A Szerelem – és más Démonok - természetéről

- esszéféle -

Bizonyos – elismerem,  sajátos – szempontból közömbös, hogy az, akit lángolva szeretünk viszonozza-e érzelmeinket vagy sem?
Tiszta szívvel és füllel hallom, amint nálam fiatalabb, esetleg egészen fiatal olvasóim most fölhördülnek, mert átélték már a Reménytelen Szerelem minden kínját és szenvedését. Netán voltak már oly helyzetben, amikor nem csak, hogy nem viszonozta a Másik szívbéli érzelmeiket, hanem egyenesen tehertétel volt számára, és visítva menekült ölelő karok ölelése elől.
Én azonban már elég öreg és higgadtan bölcs (?) vagyok ahhoz, hogy megvédjem kezdő mondatom álláspontját.
Az alább következő – rövidre fogott – esszével eme álláspontomat kívánom igazolni.

Az okfejtéshez azonban vissza kéne hátrálni néhány lépést, és föltenni azt a kérdést, mellyel a szépséges és mélységesen tisztelt ógörög filozófia nyitott: fölteszem hát a kérdést, az Örök Kérdést.
Mi az emberi élet értelme, célja?
Tudom: megpusztult korunkban jó sokan adnák azt a választ, hogy az emberi élet értelme ezen a világon a gyűjtés, még hozzá az anyagi javak gyűjtése.
Kicsit vitázhatom?
Hát hogyne vitázhatnék?
Én tudom, hogy számos-számtalan vannak ma már, akik az énjükhöz sorolják az autójukat, a villájukat, a miegymásukat.
Tudom azt is, hogy a baj mikor tört ránk.
Ha a középkor és a reneszánsz emberét kérdeztük volna arról, hol érzi otthon magát, hol van Ő, hol van énjének határa, akkor a szívkörnyéküket, legfeljebb a testüket mutatták volna nekünk.
(Gondoljunk csak drága Boccaccióra, vagy Raffaellóra: ők aztán biztos, hogy a testüket jelölték volna meg létük végső határainak.)
Nincs szándékomban ellenük szót emelni: hiszek a Test fontosságában, még ha a test föltámadásában nehezen tudok is hinni. (Sajnálom, ennyire nem vagyok képes kereszténynek lenni.)
Aztán - úgy a fölvilágosodás kora óta - jellemzően az eszünkben jelöltük meg énünket.
O, sancta simplicitas - szent együgyűség!
Már hogyan lehetne az észben, véges agyunk produktumában jelölni meg magunkat?
Az a véges csontgolyóbisba zárt agy, még az egyszerű matematikai, geometriai végtelent sem képes megérteni: mert hogyan is érthetné meg? Hisz éppen az lényege, hogy véges.
Hogy Istent nem érti, az egészen természetes, nem? Hisz Isten a legvégtelenebb Végtelen.
És mindjárt a fölvilágosodás önhittségével egy időben (vagy alig később) jött az ipari forradalom, amely meg a tömegtermelést szülte.
(Most arról nem szeretnék szólni, hogy a tömegtermelés miként vesztegette el a minőséget a mennyiség javára, ez külön esszét igényel: ha az égi hatalmak engedik, hogy darab ideig még szólhassak, ígérem: ezt is levezetem, körbefuttatom egyszer.)
E helyütt csak arra utalnék, hogy a tömegtermelés mint kergetett minket abba a tévhitbe, hogy énünket az énünk tulajdonára is kiterjesszük.
Manapság nem ritkaság, hogy magunkhoz, személyiségünkhöz soroljuk a tévéinket, képmagnóinkat, autónkat, balatoni nyaralóinkat is.
Uhhhh!

