra.
És egy napon a mezőn, ahol kicsiny, árnyas erdő indult sétálni a nagy erdőségek felé, meglelte a párt Giangiotto: úgy lelte meg őket, hogy Paolo épp Francesca fölé hajolva csókolta a lányt.
Csak egyetlen döfésre volt szüksége a sötétképűnek, egyetlen döfésre: avval a karddöféssel egyszerre ölte meg mindkettőjüket.

Paolo mondja a Költőnek
A szerelem, ó, a szerelem: gyenge szívnek könnyű mérge vágyra bújtatott testéért, mely oly csúf halált halt - rágondolni is félek.
Így történt barátom, te boldog világlakó, és Nagy Alkotónk úgy ítélt felőlünk, hogy a szerelem mértéktelenségének bűnébe estünk. Szerelem, mely métely, métely is lehet, szívemet nyilával úgy találta,  hogy látod, itt se hágy keserve még el.
Szerelem bűne: mindkettőnkben és azonos mértéktelenségben. Van a szerelemnek persze más mértéktelensége, de mi nem abban vagyunk bűnösek. Az ítélet pedig - hisz látod - az, hogy ebben a testet emésztő, de el nem emésztő tűzgömbbe forrjunk egybe az idők végeztéig tartó ölelésben. Így látsz most minket, ebben a szörnyű büntetésben.
Giangiotto bátyám persze mélyebbre, Káiná halálos ölelésbe zuhant: oda, hol a gyilkosok, Isten teremtményei ellen vétők jutnak minden időben. De hogy minő a büntetése, arról ne kérdezz! arról nem tudok. Mi itt a Pokolban saját körünket ismerjük csak, más körök szenvedéseiről nem tudunk, nem tudhatunk.

A Költő kérdezi Paolot
Szörnyűséges büntetés lehet Káiná ölébe zárva lenni az idők végezetéig. Ó, ezt értem. De Te barátom, Te, ugyan miért szenvedsz? Örök ölelésben forrni össze Vele…
Hát nem ezt szeretted volna? Nem erre vágyódtál, mikor először ölelted át a te Francescádat?
Miben áll a Te szenvedésed? Nem értem.

Paolo válaszol a Költőnek
Hogy, hogyan nem érted ezt barátom?
Hiszen…
Persze, akartam akkor ölelni, át is öleltem, és arra is vágytam, hogy mindörökké tartson ölelésünk.
Őt akartam ölelni mindenképpen, minden képen….
De vajon? elképzelted barátom, hogy immár örök ölelésben forrunk össze? Örök időkre…
Ez a büntetésem.
Hogy örökké, mindörökké összeforrva vele…
Az Úr, a mi Teremtőnk végtelenül elmés, mikor büntet.