Meglepő dolgot mondok, nagyon meglepőt: az ember halandó!
Na?
Hülyének tetszik most nézni?
Magyarázom.
Ez azt jelenti, hogy nem általában, nem az általános ember halandó, de nem ám!
Te, barátom, testvérem, polgártársam, embertársam: te, te vagy halandó.
Meg én.
Ezt az egyszerű tényt, ezt a végleges és végzetes igazságot általában (a lélektan vélekedése szerint - mely tudományt amúgy nem tartom tudománynak, semmire se becsülöm, mi több: gyűlölöm) tizennyolc és húsz éves kora közt érti meg egy átlag ember.
Gyerek, kamasz, még ha találkozik is a halállal (mondjuk: szülői egyike, nagyszülei egyike meghal), úgy gondolja: ez az a dolog, ami megtörténik másokkal. Nem velem!

Amikor az általános igazságot - mármint azt, hogy az ember halandósága specifikusan azt jelenti, hogy én magam is halandó vagyok .-, megértjük, akkor általában kétféleképpen reagálunk.
A nagyobbik többség hessent, és azt érzi, gondolja:
„Igaz, az ember halandó, hát magam is az vagyok, csakhogy az majd lesz, nem mostanában. Az ilyesmit a végére hagyom…”
Jó kis álláspont: afféle struccnak való.
Mert „a halál, az bizony, de a halálnak órájánál semmi sem bizonytalanabb…” - véli egy középkori dance macabre, nagyon is okosan.
Ki tudja halálának időpontját?
Ugyan, ki?
Mármost aki úgy gondolkodik, mint a fönt-írtak, az bújócskát játszik a halállal is, az élettel is.
Viszont: nagy gonddal éli életét, gyűjtögeti a vagyont, gyűjti a lét-örömöket.
Tessék csak mondani!
Ha eljön a halál, miféle értéktárgyát, gyűjtögetett javait mentheti át oda?
Dunyhacihába dugdosott milljom forintjait, három autóját, két nyaralóját viheti-e?
Vagy marad az a túlélők között?
Van aztán ritkábbja az embereknek - kik megértve a halál kérlelhetetlenségét -, olyasmit vágynak gyűjteni, ami nem marad itt, nem kerül ebek harmincadjára. Az ilyenek valódi értékeket gyűjtenek, szellemieket és lelkieket.
Mert valódi, sosem romló, örök érték csak a lelki-szellemi.
Aki hát ilyes holmikat kíván gyűjtögetni, az napról-napra, óráról-órára lelkileg és szellemileg kíván emelkedni.

Most jutnék vissza a szerelemhez.
Szabad?
Kipp-kopp!
Szabad?
Szabad hát!

Platón Symposionjának megírása óta persze mindannyian jól ismerjük Erósz valódi helyét, szerepét, ugye?
Ha nem ismernétek e szépséges szöveget, hát hadd mondjam: a Szerelem drága Istene nem a Szerető lényben lakik, de nem ám!
Persze: a Szerető mindig úgy fogja érezni, hogy az Isten benne lakozik, mert hát épp ez Erósz egyik nagy trükkje.
„Hahhh… Milyen isteni mód szerelmes vagyok…” – sóhajtozunk olykor. - „Isteni mód szerelmes vagyok..” – sóhajtozunk.
Pedig: pedig Erósz, az Isten, a Szerelem nem ám bennünk – szeretőkben - lakik, hanem a Szeretett Lénybe költözött.
És ez így helyes és helyénvaló.
Mert a Szeretett Lényben lakozó Isten teszi magasra az elérhető-elérhetetlent, és percről-percre, óráról-órára, napról-napra emeli a Szeretőt, föl- föl-föl a Magasba, az Értékek magasságába, oda, ahol nem audik, nem nokiák, nem anyagi, hanem lelki-szellemi értékek laknak.
És ez a napról-napra való emelkedés, fölszállás, röppenés, jobbá-válás a Szerelem lényege: ez tesz emberi emberré, anyagi helyett lelki – szellemi, tehát halálon diadalmaskodó lényekké minket.
És tessék mondani!
Ebben a föl-fölröppenésben számít valamit a viszontszerelem?
Nem a föl-fölröppenés-e a lényeg?
Közelröppenés az Istenihez?

Konklúzió tehát: sajátos szempontból közömbös, hogy az, akit lángolva szeretünk viszonozza-e érzelmeinket vagy sem. A Szerelem így is, úgy is az isteni felé emel.
Ez van.